Az előző fejezetben bejártuk Viktória állam pár érdekes helyét.
Ismét kihasználom a hosszú hétvégét, kiveszek 4 nap munkaszünetet. Ballarat és az Alpin hegység lesz a célom.
Ballarat
Az aranyláz idején kivirágzó kicsi városka skanzen szerű belvárosi épületei, melyeket korhűen helyreállítottak tényleg szemrevalóak. Felsejlik az aranykor. Igaz délután 6 után minden kihalt, így éjszakai fészket keresek magamnak. Szerencsére az idő kellemes, panaszra okom nincs, s Ausztráliában mindig vannak köz wc-k, sőt a parkok közelében még zuhanyzási lehetőségek is.
Másnap reggel elnézek a Sovereign Hill-en fő látványosságnak számító skanzen faluba. A 19. századi díszlet épületeket, boltokat korhű ruhába öltözött statiszták – eladók, performerek – lepik el egész nap. Köztük sétálva egy valós időutazásban lehet részünk. Moshatunk aranyat a patakban, hintóval körbe kocsikázhatunk, tekézhetünk, lemehetünk a bányába, aranyat önthetünk, gyertyát márthatunk, vásárolhatunk, s ha megéhezünk, korhű étteremben ebédelhetünk. Ha akarjuk, korabeli nyomdatechnikával nyomnak rólunk szóló körözési plakátot, (WANTED), feladhatjuk levelünket korabeli postahivatalban, s elücsöröghetünk a helyi mutatványosok vagy zenészek között. Izgalmas hely, ahol egy egész napot is el lehet tölteni. Gyerekeknek meg szenzációs.
Este Sound and Light show, vacsorával egybekötve, az aranyásók felkelését szimulálja a show, s kiválóan megtervezett csúcspontja az estének. Már ha valakinek erre van külön kerete. Nekem nem volt, de belógtam diszkréten.
Egy másik hosszú hétvégén pedig a hegyi régiót ismertem meg.
Great Alpine Road
Egy helyi cowboy vesz fel este, így egy kis faluban éjszakázom. A hely egyetlen kocsmájából ír kocsmadalok szűrődnek ki. Két fiatal, ír hacukába öltözött zenész szórakoztatja az összegyűlt 10 embert (gyerekestül), egyikük meghívatja magát egy felesre, hogy a hangja olajozottabban szóljon. Én úgysem iszom, hát meghívtam.
Bright – alpesi kisváros turistás hangulattal, sok nyugdíjassal. Innen vesz fel egy srác, kinek apja magyar. Igaz, ő már csak pár szót tud a nyelvünkön.
Falls
Creek-tól túrázom a leégett erdőkön keresztül, s közben jól
megázom. Mert errefele a száraz Ausztrália képre rácáfolva, még létezik eső.
Visszafelé a ranger (erdész) vesz fel, akitől felszerelkezem információkkal a
másnapi kirándulásomhoz.
Majd a helyi menő srácok visznek tovább, akik rögtön munkát ajánlanak a most érő dohányföldön.
Utánuk rögtön egy fiatal pár vesz fel. Amikor beülök a kocsijukba, mosolyogva mondják, hogy ismernek engem. Kiver a víz J, hogy már itt is!! Lepörög az életem… úristen. De én persze nem emlékszem rájuk. Sokszor van így, s később egyre többször. Kiderül, az előző héten a Great Ocean Road-on tükröződéseket fotóztam, s ők voltak az egyik alanyaim
Szóval Harrietville-ig megyünk, meghívnak a bungalójukba, eszünk, beszélgetünk. A srác drámát tanul, a lány pedig környezetvédelmet. Mint kiderül, a lány dolgozott a Dalai Lámával, egy tibeti orvoslásról szóló könyvet készítettek elő. Most decemberben „cunamiztak” egyet Thaiföld Ko Phi Phi szigetén, ahol minden negyedik ember meghalt.
Elmondásuk szerint, aki az utcán volt 10.30-kor, az láthatta, hogy jön a hullám, s elszaladhatott előle a dombra. Csak azok haltak meg, akik a parton vagy egy házon belül voltak. Az első katonai helikopter már délután 2-kor a szigeten volt, hozva a gyógyszereket és élelmet. Szóval a mentés jól szervezett volt.
Mount Feathertop – 2000 méter
1500 métert felsétáltam, kiégett erdőségek, kopár hegytetők, no tourist at all. Senki sincs rajtam kívül. A környező lankák a régvolt gleccserek által polírozottak, mint Norvégiában. No meg itt is rengeteg légy mindenütt. Amiről az utikönyvek hallgatnak. Pedig Ausztráliában vannak a világon a legidegesítőbb legyek. A 22 km séta után egy síparadicsomban végzek, ahol egy osztrák hölgy vesz fel, s ő is gunyorosan jelzi, hogy Ausztrália legnagyobb síparadicsoma milyen szegényes sípályákban. ( no meg hóban.. nyílván Új-Zéland a megfelelő hely erre.)
Ismét visszatérek a farmomhoz, kipihenem az utat, keresek egy kis pénzt, aztán újabb kiruccanásra adom fejem
Sydney csak 700 km Wangarata-tól. Egy éjszaka alatt leérek. Kapok stoppot, először egy volt világutazós családot, majd ez buzit, majd egy hiperaktív (speed-ező) kamionost, aki más sokadik körét teszi Melbourne és Sydney között folyamatosan. Köztudottan drogoznak a hajtás miatt.
Ami furcsa, hogy itt a sztráda néha egy sávos lesz, útkereszteződéssel, s gyakran tábla figyelmezteti az esetleg szembe haladókat: wrong way , go back. Vicces.
No meg a világ legszárazabb kontinensének kikiáltott Ausztrália sztrádái csatornázva vannak. S jó bőven találni döglött madarakat, ami legalább annak a jele, hogy vannak szép számmal.
Akkor gyertek velem tovább Sydney-be
Aztán miután megnéztem, Sydney-ből repülök át Új-Zélandra.