Ez nem a vég, hanem egy új kezdet

Korábban írtam egy összefoglaló bejegyzést koronavírusról mindent is.

Itt egy másik írást osztok meg: “Ezt kéne tenni a világvégétől való rettegés helyett”. Kardos Gábor az Azonnaliban megjelent cikke, nagyon inspiráló, gondolatébresztő és tettre sarkalló. Pont ilyen kérdések mozognak, érlelődnek bennem is már 20 éve. Itt egy 10 éves rádióműsorom zöld része. Öröm, hogy nem
egyedül gondolom ezeket.

A vírus ügy meg egy jó apropó, hogy ezek feljöjjenek. Hát íme a cikk: 

“Amikor a legdurvább függésben élő junkie szembesül azzal, hogy ha így folytatja a szerfogyasztást, rövid úton beledöglik és környezete életét is pokollá teszi, akkor az valójában nem világvége, nem valami szörnyű tragédia, hanem a megtisztulás és egy új élet egyetlen esélye, amit talán utoljára ragadhat meg, ha nem halogatja addig, amíg már túl késő lesz.A keménydrogos példája a fogyasztói társadalom mai válságának, illetve már inkább agóniájának legegyszerűbb modellje.

Magyarán szólva: a világvége, a szörnyű pusztulás világa nem az, ami most fenyeget minket, hanem az, ami eddig volt, és amit fertelmes fogyasztói függéseink rendszerében olyan csodásnak találtunk, meg amiről a sok dílermarketing azt sulykolta, hogy olyan szuper. Na, az volt az apokalipszis, a szörnyű pusztítás és pusztulás – nem a gyógyulás, hanem ami megbetegítette a világunkat – amit és ahogy eddig csináltunk. Az volt a világvége, amit eddig csináltunk. Ami most jön, az pedig egy új világ kezdete.

Nagyjából mindaz, amit a fogyasztói társadalom jónak vélt, az a rossz, a zsákutca. Egyszóval: ami most velünk és a bolygóval történik, valójában egy gyógyulási folyamat. A globális felmelegedés a bolygó láza, ami aktiválja a Föld immunrendszerét, hogy kivethesse magából mindazt, amivel megfertőztük.

Minél inkább ragaszkodunk a fogyasztói világhoz, annál inkább azonosulunk azzal, amit a természet nagyságrendekkel nagyobb erői, a kiáradó vizek és egyéb katasztrófák mint falósejtek viharos gyorsasággal elpusztítanak, megakadályozva ezzel a valóban halálos kór, a bolygófogyasztói modell terjedését. Hogy meggyógyulhasson a Föld, és újra lehetővé váljon egy élhető, fenntartható életforma. 

Nem azon kéne már görcsölnünk, hogy mi mindennek van vége (hála az égnek, illetve a Földnek), hanemmár jó ideje arra kéne fókuszálnunk, hogy mi kell az új, gyökeresen más életforma kialakításához.

Ehhez azonban legelőször azt kéne felfognunk, hogy ez az egész tisztulási folyamat nem valami rossz, nem tragikus pusztulás, hanem természetes és jó folyamat a földi élet megmentése érdekében. Az a jó, ha a gennyesedés kifakad, különben egyre terjed ott belül, míg végül halálossá válik.

Az apokalipszis feltárulást jelent eredetileg görögül. Jelen esetben egy velejég rothadt, gennyes civilizáció kifakadása és feltárulása mindaz, amiről világvégeként beszélünk, és amit eddig próbáltunk kétségbeesetten leplezni, csak egy ponton ugye már képtelenség tovább titkolni. Feltárul, kifakad.

2. Nem a világnak, hanem a fogyasztói civilizációnak van vége

Sürgősen be kéne látnunk, hogy nem mi mentjük meg a Földet, hanem épp fordítva: a Föld menti meg élővilágát a mi civilizációs agressziónktól. Amit egy korszak, egy adott civilizáció „világvégeként” sirat, az sose volt más mint saját kis világának vége, saját agóniája, saját végzetének beteljesedése.

Ahogy az egyes emberek, úgy a nagyobb közösségek, civilizációk is napról napra naiv, önfeledt módon úgy élik az életüket, mintha örökké tartanának, egyfajta halhatatlanság illúziójában, miközben semmi sem olyan evidens, mint az egyének és a civilizációk sorsának azon legfőbb törvénye, hogy mind halandók. Ahogy volt egy kezdetük, úgy lesz végük is.

Különösen igaz ez a saját feltételeit olyan buzgón felélő civilizációra, mint a globális fogyasztói társadalom – ami összesen néhány évtizedre rugó történetével valószínűleg az emberi történelem legrövidebb életű civilizációjának bizonyul. Tehát rögzítsük elemi evidenciaként:nem a világnak vagy a földi életnek a végnapjait éljük, hanem ennek a civilizációnak, a globalizált fogyasztói modell korszakának közeledik a vége.

