Kuba, Havanna

Kuba – megérkezés a múltba. Havanna

Sorry, this entry is only available in Hungarian.

Szóval Kuba, Havanna. 2006

November 20-án érkeztem Mexikóból, Cancun-i pihenésem után, s mert onnan volt legolcsóbb a repjegy, kb. 110 usd. A beléptetés elég flottul ment, nem vették el a „becsempészendő” szappanokat, pipereholmikat, amiket ajándéknak szántam.

Kellet még otthonról egy ’vízum lap’ ami a követségen beszerezhető 30 usd-ért, vagy a reptéren is felszálláskor becsekkoláskor lehetett venni egyet.  Ezt pecsételik le a kubaiak. Mert ugye nem kell vízum, de azért így a belépődjat csak megfizettetik. Hasonló trükk a kiutazás a kubaiak számára, hisz kaphatnak útlevelet, csak ha nincs a fehér kártyájuk, amit a hivatal lepecsétel ( vagy nem), akkor biza nem utazhatnak. 

Váltottam pénzt, konvertibilis peso-t, mert külföldiek csak azt használhatnak, ez kb. 1 usd = 1 CUC peso. Mint anno Burmában a kötelező váltás.  De remélem majd ki tudom játszani a rendszert. Na már is kaptunk egy kis képet az ’álom’ kubáról, ahol semmi sem az aminek látszik.

A reptérről kigyalogoltam a főútig, mert irreális áron vittek volna be taxi-k a reptérről, s ugye buszok nem voltak ott, de a főúton már próbálhatok stoppolni, meg busz is jöhet.                   

Amíg vártam rájuk, addig gondoltam elmegyek, veszek egy kis ennivalót. Hát bizony, ez nem is olyan könnyű műfaj az élelemszerzés, ezzel már szembesülnöm kell a 0. napon. Kilómétereket sétáltam és egy darab boltot sem találtam a környéken. Pedig egy lakótelepi részen vagyok, ahol bizony sokan élnek. Próbálnak élni. Bizony. Kommunizmusban, ahol a pénz nem számít, ott nem is olyan könnyű elkölteni.  Mert a nincs van. Illetve úgy tűnik nekik az életre más definíciójuk van, de ne fussunk annyira előre a történetemben.

 Elvergődtem egy lakótelepre, és a Servas szervezetből vendéglátommal a Nemzeti Színháznál találkoztam. Neve ellenére a színház nem a belvárosban van, hanem onnan 4-5 km-re. Csak reménykedhetek, hogy tényleg eljönnek értem, mert este nemigen tudnék mit kezdeni magammal egy lakónegyed közepén, ahol még világítás sincs.

Vendéglátóim elvisznek a lakásukra San Miguel külvárosi körzetébe, ahova ’inkognitóban’ kell érkeznem, hátizsák nélkül, hogy a szomszédok ne jelentsék fel őket, mert egy külföldit vendégül látnak.  Igen, az időutazás megkezdődött, visszaléptünk az időben 30 évet, ha nem 40-et. De ugye ezért jövünk Kubába, hogy ezt a feelinget újra élje, de immáron már nem a saját bőrén elszenvedve, illetve csak részben és csak rövid, nálam 1 hónapnyi időre.

A hosztom szülei meteorológusok, kvázi a félelithez tartoznak, mert nekük lehet otthon internetük, munkájukból kifolyólag. Igaz végtelenül lassú, hol van hol inkább nincs, de maga a lehetőség már privilegizálja őket.

Másnap reggel a közeli boltokat fedezem fel, mert enni muszáj. Egyelőre még zavarban vagyok, hogy melyik bolt árul konvertibilis pesoért és melyik helyiért. Aztán rájövök a rendszer nyitjára: azokon a helyeken, ahol sok ember tolong, ott helyi pénzért árulnak, ahol senki nincs és légkondicionált a bolt, ott konvertibilis pénzért. Viszont ahol sok ember van, ott nincsen áru, mert elfogyott. Ez a rendszer másik titka. Emlékszünk a tanú c. filmre, a húsbolti jelenetre? Na olyan.  Nagyon sok termény variáció az nincsen, viszont annál több eladó. Tehát ahhoz hogy az emberek itt élelemhez jussanak, igen sok időre van szükség. És ez mind-mind a munka elől megy el. Ami persze nincs,  vagy ha van aki végezné nincs ott, mert élelmet hajkurászik.

