Dzsibuti – megáll az idő. Avagy még el sem indult.
Dzsibuti Gondolom mindenkiben a kikötő, katonai bázisok és francia légiós történetek, Rejtő Jenő könyveinek a hangulata merül fel első hallásra. Nem állnak messze a valóságtól. Az ország fő bevételi forrása ebből az első kettőből adódik, a többi pedig fantáziánkra van bízva. Egyébként ezen kívül a negyed magyarországnyi területű ország pedig halott.
A szomáliföldi kalandos utazásom és főleg a határelhagyásom történetét itt tudjátok olvasni. Lényeg, hogy sikerült.
A dzsibutii határnál nem éppen a hatékonyság az erősségük. Reggel kilenckor még csak remélni lehetett, hogy felbukkan egy pecsételő ember. A katonák is csak a cipőjüket húzták fel egy órával a határnyitás után.
Addigra már mások is feltorlódtak a helyiségben ahol várakoztam, s természetesen befurakodtak elém. Amíg vártam, egy szomáliai sráccal beszélgettem, aki kínai vízumot akart szerezni, és kimenni Kínába tanulni. Angolja minimális volt, de önbizalma, és gondolom pénze az volt. Kb. nulla csomaggal érkezett, ambiciózus vállalkozás lesz így.
A határmenti taxi hiénákat messziről elkerültem, gyalog vágtam neki a fővárosnak, ami egy 30 km-es táv a forró sivatagi tájban. Szerencsémre pár km. után egy jeep felvett, és elvitt egy darabig.
Katonai bázisok mellet haladtunk el, mert itt van francia, amerikai (az USA legnagyobb bázisa a kontinensen), olasz és számomra meglepő módon japán haditámaszpont is (sőt már kínai is). Viszont az emberek nyugisak, nem nyüzsögtek körülöttem, és még stoppolni is tudtam egészen a belvárosig. Segítőkészek az emberek – szóval jó bevezetés.
Az első impresszióim Dzsibutiról: az ország egy nagy-nagy szemét és roncstelep. Mindenhol, ahol ember előfordul, halmozódik a szemét, vagy a szél aggatja tele a kerítéseket, bokrokat nejlon zacskóval.
A mai Dzsibuti területén a 7. és 10. század alatt arab szultánok uralkodtak. Afrikában itt terjedt el először az iszlám. Az ország csak a Szuezi-csatorna megnyitása után, 1869-ben keltette fel a franciák figyelmét, akik Francia Szomáliföld néven gyarmatosították. 1977-ben Dzsibuti Köztársaság néven függetlenné vált, de az afar törzsek három évig tartó lázadása után, a békefolyamat csak 1994-ben kezdődhetett meg. Az ország elnöki köztársaság. Az 1981-es alkotmánymódosítás óta Dzsibuti egypártállam volt 1992-ig, amikor új alkotmányt fogadtak el.
Djibuti city – Dzsibutiváros
Avagy Djibuti Ville, ha politikailag korrekt akarok lenni, mert ez frankofon ország. A 600ezer lelket számláló főváros adja a lakosság 70 százalékát. Nem sok fantáziára vall, hogy az ország és a főváros egy nevet visel, de hát az ország gyakorlatilag ennyi és kész. Majdnem ennyi.
Kellemes hétvégi hangulat volt a választások másnapján. Alig látni választási plakátokat, nem úgy, mint Afganisztánban, ahol a választásoknak tétje volt. Itt mindenki nyugodt, mint ha mi sem történt volna, mert maradt az ország régi elnöke. Az utcán emberekkel beszélgetve úgy tűnik, többségük elfogadja az eredményt, csak kevesek mondták, hogy elcsalták a választásokat.
Amúgy sem lehet olyan sokféleképpen sáfárkodni a nulla természeti erőforrásokkal.
