Bolivia – a büszke indiánok

By , 2011. augusztus 2. kedd 12:01
BoliviaBolívia 2005. Chiléből Ollague határváros felé indult el a buszunk éjszaka 11 kor, de hajnali 4-re mar megérkeztünk, így 4 órát kellett várakoznunk a buszban, hogy kinyisson a határállomás. 4 ezer méter fölött súlyos mínuszok voltak, és csak vártunk.  Pár villany pislákolt a távolban, földbe ásott buckalakók menedékei lehettek ezek, s egy földöntúli világra emlékeztettek, amint a csillagok háborújában is láthattunk. Pirkad, a környéken hatalmas hatezres vulkánok uralják a tájat. Reggel pecsétért állunk sorba, majd a senki földjén-sivatagban kicserélődnek a busz utasai. Az átpakolás sokáig tart, mert van aki az ágymatracát is próbálja a busz aljába tuszkolni.

Innentől rozoga bolíviai busszal folytatjuk utunkat, s szemlátomást szegényebb országba érkeztem.

 Két óra földúton döcögés után egy faluban állunk meg  pihenni, ahol egy gyönyörű, szögletes, nádtetejű koloniális templom van a központban, míg a piacon színes ruhában és kalapban indiánok mérik az ételt és árulják a gyümölcsöket. Utazás a múltba. Ez az én helyem, varázslatos.

UYUNI. Buszon találkoztam backpackerek-kel – egy hónap után az elsők akikkel beszélgetek.  Az egyiküket Argentínában rövidítették meg egy hátizsákkal, a másiknak csak a fényképezője bánta Perut, de töretlen optimisták maradtak.

Éppen piac napra érkeztünk Uyuniba és az egész főutcát kis sátras árusok foglalták el. Alegtöbben hagyományos indián hacukában vannak, az elmaradhatatlan kis kalappal, Andoki hideg lévén a nők vastag harisnyában, térdig érő bő szoknyában, színes felső öltözékkel, és a hátukra kötött gyerekkel árultak termékeiket. A férfiak ritkán vannak ponchóban, ők már kevésbé élik múltjukat,  látni őket hagyományosban. De van itt a piacon órát áruló, számológéppel próbálkozó árus, miközben a zeneboltokban „szóljon hangosan az ének” típusú bolíviai slágerek festik alá a kavalkádot – természetesen hangosan.  Egyébként a gázpalackokért is sorban állnak a piacon, annak ellenére, hogy Bolívia Dél Amerika egyik legnagyobb gáz kitermelője.

Napnyugta után már nulla fok alá kerül a hőmérő higanyszála, fűtésre semmi esély a szálláshelyen, sőt nem is álmodhatunk másról csak egy kis szélcsendről. A zuhanyzóban meleg vízre nem sok reményünk van, mert itt csak egy zuhanyrózsába épített elektromos vezeték próbálja előállítani a meleg vizet –  korlátozott sikerrel. Éjjelre befagynak a vízcsövek, s így reggelente forró vízzel öntözök a vízcsapokat, hogy kiolvadjon belőle a jég.

Június 23-a lévén azt rebesgetik a városkában, hogy fesztivál lesz. Fáradt vagyok, fázom, de kivárom. A napfordulót tüzek gyújtásával ünnepelték, mint a skandinávoknál szent Iván éjszakáját. Kellemes karácsonyt.. azaz napfordulót, a fény születését. Jön a nyár… majd valamikor.., de itt 4000 méteren ez nem sokat jelent.

Salar de Uyuni – a világ legnagyobb só sivatagja

Egynapos kirándulásra nevezek be, hogy megnézzem a környék természeti csodáját, a világ legnagyobb só sivatagját, mely 12 ezer km2, és 4 ezer méter magasan van a tengerszint felett. Több méter vastag só réteg van a rég kiszáradt tó medrében. Már az inkák idejében is termelték és szállították a sót a birodalom központjába. Az egyik híres inka trail (út) is  innét indult Matchu Pichu, a birodalom központja felé.

A közelben vannak ezüstbányák is, s ennek köszönhetően már a 19. sz. -ban megépült a vasút. A 60-as években kiselejtezett vonatcsodákat, gőzmozdonyokat nézhetjük meg  a város közelében lévő vasúttemetőben.

Utána egy só szárító faluba mentünk, ahol jódozzák és zsákoljál a sót. Itt a rideg fennsíkon más megélhetési forrásuk nincsen, de éppen ma senki nem dolgozott, mert a tegnapi ünnep során nagyon berúgtak így munkájukat csak a sivatagban korábban felhalmozott só kupacok jelezték.

A sósivatag (tó) közepénél egy sóból készült hotelnél állunk meg, ahol egy magyar zászló is lengedezett. Ennek a szállónak a létrehozásában magyarok is részt vettek – tudtam meg.  Esős évszakban, amikor vízben áll a sivatag, tükörként működik a tó, mert a fehér meder visszatükrözi a napfényt. A napsütés ellenére itt 3600 m-en nappal is pulóvert kell viselni, éjszaka pedig az összes nadrág, sapka és pulóver is kevés, s jócskán fagy.