Habana, Kuba, piac
Habana, Kuba, piac

A zöldségpiacon csak pár termék van, mondhatni több árus között válogathatunk, mint termék között. Elég abszurd.  Viszont lehet kapni Hitler szalonnát (korosztályom még tudja  mi az), és mogyorós táblás édességeket. A piac bejáratánál egy nejlonzacskó árus van, mert ugye ide még nem tört be a fogyasztói magatartás, nem evidens, hogy a paradicsomhoz zacskót is kapsz.  

A következő feladat, bejutni a belvárosba.  Több utazási forma is lehetséges innen a San Miguel környékéről, például teherautó, taxi és a buszon kívül van egy kamelleo nevezetű alkalmatosság, ami nem más, mint egy üres mozdonyszerelvény, amit egy kamion húz. Előnye, hogy sok embert lehet belepréselni, és csak egy forint kb. a buszjegy, viszont sorba kell állni érte és várni 20-40 percet a következő felbukkanására. Vagy még egyszer annyit, ha nem fértél fel rá.

Habana, Kuba, transzport buszok
Habana, Kuba, transzport buszok

Ez a busz szerencsére a belvárosig, az El Capitolio-ig visz, amely az USA-beli Capitolium pontos mása. Igaz, sajnos pénzért lehet bemenni, de ez kihagyható, mert a külföldiek Kubában is mindenért többet kell fizessenek, így a végén nem is lesz olyan olcsó ország, mint azt emberek gondolnák.

Viszont kontrasztként ott van vele szemben Havanna belvárosa, ami kárpótol. Talán a világ leghangulatosabb fővárosa, minden patinája ellenére, vagy pont azért. Folyamatosan ámulok, mert ilyen kiterjedésű egységes utcakép, amely a mindennapi élet tere a lakosságnak és nem csak az elitnek, sehol sincs a világon. Az abszolút belváros persze UNESCO pénzen van felújítva, de négy négyzetkilométeres körzetben általában a forradalom óta érintetlen állapotban vannak az épületek.

Ezt szó szerint kell érteni, mert nulla felújtás volt! Sőt olyan is van, hogy a ház tetején, oldalán fa nőtt ki.  S mivel nem tulajdonolhatnak az emberek, felújítani sem fogják.  Kopottas sokaságban terülnek el az épületek, mondhatni a kommunizmus patinát varázsolt rájuk. A koloniális épületek együttesét csak pár helyen zavarja meg egy mozgalmi szobor vagy modern épület.

A pár főút kivételével a széles utcákat, a kövezetet, az aszfaltot a gyerekek veszik birtokba vagy a dominózó idősebbek. A korhű hangulat felidézéséhez egy-egy idősebb, 60-as évekbeli autó-matuzsálem járul hozzá, amely áthömpölyög komótosan az utcákon. Viszont parkoló autót alig látni. Mert alapvetően az embereknek nincs autójuk. Ez adja a sármját a városnak, ilyet talán É-Kóreában lehetne látni.

Havanna belvárosa ilyen módon jórészt sétálóutca. Az épületek homlokzatát, az utcák hangulatát reklámok sem zavarják meg, maximum az ajtókra kiaggasztott fehér galamb, Che Guevara vagy Fidel poszterei. Esetleg pár párt lózung.

