Üzbegisztán klasszikus látványosságok
2009 július 18 – augusztus 10.
Türkmenisztánból szerencsére simán ment a kilépésem, csak egy kis bonyodalmat okozott, hogy nem tudtam, mi a valós valutaváltási ráta. Majd pár katonához csatlakozom egy taxiba és elindultam Bukhara (Buhara) felé. Türkmenisztán után határozottan zöldnek tűnik ez a vidék. Pár óra száguldás után meg is érkeztem Bukharába.
Bukharába, mely elképesztően gyönyörű kulturális múlttal rendelkezik, építészetét illetően Iránnal vetekszik. Téglaépületeik formásan kirakva, illetve a színes kék kupolák arabeszkekkel díszítve impresszív élményt adnak. Lám, itt járt a kultúra az évezredek során, s nem is egy. Az óváros ugyan kicsit romokban hever, de hozza a múlt hangulatot. Lyab-i Hauz – kis tavacska, mely a központ. Itt található Hodja Nasreddin szobra, mitikus bölcs volt, melynek neve a 70-es évek magyar vicceiben is gyakran előfordult.
Taqi-Zargaron bazár, Taqi-Sarrafon herb and spice bazár, amik turista ajándékokkal vannak tele, no még végre lehet jó áron pénzt váltani; mert feketén kétszer annyit kapunk a valutánkért, ami olcsóvá teszi ezt az országot a külföldieknek. Igaz, hogy a vízum az 120 dollárból jött ki, mert meghívólevél kell egy utazási irodától 40 dollárért, de ha valaki berepül, akkor a reptéren spórol 40 dollárt legalább a vízumon, mert ott olcsóbb, mint a követségeken. Persze van pár szerencsés ország, akinek nem kell meghívólevél, de mondanom sem kell , hogy Magyarország nem tartozik közéjük.
Kiemelt látványosságok az Ulugh beg medresza 1417, Kalon minaret – 1127, 47 méter magas torony, Mir I Arab medresze, ahova tilos bemenni, s a régi bazárok, amik be is határolják a fénykorát Bukharának. Van egy újabb erődje, nagyon szép kívülről, de a vörös hadsereg porig bombázta a húszas években.
Zsidók is éltek itt a 12. századtól. Érdekes, hogy perzsául beszéltek, de héber ábécét használtak, tízezren éltek itt, majd Izraelbe költöztek. Mára csak néhány orosz zsidó család maradt, s az utolsó zsinagógát is bezáratta mára a rezsim Taskentben. Mára csak a zsidó temetők emlékeztetnek az egykoron színes kulturális kavalkádra.
Este beneveztem egy bábszínházi előadásra, de két napot is kellett rá várni, mert nem volt négy érdeklődő sem. Végül gyűjtöttem pár turistát, így megtartották az előadást. Tény, hogy marketingből nem jeleskednek.
Chor Bakr – nekropolisz, hét kilométerre van a várostól, egyik nap oda is ellátogatok; az iszlám temetők mindig érdekesek, fotogének.
Van dinnye szeletre is (ez nem kis dolog, mert mindenhol csak egészben árulják) és jó az íze. Lehet kapni kör alakú kenyeret, melynek a tetejére különböző formákat nyomnak, ahogyan azt több évszázada is tették a pékek. Itt nagyon szerények az emberek, nem nyomulnak, nem agresszívek, hanem közvetlenek. Csak úgy jó velük. Az összes fodrász ingyen akarta levágni a hajamat Bukharában, csak hogy beszélgessenek.
Mindenki üvöltve beszél egymással, a telefonban és általában süketek. Mentálisan is. Kérdezek tőlük valamit, de nem felelnek, hanem kérdeznek helyette. Kérdés, hogy a válaszom megmarad-e?
Egyébként furcsa, hogy pár hónap után először látok hátizsákos turistákat és utazókat, s furcsa, hogy a civilizált zónába értem…, ahova már átlag érdeklődő is beteszi a lábát. De azért jó volt „földit” látni, tapasztalatot cserélni velük, mert sok problémára időben felhívják a figyelmet, határok, rendőrök, vízum, regisztráció, stoppolás, stb.
Találkoztam egy francia sráccal, aki két évet volt Pakisztánban, de mivel lejárt vízummal maradt ott Pakisztánban, ezért börtönbe csukták pár hónapra, amikor pedig hazatért Franciaországba, akkor a titkosszolgálatok csaptak le rá és faggatták ki, mit is csinált ott két évig. Érdekes, hogy sok fejlődő országbeli ember nem mer Pakisztánba menni, mert akkor nem kapnak USA vízumot. Érdekes, mert hivatalosan a szövetségesük a terror elleni harcban.
