A 2. részben megnéztük a dinoszaurusz lábnyomokat, stoppoltam a fővárosba, és élveztem Lesotho vendégszeretetét. Most elindulok kirándulni a vízesésekhez. Utam térképét itt láthatod.
Malealea – 80 km. a fővárostól a következő célom, ahol gyöyörű természeti környezetben 200 méteres vízeséseket nézek meg túráim során. Ne feledjük, hogy a Victoria falls is csak 100 méter!
Sotho sounds Malealea, ha közben helyi zenét is hallgatnál: https://youtu.be/ztppRL4dSZo
Kikecmergek kisbusszal a fővárosból, de végtelenül lassú (15km – 2 óra alatt), mert utasokat gyűjtünk folyamatosan. Lévén itt is olyan drága a mikrobuszos tömegközlekedés, hogy vadászniuk kell az embereket, hogy tele legyen.
Megunom, kiszállok ahogy kiértünk a városból. Ahogy elkezdek stoppolni, felgyorsulnak az események, minden megy egy csapásra. A helyi szállás “lodge” egyik munkása vett fel, s egy hágón keresztül jutok be ebbe a megyébe. Gyönyörű kilátás a környező hegyekre és az alant elterülő völgyre, ahol ez az elszigetelt falu fekszik. Ide nemhogy aszfalt út nem vezet, de még áram sincs. Kontrasztként ott a külföldiek birtokolta lodge, gusztusos tájjelegű épületekkel, folyóvizzel és árammal.
Éppen folyik a cultural show, helyi fiatalok énekelnek, miközben a turisták az étteremben eszik vacsorájukat. Én is végignézem, szeretem a zenét, táncot. A végén rákérdezek a tulajnál, de a lodge drága, így látom, nem az én helyem, alkudni meg esélytelen, no meg sajnálnám a tulajt, hogy ha olcsóbban aludnék itt, mert akkor lehet nem tudná fizetni a vízszámláját. Felajánlják a kemping részt.
A világ egyik legesősebb országában vagyok, sátrazni plane nincs kedvem, mivel nincs sátram. 8 dollár egy sátorhely náluk, gondolom csak nekem ennyi, Lesothoban, ahol az átlagfizetés 70 dollár per hó. Már gyűlnek is a könnyek a szemembe, s azt hiszem gyűjtést kezdeményezek az ENSZ-nél ennek a szegény vállalkozónak, ahova csőstül jönnek a turistacsoportok.
Sebaj, helyiekkel gyorsan leszervezek egy szállást, olajmécsessel és gázfőzővel is rendelkezik; elég alap, de matracom és hálózsákom van, és ráadásul a tiszta égbolton a tejút világít, azon kívül nincs is más csillag a nagy fénytől. Fantasztikus itt lenni.
A helyi fiatalok az egyetlen vegyesboltban mulatnak, ahol akkuról szól a rádió, táncolnak rá, udvarolgatnak egymásnak. A vásárolni betérő gumicsizmás, pokróc-poncsóba csomagolt pásztorfiúk rögtön felveszik az ütemet és áttérnek táncüzemmódba, amint belépnek a boltba. Óriási az egész hangulat!
A mellette lévő bárban is szól a radió, s ott is olajmécses homályában táncolkodnak. Tök jó! Nehéz az élet, de vidámak az emberek.
A lodge turistáknak eszükbe sem jut kinézni ide, hogy lássanak valamit annak az országnak az életéből, ahol éppen tartózkodnak. Elmennek a világ másik végére, hogy ugyanolyan steril körülmények között egyenek legyenek, mint otthon. Majd beülnek a jeep-jükbe, mely elviszi őket egy másik izolált helyre, s közte semmi, amit átélnének a helyi mindennapokból. De kár.
Ezért jó nekem ilyen független utazóként, hátizsákosként, mert szabadságomban áll részt venni az életben. Persze mindennek kockázata is van, de itt speciel pont nincsenek rossz érzeteim. Szeretem Lesothot.
Csak most döbbentem rá, hogy mennyire nem találkozom backpackerekkel a világban. Kihalófélben. Persze ez Afrika, ide így szinte nem érkezik utazó. A politikában ezt különutas módszernek nevezik. J
Érdekes, hogy köztéren gyűlnek fiatalék, tán mert ott könnyebben eltűnik a lukas zokni és az osztálykülönbségek, pontosabban a vagyoni különbségek. De néha éppen az ellentétjébe fordul át, miszerint túlmutatják magukat, fontossá válik a ruha, frizura, a külsőségek. Persze otthon mindenki lepukkant, de oda úgysem kerülnek a csajok, fiúk, mert ha egyszer bemutatják a fiút a szülőknek, akkor bárkitől is terhes a lány, el kell vállalnia a fiúnak. Így marad a titkolt együttlétek. Aztán, ha mégsem vigyáztak, s baba születik, akkor marad a nagyszülőre a gond, a nevelés.