Isla de Pescadó – a kiszáradt tó közepén levő sziget, a nap fénypontja. A sziget  arról nevezetes, hogy több ezer kaktusz ágaskodik az ég felé és a legidősebb 12 méter magas és 1200!! éves. Kaktuszból készültek a kukák is, köröttünk csend, néha egy madár röppen a magasba, varázslatos az egész. A nap sugarai csillognak a végtelen sómezőkön, így a hideggel kombinálva hómezőnek érzékeltem inkább. Nagyon különös.

Este a buszállomásnál láttam egy zenes felvonulós fesztivált hirdető plakátot, ezért úgy döntöttem, hogy másnap elindulok Potosi felé.

Ötezres hágókon megyünk keresztül és ismételten megdöbbenek, hogy milyen kietlen és lehetetlen helyeken  képesek lakni emberek. A pihenő alatt látom, hogy a süvítő szél, szálló por ellenére a gyerekek önfeledten játszanak az utcákon, miközben az iskolában falugyűlésre gyűlik a nép.  Útközben sok vicunát és llámát láthatunk, s ezek a szelíd növényevők a gyér növényzeten próbálnak megélni. Hatóra zötyögés után végre befutunk a világ legmagasabban fekvő!! városába, a 4070 m magasan elterülő Potosiba.

 POTOSI – a spanyol gyarmat-birodalom gyöngyszeme, ma a világörökség része

Potosi koloniális építészeti örökség abból az időből, amikor a világ legnagyobb városa volt, nagyobb mint London vagy Sanghai! 1545-ben alapították a spanyolok, de mar előttük is termeltek a nemesfémet a helyiek, mert itt  volt a világ leggazdagabb ezüstbányája, mely 300 éven keresztül látta el a spanyol trónt értékes nyersanyaggal. Ennek okán vált a 18. sz. végére latin Amerika legnagyobb és leggazdagabb városává, a spanyol gazdaság mozgató rugójává itt a világ tetején, ahova idővel vasút is épült.

1572-ben a spanyolok törvénybe iktatták, hogy minden 18 év feletti szolgának napi 12 órát kell dolgoznia, s hogy bírják, megengedtek nekik, hogy koka levelet rágcsáljanak, melynek hatására megszűnik az emberekben az éhség és a fáradtság. Általában ki sem jöhettek a bányából munka után, ezert legtöbbjük négy havonta csak egyszer látott napvilágot. Sötétzárka kényszermunkával kombinálva. Ezert talán nem meglepő, hogy a bányában 300 év alatt nyolcmillió (!) rabszolga pusztult el. Ezt pótolandó elkezdtek Afrikából szállítani rabszolgákat.

 

Innen a hegyekből llámákkal szállították az ezüstöt a tengerpartra, ahonnan a spanyolok áthajózták Európába, és ha a kalózok nem támadták meg, akkor ez tovább gazdagította a spanyol birodalmat.

A XIX. századra kimerült a hegy ezüst készlete, majd a birodalom –  Napoleon-nak köszönhetően – összeomlott, a térség kivívta függetlenségét, de a múltból 80 káprázatos szépségű templom maradt fenn, kanyargós kis utcák, faerkélyes épületekkel .

Potosiban ma százezer ember él. Ahogy közeledtem a belváros felé egyre sűrűsödött az embertömeg. A  hátsó utcákból zenészek és táncosok  menete bontakozott ki. Hamar beleolvadtam a tömegbe és elveztem a fesztiváli hangulatot.  A táncosok nyomában haladó rezesbanda adta az ütemet, míg a különböző népviseletbe öltözött táncosok vonzották magukra az utcán bámészkodók figyelmét. Gyakran a táncosok bevonnak egy-egy utszeli nézőt is parnak. Amint az egyik tarsasag továbbhaladt már fel is tűnik egy másik csoport,   fantasztikus színkavalkádot produkálva.  Volt maszkokba öltözött csoport is, volt akik klasszikus tangóra táncoltak, de a leggyakoribb az Andoki népzenét játszók illetve – a spanyol örökségként kapott rezesbanda – zenéje volt. A lányok esztétikai értéke sem volt elhanyagolható, habár az indiánok masszív darabok /de nem kövérek/ s a mesztic kevert is tud kihozni szemet gyönyörködtető formációkat. Mindenfele árusok vegyulnek kozottunk. A tömeg az utcák szélén ücsörög, bátorítják a táncosokat,  italt vesznek a megfáradt résztvevőknek /sör és forralt bor/ és mindenki vidám, felszabadult. Sokuk nem visel zoknit sem a fagyok ellenere. (Csak jelzem, hogy olyan hideg van erre felé, hogy nappal sem olvad fel a jég ott, ahová nem süt a Nap.) Este 10 óra után már mindenki illuminált állapotba került, így már lecseng a fesztivál zenés része, de ettől függetlenül az emberek maradnak és beszélgetnek.

