Római úthálózat

LATIN KULTÚRA – Latin történelem

Egy tanfolyamra járok, ahol a tananyag része a latin. Kevés jó és rövid és olvasható összefoglalót olvastam eddig. Itt megosztom.

Lectori salutem!   Üdvözletem az Olvasónak!

 1.1. A magyar és a latin nyelv kapcsolata

Még ha más nyelvi nagycsaládba tartozunk is, s magyar anyanyelvünk első pillantásra gátolja az indoeurópai nyelvhasználókkal való közösségvállalást, jusson eszünkbe, hogy ezer szállal összekötötten közösek a hagyományaink.

Nem sokszoros áttétellel, közvetítők tucatjain keresztül  ért el hozzánk az európai kultúra egyik forrását, gyökerét adó klasszikus antik műveltség, és az ezt hordozó latin nyelv, hanem Kárpát-medencei létünk előtt is és a Honfoglalást követő évszázadokon keresztül is együtt éltünk e kultúrával. Máig együtt élünk, a mienk is, a sajátunk.

Tábla, iskola, atlasz, mester, …  ezek a latin (na jó, latin eredetű!) szavak magyarul vannak! Ahogy az akadémia, baktérium, idill, … görög (na jó, görög eredetű) kifejezések is teljes értékű tagjai magyar szókészletünknek!

 1.2. Rémlik, hogy Pannónia…

A mai Magyarország dunántúli területe római provincia volt… s mint ilyen hely „tele van” ókori emlékekkel, régészeti leletekkel… Nemzeti büszkeségünkbe is csurran-cseppen a klasszikus antikvitás közös örökségének tudata.

Rémlik, hogy középkori, latin nyelvű írásbeliség – földerengnek első nyelvemlékeink, a latinul íródott, míves oklevelek sorai közé ékelődött helyneveink, szókapcsolataink. 1055-ből származik a Tihanyi Apátság alapítólevele. I. András király birtokokat adományozott a Tihanyi Apátságnak. Az oklevél alapnyelve latin, ebben találhatóak a magyar tulajdonnevek: Tihany, Balaton, Fuk (Siófok jelölésére). Ebben a szövegben bújnak meg a birtokhatárok kijelölésére szolgáló köznevek: mogyoróbokor, óút kútja, Péter szénájának a helye. És itt olvashatjuk az első magyar mondattöredéket is: Fehérvárra menő hadiútra. Ha a többit nem is, ezt még az akkori kiejtést talán közelítő írásmóddal is igyekszünk hangoztatni, mert a régmúltat idéző egzotikus hangzás azért mégiscsak egyértelműen a mi nyelvünkön szól.

Rémlik, hogy a reformkori országgyűlések egyik nagy „haditette” volt, hogy a latin helyett a magyart tette államnyelvvé, a közigazgatás által használt hivatali nyelvben szinte máig felfedezni véljük a latinizmusokat. (Persze ezek túlélését a nemzetközi kapcsolatainkban oly meghatározó német nyelv, és az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka alatti közös ügyvitel is segítette.)

…és majd’ minden családban akad egy nyolcvan év körüli nagybácsi, aki ifjúkorára emlékezve, a klasszikus gimnáziumi tanmenetnek hála sok-sok év múltával is memoriterekkel fárasztja a családi ebédre összesereglett rokonokat….  

Azért készült ez a jegyzet, hogy a köznevelésből jórészt hiányzó, általános tájékozottságot adó, a klasszikus korhoz, az antikvitás utóéletéhez kapcsolódó ismereteket eszközei és keretei mértékéig pótolja, és ezáltal a Turisztikai latin megnevezésű, 11503-12 azonosító számú szakmai követelménymodul tartalmát megismertesse.

Ezen közvetlen céljainak teljesítésén túl a szerző reméli, hogy az érdeklődés felkeltésével katalizátora (ez is ógörög eredetű szó!) lehet az önművelődés, a további ismeretszerzés élethosszig tartó folyamatának. 

Quidquid discis, tibi discis! (Petronius)  Bármit tanulsz, magadnak tanulod!

A LATIN NYELV

A latin nyelv eredetileg az ókori Róma városában és a körülötte elterülő Latium (ejtsd: ’lácium’) vidékén élő emberek nyelve. Ahogy Rómából, a városállamból Római Birodalom lett, úgy a latinból az Imperium Romanum hivatalos nyelveként különösen fontos kultúraközvetítő elem.

A Földközi-tenger medencéjében (a görög mellett) a mindennapok beszélt nyelve, a soknyelvű-soknépű birodalomban az egység megteremtője, a kereskedelem, a politika, az államügyek, a vallás hivatalos kommunikációjának eszköze, végső soron a rómaiság terjesztője és fokmérője. A latin nyelv kiemelkedő jelentőségre tett szert a Római Birodalom hivatalos nyelveként. A birodalom bukásához vezető történelmi úton gondos szülőként számos gyermekében (újlatin nyelvek) biztosította önnön továbbélését. „Biztonságból” a tudományokat és a vallást is „örökbe fogadta”.

Európa nagy részén a középkor múltával (amikor a kereszténység okán a legtágasabban értelmezett műveltség erősen kötődött a latin nyelvű szó- és írásbeliséghez) is megmaradt a tudományos és politikai körök tanult nyelvének, a nemzetközi érintkezés erőviszonyoktól független, semleges nyelvének.

A 18. században a francia (szintén újlatin nyelv!), majd a 19. század végén az angol töri meg és veszi el uralmát.

A modern tudományok nyelvhasználatára máig erős hatással van, a biológia és az orvoslástan hagyományosan erős fellegvára a latinnak.

A Római Katolikus Egyház hivatalos nyelve, a Vatikán államnyelve, ebbéli minőségében szó sem lehet arról, hogy „holt nyelvként” tekintsünk a latinra. 

Magyarországon 1844-ig államnyelv, vagyis a közigazgatás, a politika, a hatalom gyakorlásának eszköze. Ez a nagyon hosszú „együttélés” eredményezi azt, hogy szókincsünkben nagyon sok a latin, vagy latin eredetű szó, kifejezés.

(S még az is gyakori, hogy teljesen magyarnak halljuk a szót, pl. a ’persze’ szavunknál eszünkbe sem jutna, hogy átvétel. Pedig az! Az eredeti latin kifejezés – per se intellegitur – jelentése is megmaradt, csak éppen az alak rövidült le a ’magától értetődik’ jelentésű szavunkban.)

2.1. A latin nyelv történetét

az első nyelvemléktől, a praenestei fibula feliratától számítjuk (Kr. e. 7–6. sz. fordulója) és kb. a Kr. u. 8. sz. közepéig vezethetjük, mert ekkorra történik meg a latin nyelv beszélt és írott változatának teljes elszakadása.

A latin nyelv története korszakokra osztható, ezek:

  1. archaikus latin (Kr. e. 7–4. sz.),
  2. ólatin (Kr. e. 3–2. sz.),
  3. klasszikus latin (Kr. e. 1. – Kr. u. 2. sz.),
  4. vulgáris latin (Kr. u. 3–5. sz.),
  5. kései latin vagy átmeneti korszak (Kr. u. 6–8. sz.).

A latin nyelvet kezdetben csak Latium területén beszélték, de a Római Birodalom növekedésével használata elterjedt, Kr. e. 2. századra egész Itáliában, majd a késő köztársaságkorban (Kr. e. 27-ig) és a császárkorban a Birodalom egész nyugati felében, beleértve az Észak-Balkánt is, ez a nyelv lett a mindennapi és a hivatalos kommunikáció nyelve.

A nyelv terjedése (nyelvi romanizáció avagy latinizáció) legnagyobbrészt spontán nyelvcsere, asszimiláció útján ment végbe. A birodalom keleti, hellénizált felén a latinizáció nem következett be (valószínűleg az Imperium területileg kettéosztott, latin és görög hivatalos nyelvhasználati rendszere miatt).

A latin nyelv alapvetően egységes nyelv volt, használatának hatalmas földrajzi kiterjedtsége ellenére nyelvjárásairól nem beszélhetünk, területi változatai csak az ókor végén, a nyugat-római birodalom felbomlását követően alakultak ki. Másrészt, mint a birodalom nyelve, számos, egymástól ugyan csak kis mértékben különböző társadalmi változattal (szociolektussal) rendelkezett. Kultúrtörténetileg legfontosabb nyelvváltozata a művelt rétegek normatív nyelve, az ún. klasszikus latin nyelv. Alapvetően ez uralta a latin írásbeliséget, különösen az irodalmi alkotások (Cicero, Caesar, Vergilius, Horatius stb.) és a hivatalos dokumentumok (törvényszövegek, rendeletek, építési feliratok stb.) nyelvhasználatát. A beszélt, spontán latin nyelven alapuló ún. vulgáris latin fontosságát viszont az adja, hogy az újlatin-román nyelvek alapnyelvévé vált.

A latin nyelv emlékeit a latin ábécével írták, amely etruszk közvetítéssel az ún. nyugati típusú görög ábécére vezethető vissza.

2.2. Hang- és betűkészlet

A latin nyelv azt a 20 betűből (y z k) álló ábécét használta, amelyet ma is latin ábécéként ismerünk.

A B C D E F G H I L M N O P Q R S T V X

Ezekhez a betűkhöz járult még a görög nyelvből átvett szavak miatt az Y és a Z (néha a K-val is találkozhatunk).

A latin nyelv írása eleinte csak nagybetűs volt, vagyis kizárólag maiuscula-kat használtak, amelynek oka az írásra használt anyagokban rejlik: leginkább kőbe vésték, agyagba, viasztáblára karcolták szövegeiket. A nagybetűs írás nem különböztette meg az U és a V betűt, mindkettőre a V jelet használta. Valószínűleg szóban is sokkal közelebb volt a két hang egymáshoz.

A később kialakult kisbetűk (minuscula) között viszont csak az u betűt használták, ennek oka nem a v hang megszűnésében, hanem inkább a megváltozott anyaghasználatban (papirusz) és ezzel párhuzamosan a gyorsabb írástempót engedő íves vonalak térnyerésében keresendő. Mindezzel együtt a feliratokban megmaradt a hagyományosabb betűrend. Így például a venio (’jövök’) szó írásmódja nagybetűkkel VENIO, míg kisbetűkkel uenio alakban volt szokásos.

hangra nem volt önálló betű, ezt mindig I-vel írták.

A latin nyelv hosszú történelme során kétféle kiejtési rendszer alakult ki.

  1. Az ókorban használatos kiejtést csak kikövetkeztetni tudták a nyelvészek, hiszen hangfelvételek ebből az időből nem állnak rendelkezésünkre. A kései nyelvészek, tudósok által kikövetkeztetett ejtésmódot nevezzük

restituált (visszaállított) kiejtésnek.

  1. A 16. században a humanizmus a klasszikus kultúra iránti érdeklődés megerősödését hozta, igyekeztek megállapítani a klasszikus latin (és görög) irodalom alkotásainak eredeti szövegét, merthogy azok addigra a sok másolás miatt torzultak, sérültek. (A könyvnyomtatás feltalálása előtt járunk, a művek kézzel másolt formában terjedtek, s egy idő után már nem az eredeti alkotásról készültek az újabb és újabb másolatok.) A korszak legnagyobb hatású tudósa, Rotterdami Erasmus is megalkotta a latin nyelv kiejtési szabályait. Az általa rendszerbe foglalt szabályok szerint humanistavagy erasmusi ejtésmódról beszélhetünk. A magyarországi hagyományok szerint ezt a kiejtési formát használjuk.

