Interjú Vándorboy-jal, buddhizmus és utazás

By , 2012. február 16. csütörtök 19:12
Vándorboy, Omán, Muscat_souk

Vándorboy, Omán, Muscat_souk

Az életrajzodból tudjuk, hogy már több mint 143 országban jártál. Honnan jött az utazás szeretete?

Szüleimnek köszönhetően, hisz már elég korán megszerettették velem az utazást és a természetet. Természetesen a 70-80- as években ezek az utazások a környező baráti szocialista országokra és főleg Csehszlovákiára korlátozódtak. Serdültebb korba érve az olcsó vonatjegyet kihasználva ugrottunk el barátainkkal hétvégére Prágába illetve Berlinbe olcsón sörözni és enni. Aki ez időtájt volt fiatal, annak nem ismeretlenek ezek a hétvégi kiruccanások.

Mostanában hosszabban tartózkodsz Ázsiában. Hogyan bírod a távollétet?

Számomra nem ismeretlen a tartós távollét, hiszen 14 éves koromban 3 évig Moszkvában tanultam, éltem.

Vándorboy, Kenya, Kakuma_refuge_camp stop

Vándorboy, Kenya, Kakuma_refuge_camp stop

Sokat tanultam ott az életről is, mert igen rideg és kemény világ volt Magyarországhoz képest. Ez bizonyos előnyökkel is járt, hiszen kihasználhattuk az egy ország, sok kultúra illetve a kedvezményes utazás előnyeit.

Így jutottam el Azerbajdzsánba is, ahol egy olyan szocialista-iszlám körvonalazódott szemem előtt, ami békét és nyugalmat rajzolt az emberek arcára. Ez az, amit én elsősorban gondolok az iszlámról. Békésen teáznak a teázókban, vendégszeretőek és kedvesek. Persze ezt cáfolni látszott a néhány hónappal későbbi karabahi vérengzés és háború, illetve

Vandorboy, Namibia, himba törzseknél

Vandorboy, Namibia, himba törzseknél

ma a sajtóban tálalt ellentétek a lakosság között. .

Szerintem szét kell választani a politikát és a vallást, melyet akkor láthatunk tisztán, ha ott vagyunk személyesen. Moszkvából jutottam el egy osztálytársam családjához a Baltikumba is, ahol az ;egy ország sok kultúra hátrányaiba is beleláthattam.

Nem ismeretlen ez a környező országokban sem, de ott fura volt közvetlenül tapasztalni, hogyha valaki oroszul kért kenyeret a boltban, akkor nem akarták érteni. De amikor kiderült, hogy nem orosz vagyok, rögtön változott a képlet. Talán éppen jókor voltam ott, mert nem sokkal utána a Csernobili katasztrófa átrajzolta egy időre a baltikumi utazási lehetőségeket.

Mikor indultál el először nyugatra?

A 80-as évek vége felé a politikai változások előszeleként megkaphattuk a legendás; kék útlevelet, mellyel már a szocialista blokktól nyugatabbra is utazhattunk, szabadon. Ezt a lehetőséget használtam ki egy barátommal, akinek az apja kamionos volt, és együtt utaztunk ki NSZK- ba, és csodálkoztunk rá a másmilyen világra, továbbá a valutakeretink (50.-$) elégtelen voltára.

Merre jártál legmesszebb Magyarországtól?

Még utolsó lehetőségként 1988-ban olcsó rubelért utaztunk Japánba, ahol gyakorlatilag először találkoztam Ázsiával. Elszédültem ebben a modern világban, és legnagyobb bánatomra meg egy tisztességes természetbeli kavicsot is alig tudtam találni, igaz csak Tokió és kornyéken utazgattunk. Nekem túl el- és megrendezett ország benyomását keltette, habár az emberek hihetetlenül segítőkészek s megbízhatóak voltak. Másrészről eddigi pár sztereotípiámat is szétoszlatta a megélt japán valóság.

  Mikor volt az első igazan független hátizsákos low budget utazásod nyugaton?

