Bakhteria, Lorestan, Kuzehstan 1500 km-es kört tettem meg.
Qom városa után egy rövid Esfahani kitérő csak, meglátogattam építész ismerősömet, aki szívesen csatlakozott hozzám amikor megtudta, hogy nomádokat akarok felkeresni.
Lorestan, és bakterija nomádjai Borujen környékén. Szerencsémre vannak még ismerőseim errefelé. Segítségükkel találkoztam két családdal, akik nyárra feljönnek a hegyekbe legeltetni. Igaz már víz sem annyi található, mint régen, ezért a mezőgazdaság már eltűnt, legeltetni még lehet. Saját szövésű sátorban laknak. Belsejében törzsi minták láthatók, de jelentésüket már nem ismerik.
Nagyon sok ember elköltözött a közeli városokba, hiszen sokkal kényelmesebb életet kapnak ott. Itt ki vannak téve az elemeknek, hőségnek, vízhiánynak, télen meg a mínuszoknak. Nincsen áramuk, TV-jük, talán csak egy tranzisztoros rádió kapcsolja őket a világhoz, meg az, hogy a saját árujukat adják el a városi piacon, cserébe cukrot, lisztet vesznek maguknak. Lányuk már egyetemen tanul marketinget!! Most nyáron is jött segíteni a szülőknek legeltetni. Elképesztő a kontraszt.
Környékről jönnek fiatalok motorral, beszólnak nekik, lenézik őket. A gazda felkapja a botját, és elkergeti őket. A modern világnak már a természetes élet jelenléte is irritáló. Az elvevők és meghagyók. Daniel Quinn – Izmael c. könyve pergett le a fejemben a jelent láttán. Azok, akik rövidesen kihalnak. Hamarosan. Az utolsó nyomai a természetes életnek.
Megmutatják, hogyan marad hideg a víz a vajazott bőrzsákban, hogyan készítenek vajat, túrót stb. Hogyan szőnek télen, hogy nyírják a juhokat, hogyan készítenek fonalat, majd szőnyeget és sátrat. Mély eső esetén megdagad és vízállóvá válik az anyag, nap melege hatására pedig kiszárad és porózus lesz. Emiatt tud kiszállni a füst, bejön a levegő, de nem a szúnyog. Zseniális. Ez a tudás veszik ki ezekkel az utolsó nomádokkal. Fáj nekem.
Reggelente megfejik a kecskéket, aztán ki a hegyekbe legeltetni. Napnyugtára visszaérnek, újra együtt a család. Megeszik a kenyeret vacsorára és a sajtot, isznak mellé tejet, békésen beszélgetnek a tűz mellett. A gyerek elvan magában, semmi balhézás, sírás, nyüszítés, nyafogás. Egyszerű az élet.
Kérdem őket, hogy mit kezdenének, ha rengeteg pénzt kapnának. A szülők rögtön rávágjak, hogy elásnák a földbe. A tanult lányuk inkább venne még állatokat (igaz a túllegeltetés problémájára ő még nem gondol).
Kérdem továbbá, mi a véleményük a városi emberekről?. – Rendesek azok is – mondják.
Városi létforma nem vonzza magukat? Több kényelmet kínál, de nem szeretnénk a gyár rabszolgái lenni. Inkább maradunk szabadok! Persze a kérdésem arra is vonatkozik, hogy engedik e? A világ legtöbb helyén kényszerítették kijelölt helyre letelepedni a nomádokat, mert ugye nem kontrollálható a szabad ember. Szabad. Veszélyes. (lásd Líbia, Algéria, Csád környéke…)
Érdekes egyébként, hogy a vallások azt hirdetik, hogy térj meg (hozzánk), változz meg (hozzánk hasonlóan). Ha hiszel, akkor eléred, megkapod a legjobbat amire vágyódol, kezedben lehet az életed, jövőd, boldogságod. Ezzel az elmélettel csak egy baj van, ha nem az ő boldogság opciójukat (és bankszámlájukat) választod, mert akkor nem irányíthatnak, befolyásolhatnak.