3.3. Cultura Romana  – Római kultúra

3.3.3. Az ókori Róma történelme

Itália

a Földközi-tengerbe mélyen benyúló Appennin-félszigeten helyezkedik el. Partvidéke kevésbé tagolt, mint a görög földé. Fő kereskedelmi és közlekedési utak metszéspontjában található.  Éghajlata mediterrán. A félszigetet hosszában az Appenninek hegyvonulata szeli ketté, de könnyen átjárható. Északon az Alpok lezárja a félszigetet, de keletről nyitott a tömeges bevándorlásra (a lakosok többsége erről érkezik). Ásvány- és természeti kincsekben gazdag: fa, építőkő, vas, réz, víz bőven van. A mezőgazdasági feltételek jobbak, mint Hellászban, ezért a földművelés az ősi, a fő római tevékenység. A medencék alkalmasak a földművelésre, a hegyvidékek a legeltető állattartásra Növények: gabona, szőlő, olajbogyó, gyümölcsök. Állatok: szarvasmarha, sertés, juh, ló, méh.

Népei

Kr. e. a 2. évezred végén vándoroltak be a félsziget közepére, ezek indoeurópai nyelveken beszélő, italicus népek voltak: latinok, szabinok, szamniszok, umberek.

A Kr. e. első évezredben telepedtek le északnyugaton a rejtélyes etruszkok, délen pedig görög gyarmatvárosok jöttek létre.

Róma alapítása

a hagyomány szerint Romulus és Remus alapította a Várost, Kr. e. 753-ban a Tiberis-folyó torkolata közelében, az etruszk és latin kultúra találkozásánál.

A régészeti feltárások szerint már az Kr. e. 10. században latin pásztorok telepedtek le a Palatinus dombon és környékén. Rómát a hagyomány szerint a 7 dombra építették: ezek Mons Palatinus, Mons Capitolinus, Mons Caelius, Mons Aventinus, Mons Esquilinus,  Collis Quirinalis és Collis Viminalis. (Csípős nyelvek szerint már az alapításkor sejthető volt a majdani világuralmi nagyság, s ehhez nem volt elég dombokra emelkedni, hegyek magaslatára kellett.)    

Az alapítás mondája

(a történet Titus Livius és Plutarkhosz műveiben is fennmaradt)

A hagyomány szerint a rómaiak a trójai Aeneas utódai, akik a görögök által elpusztított Trójából menekülve viszontagságos és kalandos utazás révén jutottak el Latium földjére, ahol a magukkal hozott ősi isteneknek és a megmaradtaknak új hazát találtak. (Bővebben a görög mitológia Trójai mondakörében és Vergilius: Aeneis c. eposzában olvashatunk erről.)

Magát Róma városát egy ikerpár, Romulus és Remus alapította, akik Mars isten fiai voltak, anyjuk pedig Rea Silvia, a latiumi király leánya.

A fiúkat, amikor kiderült isteni eredetük és ezzel erőszakkal szerzett trónja veszélybe került, a gonosz Amulius megpróbálta elpusztítani úgy, hogy kitetette őket egy kosárban a Tiberis folyó nádasaiba. A fiúk megmentésére maga Mars isten egy anyafarkast küldött. (A latin nyelv az anyafarkast is jelentő lupa szóval jelölte azon nőket, akik a világ egyik legősibb női mesterségét űzték.)

Amikor megnőttek a fiúk, természetesen bosszút álltak, megölték Amuliust és visszasegítették nagyapjukat, Numitort a hatalomba. Az ikrek új várost alapítottak maguknak a Tiberis mellett.

Az építés során az ekevassal húzott barázdában a vártnál lassabban növekvő városfalakat remus gúnyolódva átugrotta. Ezért fivére, Romulus megölte, így eldőlt, hogy a város első királya is ő lett és a várost is róla nevezték el.

bővebben: A város alapításához és a királyság korához kapcsolódóan érdekes olvasnivaló a Római regék és mondák c. könyv.

3.3.4. A római történelem korszakai

  1. A királyság kora – a város megalapításától az utolsó, etruszk király elüldözéséig (Kr. e. 753 – 510-ig)
  2. A köztársaság kora – a köztársaság megteremtésétől Augustus egyeduralmáig (Kr. e. 510 –  27-ig)  
  3. A császárság kora – Augustus princeps címétől a Nyugat-Római Birodalom bukásáig    (Kr. e. 27 – Kr. u. 476.)         

3.3.5. A római társadalom

A hagyomány szerint Rómának egymás után 7 királya volt. Az első Romulus, az utolsó három pedig etruszk eredetű. Általuk erős etruszk befolyás érvényesült a városban.

A társadalom vezető rétegét a nemzetségek vezetői, a patriciusok alkották, mert ők rendelkeztek földekkel és teljes jogú polgárok voltak. A patriciusok közül, vagyoni helyzet alapján került ki a király tanácsadó testülete a senatus (300 fő).

cliensek elszegényedett patriciusok voltak. Rendelkeztek polgárjoggal, de nem volt elég földjük, ezért a gazdag patriciusok – szavazataikért cserébe –  támogatták őket.

A lakosság többségét a plebeiusok alkották. Nem rendelkeztek  polgárjoggal (parasztok, kereskedők, kézművesek), így az állam ügyeinek intézésében sem vehettek részt.

3.3.6. Az etruszkok

A Kr. e. 8-6. század között a térség  legfejlettebb civilizációja az etruszk volt. Városokban laktak, volt szervezett államuk, írásuk. E rejtélyes eredetű nép műveltségéről elsősorban tárgyi emlékeikből, ill. római forrásokból tudunk. Építészetükben használták a boltozatot. A rómaiak tőlük vették át az ábécé-t, államszervezetüket, városias kultúrájukat meghatározta az etruszk befolyás. Róma népe Kr. e. 510-ben elűzte az utolsó etruszk királyt, Tarquinius Superbust,  és az állam vezetése a teljes jogú, római polgárok közös ügye lett (res publica ’köztársaság’).

3.3.7. A korai köztársaság

A királyság után arisztokratikus köztársaság lett az államforma és a patriciusok irányították Róma ügyeit. A római köztársaság három pillérre épült.

Magistratusok (közhivatalok): A polgárok /a római nép/ választották a tisztviselőket. Kettőzött tisztségek voltak az ellenőrzés miatt. A legtöbb tisztséget egy évig lehetett betölteni. A tisztségviseléssel nem járt fizetség, megtiszteltetést és elismertséget jelentett. Az állam élén a consulok álltak, ketten voltak, hivatali idejük egy évig tartott. Ők voltak a legfelsőbb vezetők és a római hadak vezérei is. A praetorok bíráskodtak és a consulok helyettesei voltak. A dictator (1 fő) személyét rendkívüli esetben 6 hónapra választották és teljhatalommal ruházták fel. Egyéb tisztségviselők: censorok, aedilisek, questorok. Hatalmuk jelképe a fasces ’vesszőnyalábbal körbevett bárd’, amelyet hivatali szolgák hordoztak a magistratusok előtt.

Népgyűlés döntött a vezetők személyéről, a fontos állami ügyekről, háborúról és békéről, életről és halálról  a senatus javaslatai alapján.

senatus tagjai a nemzetségi arisztokrácia vezetői.  Tanácsadó szerepe volt a népgyűlések mellett és a magistratusok kinevezésében. Rendkívüli hatalmat is gyakorolhatott, ilyenkor „a római senatus és nép nevében” hozta meg határozatait (Senatus Populusque Romanus – SPQR). Kezdetben 100, majd 300 tagja volt. 

3.3.8. A patriciusok – plebeiusok jogegyenlőségének kialakulása

A római köztársaság kezdetén a patriciusok rendelkeztek a teljes politikai, gazdasági és vallási hatalommal. A végleg elszegényedett plebeiusokat adósrabszolgaságra kényszerítették. De az etruszkok elűzése után állandó, külső veszély fenyegette az államot, ezért megnőtt a plebeius tömegek katonai jelentősége, amit jogaik szélesítésére használtak. A teljes jogegyenlőség a Kr. e. 3. század közepére alakult ki.

Lépései:

         a néptribunusi tisztség létrehozása (Kr. e. 494) .  A plebeiusok választják maguk közül évente. Személye szent és sérthetetlen (sacrosanctus), teljes vétójoga van a senatusban.

         szabad házasságkötés patricius és plebeius között (Kr. e. 445.)

         XII táblás törvények (Kr. e. 451 – 450-ben írásba foglalták a törvényeket.)     

         censori hivatal létrehozása (Kr. e. 443.) Az 5 évre választott 2 polgár feladata, hogy vagyonbecsléssel határozza meg a polgárok vagyoni osztályait. Ez a besorolás a törvényhozás és a katonáskodás alapja.

         Licinius – Sextius-féle földtörvény (Kr. e. 367.) Szabályozta, hogy az állami földből (ager publicus = közösségi föld) egy személy csak 500 iugerum (római hold = 230 hektár) földet kaphat.

         adósrabszolgaság eltörlése (Kr. e. 326.)

         minden tisztséget betölthet plebeius is, akár pap is lehet (Kr. e. 300.)

         a népgyűlés határozatai, akár a senatus megerősítése nélkül is kötelező erejűek

(Kr. e. 287.) Ezzel párhuzamosan összeolvadt a patricius és a gazdag plebeius réteg, létrejött a nobilitas (nemesség).

3.3.9. A hódító Róma

         Itália meghódítása

A rómaiak eleinte önmagukat védték a külső támadásoktól (védekező háborúk), de később már ők támadnak a szomszédjaikra (földszerző háborúk). Az elfoglalt földek 1/3-át kisajátították, s felosztották, a plebeiusok coloniákat hoztak létre Itáliában. A hódítások során a divide et impera (oszd meg és uralkodj) elvét alkalmazták.

         A Földközi-tenger medencéjének meghódítása

         A pun háborúk

Itália meghódítása után Róma szembekerült a Földközi-tenger nyugati térségének uraival, a punokkal (Karthago). A két hatalom között Szicília birtoklásáért robbant ki a háború. A pun sereg zsoldossereg volt, a római viszont parasztokból állt, akik elhivatottak voltak, ha védeni kellett a hazát. Az első pun háború (Kr. e. 264-241) során találkoztak a rómaiak a tengeri hadviseléssel. Egy haditechnikai eszköz bevezetésével, a csapóhíddal (corvus ’holló’) felszerelt hadihajókkal a rómaiak tengeren is győznek, és hatalmas sarcot vetnek ki Karthagora (83 tonna ezüst).

