Róbert Gida és a filozófia

By , 2010. június 10. csütörtök 19:38

R Ó B E R T   G I D A  É S  A  F I L O Z Ó F I A . . .

…….Róbert Gida kissé megszédülve jött ki Fa Lö Ce szobájából kezében az imént ötössel kiegészült indexét tartva. Mi történt? Létezhet ez? Hogy volt?    Mielőtt veszélyes vizekre evezett volna a gondolkodás területén – hogy a Semmiért ötöst kapott – egy arra haladó görög stólába bújtatott férfiba ütközött. Gorgiász volt az, aki sehova sem sietett a hóna alatt egy papírtekerccsel, amelyen ez a cím díszelgett: A nemlétezőről, avagy a természetről.  Róbert Gida erre felkapta a fejét és megszólította a jövevényt:

– Megkérdezhetem, hogy miről írtál?

– Semmi sem létezik – hangzott a frappáns válasz. Róbert Gida finoman köhintett:

– Ha jól értettem, te a nemlétezőről beszélsz és írsz is? De hiszen a nemlétező nem is létezik.

– Igen, – válaszolta Gorgiasz udvariasan – abból a szempontból, hogy nemlétezőként gondoljuk nem létezik. De abból a szempontból, hogy ő nemlétezőként van, létezik. Érted?   Mivel pedig, hogy egyidejűleg létezzen és ne is az teljességgel lehetetlen,  ezért mondom, hogy semmi nem létezik.

– Hm, érdekes. De hogy lehet az, hogy hallom amit mondasz, és látom, amit írtál? Azt mondod talán, hogy ez mind illúzió?   Szóval hogy állunk a létező dolgokkal?

– Na figyelj! – válaszolt Gorgiasz – ha a létező létezik, akkor két lehetőség van: vagy örök vagy keletkezett. Ha örök, akkor nincs kezdete, következésképpen határtalan.

     Róbert Gida ekkor egy picit elgondolkodott, hogy szofista barátja nem keveri-e az időbeli és térbeli fogalmakat, de elhessegette ezt a gondolatot, mert filozófus barátja közben egyre lendületesebben és határozottabban mondta hely-én-való gondolatait.

– Ha viszont a létező határtalan, akkor sehol sincs, mert ha lenne valahol, akkor azt benne foglalná valami és nem lenne határtalan. No de nézzük meg azt az esetet, amikor keletkezett a létező. Akkor megint két lehetőség van: létezőből, vagy nemlétezőből keletkezett. Ha létezőből, akkor nem keletkezett, vagyis nincs kezdete, hanem folyamatosan létezik, következésképpen örök. Nem-létezőből sem keletkezhetett, mert nem képes arra, hogy bármit létrehozzon.

 Ennél a pontnál könnycsepp csillant meg Róbert Gida szemében, mert arra a napra gondolt vissza, amikor Micimackónak felépítette a kunyhóját. Ezek szerint idáig tévesen azt hitte, hogy igenis létrehozta, de most kiderült az igazság, hogy az nem is létezik. Barátja most a tél derekán ázva-fázva gondol valószínűleg a nemlétező melegre.     Közben Gorgiász folytatta okfejtését:

– Ennélfogva a létező sem nem örök, sem nem keletkezett, sem nem mindkettő, ezért a létező sem létezik.

-Brrr.. Ez egy kicsit sok nekem – töprengett Róbert Gida. Miről is beszél ő? Hiszen a beszéd  vonatkozik a dolgokra, azaz a létezőkre, de ezek szerint nem azonos vele. Ennélfogva a beszéd más mint a létező, vagyis nemlétező. Akkor meg minek beszél?.

– Ha létezik, akkor tényleg sem nem egy, sem nem sok. Nem egy, mert akkor mennyiség – ami osztható, vagy test – ami vágható,  folyamatosság – ami megszakítható, nagyság – ami darabolható. Ám de nem is sok, mert a sok az egyenként vett dolgok összetétele. De ha tagadjuk az egyet, akkor következésképpen a sokat is kell tagadnunk.