Pedig a más nyelveken való beszélés, a csodák tétele, hit általi üdvözülés, mind hasonló önváltozások, önteremtések. Bárkinek hozzáférhetőek. Lennének. Csakhogy az árral szemben menni nehéz és veszélyes. Lásd, mint fent. S a jólét igérete sokakat elcsábít, miközben egy kilátástalan rabszolgaságba kerülnek ezek amint a városi gyárak beszippantják őket, ahol nem ismernek senkit, sem a szabályokat, és mindent nulláról kell kezdeniük.
Búcsúztam, és elindultam Loristan felé, ahol 45-50 fok alapból, vagy több. Forró szél perzseli az arcomat (biztos innen ered a perzsiai szó 🙂 ), ahol nomádokra már nem leltem, mert onnan már felmentek a hegyekbe legeltetni. Nekem ahhoz erőm nem volt, hogy a sivatagos hegyekben sült Gábort csináljak magamból. Még így is 5 percenként ugrottam a folyóba délután, mert nem bírtam elviselni a forróságot árnyékban sem. Pokol. Tényleg, sok mindent átéltem, de ez elvisekhetetlen.
Így utazásom a Khoramabad-i falakkal, Aflak kastély a cél, továbbá Pole dohtar vízesés, Dezful óvarosa, piaca, hazai, forgalma és kellemes folyója.
UtánaSush (Szuza – a bibliakedvelők kedvéért) környékét jártam be. Daniel sírja, amiből van még egy Szamarkand környékén, de a környék azért sokkal többet kínálna, de 10 órás út után már hőgutaállóságra lenne szükségem. Úgy érzem, hogy az idétlen köztéri szobrokból is elegem lett.
Azért még él a kedvesség az idegenek felé, mert mindig meghívnak vendégségbe. Volt, hogy az édességboltban kérdem mennyi az ára, kilója a süteménynek. Próbálom elmagyarázni, hogy fél kiló elég nekem, nem kell teljes kiló. Erre valaki a sorból kifizeti nekem a kimért mennyiséget. Ellentmondást sem tűr…
Errefelé a záróvonal és előzni tilos táblák is inkább tájékoztató jellegűek, mintsem kötelez(het)ő érvényű utasítások. A 60-as tábla is csak azért van, hogy a sofőr megnézze, hogy mennyivel lépte már túl a 120-at. Sebaj, vannak jó utak, jó autók, feldőlt kamionok, sebességbuckák, amelyek nem arra valók ám, hogy a városi 50-et betartsák, hanem hogy feltartsák a közlekedést, hiszen ezek olyan buckák, amit csak 10 km-e sebességgel lehet átvészelni.
Leugrottam Ahvazig. Eljátszottam a gondolattal, hogy az arab öbölben lubickolok, de még 200 km tűző napon, hogy aztán valami újabb betondzsungelbe érjek, ahol mindenki szuper gazdag, autóval jár, s én meg ott a koszos tengerparton játszam a hajléktalant, ahhoz most nem volt kedvem, sem erőm. Az 50 fok meghátrálásra kényszerített.
Így a hegyeken keresztül visszamentem Esfahan-ba. A perzsa királysíroknál is megállunk lelkes stopom alkalmával, nagyon örült, hogy angolul beszélhetett velem.. a petroglifákhoz is elvisz. Az Izeh- Dehdej környékén csodálatos hegyek, víztározó.. megér majd egy újabb kirándulást.
Ja s egyszer voltam terrorista is, amikor nézeteltérésbe kerültem egy stop alkalmával (klasszikus esete amikor nem fizetősből fizetősre váltja magát át a sofőr). Volt kamionos, aki szinten megállt opiumot szívni, meg a videóján egyiptomi táncosnőket mutogatott nekem, miközben serdülni készülő 13 éves fia ott ült mellette a teherautóban.
Egyébként Iránban is külön sport, hogy amikor felvesznek, mindenki hívogatja az ismerőset, hogy beszeljenek velem angolul, aztán persze kiderül hogy két szót sem tudnak, így egy kicsit imázs romboló vagyok.