A fővárosnak hangulata mediterrán, legalábbis az európai negyed. Pár francia koloniális épület található a belvárosban, néhány kiülős kávézó, és gyakorlatilag ennyi a romantika. Turizmus emiatt szintén nulla, s még a turista információs irodában sem tudtak angolul. Franciás arrogancia. De volt bent légkondi, mert a formára adni kell. Kérdeztem, hogy milyen múzeumok vannak ? Nincsenek – válaszolta. Hm, izgalmas város, rögtön kedvem lett maradni. Biztos a tengeren lehet búvárkodni, meg napozni a tengerparton, de ez nem izgatja a lényemet.
Színes a belvárosi rész, az emberek az utcán ücsörögnek, van pár turista bolt is, hébe-hóba egy-egy külföldi is előfordul. Nem sok, mert drága ország, valahogy ez a túlárazott aspektusa megmaradt mindenhol a volt francia gyarmati érdekeltségekben.
A városban lerobbant Peugeot taxik, és szakadt mikrobuszok képezik a tömegközlekedés gerincét, habár pár km-en belül a kikötőtől a piacig, követségektől a szállodáig minden megtalálható. Egyébként ilyenkor üresek az utcák, rekkenő a hőség – de ugye tengerszinten vagyunk, közel egyenlítőhöz, kb. 1000 km-re. A jó dolog viszont az, hogy fúj a szellő, enyhíti a hőgutát.
Hatalmas villák a tengerparti részen, és tiltott tengerpart. Mert ugye ez muszlim ország. Mecsetekből nincs hiány. No de nem a női keblek miatt zárták le a fél városrészt, arra igény van minden kultúrában. Hanem az USA követség miatt, mert egy tengerparti villában vannak. Miért nem a közeli katonai bázison nyitnak követséget, ha ennyire félnek?
Az úgynevezett Afrikai negyedben pedig pléh viskókban laknak az emberek, a belváros szomszédságában a juice árusok, csocsósok, fonnyadt gyümölcsöket árulók. Roncsautók, roncs életek (koldusok), roncs (rossz) ételek színes kavalkádja mindenfelé.
Mozgóárusok kitelepülve minden elképzelhető kacattal, használt ruhaárusok az aszfalton kipakolva– igen van aszfalt út majdnem mindenhol.
Chat árusok
Ha valamivel jellemezhetem ezt az országot, az a Chat, Kat cserje, nevezzük bárhogy, ami egy amfetaminszerű stimuláns. Izgalmat, étvágytalanságot és eufóriát vált ki fogyasztójában. Ez képezi a város gazdasági gerincét. Tapintható az izgatott várakozás az aznapi adagra.. szinte addig nem történik semmi, amíg nem jelenik meg a szállítmány. /Kicsit a Zöld szója. című film jutott eszembe. Nézzétek meg, klasszikus antiutópia./
Délutánra megérkeznek a ’drog’-szállítmányok, felpezsdül a piac, rögtön mozgolódás, mindenki ad vesz, majd kisvártatva a fél ország ismét illúzióba merül. Megáll az egyébként is lézengő élet. Nagyon fura.. mintha egy más létdimenzióban lennének az emberek.. Volt már ilyen érzésetek?
Kimenekültem a városból, és szépen kistoppoltam az ország egyetlen érdekes természeti jelensége felé, mely 120 km-re van csak.
Lac Assal – Assal tó
Etiópiai kamionok mennek el percenként a főúton Addis felé, mert egész Etiópia ettől a kikötőtől függ (ebből él elsősorban Dzsibuti). Érthető, hogy az etiópok fújnak Eritreára, mert elvesztették az egyetlen kikötőjüket, így innen kell mindent bekamionozni. Etiópiának nincs ipara, nincs olaja, szóval ez az élet köldökzsinór a 80 milliós országnak. Aranyosak a teveszállító kamionok, a sivatag hajóit teherautón viszik a kikötőbe, hogy behajózzák őket az arab étlapokra.
A fővárostól 30- km- re lévő útkereszteződésnél kiszálltam a kocsiból, és mentem volna tovább egy másik irányba, de egy idióta rendőr nem hagyta. Bevitt az őrszobára. Ott teázgattak, vizsgálták az útlevelemet, majd ragaszkodtak hozzá, hogy busszal menjek tovább. Igaz, már elment az utolsó busz, de a kamion stopot nem engedték.