    Róbert Gida agyán átcikázott, mi van akkor, ha a létező netalántán pontszerű? De mielőtt feltehette volna a kérdést, Gorgiasz már a következő tételét mondta, melyben választ adott a nemlétező kérdésre. Közben a Főiskola folyosóján már egy kisebb csoport hallgatta a diskurzust, de Gorgiasz zavartalanul folytatta:

– Ha létezne is valami, az megismerhetetlen és felfoghatatlan az ember számára.

Róbert Gida ezt könnyen belátta, mert már az előző gondolatokat sem értette, de a körülöttük összeverődött csoport azt gondolva, hogy butának tartja őket Gorgiasz, lángoló szemekkel és habzó szájjal ráncigálták Gorgiasz köpenyét, mivel nem jutott eszükbe Epiktétosz mondása, miszerint: ha valaki rosszat mond rólad és hamis az neki árt, mert tévúton halad, ezért nem kell rá haragudni. Ha pedig igazat mond, javítsd ki azt a hibádat. De mivel nem jutottak Róbert Gidáhozhoz hasonlóan erre a nemes belátásra, így a helyzet elmérgesedett volna, ha Gorgiasz a harmadik tételével nem vágja ki magát a gordiuszi, avagy most már bátran nevezhető “gorgiaszi csomóból”.

– Ha megismerhető volna is (a létező), az közölhetetlen.

Erre a mérges összegyűltek elmentek megnyugodva, hogy nem bennük van a hiba, miszerint hülyék, hanem csak olyanról beszél, ami amúgy is közölhetetlen. Dehát akkor meg minek beszél egyáltalán? Később persze Róbert Gida rájött, hogy a szofista nem vitatkozik, hanem csak vitát indít. Most a megismerésének olyan elméletét mondta ki Gorgiasz, amellyel valójában nem rendelkezik, tehát ilyen formában nem továbbadható. Gorgiasz és a többiek a naphoz hasonlóan viselkednek, amely válogatás nélkül nyújtja mindenki számára a világosságot.

Ki mennyit merít belőle és mennyit hordoz magában, ezzel mindenkinek magának kell számot vetnie. A bölcs köztünk, nap alatti emberek között van ( Kínában nagyvonalúan ég alattinak nevezik), de hogy felismerjük-e, az csak tőlünk függ. Ilyen szempontból a bölcs védtelen a világgal szemben, ezért túlnyomórészt attól függ meddig az, hogy milyen módon reagál bizonyos élethelyzetekre. Ez az életfilozófia. Erről tanít az összes ókori bölcs Kínától egészen Ázsia Európának nevezett félszigetének legnyugatibb csücskéig. Gondoljunk csak Marcus Aureliusra, Lao Cé-re, és folytathatnám m a sort Jézusig bezárólag. Most is szerencsésen végződött a helyzet, de lehet, hogy ezentúl azt ami nem létezik, nem közölhető, ráadásul még meg sem ismerhető, azt nem próbálja a nemlétezőknek meg nem ismerhető módon közölni. Míg ezen morfondírozott, a Főiskolára egy középkorú, alacsony, húzottszemű kínai ember tévedt be, akit Mo Ti-nak hívtak. Úgy tűnik, hogy érezhette Róbert Gida gondolatait, mert azt mondta:

– Én azt hiszem, hogy az olyan szavakat, melyeket tettekre lehet váltani, mindig kimondhatunk. Az olyanokat azonban, amelyek nem megvalósíthatóak ne mondogassuk örökké, mert az csak szájjártatás. Nekem az ilyen emberekről olyan szofisták jutnak eszembe, akik számára a vitatkozás s mestersége minden, és a gondolat, a lényeg pedig csupán járulékos elem. Nem ésszerű olyan elméleteket felállítani, mely révén mindent tagadunk, hiszen ez csak a zűrzavarhoz vezet. Ennek eredete pedig a megkülönböztető szeretet. Tudjuk, hogy tolvajok is csak azért vannak, mert saját házukat jobban szeretik, míg más házát kevésbé. Ezért mondom, hogy az egyetemes szeretet az ami az ilyen zavart megszünteti mind az életben, mind a kormányzásban egyaránt.  Róbert Gidának rögtön beugrott Lao Ce-nek idevágó passzusa:

 “Ne állt volna akkora becsben sok drága holmi

 S nem indult volna a népből senki sem rabolni”

– Természetesen ez így van – reflektált Róbert Gida gondolatára Mo Ti -, de meg kell találni az igaz módszert. Aki megszerezte a tudást, az mindenekelőtt mértéket tart, tiszteli az eget, szolgálja a szellemeket és szereti az embereket. Azért pedig, hogy ne csak szájjártatás legyen helyesen is kell cselekedni.