 

Másnap csak bolyongok a kis utcákon, gyönyörködöm az építészeti csodákban /fa balkonok/ és bizony ez a bányászváros nem mérhető Ózdhoz. Kedves öreg utcácskák, templomok az 1700-as évekből – barokk, mesztic,es neo-klasszikus stilusban, de legtöbbjük ma már nem használatos, hivatal költözött beléjük, vagy múzeumként funkcionál sok pénzért.

A Bánya –  A bánya 480 méter mély, a hegy oldalából 17 szinten levezető bejáratokkal és több mint 5 ezer járattal rendelkezik.  Gyakran 30-50 C fok melegben izzadnak a még most is középkori módszerekkel dolgozó a bányászok. Régen csillével szállították a felszínre, ma pedig sok helyen használt gumi abroncsból készített kosárkával, vödörrel bajlódnak. A legtöbben 10 éven belül meghalnak a belélegzett por miatt, de azért akad olyan is aki már 20 éve itt dolgozik,  – igaz ekkorra már szövetkezeti taggá válhat, birtokolhat egy vájatot, és ha szerencséje van és több ércet talál mint az átlag, akkor már ő dolgoztathat az ‘asszisztenseivel.’ A kibányászott követ a szövetkezet vásárolja fel, akik megállapítják a kő érctartalmát, (cink, réz, kén, azbeszt, és nagy szerencsével kis ezüst is található a kövekben), majd kifizetik neki.

 

 

 

A túra – a bányászpiacon kezdődik, ahol bányászkellékeket lehet kapni: sisak, por védő maszk, 96 fokos alkohol, dinamit, detonátor, koka levél és a hozzá kapcsolódó anyagok. 2 dinamit gyújtózsinórral 3 dollár. Visszük a kokalevelet a bányászoknak ajándékba, amit négy órán keresztül rágcsálnak, így akár 24 órát is dolgozhatnak egyfolytában a kokain hatására, hisz ez elveszi az éhségüket, miközben aktívvá teszi őket. A szesz pedig elsősorban a Fold Anyának /Pachamama/ áldozat, de a bánya ördöge is kap belőle mikor odaérünk, de természetesen az oroszlánrésze a munkásoké lesz.

 

Idegenvezetőnk egy hajdani bányász volt, aki 10 és 20 éves kora között dolgozott a bányában, de rájött, hogy jobb külföldieket levinni a mélybe, és sztorikat mesélni nekik. Beülünk  a helyi munkás buszba és a hegy tetején lévő templomhoz megyünk, ahol a tetőn honoló Jézus szobrot telefontornyok veszik körül. Új kor, új istenek. Ennek közelében robbantjuk fel a megvásárolt dinamitokat, majd a vájat felé vesszük utunkat.

A közelben özvegyasszonyok  kalapáccsal törik és kézzel válogatják a múlt századi meddőhányóból a még használható érctartalmú köveket és ezzel napi 1 Eurót is megkeresnek. Ez még bolíviai viszonyok között is kevés, miközben egész nap a tűző napon, erős szélben, porban és hidegben dolgoznak. Utána ezekből a kövekből emelt menedékben alszanak.  Ez a pokol létforma. Odébb pár csille utal a fényesebb múltra, ma viszont mint mondtam volt, autógumiból készült kosarakban cipelik vagy talicskával hozzák felszínre az érctartalmú köveket.

Első megállónk a mélyben egy munkáspihenő luk, ahol újabb adag koka levélhez juttatjuk a munkásokat. Idegen-vezetőnktől sztorikat hallunk, többek között hogy egyszer ő is lent rekedt a bányában egy háromnapos ünnep előtt, így a lerészegedett munkatársak csak 3 nap után indultak keresésére.

Ezután mentünk a munka hadát megnézni. Igaz a légkalapácsos vájárnál akkora por volt, hogy még 10 cm-re sem lehetett látni. A szűk és alacsony járatokban fiatalok talicskázzák a köveket. Egy másik járatban egy idős bányász vésővel és kalapáccsal készít mélyedést, a dinamit számára. visszaköszön a múlt század.  A bányászok nemcsak szilikózisban halnak meg, hanem sokan a kőomlások következtében is. A sajtlyukszerű barlangrendszerben csak szerencse kérdése, hogy ránk omlik-e a felettünk lévő szint. Amíg lent voltunk két robbantás is volt a közelünkben – különös volt megélni ezt egy zárt, mely bányában.