Egyik barátom, – öreg bringás volt -, aki már kétszer járt kerékpárral Görögországban, buzdított 89-ben, hogy kitűnő hely, próbáljam ki. Leutaztunk a Balatonra márkát váltani fekete, mert akkoriban még nem lehetett hivatalosan több valutához jutni, mint a személyes keretünk. Edzésként a parton aludtunk. Görögországba nem is akartak beengedni minket ilyen kevés pénzzel, de végül megoldottuk a problémát. Stoppal jártuk be az egész országot, fellógva egy hajóra Szantorini szigetekre is eljutottunk. Kalandos, csodálatos egy hónapot töltöttunk el, melyet egy kis mezőgazdasági munkával is színesítettünk, mivel pénztárcánk túl könnyűnek találtatott. Ott kényszerültem megtanulni, hogyan éljek túl minimum pénzből hosszabb időszakot és közben lássak minél többet az adott ország kultúrájából. Ott ragadtak rám az első angol szavak, amelyek később a világ-kommunikáció elsődleges forrásává váltak.

Mikor vágtál neki először önállóan Ázsiának, hogy alakult az első független távolibb utazásod Kínába?

 Ez szintén a Szovjetunió romlásának (összeomlásának), és a magyar valuta rövid tündöklésének köszönhető. Barátaimmal és egy csecsen harcos sgitségével jutottunk el Kínába 1992-ben 6.- $-ért. Repülővel utaztunk a Bajkál tóig, majd onnan 3 nap kalandos út a transz-szibériai vonattal. Közülünk pár barátomnak nem volt jegye, jegy nélkül utaztak, mert heti két vonatra már hónapokkal előre elfogytak a jegyek. S itt már sem a csecsen ügyeskedés, sem a korrupció nem használt, de megoldottuk. Egy hónap alatt találkozhattunk Ázsia igazi arcával, amely se nem modern, sem nem angol-kommunikáció képesnek nem bizonyult. A kínai kiejtéssel pedig hiába próbálkoztunk, jelbeszédünk pedig nem működött. Kalandos úton tudtuk elhagyni az országot is, megbirkózva a bürokráciával.  Innét eljutottunk Kazahsztánba, ahol végül is egy hetet töltöttunk el itt, repülőre várva. Történt az idő alatt, hogy Moszkvában éppen lőtték a Fehér házat, utcákon tankok száguldoztak, és az összes repülőforgalom törölve lett.

Minden utazásodat katasztrófa övezi?

Természetesen nem, mert Európa békés lankáin inkább a helyi szemlélet nehézségeivel kellett megküzdenem. Ha nincs pénzed, senki vagy; világnézet különösen nehézzé, de egyben kalandossá is teszi az utazást. Bizony kell egy eltökéltség és világlátási vágy, kulturális szomj, hogy ezeken túltegyük magunkat.  Jórészt stoppolva utaztam be az évek során egész Európát. Ez alatt tökélyre fejlesztettem a; hogyan éljünk túl napokat a semmiből technikáját. (Ázsia napi 3-5.-$, Európa napi 5.-euró) Megtehető, csak az első lepéseket nehéz megtenni, ahogy a csecsemőnek is. Nyugaton az elmúlt 15 év alatt egyszer aludtam Youth hostelben (hideg, eső esetén), de akkor is ledolgoztam az árát a hostelben.. Északra sátrat viszek az eső miatt, de délre már felesleges cipelni, hiszen ezercsillagos szállodákban aludhatok minden éjjel.

 Kedvenc helyeid Európában?

Természeti szépségeiért Norvégia érdemli ki az első helyet, mert a fjordok, hegyek, gleccserek, a tisztaság, a végtelen csend, a béke és nyugalom megtestesítői. Ez az, amit hiányolok a környező világból. Aki járt ott, érti ezt. Hasonló benyomást keltett a Pireneusi hegység adta kellemes klíma és egekbe törő csúcsok mélységes bölcsessége, ami feledhetetlenné teszi a környéket Végső soron, az Alpokot sem hagynám ki a felsorolásból. Délen inkább a kultúra bölcsője (építészet) és az emberek, ami vonz engem. Dél-spanyol-, Francia- és Olaszország, ahol a kicsiny falukban évszázadokat repülhetünk vissza az időben. Élő könyvei a múltnak, melyben szívesen lapozgatok. Erdélyben és Moldvában találni a legjószivűbb és egyben a legszegényebb embereket. Oda visszatérni a hely varázsa túl is mindig egy örök élmény. Erős hely spirituálisan Szicília mellett, Stromboli szigete. A szigeten egy működő vulkánnal találkozunk, ahol a természet erői a szemünk előtt dolgoznak. Itt közvetlenül szembesülhetünk az emberi lét jelentéktelen és kicsiny voltával. Ahogy ez történik mindenhol máshol is, élünk egy hegycsúcson, a sivatag közepén és az óceánon hánykolódó hajón, érezzük ezt. Ez a szépségen és az élményeken túl helyére teszi a világról – és benne a mi helyünkről alkotott elképzeléseinket.

