Peru – hegymászás 6070 méterre

Bolíviából a 4 ezer méteren levő Titicaca-tó felől érkeztem meg Peruba, amiről itt olvashattok. Peru 2005 júliusa.

A perui határon kitöltöm a szokásos kérdőívet, majd belekerül a 60 napos pecsét, jöhet a következő kaland! Gyalog indulok a legközelebbi faluig, ahol remélhetőleg lesz forgalom vagy közlekedés. Táblák figyelmeztetnek, hogy gyümölcsöt, tejterméket tilos behozni az országba, mi más lenne nálam persze, csak az, lévén vega vagyok. Az tart életben nem a tortilla és sült csirke. 

A faluban sok gyerek cikázik, triciklik és motoros riksák pöfögnek. Színesebb ország, több lazaság, könnyebben veszik az életet és érdekes módon, itt művelik a földjeiket is.

PUNO

Nyüzsgő százezres város, a középületek tiszteletemre felkokárdázva piros-fehér-piros zászlókkal. Hangulatos hely, sok étkezdével, szállással és gyönyörű templomokkal, melyek szintén a spanyol gyarmati időkből maradtak fenn az utókornak, ahogy az itt Dél-Amerikában már megszoktuk.

Délután 3-kor indult volna a busz, de nem történt semmi. 4-kor még állunk, és az emberek ütik az ablakot és követelik a sofőrtől, hogy induljunk.

Juliacha városában felveszünk még pár utast, mennénk tovább, de eleakadunk. Az utcában fiatalok röplabdáznak és semmi jelét nem mutatják, hogy levegyék a hálót, amíg a busz áthalad. A kisebbek kövekkel is dobálják a buszt nemtetszésüknek koppanást adva.

A telihold fényénél látom a környező hegyeket. Tény, hogy nincs túllakva ez az ország sem. Öt órás buszozás után jelennek meg a mélyben Arequipa fényei. Persze a mély relatív, mert ez is 2000 méteren van.

A város már este 11-kor kihalt, sőt még a szállók is zárva vannak. Egy Tito nevű vendégházban sikerül végül szállást szereznem 3 usd-ért.

Reggeli körsétámban a rendőrségi tömegoszlató autó és felejthetetlen szépségű templomok halmaza keveredik. A középületeken hatalmas kokárdák jelzik nemzeti ünnepük közeledtét itt is.

Már régóta szeretnék egy magasabb hegyet megmászni, s most Bolivia után aklimatizálva vagyok a 4ezer méterre, így körülnézek kikhez lehetne csatlakoznom. Mivel ez vulkáni hegy és nem lánchegység ahol fel-le fel-le kell szenvedni, így esélyem is van feljutni a csúcsra. Ként bányásztak ott hajdanán, meg fehér köveket (riolit fajta), amiket Arequipában felhasználtak, s így elnyerte a fehér város nevet is.

Benevezek egy hegymászásra, hogy megmásszam életem legmagasabb csúcsát a 6075 m-es Chachani-t.

Mivel ilyen magasan a szandál és a ruházatom már nem elégséges, ezért keresek egy irodát, ahol tudok bérelni is felszerelést. Persze a legnehezebb szerezni méretemre való bakancsot, így egész nap pörgök a trekking cégek között, mire sikerül találni. 50 usd-re alkuszom le a mászást, mert éppen indul egy csapat.

Közben elkezdett fájni a fogam, hogy izgalmasabb legyen a történet. Szerencsére elmúlik másnapra. Reggel jön értem egy kisbusz a szálláshoz, és hatod magammal elindulunk az alaptábor felé. Négyórai zötyögés után vége a kéjutazásnak, jöhet a kihívás.

Kiosztják a felszerelést és nekivágunk bemelegítésképpen az út első felének. 5300 m-en verjük le a sátrakat délután. Ahogy árnyékba kerülünk napnyugta után, már látszik is a leheletünk, drasztikusan hül a levegő.  Metsző a szél és jéghideggé fokozódik a délutáni dermesztő hideg.  Kapunk vezetőinktől sűrű édes levest és narancsot. Már kis mozgásra is lihegek az oxigénhiány miatt. Na megkaptam a magas hegyet.

Por, szél, hideg és pár lépés is fárasztó. Egy kis magaslati lét megérteti az emberrel az oxigén fontosságát és a környezetvédelmet. Telihold. Gyönyörű, ahogy beragyogja a környező hegycsúcsokat!

Aludni nem tudok, pedig meleg a zsákom, csak nagyokat lélegzem. Egyszer melegem van, egyszer meg fázom. Közben a fogam is elkezdett fájni, emiatt még lázam is lett.