A kapualjakba, ha benézünk, kis hátsó udvart találunk, illetve egy külső lépcsőt, ami fölvisz az emeletre. A régi épületeknek az utcai frontján kis boltocskák vannak: kenyérbolt, édességes bolt, esetleg pizzasütő (!) és egy-egy elszórt sorsjegyáruló boltocska. A ruházati boltok inkább a bevásárlónegyedben találhatók. Már épült pár szupermarket és ’pláza’. Bizony. Viszont az ilyen boltok jórészt konvertibilis pesoért árusítanak, ami onnan ismerszik meg, hogy ha kell, ha nem, akkor is megy a légkondicionáló. Ez a presztizs.

Ha már drágább, mint a poor világ boltjai, akkor adjanak a külsőségre is. S ezen az állam nagyot kaszál, mert a valutát át kell váltani, nem piaci alapon nyugvó árfolyamon konvertibilis pesora, ráadásul a dollárra 10% extra adó van… ah milyen szép, kommunizmus adóval… Lenin biztos ilyenről álmodott.  No, de még  nyer az állam az eladott áruk utáni vámok révén. Ily módon legalizálták a fekete piacot Kubában, hisz tilos árú, mégis a speciális boltban, speciális pénzért megkapható. Törvényesen.

A másik valutabevételi forrás az, hogy a külföldieknek mindent csak konvertibilis pesoért árulnak és drágán. A múzeumokat is például 4-8 eurói összegért lehet megtekinteni, míg a helyiek a huszonötödéért megtehetik. Hát bizony a külföldiek nem is járnak errefelé múzeumba. Viszont a külföldi nehezen kerülheti el az éttermeket, mert a  helyieknek fenntartott éttermekben sovány a választék (nincs)  és alig találni ilyeneket (hisz minek, ha nincs benne kaja).

Tehát marad a konvertibilis pénzért való étkezés, ami ugyanolyan drága, mint mondjuk Európában. Viszont belebotolhatunk utcai árusokba, akik maguk sütit a sajtos szendvicseket és esetleg pizzát is árulnak körülbelül 60 forintnyi összegért, igaz 60 percet várni is kell érte. De legalább van.  S ha végre van, mindenki sokat vesz, így lassan haladnak.  

Amikor hazafelé megyünk csúcsidőben, akkor képtelenség kivárni a buszt, hatalmas tömeg, órákat várnak azért, hogy jöjjön a busz. Így mi is a kollektívo taxi mellett döntünk. Ez egy 60-as évekbeli járgány, kb. 1 euró összegért jár a busz vonalán, és annyi embert zsúfolnak bele, ahány ember bele tud férni. Nos kb. érezzük, hogy milyen a kommunizmus itt: ha nincs és nem jön akkor olcsó, de nincs és nem jön.  Ha van és jön, működik, az meg annyiba kerül, mint nálunk. Akkor minek is ez a kommunizmus? A semmit a kapitalizmusban is lehet választani.  De ott a kevesek jussa, itt meg a többségé.

November 22-én, szerdán egyedül kóvályogtam a városban, továbbra is élveztem a feelinget. Délután egy fotókiállítás megnyitóra vagyok hivatalos Servas hostomon keresztül. A belvárosi főtéren zenészek, táncosok asszisztálnak egy másik kiállításmegnyitóhoz. Szóval zajlik az élet. A kiállítás maga annyira nem volt izgalmas, de van egy-egy jól sikerült fotó és festmény. (történetem itt hiányos.. naplóm nem árúlja el mi történt itt)

A kiállítás után Coppelia – egy kubai fagylalthálózat, melyet maga Fidel Castro vezet 1966 óta, ahol helyi pesóért is lehet fagyit kapni meg is hívok mindenkit, életemben egyszer gavallér is lehetek..:) és minimum 5 gombócos adagot lehet csak venni. Ez persze nem gond senkinek, mert ide társaságban mennek emberek, beszélgetnek, szocializálódnak.  Viszont azt olcsón. Ha nem akarna valaki sorban állni, akkor a közelben levő magán fagyisnál valutáért jó drágán ugyanazt a fagyit lehet megvenni rögtön. Viszont ha valaki későn érkezik, ahogy mi is, akkor már csak kétfajta közül tud választani itt. Általában öttel indítanak a nap elején.