A következő állomásaim Mashad fele voltak a sivatagban..laza ezer km… Toudeshk, Khur, Garmeh, Tabas, Eshgabad, Kasmar, Torbat útvonalon, ahol a nagy forró semmik között régi sárvarosok, faluk maradványaira lelhetünk.. s valóban csendre estére.. csak a kóbor kutyák csaholnak éjszaka a fülembe, de legalább távol tartják a hiénákat és a sakálokat. valami jó is legyen miattuk.
Az első 300 km stoppom egy Baluchistani emberkével volt (afgán pakisztán határbeli), ki magát szerényen Robin Hood-ként emlegette – az én olvasatomban drogcsempész inkább…
De vicces emberke, meséli, hogy szívatták az iráni katonaságot, hogy ütnek rajtuk stb. Aztán ismerősénél kötünk ki, meginvitálnak egy kis ópium szívásra, de mar a szagara is hányingerem lesz, így kihagyom… meg amúgy sem izgat fel. Garmeh fele elnézek, de erre a járművek már fehér holló vagy maradna a taxi, de kihagyom és reménykedek.
Stoppolni nem egy álom a hőségben, forgalom még lenne, de akarat egyre kevésbé. Irán rengeteget változott két év alatt… sajnos.
Azért lassan tovább vergődöm egy kamionnal, de ugye a hegyeken keresztül nagyon lassú.. de végül is van időm. Kasmarban egy esküvőre invitálnak, ahol előétel a süti meg a gyümölcsök – egy talon az uborkával. Érdekes.
Mashad
Végül megérkezem a legszentebb városba, ahol megint egy szent ember, imam Reza sírja található, hasonló paraméterekkel mint Qom, csak sokkal hatalmasabb, díszesebb, ámultatóbb, színesebb, cifrább, még gyönyörűbb építményekkel, no meg meg nagyobb hisztériával mint Qom-ban volt.
Igaz, itt sem ürülnek ki a parkok az esti ima alkalmából, a vallás ilyen formája halálra van ítélve itt is a formai oldalról. Másik érdekes megfigyelésem, hogy ilyen zarándok vallási helyek körül senkit nem találni, aki tudna angolul. Ez a két dolog tűz és víz. Az angol tudás nagy vízválasztó. Egy oroszul beszelő kamionos tudott segíteni! Nyelv is egy nyitottságot képvisel, ami nem féltetlen a mai létező vallások sajátja.
Tavaly szunnita vetélytársaik bombát robbantottak a sírnál, tucatnyian meghaltak.. s azóta csak motozással lehet bejutni. Tiszta amerika. Csak éppen a kamerámat nem engedték be.. viszont mobiltelefonnal lehet fotózni… vagyis nem a fotózással van bajuk.. így becsempészem a kis kamerámat…, hisz a törvény szelleme a fontos, nem a betűje. Tényleg egyik leggyönyörűbb síita hely amit láttam, Esfahani mecset elbújhat mögötte.
Vendeglatom az Iráni origami atyja, kedves, preciz emberke, gyerekeknek tart foglalkozásokat, meg fotókat szerkeszt. Jókat beszélgetek, jó filmeket nézek (javallom az ‘Ali Santoori’ filmet, melyet szinten csak cenzúrázva lehet látni, szinten kulturális alapú rendszerkritika. Bennem sok gondolatot támasztott.
Aztán bucsu irannak, irány a Türkmén határ fele, kellemes hegyeken át, hűvös estek hala istennek..
s jön.. jön.. jön.. Türkmenisztán.
———-
Nos, előre is köszönöm a helyesírásomra tett hozászolásokat.. szeretem a kritikusaimat, mert ők a legjobb barátaim. (valaki ezt úgy fogalmazta, hogy amikor elvesztek egy barátot, nyerek egy igazságot.) Csak már feladtam, hogy az üzbég helyesírás-ellenőrző önkényesen megváltoztatja a szavaimat….
Mindenkinek további jó UV napfürdőzést, mesterséges színezékkel ellátott kulináris élvezeteket kívánok a magyar őshazából, Fergana völgy-ből, mintha itthon lennék, dinnyék, finom ételek, nyugalom…
Vandorboy