Hajnali 2-kor kelünk, súlyos mínuszok vannak. Hezitálok, hogy ilyen állapotban egyáltalán nekivágjak-e a hatórás mászásnak. Oxigénhiány, fogfájás, légszomj váltogatják egymást. Az akaratosságom győz megint a józan  megfontoltság helyett. Ha már eljöttem idáig, s itt vagyok, nem adom fel, legalább megpróbálom. Indulás!! A csoport kb. 20-30 percenként tart pihenőt, én magamnak inkább több kisebbet tartok. Tudom tartani az iramot, már ha ilyen magasan lehet iramról beszélni. Mindenesetre nekem annak tűnik.

Van nagy 3 kg-os bakancsom, meleg ruha, duci kesztyű. Úgy érzem semmit nem segít a hideg ellen. Csak a mozgás, pedig még csak 5800 körül lehetünk. Jég borította hegyoldal ahol kell a crampon (hágóvas), lejtőjén araszolunk. Egy órás mászás után a hátizsákomban lötyögő vizes-palack fele befagyott.

A szél néha orkán erejű és természetesen szembe fúj, mintha bicóznánk. A sapka sem segít. Sötét van, a lámpáinkra hagyatkozunk. A kesztyűben az ujjaim elfagytak, mozgatni sem bírom, mikor leveszem csak elfagyott ujjak vannak, ütögetem, de semmit nem érzek. Csak gyengeséget. Meg a fogamat.

Araszolunk tovább felfele, miközben elkezd derengeni a hajnal. Megváltás. Mások is gyengék. Kapkodunk az oxigén után. Gyönyörű látvány, ahogy több ezer méter magasból ránézhetünk Arequipára.

Az utolsó szakasz mintha még nehezebb lenne, szél erősödik, ahogy lent a levegőt a nap melegíti, azok feljönnek a hegyen, jól lehűlnek és az arcunkba fújnak. Szembe persze. Erőink fogytán, pedig csak a magasság tesz minket gyengévé. Aki még nem próbálta, érdemes egy kis határfeszegetésre benevezni. A csúcs előtt már nem adjuk fel. 7 óra küzdelem, 800 méter emelkedés, de sikerült!

 Reggel 9 órára elérjük a hegycsúcsot. 6060 méter. Fent vagyok a világ(om) tetején! Az ember azt hinné, hogy a csúcson tea, piknik, élvezzük a látványt, nézelődünk, beszélgetünk. Ehhez képest a valóság egy csúcsfotó, gyors körbepillantás, és uzsgyi lefele.

Az orkán miatt kb. 1 percig maradtunk fent, majd toronyiránt levágtatunk a mélybe. Hátha lesz szélárnyék. Lefele már jóval gyorsabb, hiszen nem kell az oxigénért és a gravitáció ellen küzdeni. De a bakancsom egyre nehezebb. Jó lenne enni, de nincs étvágyam, hideg van. Alig emelem a lábamat. Legszívesebben szandálra cserélném.

Azt gondoltam lefele könnyebb lesz, közben már mozdulni nem tudok.  A lázam is dolgozik, enni sem tudok, már azon gondolkodom, hogy lefekszem és legörgök a mélybe. Járni képtelen vagyok.  Pihenek, megyek száz métert.. megint agonizálok. Látom az alaptábort, egy arasznyira van, lent sok 100 méterrel lejjebb. Neem, soha nem érek le. Már kezdem érteni, hogy a legtöbb hegymászó miért lefele hal meg. Most tudom, mi az, hogy nincs ereje.  S mi még csak 6 ezerig mentünk csak. S edzettnek mondhatom magamat, meg akklimatizáltnak. De ez a magaslaton csak egy szempont a sok közül. Minden tiszteletem a hegymászóké. Meg a hegyeké.

Délutánra végül visszaérek az alaptáborig, és bedőlök a sátorba. Életem legnehezebb napját éltem meg. Szemem tele porral, lábamat emelni sem tudom, ellenben lényem tele van sikerélménnyel. Feldagadt arccal és lázasan is sikerült legyőznöm önmagam.

Aztán szedelődzködünk, s irány le a járművekig, amik még fényévnyire vannak… pontosabban annak tüntek nekem a jelenlegi állapotomban.  Amugy 1-2 óra séta lefele. Aztán a kisbuszban végre meleg, eszünk, s a városig szunyókálni is tudok.

Másnap elmegyek egy fogorvoshoz. Érdekes, hogy a világ legszegényebb országában is a fogorvos magyarországi árakon (ddrágán) dolgozik. Mondta, hogy gyökér kezelni kell, azt pedig itt nem tudnak, menjek vissza Európába. Na mert biztos ezért megyek haza, nem 2 hétre jöttem, hanem 9 hónapra. Végül begyulladt fogamra felírtak antibiotikumot és gyulladáscsökkentőt, hogy esetleg még pár hónapig kihúzzam, amíg hazaérek. Reméljük kibírja a következő 4 hónapot.