– Azt meg hogyan? – kérdezte Róbert Gida szeretettől átitatva.

– Nagyon egyszerű. Akik könyveket tudnak magyarázni, azok azt tegyék. Akik vitatkozni, vagy tevékenykedni tudnak, csinálják azt. Így teljesedik ki az igazság. Magyarországon ezt  úgy mondják, hogy a suszter maradjon a kaptafánál. Ebben a fáradtságos kutatásban csak nyitottsággal lehet előrejutni, elfogadva azt, ami az égnek tetszik, méltányosnak lenni mindenkihez. Ez az, amit egyetemes szeretetnek nevezek, és bizony az én szavaimat tettekre lehet váltani.

– Sokan azt mondták rád, hogy ebben az egyetemes szeretetben még nem voltál hasznára az égalattinak, akkor miért nem hagyod abba?

– Ezekre az  állításokra csak azt felelhetem, hogy a nap süt. Talán ők is tudják, hogy az igazságot nem sokan gyakorolják, és annak aki ezt csinálja annak a többi helyett is kell tennie, ezért nekik inkább támogatniuk kellene, mintsem akadályozniuk.

 Róbert Gida egy kicsit elszontyolodott, hogy ő egyáltalán ilyen kérdést feltett. Elbúcsúztak egymástól, és hazafelé indultak. Róbert Gida közben minduntalan a didergő Micimackóra gondolt, de egyszer csak arra lett figyelmes, hogy vele szemben egy sántító ember közeledik. Mielőtt odaért volna hozzá az a szegény nyomorék, odaszaladt ahhoz egy úri suhanc, s elkezdte gyalázni, majd rugdosni. Róbert Gida megszaporázta lépteit és erélyes szavakkal elkergette a támadót. Felsegítette a földön térdelő öregembert, majd szeretetteljesen megkérdezte tőle:

– Ki és miért bántott téged?

– Tudod – válaszolt Epiktétosz kissé nehezen kapva lélegzetet – ha netán filozófus akarsz lenni, légy elkészülve arra, hogy majd kigúnyol és megvet a tömeg. De tudd meg, hogy nem az bántalmaz téged, aki megüt és szidalmaz, hanem csakis az erről alkotott hiedelmeid.

–  Hagytad, hogy kezet emeljenek rád? Ezek szerint igaz, hogy te egy rabszolga vagy, vagyis elvesztetted a szabadságodat?

– Sose mondd rá semmire, hogy elvesztettem, csak azt, hogy visszaadtam. Nem másokat okolok azért, hogy így alakult a sorsom, ennek így kellett történnie, ez így volt jól. Kivánságaimat mindig az események alakulás hoz szabom, vagyis a valósághoz igazítom. Így bátran mondhatom, nyugodt, békés  és kiegyensúlyozott az életem annak ellenére, hogy rágalmaznak, megvernek, vagy sánta vagyok stb. A sántaság g is csak a lábat akadályozza, de az elhatározást nem. Mindössze úgy tekintem, hogy ennyibe került a szabad és nyugodt állapot. Ez az élet, de ha megnézed jobban,  igazán nem nagy ár, hogy ha sikerült megőriznem szabadságomat ezektől az eseményektől, és nem felindulnom azokon. Nos így vagyok én, ahogy te mondtad, rabszolga. Szóval ne feledd, hogy a dolgok amik hatalmunkban vannak (vágy, törekvés) természetüknél fogva szabadok.