Eddig Európa, Ázsia. Más földrészek még nem kerültek látókörödbe? A világ nagy, az élet véges. Afrikában is csak Marokkóban voltam kétszer egy hónapot. Tovább akartam stoppolni Mauritániába és Maliba, de Nyugat Szaharában a marokkói hatóságok nem kívánják a külföldiek jelenlétét, akik a helyi ellenállókról és koncentrációs táborokról hírt vihetnének. Egyébként gyakorlatilag az utakon nem volt forgalom, a továbbjutás nem volt megoldható. Másrészről pedig a szél beterített homokkal, és hetente csak kétszer lehetett átmenni konvojban a határon. A határátkelésnél az aknamezőn a rendőrök még külön megsarcolnak azért is, hogy biztonságosan kivezessenek onnan.

Te a Buddhista Főiskolán vallásfilozófiát is tanultál. A stoppolásról, mint műfajról mit gondolsz?

Természetesen a stoppolás az több mint olcsón eljutni egyik helyről a másikra. Buddhista nézőpontból a világban a dolgok egy másik dolog függvényei. Amikor egy szerzetes koldul, akkor igen könnyen megérti, hogy függünk a környezetünktől. Amilyen körülöttem a világ, az rögtön lecsapódik ezen a kiszolgáltatottsági szinten. Ha az önzőség veszi körül, akkor éhen marad, a stoppos pedig az útszélén.

Ez az életforma sok mindenre megtanítja a szerzetest és a travellert.  Alázatot lehet tanulni, és helyére teszi az ember egóját, illetve helyét a világban. Ez szabadon választott gyakorlat, életforma, melyet kevesen választanak, mert nehéz és felelősségteljes, (holott nem tűnik annak) egyben végtelen szabadságot is nyújt az embernek. Hasonlóan a stoppolás is egyfajta koldulás, ahol érezhetjük ezt a függőséget és kiszolgáltatottságot. Stoppos szempontjából is érvényes megtapasztalás, egyfajta lakmusz papírja a társadalomnak.

Másrészről pedig, amikor kitesszük kezünket stoppolni, akkor gyakorlatilag a pillanatnyi világhelyzetből kiválasztjuk a legjobb szituációt, embert, aki nyitott, és szembe mer nézni egy új világ-lehetőséggel, élethelyzettel, amely természetesen az ő életére is kihat.

Továbbá olyan helyekre tudunk eljutni stoppal, ami az útikönyvek számára többnyire ismeretlen, de a helyiek számára nem. Ezt a tudást is a stoppolás vitorlájába fogom. Tényleg értek kellemes meglepetések, helyzetek, láttam érdekes helyeket, meghívtak a faluba, események részese lehettem, és rövid idő múlva már úgy tekintettek, mint egy ismerőst. Tanultam kultúraantropológiát is, tudom mi a különbség egy messziről jött ember és egy meghívott, befogadott ember státusza között. Tehát, ha a szabadságomat használom, akkor ezer nem várt és érdekes dolog megtörténik velem, amelyet mind a stoppolásnak és nyitott természetemnek köszönhetek.

Természetesen a stoppolás nagyszerű alkalom a vezetőnek is, hogy találkozzon saját igazi emberi természetével, élhessen a segítőkészségével, misztikusabban szólva: jót tehessen, ezáltal jó karmát gyújtson. Ezt nem is kell vallási köntösbe öltöztetni, mert jót tenni valakivel az mindig jó érzés. Ez a segítő részéről önzetlen – és azért igen nagyszerű tett – mert úgy segít, hogy viszonzásra pillanatnyilag nem számíthat. Másrészről pedig talán nem unatkozik, szerencsés esetben jót beszélget a stoppossal, vagy barátsággá is alakul a találkozás. Nekem szerte Európában sok barátom lett ilyen módon, ami véleményem szerint több egy kocsmabeli barátságnál.  Ezen emberek mögött egy olyan emberi természet, jellem húzódik meg, ami hosszabb kifutású, mint egy take and carry.

Soha nem volt kellemetlen kalandod stoppoláskor?

 De, természetesen kerülők váratlan helyzetekbe, de korunk és tapasztalatunk előrehaladtával, megtanuljuk a váratlan helyzeteket kezelni, orvosolni, ahogy az élet többi területén is. Egyébként Európában mind nehezebb stoppolni, mert az emberek amint tehetőssé válnak, kezdik az aggódás és félelem falait maguk köre húzni. Nagyobb kerítés nincs, mint a bezárt ajtó. Természetesen egójukat a kocsijukra is kiterjesztik, s abban semmi másnak, idegennek keresnivalója nincs.