Még a fényképezőgépemet is el akarták venni. Ezt már nem hagytam. Próbáltak nyugtatni, hogy a biztonságom érdekében aludjak ott, és másnap busszal menjek tovább. Nagyon idegesítenek az egyenruhába bújtatott, hatalommal felruházott pont agyú emberek. Ragaszkodtam ahhoz, hogy tovább mehessek, de az útlevelemet nem adták vissza.
Szerencsére éppen arra autózott egy feljebbvalójuk, aki tudott angolul is. Mondtam neki, ha van bármi vád ellenem, akkor gyanúsítsanak meg, tartóztassanak le, ha pedig nincs, akkor adják vissza az útlevelemet, és engedjenek utamra. Működött. Ezt tudom javasolni másoknak is, hogy álljanak ki magukért, és az egyenruhától ne szarjanak be.
Utána fogtam egy kocsit, és egészen a sós tavak kereszteződéséig mentem, ahonnan már csak 16 km Afrika legmélyebb pontja. Oda gyalog mentem, mert forgalom nulla már arrafele, hiszen lakatlan terület az egész. Persze ezt a legmélyebb státuszt Eritrea és Etiópia is magának követeli, próbálják az ebből a szóból származó turista hype-ot megülni.
Elsétáltam a pár km- re lévő utolsó faluig a kősivatagban, ami pár ház csak, meg egy ellenőrző pont. Kicsit szellemfalú az egész, de kedvesek az emberek Az egyik házba rögvest be is hívtak beszélgetni.. Erősen süvít a szél, zörgő bádogtetők egész éjszaka, de meleg van. Mellettem tyúkok aludtak, aztán hajnalban felkeltettek.
Reggel 6 -kor pedig nekivágtam a 15 km- es útnak, hogy még kellemes időben sétáljak Afrika legmélyebb és legmelegebb pontjába. Pontosabban nekivágtam volna, de itt is kevés értelemmel, de hatalommal felruházott rendőrök állták utamat.
Nem engedtek tovább, megnézték a kamerámat, megállapítják, hogy nem vagyok kém. Megnézték az útlevelemet is, látták, hogy legális vagyok. (Ja 40 dollár volt a vízum). Minden rendben, de állították, hogy gyalog nem lehet menni, és hogy 60 km- t nem lehet legyalogolni. Vitatkoztam velük, hogy már csak 14 km oda az út, de telik az időm.
Felhívtak a főnököt, aki „mindjárt” jön, addig megteáztatnak, enni is adnak. Na a mindjárt, az olyan 3-4 órát jelentett, a főnök csak 10 h körül vetődött erre, ennyi idő alatt pont lesétáltam volna! Vele szintén egy perc alatt lerendeztem a kérdést, és felajánlotta, hogy délután elvisz a vulkánokhoz. Viszont már 40 fok van, érdemes elindulni? Érdemes! Hajrá!
Lac Assal
150 méterrel a tengerszint alatt elterülő pár négyzetkilóméteres tó az ország fő turista attrakciója. Különösképp ha az országban semmi más természeti és kulturális attrakció nincsen. Annak pedig nagyon jó, főleg, hogy nem belépődíjas, ami ritka ezen a kontinensen. Afrikában minden a pénz.
Nem akartam egy napot veszíteni, hát gyalog nekivágtam, át a hegyeken, pechemre egy óra után elszakadt a szandálom ahogy ereszkedtem le a mélybe. Mázlimra találtam a kősivatagban!! egy eldobott fél pár cipőt, amiből kiszedtem a fűzőt, és megjavítottam a szandálom. Egyébként szokott nálam lenni ilyen esetekre gumibelső, hogy rögzítse a pántot, de a talpam se nyírja el, de most nem volt, de a szerencse pedig velem volt, igen.
Végül elcammogtam a tóig, amely lenyűgöző látvány. Mélykék sós tó, kb. 5 km az átmérője,10 km hosszában, a szélén só-kirakodásokkal. Gyönyörű öblök, a sós part vakítóan fényes, a fehér sós kiszáradt tófenék miatt.