A következő állomásunk a hely szellemének terme, ahol egy ördögszerű szobor- oltára előtt áldozunk a földanyának, majd a szobornak is egy kis pálinkát, koka levelet és cigarettát. ’Nem árt jóban lenni az alvilággal’ – bányásztörvény itt is érvényes. Hallunk történeteket szerencsés bányászokról, akik eladták lelküket az ördögnek és másnap gazdag járatot leltek, s azután, mint munkáltatók élhették tovább világukat. Manapság szövetkezeti taggá 8 évi munkaviszony után válhat valaki. A szövetkezetnek adja el a köveket, adózik az államnak, nyugdíjat és TB-t fizet, majd ezért évente tüdőszűrésen vehet részt. Hétközben dolgoznak a bányászok, viszont péntek estétől kezdve matt részegek.

SUCRE

  

 A következőúti célom már 2000 m-el lejjebb található, így több órán keresztül folyamatosan lefelé ereszkedünk. A környéken mostanában fedeztek fel dinoszaurusz lábnyomokat és ezért nem meglepő, hogy a helyi telefonfülkék dinoszauruszos formájúak. Nem várnánk egy ilyen szegény országtól, hogy ad a design-ra.

 

Sucre egy nagyon élő hely, nyüzsgő piac és először találkozom főtt kukoricával.  Itt már kellemes az időeste is, a fagyok már csak emlék. A 130 ezer fős egykori főváros tele van régi hangulatú épületekkel és múzeumokkal igy  varázsolva vissza engem a múlt századokba. 1538-ban alapították ezt a várost, a Kelet -spanyol területeknek volt a központja.  Itt hirdették  ki 1825-ben az ország függetlenséget majd az új köztársaságot Simon Bolivárról nevezték el Bolíviának. Míg a város a nevét Sucre tábornokról kapta, aki a függetlenségi harcot vezette.  Itt is a legtöbb templom zárva van, vagy múzeum drága belépővel.

Állandó vetélkedés folyik La Paz és Sucre között, hogy melyiket tekintsék fővárosnak. Mára a legfelső bíróságon kívül nem sok kormányhivatal működik itt, de a helyiek még mindig ezt tekintik fővárosnak és néha itt ül össze a parlament.

Érdekesek a láncra fűzött emberhez rögzített  mobiltelefonok, melyek kvázi mozgó telefonfülkékként működtek. Az utcán ha látunk ilyen embert, oda mehetünk és telefonálhatunk a telefonjával. Nem ritka az utcára kivezetett telefonzsinór sem, mely szintén a szolgáltatóipar része, készpénzzel fizethetünk egy embernek aki meri az időt.. Falco és Berlioz MP 3. jól megfér egymás mellett, kicsit odébb pár papucsra kiírják, hogy nagy kiárusítás. Gyerekek ugró köteleznek, parkban papírsárkány a sláger, de gyakori vendeg a Lada Samara a nagy időkből. De hogy kerül ide Hotel Jeruzsálem és bazár Elohim, ez mar a történelem könyvek titka.

 

Rengeteg a mozgóárus, és természetesen az elmaradhatatlan koldus, valamelyik zenél is. 🙂 A legötletesebb az a vak figura volt, aki kis táskarádiójából szóló zenére karaokézott, majd amikor a Danubiuson elkezdenek beszélni áttér a Sláger rádióra és arra énekel. The show must go on.

A piacon a szokásosat eszem. Krumpli, tojás, saláta, majd kimért joghurtot, extraként poharakba öntött íztelen pudingot. Szerencsére sajtból sokféle van és kiegészítem a bojti eledeleket, mert hiába láttam kifőzdéket, minden csak hússal készül. Ha megegyezek is, hogy ne legyen benne hús, mindig kerül bele. Érdekes, amikor mondom, nem kérek húst, akkor visszakérdeznek akkor csirkét? halat?. Itt nem nyelvi nem értésről van szó, hanem kulturális különbözőségről van szó.  Érdekes jelenség, hogy nehézségekbe ütközik csak sülkrumplit kérni, mert a csirke integráns része a krumpli. Így az külön nem értelmezhető. Lo-gi-ka. Tudod? Ak-va-ri-um. Viszont örömmel fedeztem fel egy étterem étlapján a gulyást! Különös csak az, hogy  vegetáriánus étteremnek nevezte magát..

 

A dormitoriban találkoztam egy amerikai fiatalemberrel, akinek a kedvenc helye Budapest volt. Őt La Pazban fojtogatni kezdték, hogy elrabolhassák tőle a holmiját, de a gitárját nem vitték el. A dormiban egy idősödő katonatiszt szórakoztat Afrikai élményeivel abból az időből amikor Kongóban harcolt zsoldosként.

Érdekes, hogy Dél Amerikában illetéket szednek az autóbusz pályaudvaron, viszont  a  11 órás busz út csak  4 dollárba kerül.  Egy klasszikus kínai karate filmmel indítanak, ahol az alulról jövő alulról jövő parasztlegény leszámol az alvilággal. Közben síró csecsemők kényszerítenek füldugó használatra a buszon.

 

Magas sziklafalak között haladunk és ereszkedünk lefelé az éjszakában. Gyakran földút, hogy összerázódjanak a gondolatok a fejemben. Hosszú utazással módosult tudatállapothoz lehet jutni – bevenném a drogok sorába.