Persze a nemkívánt gyerekszülésekből következtethetünk az óvszerviselési szokásaikra is.
Beszélgetek néhányukkal, de párkapcsolatilag mindenki keresztbe fekszik mindenkivel. Tán így érthető, hogy miért riogatják a lakosságot 70 százalékos HIV fertőzöttséggel. Persze erre is csak most jönnek rá, amikor már itt a baj. De itt már a fordított rendszer működik, csak a maradék 30 százaléknak érdemes védekeznie.
Csak az a baj, hogy a macsó nem vesz fel gum óvszert, a nő meg nem mond ellent, hiszen reménybelije fekszik rá. Sőt a gumiviselési szokásokat (azaz annak kudarcát) a hirdetőtáblák is jelzik: Használjon női gumióvszert. (Made in Japan). Ez a probléma sem az ágyban fog megoldódni, már látom.
Az eső folyamatosan esik. Krumplit is nehéz beszerezni itt ebben a 2000 fős faluban. Egy helyen van bolt, ott is minden krumpliszemre külön rá van írva az ára. De a hagyma is így járt. Más nincs is. A helyi kukoricaföldről kapok 2 csövet, azzal dobom fel a “hagymás rostélyost” amit főzök.
Beleborzongok, hogy emberek leélnek egy életet úgy, hogy nem ettek finomat. S még igényük sincsen rá. Nekik az evés nem élvezet, hanem a túlélés, a hasfeltöltés. De szar!
Érdemes elnézni a közeli hatalmas szoros oldalában hagyott barlang festményekhez, melyet egykori őslakosok, a busmanok hagytak hátra. Ma már busman nincs, mert kiírtották őket a zuluk, de a kőre festett alakok még itt vannak.
Mindössze 3-4 óra túrázás, így reggel el is indulok, habár szemerkél az eső. Rögtön csapódik hozzám egy kukás zacskóba bújt (eső ellen ez a védőöltözet) 11 éves fiúcska mint guide, majd még kettő. Megáradt folyókon lábalunk keresztül, csúszós sziklákon alant, virágos mezőkön át, illatos cserjékkel tűzdelve, majd elérünk a grand kanyonnyi folyóhasadékhoz. Állatok, emberek kőfestményei kicsit hányattatott állapotban.
Visszafele már késő délutánba hajlik, de életem egyik legszebb napnyugtája itt volt! A környező hegycsúcsokat bevilágította a hanyatló nap fénye, s a tetejébe még egy szivárvány is került. Mesés…
Szerveznek ide lovas túrákat is, ha valakit az érdekel.
Éjszaka meg csak bámulom a letisztult eget, amit a Tejút világít be. Nézem, s azt is elfelejtem, merre vagyok, csak azt érzem, hogy a kozmosz szerves része vagyok. Megszüntek a határaim…
A helyiek nem is tudják, hogy milyen csodában élnek nap mint nap. Ők oda, mi ide vágyunk, de senki nem veszi észre, hogy milyen jó helyen van.
Mi örülhetnénk, hogy ízes ennivalókat ehetünk, tudunk bolhák nélkül élni, nem szétszakadt cipőt és nadrágot kell hordani, tudunk könyvhöz, kultúrához jutni, nem sötétben hazabotorkálni. Vizet sem kell hordanunk messziről, sárban sem kell csúszkálnunk nap mint nap, fűtésről is hallottunk, s a wc sem pottyantós ami ráadásul a szomszédban van. De egyébként minden megszokás kérdése, a rosszba is beleszokik az ember egy idő után.
Este ellátogatok egy talponülő kocsmába, ahol készítik és fogyasztják az élesztő-víz-cukor elegyből képezett sör-bor förmedvényt, melybe állítólag mazsolát is tesznek, hogy gyümölcsöt is lásson, de azt kétlek, mert erre nem terem, meg fizetőképes kereslet sem lenne erre a luxusra. Az összhatást képzelhetitek, szörnyű, de mégis vannak alkoholista arcok, tehát a bódító hatása megvan, az érdekli a prepszet.
Ellátogatok a helyi iskolába, két tanárhoz csapódom 8.30-kor, holott a tanítás 8-kor kezdődik. Kérdezem, hogy nem késő? Mire a mosolygós válaszuk: Jobb későn, mint soha. Tény: itt az idő mindegy. Úgysem tanulással ütik el az időt. S ha esik az eső, akkor tanárok el sem indulnak az iskola felé.
Innen a (Ribaneng)vízeséshez indulok, útközben simogató méteres füvek, csacsi botféken, én gyakran derékig a folyóban, többször ide-oda-át, majd sűrű bokrokon keresztül – de végül meglett a Ketane vizesés. Rajtam kívül vannak páran, természetesen egyikük sem gyalog, hanem lóháton. De a jövő a helikopteré. Van turizmus, és turista is mint látom, aki persze nem vegyül a néppel.