A második pun háború (Kr. e. 218-201) során Hannibal, a fiatal, tehetséges, karthagoi hadvezér megszállta Hispániát (ezüstbányák), és új stratégiát dolgozott ki: Rómát Itáliában kell legyőzni. Elefántok hátán átkelt  az Alpokon, és sorra legyőzte a római seregeket, pl. a  Cannae-i csatában elsöprő győzelmet arat. (Róma megrémül: Hannibal ante portas!  – ’Hannibal a kapuk előtt!’) Az új római vezér, Cornelius Scipio Hispániában győzi le Hannibal utánpótlását, majd átkel Afrikába. Hannibalt hazarendelték és Kr. sz. e. 202-ben a Zamai csatában döntő vereséget szenvedett. A háború következményeként a punok elveszítik a városon kívüli földjeiket, flottájukat, 3200 tonna ezüstöt kellett fizetniük, valamint háborúik és békéik ügyét csak Róma felügyeletével intézhették. A harmadik pun háborúban (Kr. e. 149-146) Róma kihasználta, hogy a Karthago védekezni kezdett az őt megtámadó Numidiával szemben, és demonstratív céllal lerombolta a várost. A lerombolt falak helyét fölszántották és sóval hintették be.

         A hellenisztikus Kelet meghódítása

A második pun háború után Róma a hellenisztikus, keleti államok (Macedonia, Syria, Egyptom) meghódítására törekedett, kihasználva egymás elleni viszályaikat. A Kr. e. 2. század közepére Róma a Földközi-tenger medencéjének nagy részét uralma alá hajtotta. (Mare nostrum – ’A mi tengerünk’)

3.3.10. A római köztársaság válsága és bukása

A Földközi-tenger medencéjének urává vált Róma nagyhatalommá vált, de ezzel egy időben súlyos belső válság keletkezett.

A köztársaság válságának okai:

         föld: a meghódított területek a római nép (populus romanus) közös birtokába kerültek (ager publicus), de a szenátori rend kisajátította ezeket bérlemények formájában. Megnőtt a nincstelen szegények (proletárok) száma, akik veszélyt jelentettek az államra.

         hadsereg: az elhúzódó háborúk és a katonai terhek miatt a hadsereg zömét alkotó plebeius származású parasztok tönkrementek, így nem tudtak tovább katonáskodni, ezért elvesztették római polgárjogukat. A hadsereg létszáma erősen lecsökkent, miközben Róma hódításait meg kellett erősíteni.

         rabszolgaság: a meghódított népek rabszolgákká váltak, így a hódítások hatására jelentősen megnőtt a számuk és csökkent az értékük, valamint rosszabbodott a helyzetük. A házak körül, műhelyekben, földeken és bányákban dolgoztatták őket. Sorsuk és körülményeik miatt gyakran fellázadtak.

         az államirányítás zavarai: a megnövekedett területű birodalom irányítását képtelen volt ellátni a köztársaság korai szakaszában kialakult római hivatalszervezet (magistratus), ezért akadozott az irányítás és veszélybe került a birodalom működése.

3.3.11. A Gracchusok reformkísérletei

Kr. e. 133-ban Tiberius Gracchus néptribunus felújította a Licinius-Sextius-féle földtörvényt. Ezzel korlátozta az állami földekből (ager publicus)  bérelhető földek nagyságát. Célja a földosztás és a szenátori rend hatalmának korlátozása volt. A senatus válasza: Tiberiust 300 hívével utcai verekedésben megölték.

Tiberius öccse, Caius Gracchus Kr. e. 123-ban lett néptribunus. A lovagokra kívánta bízni a bíráskodást a provinciákban és a római polgárjogot ki akarta terjeszteni az itáliai szövetségesekre is. A senatus újfent utcai verekedést provokált, ahol Caiust 3000 hívével együtt megölték. A Gracchusok bukását az okozta, hogy nem állt mögöttük, jelentős számú támogató tömeg.

3.3.12. A polgárháború kora

A Gracchusok bukása után tovább mélyültek az ellentétek Rómában, két egymással versengő tábor alakult ki.

Néppárt (Populares) vezetői a lovagrendből kerültek ki. A népet használták politikai céljaik megvalósítására (vö. populista ’népszerű’). Földreformot akartak, a senatus hatalmának korlátozását és az itáliai, szövetséges népek egyenjogúsítását.

A szenátori párt (Optimates ’A legjobbak’) vezetői a szenátori rend tagjai voltak.  A régi berendezkedést tartották a legjobbnak (optimus 3 legjobb, vö. optimista), ezért meg kívánták őrizni a fennálló rendszert, tehát konzervatívok. (conservo 1 megőrizni, megtartani valamit).  

3.3.13. Marius katonai reformjai

A néppárti Marius hadvezér a Kr. e. 2. század végén a vagyontalan római polgárokból zsoldoshadsereget hozott létre (16 év szolgálat után veteránként földet kaptak a coloniákon.) Az új hadsereg előnyei: növekvő létszám, egységes felszerelés és kiképzés, állandó, bármikor bevethető haderő, megszűnt a városokban lézengő proletártömeg. Hátránya, hogy megnőtt a hadvezérek jelentősége és ezáltal nőtt az egyeduralom kialakulásának veszélye.

3.3.14. Sulla diktatúrája

Marius halála után a szenátori párthoz tartozó Sulla hadvezér bevonult Rómába. Célja a senatus hatalmának helyreállítása volt. Amikor korlátlan időre dictatorrá választatták, Sulla leszámolt a néppárt híveivel (proscriptio ’feketelista’). A korábbi 300-ról 600 főre növelte a senatus létszámát, testőrséget hozott   létre.

3.3.15. Spartacus rabszolgaháborúja (Kr. e. 74-71)

A Felkelés Capuában kezdődött Spartacus gladiátor vezetésével. A rabszolgasereg Észak-, majd Dél-Itáliát rabolta végig, ám Crassus praetor legyőzte őket. A háborút követő megtorlásban tömegesen keresztre feszítették a rabszolgákat a Via Appia mentén. Bár elbukott és megtorolták, mégis volt eredménye a felkelésnek, érezhetően javult a rabszolgák helyzete, pl. lehetővé vált a felszabadulásuk.

3.3.16. Az első triumviratus

Sulla halála után a polgárháború kiújult és Kr. e. 60-ban titkos szövetség jött létre a rend helyreállítása érdekében (triumviratus ’három férfi szövetsége’). Tagjai: Iulius Caesar, Crassus és Pompeius. Felosztották egymás között a hatalmat. Crassus halála után a triumvirátus felbomlott, és kiújult a polgárháború.

3.3.17. Caesar egyeduralma

Caesar Kr. e. 48-ban Pharsalosnál legyőzte Pompeiust és ezzel Róma kizárólagos urává vált. Kihasználva egyeduralmi helyzetét, egy sor szükséges intézkedést tudott megtenni: földosztás, veteránok letelepítése, építkezések, a senatus létszámának további emelése, naptárreform, stb. Korlátlan hatalmát ellenlábasai veszélyesnek ítélték a köztársaságra, ezért Kr. e. 44-ben összeesküvők megölték. Et tu mi fili, Brute?! ’Te is, fiam, Brutus?!’

3.3.18. A második triumviratus  

Kr. e. 43-ban jött létre Octavianus (a későbbi Augustus), Antonius és Lepidus között. Céljuk Caesar gyilkosainak megbüntetése volt, akik fölött a Philippi melletti csatában győzelmet arattak.

3.3.19. Octavianus egyeduralma – a principatus rendszere

Az actiumi csata után (Kr. e. 31.) Octavianus ügyelt a köztársasági látszatra, ezért fokozatosan építette ki egyeduralmát. A teljhatalom megszerzése érdekében végső lépésként lemondott minden, a köztársaság korát látszatra őrző tisztségéről, amiért a senatus hálából Augustussá (’fenséges’) és princepsé (első polgár’) nyilvánította.

3.3.20. Augustus főbb intézkedései

         a senatus jelentősége és szerepe csökkent

         fizetett hivatalszervezet jött létre, a hivatalnokok jobbára a lovagok

         a fontos  provinciák császári kormányzás alá kerültek

         városi rendőrség és testőrség  létrehozása

         a Pax Romana (’római béke’) biztosítása érdekében törekedett a természetes határok kiépítésére (Pl. Duna – Alpok – Rajna vonal), és békét kötött  a birodalom szomszédjaival.

forrás:  http://torivazlat.hupont.hu/35/az-okori-roma-a-kiralysag-es#ixzz3I6s30uJi

3.3.21. A Római Birodalom a császárság korában

Augustus principatusaval elkezdődött a római császárság kora. Augustus előszeretettel állította be uralmát kortársai előtt a béke áldásos idejének. A régen elveszített aranykor visszatértének. A hivatalos ideológia terjesztéséről nemcsak az újonnan felállított hivatalnokrendszer, a provinciákban is tevékenyen jelenlévő állami adminisztráció, a senatori rend ellenében kedvezményekhez juttatott társadalmi rétegek gondoskodtak. Augustus politikájának népszerűsítését a művészetek eszközeivel támogatta a korszak legjelentősebb „művészetszervezője”, Meacenas. (Neve máig az önzetlen, gyakran név szerint nem is ismerhető támogató megjelölésére szolgál, pedig Maecenas cselekedetei, megrendelései és menedzsertevékenysége a kortársak előtt korántsem rejtve, a szerény névtelenség mögött történtek.)  

Octavianus egyértelműen őseként, nagy elődjeként emlegette Caesart, uralma alatt kultuszát is kiépítette, ezzel a birodalom életében megjelennek a császári dinasztiák.

3.3.22. Iulius-Claudius dinasztia

Augustus utódai tartoztak ebbe a családba, így Tiberius, Caligula, Claudius, és Nero. Közös jellemzőjük volt, hogy mindannyian a császári közigazgatás kiépítését tekintették fő feladatuknak, különösen Claudius. Az ő nevéhez fűződik a hármas közigazgatás létrehozása: köztársasági, állami, és császári magánhivatalok rendszere. Az állami hivatalnokok közé tartozott a praefectus praetorio (testőrök parancsnoka), a praefectus annonae (Róma népének élelmezéséért felelős hivatalnok), és ide tartoztak a legatusok (császári provinciák élén álló hivatalnokok). A császári magánhivatalok közt kiemelkedő volt a Claudius által megszervezett császári kincstár, illetve a császári irodák (scrinium, pl. panaszokkal, rendeletek fogalmazásával, pénzügyekkel foglalkozó iroda). Claudius kezdte meg Britannia meghódítását. Az utána következő Caligula Nero uralkodását önkényuralom jellemezte.

3.3.23. Flavius-dinasztia

Vespasianus, Titus, Domitianus alkották ezt a dinasztiát (apa és két fia). Róma újjáépítése fűződik nevükhöz. Vespasianus építtette fel a Colosseumot. A nagy Iudeai felkeléseket is ők verték le Kr.u. 70-ben.

A principatus korának első felében, Kr.e. 27 – Kr.u. 192 közötti bő, két évszázadban a birodalom területe növekedett és Traianus idején elérte legnagyobb kiterjedését. A gazdaság virágzott, a lakosság nyugalomban élt és gyarapodott, mert a meghódított és provinciává tett területekről gazdag zsákmány áramlott a birodalomba, melynek egyúttal felvevő piaca lett minden új terület. Elkezdődött a romanizáció, azaz a római kultúra és a latin nyelv terjedése mindenfelé a világban. Új városok épültek, ezekben vízvezetékek, színházak, amfiteátrumok létesültek.

3.3.24. Az Antoninus- és a Severus-dinasztia

Az Antoninus család Kr. u. 96 és 192 közt volt hatalmon. Összesen hat császár tartozott ide: Nerva, Traianus, Hadrianus, Antonius Pius, Marcus Aurelius, és Commodus.