 

COCHABAMBA – az élő kereskedő varos, örök tavasszal.

 

Hajnali ötre értem a városba, már éppen lecsengőben volt az éjszakai mulatozás. Kétes arcok bukdácsoltak haza és lassan ébredt a város. Megjelentek Bolíviában először a  – feledhető minőségű – prostituáltak is. Lüktető kereskedőváros, kocsik és busz rikkancsok zajától hangos a légtér. A piac egy egész városrészt foglal el. Az utcán mindenhol földön áruló asszonyok, a jobbak mar talicskából árulják a narancsot, citromot, pattogatott kukoricát. Ökológiai orom volt látni, hogy itt meg foltozzák a műanyag rizses zsákokat is.

 

Egyik Servas-os ember elhív gyereke születésnapi bulijára a helyi ‘Mc Dovals’-ba. Minden ugyanaz csak a címke más. Középosztálybeliek összejövetele, bohóccal, zenével, eszem-iszommal. Óvodástársaitól, műanyagól készült torz  játékfigurákat kap. Az ízlést nem pénzzel osztják – kell újfent rájönnöm.  de jot beszelgetek, s megtudom, hogy Bolíviában nem ritka a diszkrimináció az indiánok ellen. Az oktatás alapfokon ingyenes ugyan, de gyenge, így még a gyenge állami egyetemekre sincs esélyük bekerülni az átlag szegénynek.  Magánegyetemek itt is a gazdag elitnek vannak fenntartva, akiknek gyereke persze akar külföldön is tanulhat. Családot, mint egységet fontosnak tartják, de a statisztika ez ellen szól, mert a  nők kiszolgáltatottak s gyakran maradnak egyedül a gyerekáldással, mint mindenhol a világon.

Bolívia borúlátó nép, nem büszke eredményeire, és a történelmünk is hasonló hazánkhoz.  A politika korrupt, sikeresen herdálják el az ország gazdagságát. Zúgolódik is a nép. Blokádólja az utakat, a köztársasági elnök lemond. s így megy ez évről évre. És akkor mi van? Lesz másik korrupt kormány és vezető.

 

Az ország déli csücske gáz és olajmezők révén a leggazdagabb része az országnak. El is akarnak szakadni Bolíviától. Közben pedig a nép tüntet a gázeladások ellen, mert azt Chilén keresztül vezetnék a tengerparti kikötőkhöz. No de azt mar mégse – mondja a nép. Még mindig tart a háborúban szerzett trauma.

 

Vidámpark.

Megengedem magamnak a hullámvasutazást. Ebben a rozoga építményben bárki átélheti, hogy milyen kiszolgáltatott az ember egy zuhanó repülőgépen.  A kamikaze fantázianévre hallgató körbeforgó hajóhinta pedig előkészítés a kanyargós La Paz-i autóbusz utamra. Körülöttem üveghangon sikítoznak a lányok. No ezt nem panaszként mondom, hisz ezért megyünk vidámparkba.

Hétvégén a szálló előtti parkban a lovas szobornál nagy tömeg. A tűzfújó mutatványos produkciója kápráztatja az indián és modern lakosokat. Kicsit odébb önkívületben papoló mikrofonos hittérítő. Olyan mint a Nyugati pályaudvarnál,  de itt sokkal színpadiasabb s még sírnak is hozzá. Majd hirtelen kiszáll szerepéből, váltás és rászól a tőlem kéregetőre, hogy menjen tovább. Majd újra idehirdet, zokog és alleluja. Az igehirdetés után pedig kiűzi a gonoszt az emberekből a csodaolaja segítségével. Egy néni fekélyes lábával megy oda, hát ő is kap a hókusz-pókuszból. Én sem kerülhetem el sorsomat, engemet is ördögtelenít.

 

A lovas szobornál rögtönzött műterem, ahova a fényképezésre váró fiatalok állnak mosolyogva. Ugyanaz mű lóval, mexikói kalappal is lehetséges pár bolivianosz-ert. így hívjak pénzüket..

 

Kicsit odébb bolíviai egyház-popra táncoló idősödő asszony-hívek és egy bibliával a kezében Jézust hirdető nő a fő esemény.

 

A park közepén pedig a helyi Fix rádió Dj-je kever bolíviai tánczenét a majálisozó rádióhallgatók szűk csoportjának, akik egy nagy serleg körül táncolnak. A pár táncnál WC papírral helyettesítik a zsebkendőt. Engem is odacitálnak egy asztalhoz, valami gyenge házi alkohol készítménnyel kínálnak. – engedek a kísértésnek, hisz mar ördögöt kiűzték belőlem. Este megvettem másnapi buszjegyemet a biztonság kedvéért, de reggel meglepődve tapasztalom, hogy nincs is ennek a busztársaságnak járata délelőtt. A pultnál ülő nepper nő átmegy egy másik társasághoz, és fele áron megvesz egy éppen induló járatra szóló jegyet. Ügyes.

