Gondolom a buddhizmust és az utazást is közös gyökerekre vezeted vissza. Mit gondolsz az utazásról?
Úton lenni ez a nyitottságot tükrözi. Találkozás új helyekkel, emberekkel, eseményekkel. Aztán mindez a múlté lesz. Az ember megtanulja elveszteni tulajdonát, helyeket, ismerősöket, pillanatokat. Minden mulandó, amiről az egyik legfontosabb buddhista tanítás is szól. Úton lenni egyenlő ezt gyakorolni és ezt (meg)élni.
.
Amikor nem kötődünk már ilyen módon dolgokhoz, emberekhez, akkor lehetünk igazán szabadok. Hátizsákos turistának lenni egy felismerés arról, hogy milyen kevés dolog is kell a boldog élethez. De tovább megyek: a boldog élethez kevés dolog kell! Ezt tudja egy szerzetes, akinek semmije sincsen, csak a jelen pillanata. És mégis boldog.
Elkezdeni hátizsákkal és kevés pénzzel utazni olyan nagy lépés, mint egy autósnak először felvenni egy stoppost.
Túllepni a jövőbeni bizonytalanságokon, félelmeken, egy ismeretlen szituációba kerülni, valóban embert próbáló. De azt a jó érzést, ami ezután következik, az nagyszerű és pótolhatatlan érzés. Kitágul világa. Mint a kisgyerek, mikor magtanul járni. Milyen bolond dolog a stabil négykézlábról két lábra állni. Milyen instabil helyzet két-lábról ellépni, és egy addig nem tapasztalt instabil helyzetbe kerülni, azaz lépni egyet. Miután megtette a gyermek, akkor gyakorlatilag túllépett önmagán, egy új állapotot tett magáévá, majd megtanulta kezelni és élvezni ennek az előnyeit. Ilyen az utazás, ilyen a megvilágosodás.
Az utazás; úton lenni, keresésben lenni. Nem lezárt élet az. Aki keres, az tálal, aki kopogtat, annak ajtót nyitnak. A végén megérkezünk, vagy buddhista terminológiával élve: beérkezünk.
Visszatérve a buddhizmusra, különcsen a Zen-re, igen nagy hangsúlyt fektetnek a váratlan helyzetekre, párbeszédekre (koan), mert ilyenkor egy olyan tudatállapotba kerülhetünk, amely kimozdít eddigi mintáinkból, és egy újabb tapasztalási szintet (módot) érhetünk el. Minden eddigi világnézetünket, elképzeléseinket átírja.
.
Elveszik, kihúzzák lábunk alól a talajt, és ekkor eljön a pillanat, amikor nem tudunk dogmáinkba kapaszkodni. A kapott válasz az az adott helyzet, – amit nem tudunk megmagyarázni az eddigi értelmezési rendszerünk által,- csak ráébredni, megérteni.
Ilyenkor magunkat adjuk, magunkra számíthatunk, magunkkal találkozhatunk, ahogy éles helyzetekben is. A hátizsákos utazás (stoppolás különösen) ugyanezt a felfedezést kínálja nekünk, mert nem előre leírt program (dogma), hanem csak a jelen pillanat van, amelynek szabadságával és lehetőségeivel vagy élünk, vagy nem, megértjük, vagy nem.
Aki így utazik, az egyáltalán nem tudja, hogy másnap hol éri az éjszaka. Hogy odaér-e és oda ér-e ahova eltervezte aznapra?
.
.
.
Másrészről az utazás olyan élethelyzeteket, határhelyzeteket kínál, ahol ezeket a mintáinkat, maszkjainkat le kell venni, önmagunkat kell adni. Ez nagyon fontos mozzanat, amit akár a mindennapi életben is megtapasztalhatunk, de otthon ritkábbak az ilyen határátlépések.
Utazás egy tükör. Ahogy reagálunk egy ilyen (határ)helyzetre, amellyel rengetegszer találkozik a back-packer, önmagunkról szól. Ez az élet egyfajta tükör a jellemünkről, amelyre ha odafigyelünk, sokat tanulhatunk magunkról. Tehát az utazás egy önmegismerési út.
Többször voltam útjaim során buddhista vallási elvonuláson, és a meditációk alatt, ahol gyakorlatilag ’semmi’ nem történik velünk, ugyan ezeket az önmegismerési helyzeteket gyakoroljuk, csak sokkal szubtilisebb szinten.
.
.
Van egy szigorú rendszer, és ahogy azon belül teszünk, látunk, élünk helyzetekkel, az ugyanaz a megismerési út, amit az utazás is nyújthat.
Hasonlóan mindennapi mókuskerék életünkben, a munkahelyünkön, a családunkban is megtapasztalhatjuk ugyan ezt, de ott kevesebb a belső csend, nehezebb ráfigyelni, de szembe jön. Most megint kedvenc taoista bölcseimet idézzem, aki már 2500 évvel ezelőtt rájött erre: a bölcs faluját el nem hagyja, világot mégis megismeri.
.
.
Mindenki maga választja útját, de a lényeg ugyan az, ha tudatosan tesszük. Az a mi döntésünk, felelősséget vállalunk érte.
A másik felismerésem Laoszban történt, amikor a hegyek között megálltunk 5 órai kanyargás után a világ végén egy forrásnál, és a hegyekből lágy Gregorian dallamokat sodort felénk a szél. Nem leírható a pillanat varázslatos váratlansága és ereje.
Semmi nem történt, de mégis meghatározó élmény volt. Néha egy-egy pillanat válik egy hosszabb út értelmévé. Visszapillantva a megtett hosszú utamra, amelyet pillantásom rögvest átölelt a hegy tetejéről, az aznapi utam, a múltam feküdt a pillanat előtt. A tér idővé zsugorodott, az idő térre tágult. Tán 1.5 cm-t haladtam a térképen, időben 5 órát, és mindez egy pillanatban kulminált. Megéltem. A tér időben, az idő térben fogalmazódott meg. Egy darab ott maradt életemből, és az ott-ból egy darab az életem része lett.
Ezt tudom átadni nektek, erre tudlak inspirálni titeket. .