Traianus meghódította Daciát és egy időre Mezopotámiát is, így az ő idején lett a legnagyobb a birodalom. A dákok a mai Erdély területén gazdag aranybányákat birtokoltak, ezeket szerezte meg Róma.

Hadrianus a sok külső támadás miatt, a birodalom határain mindenhol limest (erődített védvonal) kezdett kiépíteni. Pl. Britaniában  kőfal épült. Hadrianus idején szűnnek meg végleg a köztársasági hivatalok. A senatus hatásköre csak Rómára szűkül.

Marcus Aurelius a principatus korának utolsó nagy császára volt. Uralma idején a germánok egyik törzse megtámadta északról a birodalmat. A dunai támadás főleg Pannóniát érte. Végül Róma győzött, de közben nagy veszteségeket szenvedett, elsősorban a harcok, másodsorban pedig a csaták nyomán fellépő pusztító pestis miatt.

Az Antoninusok után polgárháborúk következtek, és megkezdődött a hanyatlás. Mind gyakoribbak lettek a germánok betörései. Válságba került a gazdaság is. Végül csak a dominatus rendszerének bevezetése hozott javulást.

A Severus dinasztia három császára – Septimus Severus, Caracalla, Alexander Severus – polgárháborús időkben kerültek hatalomra. Mindannyian adókat emeltek.

Caracalla minden szabad lakosnak megadta a polgárjogot annak érdekében, hogy több adót szedhessen be tőlük.

A Severusok után a katonacsászárok, majd az illyr császárok jutottak hatalomra. Aurelianus császár 270-ben visszaverte a birodalmat támadó barbár törzseket, de közben fel kellett adnia Dacia tartományt, és Rómát is kénytelen volt erős fallal körülvenni.

A gazdaság válságba került. A provinciák megerősödtek, Róma és Itália jelentősége visszaszorult. Csökkent a rabszolgák száma, és megjelent az a rendszer, melyben szabad bérlők, úgynevezett colonusok művelték a patríciusok távolabb fekvő földjeit. Közben a luxuscikkekért (pl. borostyán, selyem, tömjén) arannyal kezdett fizetni Róma, így megindult a nemesfém kiáramlás. Az állandó adóemelések miatt csak tovább romlott a birodalom helyzete. 

A birodalom megerősítése érdekében Diocletianus császár bevezette a nyílt egyeduralmat, amely az uralkodó címéről a dominatus nevet kapta. Egy társcsászárt választott maga mellé, és mindketten egy–egy helyettest is kerestek, így négy vezető irányította a birodalmat. A dominatus rendszerére jellemző volt:

         a provinciák helyébe kisebb egységeket hoztak létre

         a hadsereget megnövelték, és a birodalom belsejébe mozgó egységeket telepítettek előre kijelölt pontokra

         minden polgárra fej-, és földadót vetettek ki

A rendelkezések átmenetileg segítettek a helyzeten, de a hanyatlás nem állt meg. A válságot mutatta, hogy megjelentek a misztérium vallások, melyek keletről átvett kultuszok voltak, és azt jelezték, hogy a birodalom lakosai számára a politeista római hit már nem nyújt elég vigaszt.

3.3.25. A Római Birodalom szétesése

A Kr. u. 3. századra a Római Birodalom lakosságának nagy része már a kereszténység követője lett. A dominatus uralkodói – Diocletianus és Constantinus – eleinte még tiltották, később pedig már támogatták az új vallás térhódítását. 

Constantinus ráébredt arra, hogy a gyengülő államhatalom erős szövetségest, sőt támaszt nyerhet a keresztény egyházzal való összefogással. Kiadta a Milano-i edictumot (Kr. u. 313.), amelyben biztosította a keresztények szabad vallásgyakorlatát. Ezzel a kereszténység a birodalom összekötő kapcsává vált.

Eleinte a keresztény egyház vezetői nem voltak egységesek bizonyos hitelvek kérdésében, így vita alakult ki arról is, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egylényegűek-e, vagy csak az Atya tekinthető Istennek.

Constantinus 325-ben Niceába összehívta az első, egyetemes zsinatot a kérdés megvitatására. Itt megszületett a Szentháromság tan, mely szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek azonos Istennel. Ezt dogmává, azaz nem vitatható hitelvvé tették. A döntést vitató Arius alexandriai püspököt és híveit eretneknek minősítették (arianusok). Theodosius császár végül államvallássá tette a kereszténységet (391.)

Eközben a gazdasági helyzetben jól látható különbség alakult ki a birodalom keleti és nyugati része között. Míg nyugaton a hanyatlás erős volt, addig keleten alig érzékelhető. Maga a császár, Constantinus is szívesebben tartózkodott keleten, sőt itt építtette fel új fővárosát is egy Büzantion nevű kis, görög városka helyén, a Boszporusz partján. Az új fővárost saját magáról nevezte el Konstantin-városnak, azaz Konstantinopolis-nak, Konstantinápolynak. Az építkezések nyomán megnövekedett kiadások fedezésére adókat kellett emelni. A magas császári adók miatt a szabad colonusok nagyobb birtokosok védelme alá helyeztették magukat, ahol viszont függőségbe kerültek a nagybirtokosokkal szemben, hiszen a föld, amit megműveltek, nem az övék volt, és a föld használatáért – helyhez kötöttségük mellett – még terményszolgáltatásokat is teljesíteniük kellett.

Kr. u. 360-ban egy új ázsiai nép, a hunok törzse megindult Európa felé és átkelt a Volgán. Néhány évvel később lerohanták a keleti gótokat (egy germán törzs), akiknek a Nyugat felé vándorlásával kezdetét vette a népvándorlás kora. Először a nyugati gótok érték el a Római Birodalom határait, a limest. A császár először megkísérelte békés eszközökkel fogadni a nagy számban érkező törzseket és letelepítette, illetve zsoldjába fogadta őket. Azonban a gótok ellátása akadozott, nem egyszer éheztek, így végül fellázadtak a rómaiak ellen, és colonusok tömegei csatlakoztak hozzájuk. A felkelést nem bírta Róma leverni, így kénytelen volt függetlenségük biztosítása mellett gazdagabb vidékekre telepíteni őket. Az egyre sűrűbb barbár betörések miatt (barbarus ’szakállas’) végül 395-ben Theodosius felosztotta fiai között a birodalmat, (Honorius kapta a nyugati, Arcadius a keleti részt) így létrejött a

3.3.26. Kelet-római és a Nyugat-római Birodalom.

A nyugati területek egyre gyengébbek lettek, részben a gazdasági hanyatlás miatt, részben azért, mert a gazdag, keleti császárok képesek voltak megvásárolni a békét a germán támadóktól, akik így inkább Nyugat felé vándoroltak és a Nyugat-római Birodalmat pusztították. A frankok, normannok, gótok letelepedtek szerte a birodalomban, és a régi lakossággal egymás mellett élve, lassan visszaszorították a római civilizációt.

Idővel önálló, germán királyságok jöttek létre, melyek összefogtak egymással és Rómával a Tisza mentén létrejövő Hun Birodalommal szemben. A döntő csatára Catalaunumnál kerül sor 451-ben, ahol legyőzték az Attila vezette hun sereget. Közben azonban egy germán nép, a vandálok 455-ben lerohanták Róma városát, mely így a végső hanyatlás útjára lépett. Végül egy germán vezér, Odoaker 476-ban lemondatta az utolsó római császárt, Romulus Augustulust és ezzel a Nyugat-római Birodalom végleg összeomlott. A hajdani birodalom keleti fele, Bizánci császárság néven még ezer évig fennmaradt.

bővebben: http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/az-oskor-es-az-okor-vilaga/az-okori-roma

3.4. … et Pannonia (’és Pannoniában’)

Pannonia területe a mai Dunántúlra, a Dráva-Száva közére, a Bécsi-medencére, az alsó-ausztriai Burgenlandra és a Szávától délre eső sávra – Szlovénia keleti, illetve Horvátország északi részére – terjed ki. A tartomány határát a mai Bécs és Belgrád közötti Duna-szakasz jelentette.
Pannonia meghódítása, amelyet elsősorban politikai és hadászati okok indokoltak, semmint a gazdasági tényezők, több részletben történt: a későbbi Pannonia provincia területén a Szávától délre eső részeket Kr. e. 12. és Kr. u. 8. között elsőként Augustus (i. e. 30-i. sz. 14.) legioi érték el, majd Tiberius császár (i. sz. 14-37.) hódításai már a Dráva-Száva közére is kiterjedtek. 
Pannonia jelentőségét Róma számára elsősorban Itália védelme határozta meg. Az Alpok természetes védővonalat jelentett, azonban az Adriát (Mare Hadriaticum, Aquileia városa) a Balti-tengerrel (Mare Suevicum, Kaup vagy Truso városa, ma Mokhovoye vagy Elbląg) összekötő Borostyánkő út vonaláról támadható volt, ezért fokozatosan a Duna mai magyarországi vonaláig terjesztették ki fennhatóságukat.

Ez a sáv azonban csak a Vespasianus (69-79) és Traianus császársága (98-117) közötti időszakban épült ki olyan formában, amely a Birodalom számára határvonalat képezett, folytatva a Duna felső, illetve alsó szakaszán már kiépülő erődítéseket. A katonai súlypont ekkor a déli területekről áttevődött a Dunához. A Birodalom védhetősége szempontjából kulcsfontosságú területen az egyik legerősebb sereg állomásozott.

A későbbi provincia területe a római hódítást megelőzően nem számított egységesnek sem földrajzi, sem politikai szempontból (maguk a rómaiak sem tartották annak a foglalás előtt), lakossága is kelta és illyr népekből állt. A provincia nevét a pannon népcsoportról nyerte a korábbi nagy tartomány, Illyricum kettéosztásakor: ekkor jött létre Pannonia és Dalmatia provincia, mindazonáltal a pannonok nagy része inkább Illyricum déli felében, a későbbi Dalmatiában élt.

A római hódítást követően a helyi lakosságot bennszülött kerületekbe (civitas) osztották, amelyek általában egy-egy nép által lakott területet foglaltak magukba, és kezdetben katonai felügyelet alatt tartották ezeket a népeket. A civitasok kijelölésével a földek jelentős része a hódítóké lett, amely nagyarányú új lakosság megjelenésével járt.

Tudatos letelepítésekkel elsősorban a provinciában állomásozó alakulatok veteranusai számára juttattak jelentős földbirtokokat, kijelölt helyen, egy-egy katonai tábor vagy útcsomópont közelében, de a Balatonnál is. Az első várost, Emonát Kr. u. 14. előtt alapították, a következő város, Savaria csak 50-ben alakult meg.

A városok fejlődése Vespasianus, illetve Hadrianus császársága idején lendült fel a 2. század elején. A városok száma ekkor még alacsony volt, a lakosság falvakban, falusias jellegű településeken (vicus) és villákban élt. A 2. század végén, Marcus Aurelius császárnak a germánokkal vívott háborúi hatalmas pusztítást okoztak a provinciában, az újjáépítések a 3. század elejétől indultak meg.