 

 

 

 

Egy buta, verekedős filmet kellett megnézni a buszon, de legalább volt önirónia benne. Viszont 4 órán keresztül nem állt meg a busz. Amikor a rendőrségi ellenőrző pontoknál megállunk, árusok szállják meg a buszt. Mindenféle ételt italt és haszontalan csecse-becsét árulnak. Én inkább megszabadulok ezektől..

 

LA PAZ  – az égbe nyúló főváros, a kecsua és ajmara indiánok fontos lelőhelye.

 

La Paz felejthetetlen látvány a felülről érkezőknek, mert egy kilométer mely, hatalmas völgyben fekszik,  a hegyoldalakon a magasba kúsznak a családi házak, a háttérben havas vulkáni csúcsok sejlenek fel.. A buszállomásról kilépve egy aggódó idős hölgy figyelmeztet, hogy fogjam jól a hátizsákomat, mert itt nagyon sok a rablás. Jó belépő.

 

Forgalmas, büdös, zajos a  város,  több ezer zsúfolt mikrobuszokkal, benne rikkancsok holott a szélvédőre ráírjak, hogy merre megy. A nők batyuznak, benne áru és / vagy gyerek. A piacon hordókból pumpálják fel az étolajat. Az étkezdékben a Pepsit reklámozzák, de csak Coca Colát kapni. Elmaradhatatlan a  TV, benne mi más mint focimeccs, ahol a riporter visítva üvölti a góóólt. A fociösszefoglalók 70 %-ban azt hallani hogy üveghangon sikítja a riporter legalább 15 mp-ig, hogy góóóóóóóóóóól.

Az ötsávos főúton fekvő rendőrök lassítják a forgalmat és itt is keresztet vet mindenki, amikor elhaladunk egy templom vagy egy útszéli kápolna mellett.

 

Bolíviában bevett szokás,  hogy rendes temetés után exhumálják a sírokat, majd elégetik a maradék csontokat.  A hamut egy lakótelep hangulatú sírfalba teszik. Egy üveg mögött az elhunytra emlékeztető tárgyakat tesznek: fogkefe, fociserleg, fényképek, I love you feliratú kínai zenélő képeslap, „amíg az elem tart „ Tart az sokáig. Persze van virág, kereszt, műanyag Jézus, évszám és név is. Az egyik ilyen sírlakótelep tetején egy löveg volt. A múltat eltorolni nem lehet.

Az etnográfiai múzeum szerencsére ingyenes, a kiállítás silány, de bőséges videó táruk van, ahol a helyi szokásokat, táncokat, zenéket megnézhetjük.

 

 

 

Van egy különálló negyed a rövidárusoknak. Vettem zipp-zárt a hátizsákomhoz, és az árus bizonygatta, hogy ‘a kínai az jó termék’. Ide jutottunk. A kínai PR-osok biztos jók.

 

La Paz egyik híressége a San Pedro börtön. Míg otthon a családtagoknak is bonyodalmas a látogatás addig itt turista látványosság, egy kis baksis fejében. Lehet beszélgetni a rabokkal, akiktől vásárolhatunk ezt azt, amit bent készítenek, „szabadidejükben”.

 

A postán igen bonyolult, egy levél feladása órákat vesz igénybe, és ilyenkor szinte éveket öregszem. talán ezert hagytam el óhazánkat is, de lám a sorsom elől nem menekülhetek.. Drogellenőrzés miatt állunk sorba az egyik helyen, egy másik teremben pecsétet kapunk rá, majd  egy másik teremben a postás leméri a borítékot, de én nem tehetek rá bélyeget  és nem is zárhatom le – a borítékot megerősítendő – cellux-al, viszont nekik meg elfogyott. Patt. Utána belekeveredik a pénztáros az összeadásba és legvégén a pénz visszaadásába, hogy teljes legyen a koreográfia. Bonyodalmasabbra ki sem találhattam volna.

Este még találkozom egyik ismerősömmel, akinek a 76 éves édesanyja kapaszkodik belém és könyörög, vigyem magammal utazni.

 

Valle De La Luna – a varos közeli kies taj.

Hasonlóan a Chilében látott  homokkő kúpokhoz, gyönyörű formációkat mutat ez a völgy is. A közeli állatkertben láthattam lovat, bárányt, szamarat, llamát, és vicunát. Természetesen a legérdekesebb a hatalmas kondor volt, masszív darab nem szívesen kötekednék vele. A bejáratnál hirdették az oroszlánt is, de ő még nem létezik itt.  Egyébként az állatkertet játszóparknak használják a gyerekek. Fociznak, szaladgálnak. A majmok akrobata mutatványokat produkáltak, hintáztak a gumin és le sem tagadhatjuk, hogy közünk van hozzájuk.

 

CUMBRE

 

La Paztól félórányira 4600 m. magasról lehet kirándulni a közeli dombokra, illetve innét indítják a  hires kerékpáros túrákat, ahol csak gurulnak lefelé a 3300 méterrel lejjebb lévő völgybe.  Különleges élmény lehet az út, persze sok pornyelessel, amiről nem szolnak a prospektusok.