értem már Noé miért csak állatokat vitt magával

3. Nem a környezettel, a klímával van baj, hanem velünk​

Nincsenek „környezeti problémák”, mert mindegyik mögött egyéni és közösségi felelőtlenségeink sokasága áll, így kizárólag a felelőtlenség vezetett oda, ahol most tartunk. Egyáltalán nem a természettel van itt baj, hanem a környezet környezetével, azaz velünk, illetve azzal, hogy a felelőtlenségeinket tettük normává.

Önmagában a klímakatasztrófa harsogása is abszolút félrevezető, a „klímaváltozás” kifejezés pedig következetlen abszurdum, mivel a klíma eredendően elhajlást, változást jelent – ezért is úgy magyarították, hogy éghajlat… A legevidensebb tanulságot még mindig nem sikerült a klímaügy kapcsán belátni: valójában a klímakatasztrófa példája az, ami a modern nyugati civilizációt először rákényszeríti, hogy újra belássuk azt, ami a korábbi kultúrákban evidens volt – a cselekedeteinknek következményei vannak. 

Nem lehet felelőtlenül elfogyasztani, elfüstölni a természeti erőforrásokat, mert a bolygó, illetve a természet nagy rendszerében valóban globálisan összefügg minden mindennel, és visszakapjuk mindazt, amit szemétként megpróbálunk eltüntetni, bedobva a folyókba, óceánokba, stb.

4. A válság etikai, így a megoldása is csak etikai lehet

Az egész világvégézés tehát nem más, mint egy etikai válság, a fogyasztói felelőtlenség agonizálása. Etikailag, azaz emberileg ugyanis semmiben nem változott a feladatunk. A világgal való lehető legteljesebb harmóniában kéne élnünk, függetlenül attól, hogy épp a média mit rinyál, mi az aznapi „trend”. Sőt: életfeladatunk attól sem függ, hogy globális környezeti katasztrófák sora vár ránk vagy épp boldog békeidőket élünk.

Az önmagát, illetve gyengeségeit legyőzni képes erény ugyanis ott kezdődik, hogy nem a hasznot nézzük és nem azért teszünk jót, hogy aztán kényelmes élet („jólét”) legyen a jutalmunk. Etikailag akkor is a lehető legjobbat kell tennie egy embernek, akkor is abban áll vagy bukik egész méltósága, hogy az adott helyzetben a legjobbat tegyük, akkor is, ha már látjuk, hogy valószínűleg mind meghalunk záros határidőn belül.

Az ugyanis hitvány ember, aki a halál közeledtével gátlástalan szörnyeteggé válik. Meg ugye a halandóságunk miatt mindannyian eleve a közelgő halál perspektívájában élünk, akár tetszik, akár nem. Etikailag evidens tehát, hogyugyanúgy a lehető legjobbat kell tennünk a válságban, a szaporodó katasztrófák között, mint amikor minden békésnek tűnt.

Főleg, ha végre belátjuk, hogy talán semmi sem olyan igazságos következménye korábbi cselekedeteinknek, mint a sok évtizedes felelőtlenségeink miatt most bekövetkező katasztrófák. Ezt, kérem szépen, úgy hívják, hogy méltó büntetés, amit méltósággal kell viselnünk, mert abszolút törvényszerű és igazságos következmény.

A Földnek van ugyanis egy globális ökonómiája, és most minden olyan hitelt bevasal rajtunk, amit ivóvíz, nyersanyagok, stb. formájában felvettünk és elvont profittá alakítottuk (pontosabban: elfogyasztottuk), mintha sose kéne elszámolni vele, hogy mire fordítottuk a Föld javait, a Föld által nekünk adott megannyi hitelt.

légszennyezési térkép

Rengeteg kőolajat elfüstöltünk, amivel globálisan befűtöttük a klímát – így a kőolajban felvett hitelt most azzal kell törlesztenünk, hogy el kell viselnünk az üvegházhatás következményeit, a légszennyezést és azt, hogy az ember a szénhidrogének elégetésével, illetve műanyagokká alakításával kialakított civilizációs kényelemben példátlan evolúciós zsákutcába került, úgyszólván képtelenné vált arra, hogy enélkül a kényelem nélkül élni tudjon a Földön.

Ezért nyilván nem a sors, a Föld vagy valamilyen isten a hibás, hanem mindazok, akik bedőltek a látszatnak és egy ilyen kontraszelektált életformára szocializálódtak – elfeledve, illetve feladva megannyi évezredek alatt kialakult túlélési képességet. Most majd szépen kiderül, ki lesz képes újra élni a Földön, amikor a virtuális buborékunk kipukkad, és ki kell költözni az összkomfort civilizációs mátrixából.