A provincia belsejében kevesebb a bennszülött lakosság emlékanyaga, itt a városi rang is ritka. A Balaton-felvidékre így már a kezdetektől megtelepülő itáliaiak nyomán veteranusok is érkeztek, földbirtokokat nyerve építkezésekbe kezdtek, az így létrejövő villagazdaságokban római módra gazdálkodtak. E majorságok nagysága és díszítettsége a tulajdonos rangjának és anyagi helyzetének függvényében változott, de míg a Borostyánkő út menti települések gazdagsága a kereskedelemből származott, a limes menti városok jólétét pedig a táborok közelsége határozta meg, addig a tartomány belső részének gazdasági élete elsősorban a mezőgazdasági termelésen alapult.

Pannoniát 103-tól közigazgatási szempontból két részre, Pannonia Inferior és Pannonia Superior tartományokra osztották, Aquincum, illetve Carnuntum központokkal. A tartomány belső vidékein megszaporodtak a nagy- és középbirtokok központját alkotó villagazdaságok, a legjelentősebb Balaton-felvidéki villa, Baláca is a 2-3. században nyerte mozaik- és falfestménydíszítéseinek nagy részét.

bővebben:  http://www.balaca.hu/


214-ben Pannonia Inferiort is két tartománnyá szervezték át, módosították a Pannonia Inferior és Pannonia Superior közötti határokat. Pannonia Inferior is több területhez jutott, átcsatolták hozzá Brigetio városát, valamint a mai Veszprém megye egyetlen városát, Mogentiana municipiumát is. A Balaton környéke tehát teljes mértékben Pannonia Inferior fennhatósága alá került.

A 3. század második felétől előtérbe került Pannonia gazdasági életének fejlesztése, a katonaság szerepe változott, a provincia pedig elsősorban a mezőgazdasági termelésre állt rá: legfontosabb exportcikkei a gabona, gyümölcs és a jószág voltak, amelyeket a villagazdaságok szolgáltatták.

A 3-4. században újra módosították Pannonia közigazgatási felosztását. Ekkor négy új tartományt hoztak létre: Pannonia Primát Savaria, Valeriát Sopianae, Saviát Siscia, valamint Pannonia Secundát Sirmium központtal. A Balaton környéke a 2. század eleji felosztáshoz hasonló határokkal rendelkezett: Pannonia Prima és Valeria tartományok határa a tó keleti partja mentén húzódott.

A provincia gazdasági és politikai stabilitásának a 3-4. századtól rendszeressé váló barbár támadások vetettek véget, Pannonia Itália egyik legfontosabb védőbástyájává vált a barbár támadások idején, amely a limes késő római kori több lépcsős megerősítését tette szükségessé. Azonban a 4. századtól állandósuló háborúskodások a provincia politikai és katonai súlyának elvesztéséhez, és végső bukásához vezettek. Az 5. században a hunok, 546 után a longobárdok, majd 586-tól az avarok lettek a Dunántúl urai. A történelem eseményei szétzilálták Pannoniát, a provincia területe fokozatosan zsugorodott, a rómaiak emléke pedig pusztulásnak indult.

A római kori városok, települések azonban a Birodalom bukása után is tovább éltek: a honfoglaló magyarok települései ugyanott alakultak ki, ahol a rómaiaké, egyrészt, mert ugyanazok a természeti és földrajzi tényezők befolyásolták helyük megválasztását, másrészt, mert a római telepek, erődök köveit, mint építőanyagot felhasználhatták. Több helységnév az újkorban is fennmaradt, amelyek azóta is őrzik az antik előzményeket.

Hungarice – magyarul

A régi rómaiak sok istent tiszteltek. Istenek uralkodtak az égben, istenek a szárazföldön és tengeren. A rómaiaknál tizenkét isten fölülmúlta a többieket:

„Iuno, Vesta, Minerva, Ceres, Diana, Venus, Mars,

Mercurius, Iovis, Neptunus, Vulcanus, Apollo” – ahogy Ennius költő mondja.

Iuppiter, Saturnus fia, az istenek és az emberek atyja és királya volt. Iuppiter felesége Iuno volt. Az istenek királynője, Iuno a nőket oltalmazta. Ceres, Saturnus lánya, a földművelés istennője a termést, Liber (avagy Bacchus) a bor feltalálója a szőlőfürtöket adták az embereknek. Diana, a viruló erdők és a vadak úrnője a vadászatot szerette. Diana fivére, a széptermetű Apolló a jövőt előre megmondta, a költők és jósok számára kedves volt, a betegségeket és minden bajt távol tartott az emberektől. Venus a szerelem istennője volt. Iulus atyja, Aeneas is Venustól származott. Mars a háborúk istene, Romulus szülőatyja volt. Mars szent anyafarkasa az ikerfiakat szolgálta. A rómaiak Marsot atyának nevezték.

Mercurius volt  az istenek hírnöke, a lyra feltalálója, a kereskedők segítője. Vulcanus a tűz  istene volt. Vesta a családokat, a szüzeket segítette. Az emberek megkérdezték az isteneket, az isteneknek és az istennőknek engedelmeskedtek. A Capitoliumon Iuppiternek hitvesével, Iunoval és lányával, Minervával nagy temploma volt. A szüzek Vesta templomában a szent tüzet őrizték.

A római birodalomnak oltalmazó istenei voltak.

4.3. Cultura Romana  – Római kultúra

A rómaiak vallása sajátságos keveréke eredeti, bennszülött (latin-szabin) képzeteknek és idegen (etruszk, görög és keleti) befolyásoknak. Egyetlen ókori nép sem tanúsított akkora türelmet az idegen vallások iránt, egy sem fogadta be őket olyan készségesen, mint a római. Ezen kölcsön vett, sőt mondhatni, kölcsön kért mítoszok és szertartások szétválaszthatatlanul beépültek a római hitvilágba.

A legrégebbi időktől a királyok koráig tartjuk számon a latin-szabin korszakot, ekkor a rómaiak mindenben, az élő természetben és az élettelen környezetben is isteni erőt, isteni szellemet (numen) kerestek és találtak. Nemcsak erdőn és mezőn, hegyen és völgyön, tavak és patakok partján érezték a numen hatását, megérezték azt saját személyükben is és úgy hitték, életüknek minden fontosabb eseménye egy-egy ilyen védőszellem sugallata alatt történik. Minden római embernek volt egy őrző szelleme (genius), aki megszemélyesítve mindig férfi. Az egyén halálakor a genius elhagyja a testet és tagjává lesz a Manes világának, néha rút alakban hazajáró lidérc lesz belőle. A geniusokkal rokon szellemek voltak a lares (’larok’ és penates (’ősök’), s ezt a szellemvilágot kiegészíti egész sereg, hol neves, hol névtelen, alsóbb rendű istenség, akikhez különböző alkalommal imákkal és ráolvasásokkal fordultak.

Politeizmus ez is, de még lényegesen különbözik a görög vallástól.

A római istenségek:

Ossipaga (aki az ember csontjait szilárdítja),

Statilinus (aki a gyermeket talpra állítja),

Fabulinus (aki beszélni tanítja),

Rubigus és Rubigo (akik elűzik a vetésről a rozsdát),

Iugatinus (a házasság) és Libitina vagy Naenia (a halál) istenei.

A vallás lényege az imádság és áldozat, valóságos megalkuvás a felsőbb lényekkel, akiket a római járandóságuk lelkiismeretes kiszolgáltatásával (religio) igyekszik magának biztosítani. Az imádságok és áldozatok rendszere kialakította a papi rendet is, ezt a római hagyomány Numa Pompiliusnak tulajdonította. Ez az istentisztelet még nem ismeri a képeket, sőt a templomot sem (maga a szó eredetileg megszentelt helyet jelent, csak később szűkül jelentése az ilyen helyre emelt épület kifejezésére).

A papi rendnek vezetője a rex sacrificulus, rangban őt követik a flamenek és a pontifex maximus, aki a pontifexek testületének elöljárója. Az eddig felsoroltaknak feladata az áldozatok bemutatása, az istenség akaratának magyarázata pedig az augurok (’madárjósok’) hivatása. Valamennyi szertartás megegyezett abban, hogy a formákat szigorúan meg kell tartani. Egyetlen formahiba elég volt, hogy a vallásos cselekvényt érvénytelenné tegye, amin aztán csak vagy a teljes ismétlés (instauratio sacrorum), vagy a kiengesztelés (piaculum) segíthetett.

A rómaiak vallására döntő befolyást gyakorolt az etruszk, illetve a javarészt etruszk közvetítéssel érkező görög hit és gyakorlat. Ez jellemezte a köztársaság kezdeti idejét. Ekkor honosodott meg Rómában az etruszk eredetű templomépítés és agyagszobrászat gyakorlata. Így épül Iuppiter temploma és szobra a Capitoliumon, míg a cymaei Sibylla tiszteletével egyszerre terjed Apollo tisztelete is. Róma egyre több és több görög istenséget fogad be és a második pun háború idején megtörténik a görög és római kultusz összeolvadása.

Szinte az elsők között Rómában találjuk Demeter, Dionysos (Bacchus) és Persephone tiszteletét, majd Asklepios oltárain is kigyulladnak a lángok.

A görögség irodalmi és tudományos győzelmével egyidejűleg összekapcsolták a Róma alapításáról szóló mondát a görögök epikus hagyományával. A homéroszi eposzokban megénekelt trójai háború eseményeit egy szálon Aeneas, trójai királyfi menekülése, bolyongása és új haza alapítása folytatja. (Erről olvashatunk Ennius és később, Vergilius eposzában.) A régi, római lélekvilág „magára veszi” a görögök antropomorfizmusát (az istenségnek ember képében való megszemélyesítését). Így alakul ki Róma istenalakjainak rendszere.

A sort Ianus kezdi, hiszen ő maga a kezdetnek és befejezésnek védőszelleme.

Majd a három capitoliumi istenség következik, Iuppiter (Zeusz), Iuno (Hera) és Minerva (Pallasz Athéné), az égboltozatnak és verőfényes égnek istenségei.

Iuppiter alakjába több, kisebb isten is beolvadt, így a capitoliumi szentélyben pl. helyet kapott: Terminus, a határok, határnapok istensége, és Fides, a hűség istensége is.

Ugyancsak fényistenség volt Sol (a Nap) és Luna (a Hold), az előző később Apollóval (Apollón), az utóbbi Dianával (Artemisz) olvadt össze.

A fényistenségek harmadik csoportját alkotják azok, amelyek a földi és égi tűzzel függnek össze. E csoportban két fő alak, Vulcanus és Vesta körül forog minden.

 Vulcanus (görög megfelelője Hephaisztosz, a kovácsisten) mellékalakja Mulciber (az istenek kovácsmestere), nőnemű rokona Stasta Mater (aki megállítja az utcákon elharapózó tűzvészt), felesége Maia Vulcani (a mezei termést érlelő égi tűz képviselője).

Vesta, a házi tűzhely őrzéséért és a családi élet tisztaságáért felel, működésének sértetlensége az állam jólétét is garantálja. A Forumon álló kör alaprajzú szentélyében az örökké égő lángra felügyelni különös megtiszteltetés volt – papnői kezdetben csak a patricius családok ifjú, szűz leányai közül kerülhettek ki.

Az eredetileg pásztorokból és földművesekből álló Róma népének vallásában jelentékeny szerep jutott a tavasz és a mezei termés istenségeinek. Ilyen isten Mars (Árész) és Quirinus.