Nyugalom van, de létezik pár árus, akik kínálják a só-kirakódásos állati koponyákat és különböző ásványokat a parton. Később megérkezett egy japán, majd egy amerikai katonai társaság, és legvégül egy francia légiós leszerelő brigád – ők voltak az egyetlen turista variációk, akikhez csatlakozhattam.
Láva barlangok
Őket stoppoltam végül le, s vittek tovább. Így láthattam a többi messzebbi érdekességet is, ahova gyalog ma már nem jutottam volna el. Fekete kövek, füstölő repedések, láva tube, azaz láva alagutak, melyekben lehet sétálni, mert a láva kemény kérge alkotja az alagutat. A puha tufák pedig kimosódtak az évezredek alatt. Nagyon izgalmas.
Tengerpart
Forróság van, így a csapat elvitt az ádeni öböl tengerpartjára is az, ahol vulkáni kúpok nőttek ki a tengerből, erős kontrasztot adva a mélykék víznek. Kellemes, tiszta a víz. Úszkáltam, pár napi port leáztatva magamról. Néhány bungaló és egy étteremszerűség szolgálja a nem létező turizmust.
Délután mentem tovább, kb. nulla forgalom az úton. Faluk alig vannak, csak kősivatag és hegyek, kanyargós utak. A stop sikerült, egy teherautó felvett, vidám kedves fiatalember, pár szót beszél angolul. Egyetemi ambícióit hamar feladta, így most sofőrként tengeti életét. Estére meghívott a házukba. Charcoal-al, – faszénnel – üzletel, de már alig vannak fák az országban. Mi lesz később? Panaszkodtak a nagy szárazságra. megnyugtattam, amerre járok sivatagi területeken, mindenhova esőt hozok.
Másnapra ígéretemhez híven, meghoztam az esőt nekik, de csak kicsit szemerkélt, igy kellemes volt a délelőtt. Az út jó, forgalom nincs rajta, kis pick up-on zsúfolódtunk össze a helyiekkel, megosztva a platót sok faszénnel és tűzifával.
Megálltunk minden bokornál üzletelni. Én egy nyugis tengerparti részen kiszálltam úszni egyet. Amikor kifürdőztem magam, tovább stopppal Dzsibuti második legnagyobb városa felé, amely mindössze 25 ezer lelket számlál.
Tadjoura
Lassan eljutottamTadjoura városba, amelyet afar népek laknak, akik jórészt nomádok. Kis kikötő, pár hal a piacon – elvégre tengerparton vagyunk – a macskák örömére, nekik is jut maradék.
Mini piac, baltával vágják a húst, ’beburkált’ asszonyok, nagymama típusú utcai varrógépek. Pár fürdőző gyerek. Tengerben mosnak a férfiak.
Igaz, pálmafa csak mutatóba akad, nehogy már kellemes tengerpart élménye legyen az utazónak. A halott kikötőben cola rekeszek várják, hogy visszatérjenek gazda létesítményükbe. Egyébként ez is megint egy alvó, unalmas hely.
A hegyeket kihagytam, mert problémás mozogni, semmi infó róla, meg jármű sem volt, mert minden szunnyad ebben az országban. Ezt teszi a meleg és a Chat. Csoda, hogy még él és lélegzik.
Más látnivalója nemigen van az országnak, így visszaindultam a főúthoz, sivatagos tájon keresztül stoppoltam az Etióp határ felé, porörvények mindenhol. A hőség rekkenő, kamionom lerobbant a határ előtt, nekiállt szerelni. Akkor látom, hogy 6 lábujja van.
Csere, egy másik kamionnal mentem tovább. A határnál küszködtem a pénzváltással, mert semmi pénzváltással foglalkozó létesítmény nem volt a közelben, és a boltosok részéről hiányzott az akarat átváltani a dzsibuti frankomat Etióp bir-re.
Nyugi van, senki nem siet… A határőr teázgatott, de a kedvemért felvette a munka fonalát és elmentünk a bódéjába pecsételni. Ennyi volt Dzsibuti.
Irány vissza Etiópiába.
Vandorboy, 2011. április 4.