Vendéglátómmal jót beszélgettünk a rendszerről, a kommunizmusról, félig-meddig elfogadta a véleményemet a közlekedési rendszerről, a politikáról, az üzletről, mennyire nem működik a mi szemünkben.  De hát ők akkor is hisznek a rendszerben, mégha látják is, hogy nem működik és rossz. Elképesztő. S gondolom sulykolhatják beléjük, hogy korábban ez sem meg az sem volt, s hogy most milyen szabadok, jók stb. Aki meg másként meri látni, az ellenség, hazaáruló, likvidálható. De nem veszik észre, hogy nem a középkorhoz kell hasonlítaniuk magukat?

 Tehát a végén levontam azt a konklúziót, hogy az embereknek itt a párt a vallásuk. (Ajh, milyen hasonlóságokat látok Mo-on A Párt hívőkkel! Pont ugyanaz a recept, propaganda, agymosás.)  Viszont az 50 év kommunizmus alatt a fiatalok is már agymosottak lettek, így ők el sem tudják képzelni, hogy volt és lehet ez másképpen is. Akár jobban is.

Mondjuk a vallásosságot nem tiltják Kubában, ami egy furcsa deformációja a Lenini vagy Maoi rendszernek, ahol a klérus az nettó ellenség volt. Sőt mi több, a pápa is járt erre, s ahogy látom, valóban vallásosak az emberek. Keresztény- szocializmus???

  Pár nap után meghívott egy másik család, ahol a Papa anno Nagykövet volt, így elég jól éltek, azaz családi házuk volt valahol kb. a 15. ker környékén, vagyis 45 perc busszal. Ők sokkal jobb körülmények között éltek, így már tudtam főzni magyar ételeket, a piacon beszereztünk zöldségeket, drágán igaz, de legalább voltak.

Iliana-val elmentünk Santeria-ba, egy olyan negyedbe, ahol a boszorkányságnak még vannak nyomai. Itt Havannán belül van egy nagy erdő, ahová a helyi varázslók eljárnak szertartásokat végezni. Igaz, élő szertartást nem találtunk, de a szertartáshoz használt pár törött korsót, mécsest, azt igen. Ennek az erdőnek elég rossz híre van, mert sok rabló jár erre, de szerencsére nekünk nem esett semmi bajunk. Gyönyörű fakoronák, indákból készült zöld növényfüggönyök, amin hintázhattam is a trópusi klímában. Élveztem.

Colon temető. Még maradt időnk, így elmegyünk a város leghíresebb temetőjébe Colonig, ahol nagyon jó fotótémák vannak. Rengeteg barokkos sírhely, mauzóleum, és többek között Ibrahim Ferrer-nek a sírja is itt található, a Buena Vista Social Club zenekar őstagja.

Kuba, Havanna
Kuba, Havanna

November 25-én kocsival elmegyünk a Szent Lasare templomhoz, amely Havannához közel található, közelében gyógyító forrásvizek találhatók és egy szenthez kötődő zarándokhely, amely arról híres, hogy leprából kigyógyulnak ott az emberek. A legtöbben lovaskocsival érkeznek, mert vidéken a gépjárműforgalom már sokkal ritkább, lovuk van, így az  a tömegközlekedés.

A templomon belül egy tábla hirdeti, hogy szivarozni tilos. Van is okuk rá ezt tiltani, mert sokuk szivarral a szájukban jön virágáldozatot hagyni az oltáron, meg mécsest. Térdre ereszkednek az oltárnál, imádkoznak, pontosabban kívánnak valamit, majd kimennek a forráshoz vízért sorban állni. Ez utóbbi rítus a profán és szent térben is alapadottság a kubaiaknak. Viszont gépjárművel sem könnyű közlekedni, mert táblák nem jelzik az utakat, maximum a fő irányt, a kommunizmust. Hát így bizony könnyű eltévedni a való világban.