Mars, jellemző melléknevén Mars Silvanus, akinek felesége Venus (Aphrodité), mindvégig eltérően a görög felfogástól. Később Mars Silvanusból a harcias Mars Gradivus lett, de még akkor is megünnepelték mezei ünnepeit. Venus tavaszi istenségből válik egyrészt a harc és a győzelem, másrészt a szerelem istenasszonyává. Első minőségében rokona Flora, a virágok, a virágzás istennője és  Pomona, aki az évfordulók istenével, Vertumnius-szal párban biztosítja a gyümölcstermést. Venus és Aphrodite egybeforrása Eros (lat. Cupido, Amor) megérkezését is biztosította. A szerelem sikerességéért „felelős” istenekhez az ősrégi termékenységisten, Priapus is csatlakozik.

A vízi istenségek nem a tengerrel kezdődnek, mint a görögöknél, hiszen a rómaiak aránylag későn ismerték meg. A folyók és források végső oka és keletkeztetője azonban nem Okeanosz (mint a görögöknél), hanem Ianus. Ennek Iuturnától származott fia, Fons, a források istensége. Rajta kívül még a Tiber folyó megszemélyesítését, Tiberinust tisztelték, régen emberáldozatokkal is, amelynek emléke megmaradt a május idusában megrendezett ünnepi szokásban, nádból és kákából font babákat dobtak a folyóba.

Régi hagyomány a nimfák tisztelete, és a varázsló camenáké, akik egészen észrevétlenül olvadtak bele a múzsák alakjába és feladatkörébe. A tenger istene Neptunus, mielőtt a görög Posseidonnal azonosították, a hasznos nedvességnek, talán az esőnek is istene volt.

Külön istenség Pales, aki a pásztorokat veszi pártfogásába és Consus, aki  az igás állatok pihenőjében leli örömét. Faunus és Fauna, a termékenység áldását adják embernek, állatnak egyaránt. Faunus egyébként Inuus néven a nyájak szaporodása felett őrködik, mint Lupercus pedig távol tartja a ragadozó állatokat. Fauna Bona Dea néven a családi áldás védő asszonya, Maiesta v. Maia néven a csírázás istennője. Silvanus a vidéken élők tiszteletének örvend, Dea Diától pedig az aratás sikerét várták.

Az Arvales fratres szertartásaiban Ceres szerepét játssza és a mezei istenségek sorában éppúgy külön áll, mint Ianus a fényistenségek közt. Ceres alakját korán elnyomta a görög Demeter, de eredeti hivatását elárulja az Annona,  a tengerentúli termés istennőjének alakja. 

Saturnust később a görög Kronosszal vetették össze, bár eredetileg a szántóföldek termőképességéért felelt (vö. saturnusi aranykor mítosza Augustus pax Romana ideológiájában).

Liber és Libera, a gondűző bortermés védői, korán összeforrtak Dionysos és Persephone alakjával.

A szellemekbe és hazajáró lelkekbe vetett hit természetes következménye az alvilági istenek csoportja. Közülük első a halálisten Ocus. Közel áll hozzá Dis Pater, Saturnus és Ops fia, a föld méhének ura és parancsolója. Felesége Proserpina (Libera). Külön istenség jutott a halotti csendnek: Dia Muta vagy Tacita, más néven Lala vagy Lara is. Az alvilág többi lakói a megholtak lelkeiből (Manes) teltek ki, akiket a rút alakú, kalapáccsal törő-zúzó Charun (a görög Charon etruszk változata) bocsát be és akik haragjukban hazajárnak (Maniae). Az alvilági istenségek szigorúak, pártfogásukat önfeláldozáshoz vagy éjjeli vezeklésekhez kötik, ilyen pl. a devotio.

A legrégibb időktől fogva mindvégig uralkodnak a personificatiok, amelyek háromfélék:  

         városok és tartományok megszemélyesítései, nagyobbrészt női alakok, pl. Dea Roma (Hadrianus óta Roma aeterna), vagy a két Pannonia.

         Foglalkozások, betegségek, szerencse és balsors megszemélyesítései.

Ilyen elsősorban Mercurius, mint a kereskedés istensége (merx – ’áru’),  vagy Aesculapiusnak kísérői: a láz géniusza (Febris), az egészség (Salus). A szerencse (Fortuna) és a siker (Bonus Eventus) ősrégi istenségek, de a későbbi kor melléjük rendelte a megtestesült reményt (Spes) és boldogságot (Felicitas) is.  

         Erények és különféle emberi tulajdonságok megszemélyesítései: Pavor és Pallor (félelem és sápadtság), az ősrégi Bellona kísérői, amelyeket a harcostól Virtus (az erény) tartja távol.  Őt viszont nyomon követi Honos (tisztesség). Alakot nyert a ritka béke (Pax), a polgári egyetértés (Concordia), a feljebbvalókat és alárendelteket összekötő kötelességtudás (Pietas), a méltányosság (Aequitas), a nők szűziessége (Pudicitia), és az uralkodók kegyessége (Clementia).

A nagy számú istenalak a hellenisztikus területek meghódításával és a császárság későbbi korában még tovább bővül az elfoglalt provinciák népeinek isteneivel. Seregestül tódulnak be az idegen istenalakok, a legnagyobb távolságból is átköltöznek Rómába. Nagyobb és általánosabb jelentőségre azonban a kelta eredetű Epona, lovas istennőn kívül csak a következő keleti istenségek emelkedtek:

Egyiptomból Isis és Serapis (megfelel a görög Osirisnak),

Sziriából az emesai Napisten,

a heliopoliszi Baalbek,  

az egykori Föniciából és Palesztinából Baál és a vele rokon Szirusz istenség.

Valamennyit felülmúlta népszerűségben Mithrasz, a perzsa napisten. Mire az egész római mitológia elhomályosult és üres, tartalom nélkül való formává süllyedt, ennek a keleti istennek tisztelete kielégítette a birodalom népeit és előkészítette a kereszténységet.

bővebben: http://albaregalis.hupont.hu/77/mithras-kultusz

Forrás: Pallas Nagylexikon

4.4. … et Pannonia (’és Pannoniában’)

A Római Birodalom területén élő, eltérő etnikumú, hagyományú és jogállású személyek közösségi és egyéni hiedelmei heterogén vallási képet eredményeztek. A birodalmi szervezőelv az állami istenek közjogi érdekűnek tekintett formaszerű kultusza volt, az államvallási papság, ezen belül a pontifexek collegiuma által irányítva. Ugyanilyen egységes szempontot képviselt az I. századtól a mindenkire kötelező érvényű uralkodókultusz.

Az I. század elején alapított Pannonia provincia lakosságának, az őslakosoknak és a bevándoroltaknak, civileknek és katonáknak a vallási életéről összefoglaló szakmunka még nem készült.

A legfontosabbnak számító és többségében egyértelmű feliratos forrásanyag mellett a régészeti feltárások által ismertté vált szentélyépületek, valamint kisebb, kultikus tárgyak – szobrok, templomi szertartások alkalmával használt eszközök – tekinthetők elsődleges forrásanyagnak. Mindezekből a nyilvános kultusz vázolható részletesebben, szemben az ún. magánvallásosság vagy házi kultusz általában ismert, de nyom nélküli, sokszor babonás hátteret mutató megnyilvánulásaival, amelyeket például az átoktáblák, varázsgemmák, bullák képviselnek.
Többféle kultuszhely azonosítható Pannonia provincia területén is, az egykori teljes számnak viszont biztosan csak a töredéke. Az őslakosság továbbélő képzeteihez kapcsolódó természeti jelenségek – barlangok, ligetek, kiemelkedő domb illetve hegyhátak – mellett templomok, szentélyek, oltárok, amelyek adott esetekben vagy magányosan, vagy szent kerületekbe rendezetten álltak.

A savariai Isis szentély legkorábbi feliratos emléke a Tiberius Barbius Valens által állított oltárkő aminek külön érdekessége, hogy az állítója a város egyik duumvirje (polgármestere) volt.

Ez mindenképpen jelentős helyi Isis közösségre és egy minden bizonnyal fából épült szentély meglétére utal már a Kr.u. 1 század végén. Talán ennek a szentélynek a levert vakolatából származnak azok az impozáns freskótöredékek, amelyek életnagyságú Isis papokat és papnőket ábrázolnak sistrummal a kezükben.

Hadrianus császár idején a szentélyt kőbe építik és előcsarnokkal bővítik, amelynek homlokzata a Borostyánkő útra néz. A monumentális szentélyegyüttes mérete 44 x 72 m, amellyel a mai ismereteink szerint a Római Birodalom negyedik legnagyobb Iseuma (Alexandria, Róma, Sabbratha).

A legismertebb dombormű a Sothis-kutya hátán lovagló Isis, ugyanez az ábrázolás díszítette a Róma városi Isis főtemplom homlokzatát is. Szintén monumentálisak a szentély udvarára ledőlt majdnem 7 méteres, 8 tonna súlyú szürkegránit monolit oszloptörzsek, amelyek a Márvány-tenger kis-ázsiai partvidékéről származhatnak. A szentélyt a Kr. u. 4. század elején Nagy Constantinus uralkodása idején (a 320-330-as években) valószínűleg gazdasági-politikai okokból bezárják. Ezután a szentélyt több szakaszban, szisztematikusan lebontják, helyén szórványos temetkezések történnek. A szentély végső elbontása és a falak alapig való kitermelése I. Valentinianus császár idejére tehető.

2007-ben Szombathely önkormányzata az Új Magyarország Fejlesztési Terv Nyugat-dunántúli Operatív Program keretében pályázott és 2008-ban támogatást nyert a „Szombathely történelmi-régészeti városrész kialakítása II. ütem – Az Iseum rekonstrukciója” elnevezésű projektre. Az elnyert támogatásnak köszönhetően elkészülhetett a központi szentélyépület mellett a teljes szentkerület egységes szemléletű, a mai épített környezetbe illő átalakítása. Így fogadóépület, központi pódiumtemplom és azt körülölelő szentkerület került kialakításra, interaktív kiállítás megjelenítésére alkalmas múzeum épült. Az újonnan létrejövő intézmény célja az Iseum leleteinek bemutatása mellett, Pannonia vallástörténeti emlékeinek kiállítása, oktatóbázis ill. vallástörténeti tudományos műhely kialakítása is.

A nyugati, kelta hagyományú tartományokban is tisztelt őslakos istenségek közé tartozik például a lóalakú, vagy lovas Epona. A Pannoniához képest déli és délkeleti tartományokban is gyakran előfordul Silvanus. Pannoniában a római korban Silvanus neve alatt tisztelt istenség az őslakosság főistene volt a foglalást megelőzően. Silvestris és Domesticus melléknevekkel szerepel leggyakrabban a feliratokon. Helybéli ősiségét azonban a számára állíttatott nagyszámú oltár mellett a máshol elő nem forduló helyi melléknevei is mutatják, Anticessor, Venator, Viator, Herbarius.

A pannoniai Silvanus alakja mögött egy illyr-pannon eredetű Pan szerű alak áll, ahogy egy III. századi aquincumi oltár faragványa is tanúsítja.