Más embereknek hiába van meg mindenük, akkor is könnyen haragra gerjednek, tehát rabok: vágyaik és indulataik rabszolgái. Egész életüket is “szabadon”, de  állandóan vágyaktól láncolva élik le. Nos ez az ő szabadságuk. Pedig gondold el, hogy az állatok esetében mi a szabadság? Egyes kutyákat lakótelepi lakásban tartanak egész nap abban a szép, tiszta, parkettás lakásban. Ráadásul főtt húst kapnak, sőt napjában kétszer is leviszik őket sétálni az udvarra. Mégis, szerinted melyikünk akarna közéjük tartozni, ha érzelmekkel, és ne adj isten értelemmel ruháznák fel? Csuang Ce barátom mondott nekem egy történetet a teknősbékáról, aki inkább választotta a pocsolyát, mintsem a megtisztelő helyet, pompázatos körülmények között az oltáron. Igaz – folytatta elmerengve – sokan rossz híreket terjesztenek rólam, sőt rágalmaznak is mint látod. Pedig csak próbálok egy-szerűen élni, s csak a szükséges ételt és ruhát költöm el és öltöm fel. A világ ilyen. Ennek ellenére soha nem merült fel bennem a kétely, hogy nem érdemes filozofálni. Igaza volt Demokritosznak, miszerint az emberi értelem és tudás a legrosszabb körülmények között is ad támaszt az életvitelhez. Ezért minden igyekezetemet a szellememre fordítom, s próbálok az életemmel példát mutatni. Ennyi amit tanítok, sem nem több, sem nem kevesebb.

Ez a filozófia magja, sőt ha ezeket belátjuk, rájövünk, hogy  csak ez a lényeg. Róbert Gida belátta, hogy tévedett, amikor azt gondolta Epiktétoszról, hogy nem szabad ember. Az életet úgy élni a gyakorlatban, ahogyan azt Epiktétosz tanítja, az már igazi művészet.

De nicsak, ki közeleg? Hatalmas termet, kopaszra nyírt fej rongyos ruha, Koldustarisznya a vállán, görcsös bot a kezében, Ki ne ismerné fel Diogenészt, aki mellesleg kitűnő nyilazó, és élcei is úgy szúrnak, mint a célbafúrodó nyilvessző, illetve nagyszerű diszkoszvető, aki szónokként a sulykot gyakran olyan messzire dobja, mint a diszkoszt. Róbert Gida  nagyon megörült neki, hisz legutóbb Athénban találkozott vele. Odasietett hozzá, és az üdvözlés után érdeklődve megkérdezte:

– Hogy kerültél te ilyen messzire a hazádtól? Talán valamit vétettél a törvények ellen, s arra ítéltek, hogy hagyjad el Athént?

– Dehogy, ne gondold! Én ítéltem őket arra, hogy maradjanak ott – válaszolt csípősen Diogenész.

– Mennyit változtál! Hiszen most menni akarsz, de amikor Aniszthenész tanítványa akartál lenni, s ott maradni, még bottal sem tudott elkergetni. Mennyire igaza volt Marcus Aureliusnak, amikor azt mondta veled kapcsolatban, hogy a világ változás, az élet felfogás dolga. No de beszélj, mi történt veled azalatt az idő alatt, míg nem láttalak?

– Elvittek Krétára, s rabszolgának akartak eladni. De viszont én is tudom azt, amit Epiktétosz mondott, miszerint a szolgaság szabadság, ezért amikor a vásáron el akartak adni és kérdezték mihez értek, meg kellett mondanom nekik az igazat: embereknek parancsolni. Így lettem tanító Xeniádés házában.  Később Korinthosban éltem, de igazán csak a kis falukban éreztem jól magam. Ott merítettem erőt újból, és eltökéltem, hogy tanítok, hátha sikerül valakit a megvilágosodás útjára terelnem. Eljöttem ide hozzátok Magyaror-szágra, de mondanom sem kell, hogy csalódtam itt is. Fogtam egy lámpást, s fényes nappal kerestem a megfelelő embert.