Én ezért igen tisztelem azokat az embereket, akik vállaljak a kockázatot, túl tudnak lépni félelmeiken, és beengedik életükbe (kocsijukba) a mást. Én ezt úgy fogalmaznám, hogy amikor az ajtajukat kinyitják, akkor tulajdonképpen a szívüket nyitják ki.  Aki képes ezt megtenni, arra sok nagyszerű élmény várhat még. Ez a nyitottság az igazi élet. Ez az utazás is. Aki nyitott, azzal bármi (jó) megtörténhet, mert hagyja. Aki saját világát lezárja, az a biztos, tudott, megszerkesztett világot választja, és nagy meglepetésnek (felismerésnek, örömnek) kevesebb hely marad. A buddhista üresség tanítás is szimbolikusan erről szól, hiszen ha valami üres, akkor abba bármi kerülhet, azzal bármi történhet még; de ez a szemlélet a Jézusi tanításokkal is egybecseng. A tanítások, avagy az igazi vallásosság az élettől nem idegen; sőt onnan ismerszik meg.  Ahogy Jézus is mondta: én betölteni jöttem a törvényt. De erről még sokat lehetne írnom, hiszen utazáskor napról- napra személyesen tapasztalom a vallásosság különböző formáit és szintjeit. Ez az ami könyvekkel nem átadható, Lao Ce szavaival élve: az igaz tudás nem enciklopédikus tudás.

 Ezek után gondolom a buddhizmust és az utazást is közös gyökerekre vezeted vissza.  Mit gondolsz az utazásról?

Úton lenni ez a nyitottságot tükrözi. Találkozás új helyekkel, emberekkel, eseményekkel. Aztán mindez a múlté lesz. Az ember megtanulja elveszteni tulajdonát, helyeket, ismerősöket, pillanatokat. Minden mulandó, amiről az egyik legfontosabb buddhista tanítás is szól.  Úton lenni egyenlő ezt gyakorolni és ezt (meg)élni. Amikor nem kötődünk már ilyen módon dolgokhoz, emberekhez, akkor lehetünk igazán szabadok. Hátizsákos turistának lenni egy felismerés arról, hogy milyen kevés dolog is kell a boldog élethez. De tovább megyek: a boldog élethez kevés dolog kell! Ezt tudja egy szerzetes, akinek semmije sincsen, csak a jelen pillanata. És mégis boldog.

Elkezdeni hátizsákkal és kevés pénzzel utazni olyan nagy lépés, mint egy autósnak először felvenni egy stoppost. Túllepni a jövőbeni bizonytalanságokon, félelmeken, egy ismeretlen szituációba kerülni, valóban embert próbáló. De azt a jó érzést, ami ezután következik, az nagyszerű és pótolhatatlan érzés. Kitágul világa. Mint a kisgyerek, mikor magtanul járni. Milyen bolond dolog a stabil négykézlábról két lábra állni. Milyen instabil helyzet kétlábról ellépni, és egy addig nem tapasztalt instabil helyzetbe kerülni, azaz lépni egyet. Miután  megtette a gyermek, akkor gyakorlatilag túllépett önmagán, egy új állapotot tett magáévá, majd megtanulta kezelni és élvezni ennek az előnyeit. Ilyen az utazás, ilyen a megvilágosodás.

 Az utazás; úton lenni, keresésben lenni. Nem lezárt élet az. Aki keres, az tálal, aki kopogtat, annak ajtót nyitnak. A végén megérkezünk, vagy buddhista terminológiával élve: beérkezünk. Visszatérve a buddhizmusra, különcsen a Zen-re, igen nagy hangsúlyt fektetnek a váratlan helyzetekre, párbeszédekre (koan), mert ilyenkor egy olyan tudatállapotba kerülhetünk, amely kimozdít eddigi mintáinkból, és egy újabb tapasztalási szintet (módot) érhetünk el. Minden eddigi világnézetünket, elképzeléseinket átírja.