Este hivatalos voltam egy házi buliba, amely Havanna legmagasabb épületének a tetején volt. A portán csak igazoltatás után lehet bejutni, mindenkit regisztrálnak. Viszont felejthetetlen a kilátás onnan. Ismerős zenészek, önként jelölt rapperek, miközben gyerekek szaladgálnak fel-alá a szobákban, míg az idősebbek természetesen kártyáznak. Majd indul a zene és táncparti.

Viszont az éjszakai városban is lehetett látni partizó embereket, ami annyit tesz, hogy valaki kitette a music centerét a kertjébe és az utcán felhalmozódott vagy 150 fiatal, együtt énekelték a slágereket és táncoltak. Amit ugye autók hangjai nem zavartak, hiszen Kubában alig találni autót. Nos ez az érzés nekem Kuba, hogy nincs pénzük, de a maguk módján megtalálják azt a formát, hogyan szórakozzanak. Ez bizony tetszett.

November 26-án elmenetem a turista információba, s tettem föl egy pár logikus kérdést az országról, de kiderült, hogy nem ismerik, vagy nem ismerhetik az országot. Vagy éppenséggel nem mernek felelni a kérdéseimre. Engem például kimondottan zavart, hogyha valaki Kubában aludni akar, olyan 15-20 dollárba kerül egy szállás, amit én irracionálisan soknak tartottam egy olyan országban, ahol 30 dollár a havi kereset. És amikor rákérdeztem, hogy mi van, hogyha egy kubai szeretne utazni az országon belül, akkor ő, hogy tudja kifizetni. Erre a hivatalos válasz az volt, hogy egy kubai nem utazik. Vagy ha igen, akkor valószínűleg rokonhoz, pártgyűlésre vagy kongresszusra. És akkor azok gondoskodnak a szállásáról, akikhez megy.

Casas particulares rendszere

Aztán az utam során természetesen kiderült, hogy vannak piros szalaggal jelölt házak, ahol elvileg helyi pesoért lehet szállni. De még így is 5 euró körüli egy ilyen szállás. Azokon a helyeken, ahol külföldiek is megszállhatnak, ott egy kék szalag van az ajtón. Becsületes nevükön casa particular, azaz zimmer frei.

 Ezek a helyek azért olyan drágák, mert úgy lehet engedélyt kapni, hogyha havi 2-300 dollárért!!!! kiváltanak egy engedélyt, ami még nem is lenne baj, viszont nem lehet megszüntetni, mert akkor nem indíthatja újra. Tehát egy egész évre ki kell fizetni, még akkor is, amikor holt szezon van és senki nem alszik a házukban. Vagyis napi 10 usd-t fizetnek, ha van vendég ha nincs. Mert ezek jórészt magánházak. Hát bizony, ez a kommunizmus újabb szemétsége. A hatalom packázása, nem csak itt.

 Este elmentem volna a Casa de la Trova-ba, ahol elvileg zenés programok vannak, de természetesen zárva volt. Ha valakitől az utcán megkérdeztem, hogy merre kell menni, akkor az rögtön hozzám csapódott, és minimum az ellenkező irányba terelt, aztán nőket ajánlgatott.

Kuba, Havanna, utazás

Teljesen úgy tűnik, minthogyha ez az ország a nők eladásából élne. Az viszont tény, hogy nekik itt a szexualitás az annyi, mint nekünk meginni egy pohár vizet.

Nos induljunk Keletre, a 2. részben a stoppolási élményeimről írok itt.

Ha pedig utaznál velem is akkor itt a programom. Alul meg kép album.

A képre kattintva a nyíllal lehet a fotó albumban lapozgatni:

About the author

Világlátott, világjárt, jártas a világban, mert világot járt.
Alternatív világjárás, alternatív világlátás.
155 ország, sok élmény, rengeteg tanulság, és végeláthatatlan történetek. Itt a blogomban.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Facebook Like Button for Dummies