Kétségtelenül égisteni aspektusok hordozói voltak azon őslakos istenségek, akiket helyi hagyományokat követően a hegytetőkön Iuppiter Optimus Maximusszal azonosított formában tiszteltek, római módra, a helyre jellemző melléknévvel ellátva, úgymint Carnuntumban Carnuntinus, Aquincumban Teutanus – kultuszhelye a Gellérthegyen, hasonlóképpen Dél-Nyugat Pannoniában Culminalis.

A folyamistenek (Danuvius, Savus, Dravus, Medus) tiszteletének helyi hagyománya is volt, viszont azáltal, hogy kultusztárgyként nagyobb területet érintettek nem tekinthetők csak helyi sajátosságnak a velük kapcsolatos vallási megnyilvánulások.

Nemesis az az isten, aki érdem szerint osztja az igazságot, komoly, szigorú hatalommal torol meg mindent, ami az istennek haragját kivívja. Az embernek érdem szerint osztogat szerencsét és balsorsot, sikert és kudarcot. Az istenasszony tiszteletének lényeges része a verseny, fiúk és leányok részvételével egyaránt, amelyhez színi előadások is járultak, s amelyet kiegészítettek a fáklyaversenyek. Ezekről képzőművészeti alkotások tanúskodnak (domborművek és hermák). A római szellem Nemesist olyan tisztelettel vette körül és olyan szerepkörrel ruházta föl, amely a helléneknél még alig fordul elő. Ilyen az, hogy Nemesis az amphitheatralis versenyek védőasszonya, sőt mint katonai istennő, akit a provinciákban állomásozó katonai táborok népe kifejezetten tisztelt.  Emellett a legelterjedtebb Nemesis kultuszban Artemis tisztelete is ott van, jellemzően, ahol amphitheatrumok állottak (Carnuntum, Aquincum). Az istennő szoros összefüggésben állott az amphitheatralis játékokkal. Szentélye az aquincumi amphiteatrum nyugati kapubejárata előtt állott. A szobor alakja és öltözete Dianát idézi: kurta chiton, mely a bal mellet meztelenül hagyja, fején félhold, lábán vadászcipő. Attribútumai (mértéket vevő mozdulat a felső ruhával, rőf, zabola, kard, kerék, griffmadár) viszont egyértelművé teszik, hogy Nemesist ábrázolja.

Az antik világban a vallásnak, a különböző istenségeknek köztudottan kiemelt szerepe volt nem csak az ünnepi alkalmakkor, hanem a hétköznapok során is. Az írásos források mellett az istenek és mitológiai alakok ábrázolásaival gyakran találkozunk a régészeti leletanyag szinte minden területén, az egyszerű kerámiatárgyaktól a falfestményeken, mozaikokon át a domborművekig és márványszobrokig. Ebbe a sokrétű emlékanyagba tartoznak a különböző istenségeket ábrázoló kisméretű, bronzból készült szobrocskák is, amelyek hajdan a római polgár számára a legáltalánosabb vallási tárgyak voltak, ma pedig a régészeknek az egyik legkönnyebben hozzáférhető emlékek.

A gyakran életnagyságúnál nagyobb márványszobrok, a főként középületeken vagy sírköveken látható domborművek, valamint a díszes lakóházakban látható mozaik- és falfestmény ábrázolások helyett a római társadalom legszélesebb rétegének mindennapjaiban szerepet kapó tárgyak a gyakran házi szentélyekbe helyezett vagy templomokban fogadalmi ajándékként felajánlott, ritkábban sírmellékletként szolgáló, kisméretű bronzszobrok voltak. Ezek a szobrocskák természetesen a régészeti, ikonográfiai és vallástörténeti kutatásban is kiemelt szerepet kapnak, mivel az ún. „nagyművészet” – egyébként nyilvánvalóan nem kevésbé fontos – emlékeihez képest jóval gyakrabban, nagyobb mennyiségben és formai változatban, valamint sokkal több lelőhelyről kerülnek elő.

A hazai kutatásban és szaknyelvben meghonosodott bronz elnevezés valójában számos különböző összetételű rézötvözet összefoglaló neve, amelyek a réz és ón mellett ólmot, cinket és változó nyomelemeket tartalmazhattak. A római korban nem létezett általános recept, ami alapján a bronzművesek az ötvözeteket elkészítették: sokszor együtt előkerült, összetartozó tárgyak is teljesen más anyagösszetételűek, aminek fő oka az ókorban is elterjedt újrahasznosítás volt. Néhány speciális műhely kivételével – ilyenek voltak például a standardizált, 90% bronzból és 10% ónból készült ötvözetet használó campaniai edényműhelyek – a mesterek gyakran újraolvasztották a sérült, rontott, vagy már nem használt bronztárgyakat, így az elkészült ötvözet összetételét nagyban befolyásolta az újrahasznosított tárgyak anyagösszetétele.

A kisméretű (általában 5-10 cm-től 20-25 cm-ig terjedő nagyságú) bronzszobrok készítése az ún. viaszveszejtéses eljárással készült. Tömör öntésű szobrok esetében először viaszmodellt készítettek, amit agyagba foglalva kiégettek, majd a kifolyt viasz helyére forró fémet öntöttek és kihűlés után széttörték az agyagburkot. Az így elkészült szobor apró részleteinek kidolgozását hidegmegmunkálással végezték el. Üreges szobrok esetében a viaszmodellt egy belső magra készítették el, így a viaszréteg vastagsága a későbbi bronzszobor falvastagságának felelt meg. Mivel a viaszmodell és az agyagburok mindkét verzióban egyaránt megsemmisül a készítési folyamat során, a szobrok ebben a formában elvben nem gyárthatók sorozatban, tehát minden darab egyedi készítésű. Természetesen nem kellett elölről kezdeni a folyamatot minden egyes tárgy esetében, a viaszmodellek készítéséhez különböző ún. segédnegatívok álltak rendelkezésre. A szobor bizonyos részeinek viaszmodelljét, általában a törzset vagy a fejet legtöbbször ilyen negatívok segítségével készítették el, majd erre applikálták külön a végtagokat és a szobor többi részét, a kisebb részleteket pedig szintén szabadon alakították ki. Ez megmagyarázza, miért találkozunk egymással szinte teljesen megegyező, ám a végtagok pozíciójában és egyéb apró részletekben mégis eltérő szobrokkal.

A különböző istenségeket ábrázoló római kori bronzszobrok túlnyomó részének előzményeit nyilvánvalóan a görög művészetben kell keresnünk. A görög nagyszobrászat másolása a római korban hatalmas méreteket öltött, és mivel az eredeti példányok igen ritkán maradtak fenn, a görög szobrászat alkotásainak nagy részét szinte kizárólag római másolatokból ismerjük. 

Gyakran találkozunk emellett teljesen római ábrázolás-típusokkal, nem csak a kimondottan római istenségek, például  a Lar- vagy Genius-szobrok, hanem Mars esetében is, akinek görög megfelelőjét, Areszt meglehetősen ritkán ábrázolták a görög szobrászatban. A római császárkorban érthető okokból előtérbe került Mars-kultusz folyományaként kialakultak a hadisten ábrázolásának tipikus, a görög művészettől nagyban független római formái, amelyek a bronzszobrok között is nagy számban megjelennek, köszönhetően a római katonaság nagy vásárlóerejének.

A már említett Mars mellett főként Galliában, de más területeken is feltűnően gyakran találkozunk Mercurius szobraival. Venus és Amor, valamint a Dionyszoszhoz kapcsolódó istenek szintén a gyakori ábrázolások közé tartoztak.

A Larok és Geniusok ábrázolásainak gyakorisága már szorosan összefügg a tárgyak funkciójával. Szerencsés esetekben – főként Pompeiiben, de ritkábban a Birodalom más területein is – azonosíthatóak a házi szentélyekben, ún. larariumokban állók csoportjai.

Ezekben a ritka leletegyüttesekben a háztartáshoz, családhoz kapcsolódó istenségeken, a Geniuson és Lareson kívül a klasszikus görög-római istenvilág szereplői, leggyakrabban Mercurius, Amor, Minerva, Iuppiter jelennek meg – a provinciákban ugyanúgy, mint Italiában. A privát kultuszhoz tartozó házi szentély, mint a romanizáció részeként a provinciákba került szokás, megmaradt „importált” római intézményként, helyi színezetek nélkül.

bővebben: http://www.asonyomon.hu/

A késő-római – kora-keresztény korban az istenek oltárai és híveik síremlékei kitűnő építőanyagként szolgáltak. Mikor Pannonia megszűnt római tartomány lenni az 5. század első felében, a római kormányzat egy hivatalosan teljesen keresztény területet adott fel. Ennek ellenére a kereszténység nem hagyott hátra túl sok emléket, bár a városokban kiépültek a püspökségek, vagyis megvolt a tartományi egyházszervezet.

A nagyobb településekről Krisztus-monogrammos mécsesek, mécses-függesztők kerültek elő, például Sopianaeból, valamint Csopakról oltárasztallap is ismert, Kismákfáról ezüst pohár és patena (áldozati tányérka) ókeresztény szimbólumokkal, Ioviából (Alsóhetény) egy püspöki palliumot összefogó aranyozott fibula. Egy brigetiói téglakarcon feltűnik a keresztet cipelő Krisztus kezdetleges, karikatúraszerű ábrázolása is.

A kereszténység jelentősebb emlékcsoportját alkotják a fennmaradt basilica-templom alapok, így Aquincumból, Ioviából és főleg Sopianaeból. Az ókeresztény basilikák egyszersmind temetkezőhelyek is voltak.

Sopianaeban több bibliai jelenetes freskókkal díszített és egykor felépítménnyel is rendelkező tehát templomfunkciót is betöltő sírkápolna (mausoleum) és basilica ismert. E sírkamrákat olyan keresztény vándorfestők (pictores peregrini) ékíthették freskókkal, akiknek emlékét egy savariai sírfelirat örökítette meg.

Pécs város római kori elődje, Sopianae ókeresztény temetője 2000-ben került fel az UNESCO világörökségi listájára. A feltárt leletegyüttes építészetében és falfestészetében rendkívül sokoldalúan és összetetten szemlélteti a Római Birodalom északi és nyugati provinciáinak kora-keresztény temetkezési építészetét és művészetét.

A sírkamra többnyire a tehetős családok temetkezőhelye volt. A kétrészes építmény földalatti része a kripta, a tulajdonképpeni sírkamra, ahova az elhunytakat helyezték téglasírokba, vagy ritkábban szarkofágokba. Efölé emlékkápolnát (memoria, mausoleum) emeltek. A kétszintes építmények kettős feladatot láttak el: egyszerre szolgáltak temetkezési helyként és szertartások céljára.

1975-ben, mikor az addig itt lépcsőzetesen folyó vízesés javítási munkálatai folytak, bukkantak rá az Ókeresztény Mauzóleumnak nevezett épületre.

Ez a temetői kápolna egyike Sopianae nagyobb épületeinek. Kétszintes volt, a felszíni kápolna cella memoriae-ként szolgált, míg a kriptában temetkeztek. A sírkamra eredetileg egy festett helyiségből állt, amelynek déli oldalán állt a hatalmas, gyönyörűen faragott szarkofág. Később a sírkamrát nyugati irányban megnagyobbították és két újabb szarkofágot helyeztek el benne.