Láttam plakátokat, azon hirdették magukat a kiváló emberek, de mindazok akik bejutottak, bizony előttem már Szókratész megvizsgálta, és egyik sem volt kiváló. Akiket az utcán észrevettem, azok sem voltak megvilágosítottak, sőt sokkal kevésbé volt a tudatuk megvilágosodva, mint a mécsesem fénye. Ráadásul a választási eredmények is elkeserítettek. Azt hiszem jobb lesz, ha arccal lefelé temetnek el, mert nemsokára az alsók kerülnek fel. Ezt jól tudom, mert hiszen tudod, már jártam itt 1952-ben. Rögtön bezártak börtönbe, akarom mondani kizártam őket onnan.  Néha kimentem és megkérdeztettem velük, hogy kém vagyok-e? Erre megint az igazat kellet válaszolnom: igen, kikémlelője vagyok a tehetetlenségeteknek. Ezért a válaszért II. Philipposz, akiről nem mondhatnánk, hogy “alsó király”, már szabadon bocsátott volna. Cellaadóim viszont erre szörnyen dühbe gurultak, és halállal fenyegettek. Erre csak azt mondtam nekik gúnyosan, hogy fenyegessenek azzal, hogy egyedül is boldogulnak! No látod, erre ezzel a bottal vertek el, azóta ilyen göcsörtös. De mégsem boldogultak, mert élek, látod.

– Hát persze, mert nem követték Jang Csu tanácsát, illetve a “közjóért” és a “népért” cselekedték – mondta Róbert Gida. Bezzeg ha saját kormányzásukra keresték volna a törvényt, akkor másként alakult volna. A kínai legista ismerősöm is azt mondta, hogy nem lenne szerencsés, ha az ősök (Rákosi) és szertartások (november 7.) kultusza újból előkerülne. Tanulhatnának abból, amit Kínában elhibáztak, mert az erkölcsöt a legisták feláldozták a törvénynek (fa), a konfucionisták pedig a szertartásoknak (ji). Nem feltétlenül tölti el megelégedettséggel az embereket az a hely, ahol a ming (név) izmushoz , a li (mérték) a vörös könyvhöz, és az emberi (zsen) módon élés pedig párthűséghez kapcsolódik. Az emberek azokat az időket  bizonyára elfelejtették, mert mindenre emlékezni csak egy megvilágosodott tud, azt pedig Diogenész megtalálta volna, hiszen az fényesebb a mécsesnél. A politikát mostanság pedig kerülendőnek tartom, és továbbra is úgy vélem, hogy Jang Csu álláspontja ma is megállja a helyét, miszerint: amiben minden dolog különbözik, az élet, s amiben megegyezik, a halál. Itt nyugodtan kicserélhetjük az élet szavait a politikára, s így szól: amiben minden politika különbözik az a módszer, s amiben megegyezik, a cél, azaz hivatali tisztség, hírnév, vagyon, s hosszú élet. Ezeket a dolgokat Lao Ce is jól látta, s kész volt a megoldással:

Ne tartották volna nagyra a nagyokat

S a pártviszály nem vert volna fészket a népben

Így hát olyan gondolkodóra akadt barátaiban, akik helyes útra terelték, s eltántorították balhiedelmeitől, vagyis a helyes szemlélet és belátás nemes ösvényére indították. Ez az az Út, melyet minden nehézség ellenére követni szeretne, hiszen rengeteg szépsége van, amiért érdemes csinálni. Örökké hálás lesz filozófus barátainak azért, hogy meghallgathatta őket, és hogy meghallgatták. Ezért nyitott szívvel emlékezett vissza arra, mit is mondott neki elmenőfélben a  határállomáson az öreg kínai: Beszélni beszélhetsz Utakról, de az sohasem…. . . . .  .  .  .

A többit sajnos nem hallotta, mert már messze baktatott, s a szél suhogása elnyomta a bölcs utolsó szavait.

                 A J Á N L Ó :

Eme elkapkodott emberi érdekfeszítő eszmefuttatást érdemes elejétől érdeklődéssel elemezni és elmélkedni, ellenkező esetben érthetetlenség eredhet ebből, és ekkor elrejti elsőrendű eredményét, ékességét ezen esszé, és elbukik. Elbeszélésemben  és ezen előadásban egoista és egyetemes eszmék, evidens elképzelések, ésszerű észrevételek egyaránt elképzelhetőek. Ezernyi előkészület és elemi előképzettség elhanyagolásával előre is esedezem esetleges értékálló, erkölcsös eredmény eléréséért, ellenkező esetben elhallgatok… . . .  .   .   .     .      .     .      .

Csonka Gábor

első érv-folyam

második fél-hév

Leave a Reply

*

Panorama Theme by Themocracy

Facebook Like Button for Dummies