Én csak egy kisebb kirándulást teszek innét egy 5200 m-es hegycsúcshoz. Megdöntöm a magam magassági rekordját. A kilátás emlékezetes.  Ha már itt vagyok, velem szemben látok egy havas gleccseres hegycsúcsot, így gondoltam elugrom oda is, belefér az időmbe. De közte levő kis „dombocskákon” átmenni órákig tart, és a havas csúcsok egyre távolabb kerülnek. Tiszta, metsző hideg levegő miatt csalóka a látóhatár. Ne becsüljük le a hegyeket. Végül feladom, de 5 ezer méteren vigaszdíjként találkozom sok legelésző llámával.  A főútra visszatérve egy motoros vesz fel. A motoron a következő fél órát szinte fagyott jégtömbként éltem meg, hat igen ami magas az hideg…

 

CHORO TRAIL

 

Egy kétnapos kirándulást is tettem La Cumbréból. Először megmászok egy közeli jeges csúcsot, de csak 5300 m-ig jutok, mert látom, hogy onnét reménytelen tovább jutni. Sebaj. elindulok az inkák útján, a hires Choro trail-en. Ezt az utat használták az inka birodalomban, hogy a létfontosságú sót Uyuni-ból eljuttassák a birodalom egyéb területeire is. Az inka úthálózat ma kiránduló útvonal. Kereskedelmi és kommunikációs hálózatként szolgált az adminisztrációjuk számára, ahol megtalálták a legrövidebb és legkönnyebb utat a hegyeken keresztül. Minden 20 km-en volt egy karavánszeráj és a hírvivők 2 nap alatt 320 km-t !! tudtak haladni a birodalomban az úthálózatnak köszönhetően.

 

Innen vágok neki az 50 km-es túrámnak, mely első része folyamatosan lefele tart. Itt találkozom egy bolíviai emberrel, aki Bolíviában a ‘globál eco village’ hálózatot elindította. Jó hogy ide is kerülnek hírmondók. Minél lejjebb haladok, úgy szelídül a sivár, kopár köves kietlen táj, és 2500 méterrel lejjebb érve, délutánra már a dzsungelben találom magam. Már csak a lándzsás indiánokat hiányolom, akik a bozót mögül lesnek rám.

Látok elszállni zajongó papagájokat és egy karnyújtásnyira lebegő kolibrik lebegnek, és kanalazzák a virágok nektárját.

 

Choro faluban ér az este, ahol 3 ember lakik összesen. Az útikönyv szállást említett ezen a helyen, de nincs itt semmi, így a füvön alszom a hálózsákomban. Szerencsére már 2000 m-en vagyok, így éjszaka nincsen olyan fagyos hideg. Másnap egy 5 órányira levő településen, egy öreg japán emberrel beszélgettem, aki már itt él 30 éve, de az utóbbi években csak egy magyarral találkozott. Tudta, hogy az Ural népe vagyunk és amikor beszéltem neki Trianonról és a magyar traumáról ő is rögtön visszaemlékezik Japán aranykorára. Együtt nézzük a világatlaszt és a magyarok világvándorlásának irányát. Kertjéből pompás kilátás nyílik az alant elterülő dzsungelre. Igazi hely, a világtól elvonulok számára.

Ezzel már az Andok leleti részére érkeztem, amely a spanyol-portugál érdekszféra határa volt, ahol a mission c. film is játszódik. Innen keletre sokáig a jezsuiták voltak az urak olyannyira, hogy Paraguay területén autonóm vallásos államot is létre hoztak. Ok alapították meg az optimum community hierarchy-t, mely szerint minden területi egység bírt katonasággal így akkoriban az öveké volt a legerősebb hadsereg a kontinensen. Elkezdtek gyapotot, mézet, kézműves terméket cserélni ezüstre. Az oktatás is fénykorát érte oly annyira, hogy olasz barokk operát is előadtak a dzsungelben! Térítő tevékenységük annyira sikeres volt, hogy ezen a környéken szinte semmit nem tudunk a pre-jezsuita kultúrákról csak annyit hogy Chiquitanos, moxos stb. indiánok lakták e vidéket. A XVIII. sz. derekán száműzték a jezsuitákat a kontinensről, s lett csupán egy gyarmati terület.

YUNGAS ROAD

 

Az útikönyv szerint a világ legveszélyesebb útja. Ezer m-es szakadékokon és folyókon keresztül vezet az út. A kamionosok etetik az úton élő kóbor kutyákat abban a hitben, hogy a helyi szellem majd bátorítja a gravitációt, hogy kegyes legyen hozzájuk az út alatt. Érdekes, hogy a lefele menő forgalom az mindig kívül halad függetlenül a kanyar irányától. helyi szokás.