Elveszik, kihúzzák lábunk alól a talajt, és ekkor eljön a pillanat, amikor nem tudunk dogmáinkba kapaszkodni. A kapott válasz az adott helyzet, amit nem tudunk megmagyarázni az eddigi értelmezési rendszerünk által, csak megérteni. Ilyenkor magunkat adjuk, magunkra számíthatunk, magunkkal találkozhatunk, ahogy éles helyzetekben is. A hátizsákos utazás (stoppolás) ugyanezt a felfedezést kínálja, mert nem előre leirt program (dogma), csak a jelen pillanat, amelynek szabadságával és lehetőségeivel vagy élünk, vagy nem, megértjük, vagy nem.

Aki így utazik, az egyáltalán nem tudja, hogy másnap hol éri az éjszaka. Hogy odaér-e és oda ér-e ahova eltervezte aznapra?  Másrészről az utazás olyan élethelyzeteket, határhelyzeteket kinál, ahol ezeket a mintáinkat, maszkjainkat le kell venni, önmagunkat kell adni. Ez nagyon fontos mozzanat, akár a mindennapi életben is, de otthon ritkábbak az ilyen határátlépések.

Ahogy reagálunk egy ilyen helyzetre, amellyel rengetegszer találkozik a back-packer, magunkról szól. Ez az élet egyfajta tükör a jellemünkről, amelyre ha odafigyelünk, sokat tanulhatunk magunkról.  Tehát ez egy önmegismerési út.

Többször voltam útjaim során buddhistavallási elvonuláson, és a meditációk alatt, ahol gyakorlatilag ’semmi’ nem történik velünk, ugyan ezeket az önmegismerési helyzeteket gyakoroljuk, csak sokkal szubtilisebb szinten. Van egy szigorú rendszer, és ahogy azon belül teszünk, látunk, élünk helyzetekkel, az ugyanaz a megismerési út, amit az utazás nyújt.

Hasonlóan mindennapi mókuskerék életünkben, a munkahelyünkön, a családunkban is megtapasztalhatjuk ugyan ezt, de ott kevesebb a belső csend, nehezebb ráfigyelni, de szembe jön. Most megint kedvenc taoista bölcseimet idézzem: a bölcs faluját el nem hagyja, világot mégis megismeri.

Mindenki maga választja útját, de a lényeg ugyan az, ha tudatosan tesszük. Az a mi döntésünk, felelősséget vállalunk érte.

A másik felismerésem Laoszban történt, amikor a hegyek között megálltunk 5 órai kanyargás után a világ végén egy forrásnál, és a hegyekből lágy Gregorian dallamokat sodort felénk a szél. Nem leírható a pillanat varázslatos váratlansága és ereje. Semmi nem történt, de mégis meghatározó élmény volt. Néha egy-egy pillanat válik egy hosszabb út értelmévé. Visszapillantva a megtett hosszú utamra, amelyet pillantásom rögvest átölelt a hegy tetejéről, az aznapi utam, a múltam feküdt a pillanat előtt. A tér idővé zsugorodott, az idő térre tágult. Tán 1.5 cm-t haladtam a térképen, időben 5 órát, és mindez egy pillanatban kulminált. Megéltem. A tér időben, az idő térben fogalmazódott meg. Egy darab ott maradt életemből, és az ott-ból egy darab az életem része lett. Ezt tudom átadni nektek.

 Mi volt a kedvenc helyed a világban, ahol nagy felismerésekre jutottál?

Természetesen a Buddhista Főiskola és a baráti beszélgetések.    De komolyra fordítva a szót, elvitathatatlan első helyen áll India, (hamarosan Bharat néven áll a világ elé), ahol 9 hónapot töltöttem el 1999-ben. Az ország megítélése szélsőséges. Közhely, de a valóság az, hogy van, aki rögtön visszafordul a reptérről, és van, aki bármeddig maradna az országban. Én ez utóbbiak táborát erősítem, mert valóban ez az az ország, ahol a földet is átitatta a vállasosság és az istenszeretet. Ezt lehet érezni az ország minden szegletében, megértési pillanatok sorozata követi egymást, bárhol megyek az utcán, és évezredek bölcsességei állnak össze bennem.

Őrzik hagyományaikat, hitüket, éberségüket, de az is igaz a modern élet már oda is betette a lábat. Általában véve a kedvenc helyeimet egy gyökeresen más kultúrában vélem megtalálni. Izgalmas megtapasztalni, hogy a másság mögött mindig van valami közös emberi értek, ami a helyi színeket, szokásokat, ízeket egy élménycsokorra fűzik. A kedvenc hely mindig az, ahol Emberekkel találkozunk, ahol szívesen látnak Téged, és nem a pénztárcádat. Ezek a helyek egyre inkább távol a civilizációtól tálalhatóak, vagy szerencsés esetben mindenhol, mint India, ahol sokkal jobban átitatja az országot ez az attitűd.