Mindez azonban nem valami szörnyű tragédia, nem rossz, hanem a lehető legjobb, ami még történhetett velünk. Az élet, a túlélés utolsó esélye. Közben pedig életfeladatunk semmiben nem változott a korábbiakhoz képest: harmóniában kéne élnünk a világgal és a lehető legjobbat tenni – nem azt, ami az egónknak a legjobbnak tűnik vagy amit a fogyasztói vágydílerek propagandája alapján a legjobbnak véltünk, hanem ami a világnak, az életnek a lehető legjobb.

Ennyi most is a dolgunk, se több, se kevesebb –úgyhogy nem rinyálni, világvégét vernyákolni kéne, hanem csinálni a dolgunkat. Mellébeszélés és pótcselekvések nélkül.

Mert egyelőre a klímahiszti és az ökopánik ugyanúgy nem vezet érdemi közös cselekvéshez, így a tettek szintjén ugyanolyan felelőtlen, mint amivel azokat vádolja, akik nem akarják tudatosítani a veszélyt, és azért nem csinálnak semmit. Nem az a döntő ugyanis, hogy kinek mi a véleménye a kialakult helyzetről (sőt: a bioszférának és a várhatóan eldurvuló szelekciónak lényegében tökmindegy, mi a véleményünk). Csak az számít, hogy mit teszünk. Hiába posztolgatunk bármit, hogy mi milyen ökotudatosnak tudunk látszani, és ezt hiába lájkolják ezerrel vadidegenek. A véleménymátrix buborékja rögtön kipukkad, mihelyt a legkisebb valóságdarabbal találkozik.

A jelen válsághelyzetre adható etikailag helyes válaszra, egyszóval a helyes cselekvésre már a nyugati civilizáció hajnalán példát adott Szókratész, amikor az ítéletre várt. Őt ugyan nem a természet törvényei ítélték halálra, és nem saját viselt dolgaiért kellett bünhődnie, hanem merőben igazságtalanul ítélték el, lényegében mert nem volt hajlandó asszisztálni a korrupció „demokratikus” rendszeréhez, hanem élő lelkiismeretként kérte számon mindenkin azt, amiben ki-ki leginkább felelősséggel tartozott.

Ő mégis vállalta az igazságtalan halálos ítéletet is, és nem akart megmenekülni, még akkor sem, amikor kifejezetten felajánlották neki a menekülés lehetőségét. Úgyis minden helyzetben olyan felelősséggel kell helyt állni, hogy ha netán rögtön utána meghalnánk, akkor se maradjon restanciánk. Szókratész szerint az etikus cselekvés alapja, hogy a halál perspektívájában is vállalható legyen, ahogy élünk. Szerinte az ember nem hagyhatja el az őrhelyét, nem adhatja fel alapvető életfelelősségét. Ha örökké élnénk, végtelen alkalmunk lenne bármit helyrehozni és nem lenne ilyen etikai tétje a dolgainknak, mint halandóként.Tulajdonképpen a halandóság tesz minket igazán élesen felelőssé az életünkért.

Szókratészt ugyan nem úgy tartják számon, mint az ökotudatosság ősét, mindazonáltal egyértelmű választ ad az ökológiai válság alapvetően etikai kérdéseire – arra, hogy mi a teendőnk és miért. Az etikai tét, az emberileg legdöntőbb tét nem az, hogy túléljük-e (akit ez motivál, azt gyávasága eleve félreviszi és semmiképp sem tud helyesen cselekedni, megfelelő választ adni a válsághelyzetre) – az emberileg, azaz etikailag döntő tét az, hogy akkor is legyen bátorságunk, lélekjelenlétünk megtalálni a legteljesebb felelősség útját, ha netán bele kell halnunk.

Arra ugyanis nincs lehetőségünk, hogy biológiailag sose haljunk meg, csupán az múlik rajtunk, hogy ne kelljen erkölcsi halottként élnünk – abban a környezetét pokollá tevő életformában, ami a mai fogyasztóra általában jellemző, és ami leginkább a keménydrogos függőség állapotára hasonlít.

5. Minél nagyvonalúbb a megoldásunk, annál nagyobb az esélyünk

Egoizmus

Alapvetően fals hozzáállás, hogy még a környezetvédők is többnyire csak az emberiség túléléséről beszélnek, azt kezelik a krízis fő tétjének. Ez azért is félreértés, mert az emberi egoizmus itt semmivel sem vihet közelebb a megoldáshoz, miután ez etikailag maga a probléma, párosulva a környezetünk és a földi élet iránti felelőtlenséggel. Az utóbbi a fő probléma, így a megoldásnak is erre kellene fókuszálnia. Logikus, hogy azt kell leginkább helyrehozni, amit leginkább elrontottunk, és az nem az ember életminősége, hanem a többi élőlény helyzete!