Visszamegyek a faluba, ahonnét most taxival ( = minibusz) távozom Semonkong irányába.. Pechemre ismét mindenhol megáll, így a 30 km-t két óra alatt teszem meg, így sikerül lekésnem az ország egyetlen múzeumáról, mert ötkor bezárt.
Rám is sötétedik egy közeli faluban, de a helyiek adnak szállást. Jehova tanúi. A rádió akkuról szól, most éppen rádiójáték középhullámon. Hűtőjük is van, csak áram nincs a házban, mert a rácsatlakozás sokba kerül.. Vicces. Reggel 4-kor kelnek, a gyereke naponta 6 km-t gyalogol az iskoláig, és vissza. (Te mikor is gyalogoltál ennyit utoljára?)
Semonkong,
Napi 3 busz jár csak az ország közepe felé, így egy jeeppel folytatom utamat. Földúton rázkodunk órákon keresztül, hűvösödik, éjjel 2 fok, mert megint 3000 méter felé közelítünk. Persze ez nem olyan nagy kunszt, mivel az ország legmélyebb pontja is magasabb a Kékestetőnél. Füves hegyoldalak, pásztorok mindenfelé, ez az egyetlen esély a fehérjére, az állati hús. Tény, eseménytelen élet, már ha az életet eseményekhez akarjuk kötni.
A falucskába érve nyüzsgő piaci élet fogad, lovakkal közlekednek, áram nincs, de kínai szupermarket már igen. Vízért sorba kell állni a falu csapjánál, ami nagyon fura egy vízben gazdag országban. Házak döngölt agyagból, bádogtetővel, wc kint, áram sehol. Ebben az országban látok először gázos hűtőszekrényt. Eddig nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi csoda. Van itt nyeregkészítő, faszenes vasaló, vissza a múltba megint.
Kisvártatva beleütközöm egy férfivá avatasi szertartásba. Állítólag évente egyszer jönnek le a hegyekből, s csak 20 percig tart, de hát jókor tudok érkezni.
A falusiak apróságokat és ételeket ajánlanak fel számukra, amit a szer-pap (vezető) vízbe márt, hogy hatástalanítsa az esetleges ártó szándékú rontásos, boszorkányos ajándékokat. (ilyen feltételezés csak Afrikában fordulhat elő, hogy egy ajándékot ártó szándékkal adnak). Gyönyörű színesbe öltözött a fiatalok és kórusban, kánonban énekelve el is vonulnak hamar miután megkapták az adományokat.
Maletsunyane vizesés
Én elindulok egy másik vízeséshez, melyhez csak mocsáron át lehet, de esős vidéken vagyunk, s a látvány határozottan megéri, tekintélyt parancsoló. Még madártávlatból is óriási, 200 métert zuhan, s a dübörgése betölti az egész gigantikus szorost. Senki nincs köröttem, magánlátványként hömpölyög, gomolyog, dübörög. A hangját a helyiek a vízbe esettek sírásának tartják.
Útközben kedves mosolygós boldog emberek térnek hazafelé, lám nem a gazdagság a boldogságuk titka. S ezzel osztozom velük.
https://goo.gl/maps/2y3eVbR56fTFywDr8
Lassan megnéztem, amit adni tudott nekem Lesotho, s több mint vártam.
Maseru
Visszatérek a fővárosba, ahol frissen szerzett stopposaimnál, a postáséknál alszom. Választási csalásról beszélnek, de belebonyolódnak a történetbe, hogy a dél-afrikaiak olyan szavazócédulákat nyomtak, ami urnabontásra a kívánt párt négyzetébe keresztet varázsol. Ilyet én is kérek. Ez már tényleg afrikai szemlélet és összeesküvés elmélet.
S otthon? Lesz-e lánchídi-csata? Volt egy darabig, “nemzetközi erők” leverték, s minden maradt a régiben. 4 év múlva újra nekiveselkedhetnek a fiuk, végtére is demokrácia van.
Reméltem, hogy tudok népzenét szerezni a fővárosban, de reménytelen, pedig érdekes ez az egyhúros, szájjal megszólaltatott gitár. Majd rádiós kollégáimnál érdeklődök, nekik minden is van Cd-jükön.
Mivel a főváros a határ közelében van, így könnyen lejutok a határig. A Lesothoi kiléptetés a határon gyorsan megy, de a Dél-afrikai oldalon hatalmas sor kígyózik, mert egy alkalmazottat elegendőnek talált az ország vezetése, hogy pecsételéssel és regisztrációval foglalkozzon. S ez Afrika legfejlettebb országa Dél Afrika.