Két finnt pedig 200 dollárra büntettek Kazahsztánban, mert nem regisztrálták magukat öt nap után. Jó ébernek lenni, ha nem hazai pályán mozgunk. Másik srácnak az útlevele nem volt nála, s a rendőrök nem voltak hajlandóak vele menni ötven métert a szállodáig, hogy bemutathassa, így letartóztatták, s egy ismerősének kellett lefizetni, kiváltani. Na feltöltődtem történetekkel, s úgy döntök, éjszaka átstoppolok a sivatagon.
Este sajnos nem sikerült elstoppolnom Khivába, s busz sincs amivel továbbmehetnék, mert Üzbegisztánban be van tiltva az éjszakai közlekedés az országutakon buszoknak, állítólag a balesetek megelőzése érdekében. Nyilvánvaló butaság, mert akkor tiltsanak be minden mozgást. Napnyugtakor szerencsére meghív magához az országútról egy segítőkész helyi vállalkozó. A házigazdám nagyon jó lelkű, de acél buta volt, mindent kétszer kérdezett, de semmit nem fogott fel. Gyerekét viszont Európában akarja iskoláztatni, habár se angolul nem tud, sem angol WC-je nincsen. Aranyosak, ahogy hozzák mutogatni a rossz állapotú családi albumukat, sőt a feleség megmutatja a nagypapa bekeretezett fényképét is. Üzbegisztánban általában a falusiak maguk sütik a kenyeret, termelik a zöldségeket, így vacsorára zöldséglevest kapok, meg egy könyvet oroszul az egészséges táplálkozásról, miután hallják, hogy vegetáriánus vagyok.
A Szovjetuniót mindenki visszasírja itt Üzbegisztánban. Rájöttem, hogy az embereknek általában akkor jó, ha diktátor ül a fejükön, mert akkor nem kell gondolkodniuk. A felelősség nem az ő kezükben van és bízhatnak benne, hogy a kenyér holnap is 20 kopejka lesz.
Khiva fele, Karakum sivatagon keresztül
Másnap hajnalban kistoppolok a sivatag széléig, de onnan már nincsenek autók, így egy arra járó buszra alkuszom meg. Franciaországból vásárolt légkondis matuzsálem, ezért azokat nyitható ablak nélkül árulták, persze a légkondi nem működik, tehát a nappali 45 fokban rendesen lehetett szaunázni. A buszon házilag készített filmeket nézünk esküvőkről. Majd dél körül a sivatag közepén lerobban a távolsági buszunk, mert elfogyott a benzin. Na ja, az üzemanyag-mutató sem működik és a centizgető módszer sem. Ezek után is sokszor leragadunk, mert ami üzemanyagot szereztek, az eltömítette a szűrőt, így rendszeresen javítanunk kell a buszt. Egy asszony ezeket a szüneteket arra használja fel, hogy növényeket gyűjt a sivatagban. Én addig fotózgatok. A túlszabályozó állam jelenlétét mutatja egy sivatagi kereszteződésnél a megállni tilos tábla. Forgalom nulla. Aztán a megérkezés előtt egy faluban egy egész órán keresztül kezdik kipakolni a piacról vett árukat a csomagtérből, amivel a busz meg volt rakva, mert itt a buszokat teherszállításra is használják. De mért van az, hogy amikor fejemet adom arra, hogy busszal menjek, akkor a leglassabb és a legkényelmetlenebb útjaim jönnek ki belőle? Sebaj, hat dollár volt a nyolc órás út.
Urgench és Khiva között megépítették a világ leghosszabb trolibusz pályáját, egy 30 km-es egyenes szakaszon. Igaz olyan lassú, hogy két órát tart leküzdenie a távolságot. Hogy áramot honnan vettek hozzá, az kérdés itt a sivatag szélén. Régebben Khiva mellett folyt a Darja folyó, de évszázadokkal ezelőtt másképp döntött, így az itteni kultúra lehanyatlott, s átköltözött a folyóval együtt Urgench-be. Most ez a fejlődő város. A víz = élet.
A térségben mindenki azt kérdi ivás előtt, hogy sós-e a víz? Mert nagyon sokszor nincsen ivásra alkalmas víz a falukban, városokban. Ráadásul már a közeli Aral-tó is kiszáradt a mezőgazdaság vízhasználata miatt. A természetben minden ki volt számolva, csak velünk nem számoltak.
A folytatás, Khiva-ba visz..