Paradox módon nem az emberiség fennmaradása tehát a tétje ennek a globális válságnak (globális természete pont erre utal!) és nem is erre kéne fókuszálni a kiútkeresésben sem, hanem az emberi beavatkozás minimálisra csökkentésével az ökoszisztémák regenerálása a kulcs a többi faj túléléséhez, ami a legnagyobb felelősségünk etikailag. Ugyanakkor – paradox módon – ezzel a nagyvonalúsággal járulhatnánk hozzá legjobban saját túlélésünkhöz is.

A jelenlegi javaslatok 99 százalékban még radikálisabb, és sokszor technológiai természetű emberi beavatkozásokra épülnek, ami a jó szándékok ellenére is olyan katasztrófák sorához vezetne, mint mikor Ausztráliába később invazívnak bizonyult új fajokat vittek, vagy a Balatonba angolnát és busát telepítettek. Aztán kiderült, hogy nagyon nem kellett volna beavatkozni a legjobb szándékkal sem az ökoszisztémába. Mint a „döglenek a libák” viccben. Tudom, hogy még rengeteg ötletünk lenne a megmentésükre, de inkább ne várjuk meg, hogy az utolsó is odavesszen. Hagyjuk őket békén. Azonnali hatállyal. Etikailag rendre a legnagyvonalúbb cselekedet szokott a legjobbnak bizonyulni hosszabb távon, még akár haszonelvű-egoista szempontból is.

Ez egyébként az etikai tartalma és érvénye a szeretet parancsának is, ami elvben a kereszténység fő törvénye lenne, de megtalálhatjuk a buddhizmusban, Gandhinál és ez gyakorlatilag minden életbölcsesség alapja.

A jelenlegi válság természetét kéne felfognunk végre, hogy nem gazdasági, politikai vagy környezetvédelmi válság, hanem alapvetően etikai. A kiterjedt felelőtlenség válsága, aminek csak a felelősség helyreállítása lehet a megoldása minden szinten. Az éthosz görögül eredetileg benne lakozást, benne élést jelent, leginkább azt, hogyan állunk bele a világba, hogyan állunk a világhoz, az élethez alapvetően. Ez határozza meg leginkább az életünk minőségét. Az éthoszunk. Egyéni és kollektív szinten.

Nem oldhatjuk meg fennálló problémáinkat ugyanazzal a gondolkodásmóddal amivel létrehoztuk őket

Nagyon úgy fest a helyzet, hogy csak egy globális Gandhi-mozgalom állíthatja meg a jelenleg bolygópusztító globalizációt, a neoliberális világrendet átalakítva valami gyökeresen más életformává és együttműködési rendszerré. Ahogy egykor megdöntötték a brit gyarmatosítók uralmát Indiában, úgy kellene ma leállítani a világgyarmatosítás rendszereként működő globális kapitalizmust, ezt a bolygógyilkos piramisjátékot, ami világszerte hatalmon van, és esze ágában sincs alapvető változást hozni, ami pont azzal kezdődne, hogy ne azok dirigáljanak, akik eddig. Akik a fő felelősök a kialakult helyzetért.

Ha nem indul el egy világméretű Gandhi-mozgalom egy-két éven belül, akkor kollektíve a túlélés esélye gyakorlatilag nulla lesz számunkra, és etikailag már csak annyi dolgunk marad, hogy méltóképp fogadjuk a végzetünket. Az sem kis feladat, és abban sem segít a rinyálás, ahogy nyilván a vész elhárításában sem.

Úgy tíz éve kezdtem el olyanokat írni, amiért akkor még nagyjából bolondnak néztek, de most már a bulvármédia is hasonlókat harsog minden utcasarkon. Évek alatt végignéztem azt, ahogy folyamatosan próbálta hárítani, halogatni ez a civilizáció a végével való szembenézést, és amúgy még most is odázza azzal, hogy technológiai megoldásokat keres, miközben a technokrata hozzáállás nem a megoldás, hanem maga a fő probléma. Sok időnk nem maradt a szembenézésre és a gyökeres váltásra, hogy teljesen megújuljon a kultúránk – alapjaiban és fő célkitűzéseiben is.

Amit itt röviden leírtam, az nem lánglelkű prófécia egy távoli jövőről, nem a legtrendibbnek tűnő napi tuti megmondás, hanem sürgetően brutális evidencia. Belátásához nem különleges intelligenciára, hanem ép emberszívre és józan paraszti észre lenne szükség, azonban mára minden jel szerint ezekből van a legnagyobb hiány. Azért egy próbát megér. Mert ugye az ember mindig tegye és írja meg azt, amit legjobb tudása szerint tehet és írhat. Quod erat monstrandum.”

About the author

The most traveled Hungarian

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Facebook Like Button for Dummies