Tudom, hogy diavetítéseket is tartasz. Honnan jött a fotózás?

Nyilvánvalóan, amikor az emberrel történnek dolgok, és az megfogalmazható képekben, akkor adja magát a fotózás, hogy a történést pillanatba sűrítse, amely később előhív feledett apró részleteket is életemből.

A diázás már egy szociálisabb műfaj, mert minőségénél és méreténél fogva több emberrel is megosztható, és ez egyben egy közösségi élményt is ad az esztétikai és kulturális élvezeteken kívül. Ha csak egy kép is van, amit valaki útravalóul emlékezetében őriz, az már nekem elég. Akkor már nem volt hiábavaló hajnalban felkelni, felmászni a hegycsúcsra, fázni, izzadni, elveszni a dzsungelben, vagy elzarándokolni egy szent helyre.  Három napot hajózni, vagy 24 órát zötykölődni úttalan utakon, hogy egy törzset meglátogassak.

Ha csak egy kis toleranciát sikerül elhintenem az idegen kultúrával szemben idegenkedő emberekben, akkor már megérte minden pillanat. Teszem ezt nem csak egy belső indíttatásból, hanem mert az utazás -és hogy ezt balogomban megosztom – egyfajta kompenzáció, hiszen mindenki nem utazhat tartósan, mindenki nem lehet szerzetes. Szükség van egy háttérre, infrastruktúrára, a dolgos emberek mindennapjaira ahhoz, hogy ezt csinálhassuk. Ahogy a művész is, úgy az utazó is lehet hasznos tagja a társadalomnak, ha felismerik, megismerik, elismerik. Sőt motorja, inspirálója, húzóereje. Hisz a vándor, amit külföldön lát, tapasztal, és épül, vele egy kerekebb világ jön vissza, és ha erre vevő a társadalom, akkor profitálhat belőle. Akár csak olyan szinten, hogy megértőbbek leszünk más gondolkodással, kultúrával szemben. De szerencsére nem vagyunk egyformák, és a társadalom többségének nincs indíttatása, elhivatottsága erre az életminőségre (mert az!), és nem vállalja az ezzel az életformával járó nehézségeket, kellemetlenségeket, ahogyan a szerzetesi életet sem, viszont nekem ez az utam.

Szóval kompenzálok. A szerzetes tanít, és én is: az emberek alapszükségletein túli, kulturális igényeit próbálom kielégíteni, amikor rádióműsort készítek, cikkeket írok és interneten megosztom tapasztalataimat, fotózom, diavetítést tartok.  Ha mást nem is, de megpróbálok egy valós és virtuális utazásokat felkínálni az érdeklődőknek, és tapasztalataimból egy darabkát átadni nekik, nektek. Kinek füle van, hallja.

Mostani utad ismét Ázsiába vezetett. Miért ezt választottad?

Mostani éves utazásom alatt Thaiföldet-, Laoszt-Vietnamot, Kambodzsát, Malaysiát, Singapore-t, Indonéziát veszem górcső alá.  Ázsiában az emberek olyan életörömben vannak még, amit mi európai emberek már egyre inkább elfeledünk. Igazi töltődés közöttük lenni.  Élvezni a kedvességüket, no meg persze ételkülönlegességeiket is. Úgy gondolom Ázsia a világ egyik legfontosabb kulturális bölcsője, ahol gyökereinkkel még élőben találkozhatunk.  Az sem mellékes, hogy rendkívuli természeti látványosságai maradtak meg a nagy erdőirtások és gazdasági válságok ellenére. Egy másik nem mellékes szempont, hogy még mindig ez a világ legolcsóbb szeglete, ahol napi 5.-$-ból el lehet kényelmesen éldegélni. Ázsiában talán még jobban tudják, hogy a boldogság nem pénz kérdése. Ahogy egy indiai ashramban volt kiírva:

Ki a legszegényebb?   Akinek a legtöbb vágya van.

Nekem csak egy: utazni és megérteni, megismerni a világot. Úgy érzem, ettől csak gazdagabb lehetek.

A világvándor filozófiájáról pár szóban, aki 150 országon keresztül stoppolt 12 éven keresztül.

A cikk 2006-ban íródott.

zanzásítva origo.hu is lehozta: A felszabadulást keresi a 126 országot végigstoppoló magyar

Leave a Reply

*

Panorama Theme by Themocracy

Facebook Like Button for Dummies