 

Visszajutni La Pazba kicsit bonyodalmas, mert most építik a főutat és csak naponta kétszer nyitják meg az egyik fél sávot. Majd 5 órán keresztül haladunk felfele, mire visszaérünk a fővárosba.

 

TIVANAKU – Bolívia leghíresebb régészeti lelőhelye.

Másfél órányira  található, La Paz-tól az egyetlen pre inka régészeti lelőhely. A múzeumban és a romoknál végig kísérhetjük az inkák előtti virágzó kultúra központjának az életét.

Ez a civilizáció i.e. kb. 600 körül alakult ki és 1200-as évekig virágzott. Itt található Dél-Amerikában a legnagyobb megalit építészeti remekmű az inkák előtti időszakból. A 2,5 m2-es városban 20 ezer ember élt, de kevés épület maradt fent, mert a legtöbb szobrot és követ a spanyol hódítók felhasználták saját épületeikhez. Érdekes, hogy a 175 ezer kg-os bazaltköveket, minimum 40 km-ről kellett odaszállítaniuk, s amikor a spanyolok kérdezték az ajmaráktól, hogyan építették fel ezt a város itt a sivatagban, azt válaszolták, hogy Isten segítségével.  Természetesen fontos szerepe  volt a nap kultusznak,  amely Stonehenge-hez hasonlóan  az építés tervezésben nyilvánult meg.

Volt itt egy kis afférom  a biztonsági őrrel, mert átléptem egy betonfalat és ezzel megkárosítottam a régészeti emléket, véleményünk tartósan távol maradt e kérdéskörben.

SORATA.

  kellemes fekvésű falucska 2700 méter alacsonyan, kiránduló helyekkel a környéken

Érkezésem napján volt La Paz ünnepe, mely egyben a függetlenségi felkelés napja is, mert a 19. sz.-ban  ezt az ünnepet használták ki a helyiek a spanyolok elleni felkeléshez. Ma ezt ünneplik az egyenruhában kirendelt kisiskolások, fúvószenekarral kísérve.  Egy órai buszozás után leáll az autósor egy kerékpáros verseny miatt. Lám ilyen is van erre, ki gondolna. Az utolsó két órát földúton tesszük meg és nyeljük a port. Látványnak ott van mellettünk Illampu 6400 m-es hegy hó és gleccser fedte hegycsúcsa, a túloldalon pedig szédítő mélységben Sorata, a maga 2700 méterével.

 

Itt is kirándultam  kétezer métert felfele egy tengerszemhez, mely ősi inka áldozóhely volt. felejthetetlen ahogy a felhő formációk animációs filmszerűen  változtak át képzelt lényekből valóságosokká.

Az országban 300 fajta burgonyát termesztenek.

Bolívia 60-70 %-a a spanyol nyelvet beszélik, a többiek kecsua, aymara nyelvet használnak. 90%-uk katolikus vallású, de vidéken inkább keveredik a helyi animista  hiedelmekkel. Természeti istenekben hisznek, melyek az inka időkig vezethetők vissza. A Nap és Föld teszi lehetővé az életet. A Hold ciklus a szaporodáshoz kötődik és a hegy uralja az időjárást, a vizet. Pacha mama /földanya/ hozza a termést, gazdagságot. Viszont koka levelet, alkoholt, és állatvért kér cserébe. A földet, ha megsebzik /pld. bányászat/ , elnézését, áldozattal váltják meg a helyiek. Az épülő házak alapzatába mumifikálódott baby llamát áldoznak.

 

Teknős az egységet, bika a szerencsét, bagoly a bölcsességet, a kondor pedig a jó utat szimbolizálja.

Az aranyt és ezüst kivonásához higanyt használta, amely a folyóban végezte….. A betelepülők az őslakókkal együtt kiirtották. Új fertőzésekkel, levadászással és erőszakkal….

Történelmük során 1 millió m2-t vesztettek 1935-ig.

Kokain exportból több bevétele van az országnak, mint az összes többi legális exportból.

Nem esznek a buszon állandóan és ezért nem is hánynak annyit. A buszok postakocsiként is funkcionálnak.

Az ablakon, az ajtón nincs kilincs és a riglivel kell a szoruló ajtót kinyitásra bírni. /hol?/

Nincs jól működő számítógép, valami hiba mindig van. A zuhanyzó elektromos vezetékkel melegszik, de a víz sohasem meleg. Minimál megoldások a működő rendszer helyett cellux-al akadályozzák meg, hogy kinyíljon az ajtó. A villanykörte a bejárat közelében, ezért mindig beleütközöm, illetve a falra cellux-al van felrögzítve. A lámpakapcsoló 8-10 próbálkozás után működik, ringli méretre nem passzol, fürdőben nincs fogas. Szappan, WC papír na is elvárás már. Ezek nem pénz, hanem hozzáállás dolga, (ahogy a turista rendőrséget is kiírhatták volna rendesen.)

Leave a Reply

*

Panorama Theme by Themocracy

Facebook Like Button for Dummies