A sírkamra festményei részben felületkitöltő díszítések, részben pedig figurális ábrázolások. A megmaradt freskósorozat alapvetően két részből áll; az északi falon Ádám és Éva bűnbeesése, Dániel próféta az oroszlánok vermében, végül az életfa motívuma látható.

bővebben: http://www.pecsorokseg.hu/

A pannoniai egyházszervezetből több nevezetes személyt ismerünk: püspököket, mártírokat. A legelső ismert, pannoniai mártír Pollio lector volt Cibalae-ból (ma Vinkovce), aki 303-ban vált mártírrá. Őt követte Eusebius, aki Savariában halt meg. Szintén Savariahoz kötődik az utóbb Rómába vitt sisciai püspök, Szent Quirinus és ott született toursi Szent Márton.

Szent Márton, Gallia nemzeti szentje nagy szellemi és egyháztörténeti átalakulás idejében született. Amikor Pannóniában, Savariában 316-ban meglátta a világot, éppen három éve múlt annak, hogy a Milánói ediktummal Nagy Konstantin teljes szabadságot és elismerést biztosított a kereszténységnek, és híveinek megadta a többi polgárokkal való egyenjogúságot. Ekkor a keresztény egyház számára a gyors terjeszkedés időszaka kezdődött… Márton szülei pogányok voltak, atyja a császári hadsereg tribunusa volt.  Tizenkét évesen, szülei akarata ellenére jelentkezett katechumennek. Ekkor kapta az első nevelést a keresztény életre. A keresztséget hat évvel később vette föl, s ez még az akkori időkben is hosszúra nyúlt előkészületet jelentett…

Később besorozták a császári seregbe, és lovas testőrtiszt lett. Már ebben az időben kitűnt katonatársai közül, és általános elismerést váltott ki az egyszerűsége, életének tisztasága, önfeledt felebaráti szeretete. 334-ben Amiens-ben történt, hogy télvíz idején tiszti köpenyének felét odaadta egy ruhátlan koldusnak…

Néhány év múlva épített magának egy remetelakot, hogy visszavonulhasson a magányba. Hamarosan tanítványok gyűltek köréje, s cellája körül bontakozott ki a ligugéi kolostor. 375-ben Tours közelében megalapította Marmoutier kolostorát. Ezzel megindította a gall-frank szerzetesség fejlődését, és megteremtette annak központját, amely századokon át elevenítő erőt sugárzott az Alpoktól északra fekvő egyházakba azáltal is, hogy sok püspök került ki e kolostorokból.

Márton élettörténetét számos csoda elbeszélése veszi körül, halála után hamarosan szentként kezdték tisztelni, elsőként a nem vértanú szentek között. Ezrekre rúg azoknak a hegyeknek, templomoknak, váraknak és kolostoroknak száma, amelyek Márton nevét viselik. A sírja Tours-ban híres zarándokhely volt az egész középkor folyamán.

bővebbenhttp://www.katolikus.hu/szentek/szent178.html , http://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/szent_marton

Sirmiumi illetőségű volt a később bizánci területre vitt Szent Demeter.

Szent Demeter Magyarországon született, „Pannóniában, Sirmium városában, apja Hadrianus, anyja pedig Theogona”, Dömötör a keleti egyház kedvelt szentje. Katonatisztként Tesszáliában szenvedett vértanúhalált. A hagyomány közvetítője egy görög passió, amelyet valószínűleg magyar területen, egy itteni ortodox monostor, mégpedig a szávaszentdemeteri hatása alatt fordítottak latinra, s amelyben ötvöződik a szentre vonatkozó helyi és görög eredetű hagyomány. Egyedül ez a magyar vonatkozású életrajz örökítette tovább a Szent Demeterre vonatkozó eredeti adatokat azzal, hogy a magyar szentek közé sorolva biztosította és megőrizte a később már teljes mértékben „elgörögösödött” vértanú helyi tiszteletét.

Miként Gábor és Mihály főangyal, úgy áll szemben egymással a két híres katonaszent, György és Dömötör is az év – és a magyar Szent Korona – abroncsán. György napjával (ápr. 24.) Dömötöré (okt. 26.) éppen átellenben van. Ünnepeik az évet két egyforma félkörbe vágják, mégpedig katonákhoz illően hadak évadjára (nyári fél év) és fegyvernyugvás idejére (téli fél esztendő).

bővebben: http://epa.oszk.hu/00000/00021/00028/0004-213.html

A niceai (325) zsinaton Pannoniát Domnus sirmiumi püspök képviselte. Ez a zsinat száműzte Pannoniába Arius alexandriai presbitert, aki térítőmunkájával híveket szerzett a tartományban és a szomszédos területeken. Ennek is köszönhető, hogy Mursa (Eszék) és Singidunum (Belgrád) püspökeit leváltották és székükbe Valens és Ursacius ariánus püspököket ültették. 
Az erős ariánus hagyományok által váltak a római uralom örökösei, a hunokkal szövetséges majd Pannoniában letelepedett germán törzsek is áriánussá. A kora középkorból Vigilius savariai püspököt említi egy zsinati acta. A nyugat-pannóniai keresztény egyházszervezet valószínű a Karoling kort is megérte folytonos működés közben.

Hungarice – magyarul

–          Légy üdvözölve, tanár úr!

–          Legyetek üdvözölve, diákok! Fordítsátok ide figyelmeteket! (Figyeljetek ide!) Legyetek csendben! Hallgassátok a szavaimat! Az antik iskoláról mesélek nektek. A római fiúk először az iskolában tanultak.

Az iskolamester a fiúkat oktatta. Nem sokat tudunk az antik iskoláról. Plinius barátjának, Mediolanusnak az iskoláról levélben írt.

–          Válaszoljatok nekem, ki kiált így: „Te is, fiam, Brutus?”

–          Caius Iulius Caesar.

A görögök, akik másokat barbároknak neveztek, önmagukat műveltnek és tanultnak gondolták. A görög rabszolgák a római urak gyermekeit görög nyelvre tanították. A rómaiak a görögök tudományát és műveltségét eltanulták. Néhány római félt a görögök műveltségétől és kérdezgette: „És mi, rómaiak, elfoglaltuk a görögöket?”

Sőt helyesebben a görögök foglalták el Rómát. A görög szolgák gyermekeinket irodalmukkal elnőiesítették.”

Róma nem az irodalommal, de fegyelemmel és állhatatossággal másokat fölülmúlt. lassanként a római nemesek a tudományokban jártassá váltak. Marcus Tullius Cicero a műveltségért sokat tett és abban a kortársakat felülmúlta.

Szállóigék

Az emberek, miközben tanítanak, tanulnak. (Seneca)

Nem az iskolának, de az életnek tanulunk. (Seneca)

Példákból tanulunk. (Phaedrus)

Amit tanulsz, magadnak tanulod. (Petronius)

5.3. Cultura Romana  – Római kultúra

5.3.6. Filológiai jártasság római módra

A római polgárok műveltségét egy szóval leginkább az jellemzi, hogy filológusok voltak. Filológia alatt a rómaiak azt értették, hogy az ember – lehetőleg – sokoldalú, magasabb műveltségben jártas. Tanulmányaikban a nyelvi, stilisztikai képzés volt a legerősebb, az alapos tudás megszerzésére sok időt szántak. Ezzel párhuzamosan reális, a gyakorlati életben jól hasznosítható ismereteik igencsak hiányosak voltak. Ez látszólag ellentmond a rómaiakról, mint igen gyakorlatias népről, bennünk élő képnek.

5.3.7. Elmélet contra gyakorlat

A római ifjak számára elegendő volt a reális ismeretekről rövid, kivonatos ismeretekkel, enciklopédikus tudással bírniuk. Ezt indokolta, hogy a szabad jogállású emberek semmiféle technikai vagy gyakorlati munkát nem végeztek, pl. egy kereskedelemmel foglalkozó lovagnak általában kellett tájékozottnak lennie, annyira, hogy szükség esetén komolyan is tudjon részletkérdésekkel foglalkozni, de amíg ez a szükségesség nem érkezett el, addig a tényleges üzletmenettel jól és speciálisan képzett rabszolgák foglalkoztak.

A senatori vagy lovagi család tagja kitűnő volt ékesszólásban, gondolatait írásban is igen igényesen tudta kifejteni – és ez elegendő volt akár egy egész életre is. A rómaiakra nem jellemző a kutató szellem, a tudománnyal való foglalatosság nem célozta új ismeretek nyerését. A görögök a sokszínű istenviláguk mellett megalkották a világmindenséget atomokra osztó teóriájukat, a rómaiaknak elég volt a természettudományos világfelfogásból a négy elem (tűz, víz, levegő, föld) ismerete. 

E szűkkeblűség mellett azért nagyszabású tettek is fűződnek a rómaiakhoz: Iulius Caesar megújította a naptárt, Augustus a közigazgatás érdekében fölmérette a birodalmat, térképet rajzoltatott, mérföldkövekkel jelezte a távolságokat az utak mentén.

5.3.8. A római gyermek nevelése

Róma világuralmát a köztársaság korában a házi nevelés, a szülők által oktatott írás- és olvasástudás, valamint jogi ismeretek alapozták meg. A közigazgatás és a kereskedelem érdekében a könyvvitel ismeretét és a törvények értelmezését kívánatosnak tartották. A Kr.e. 3. szd. során – párhuzamosan a hellenizált területek elfoglalásával – egy csapásra megváltozott a műveltség tartalmáról alkotott közfelfogás.

A római ifjúnak ettől kezdve két nyelvet kellett tanulnia, mert műveltségéhez hozzátartozott, hogy meglehetős folyékonysággal beszéljen görögül. A rómaiak ekkor ismerték meg tudományosan a saját nyelvüket, megkezdődött a grammatikai munka, a nyelvtani szabályok tanulása. Az iskolában most már latin szövegre is szükség volt, ezért lefordították Homerosz Odysszeiáját. Róma első költője, Livius Andronicus, egyszersmind az első római iskolamester is volt; és amit ő tett, az mindvégig meghatározta az oktatást, a költői olvasmány mindvégig a magasabb fokú oktatás alapja maradt.

5.3.9. Magániskolák

Az első tanintézetek Rómában magániskolák voltak, s ez a rendszer csak annyiban változott az évszázadok során, hogy kezdetben a maga kockázatára nyitott tanintézet később közösségi támogatásban is részesült. Vezetője a grammatika tanítójának nevezte magát.
Név szerint ismerjük pl. Marcus Antonius Gniphot, az Itália északi részéből származó gall rabszolgát, akit tulajdonosa gondos nevelésben részesített, majd felszabadított. Így lett ő később Iulius Caesar házi tanítója, azután pedig magániskolát nyitott. 

Nagytehetségű ember volt, kedves modorú, megszabott tandíjat nem követelt, de tanítványai és hallgatói gazdag ajándékokkal halmozták el. Tekintélyét jól mutatja, hogy érett férfiak és senatorok, így maga Cicero is, negyven éves korukban sem átallták e mester tanítását hallgatni.

A legdivatosabb iskolamester, akiről tudomásunk van, Palaemon volt – Tiberius és Claudius császár korában. Ő görög rabszolga volt eredetileg, aztán iskolája évenként 400.000 sestertius jövedelmet hozott, amelyet fényűző életmódjára el is költött. Bizonyára kápráztató egyéniség volt, hogy ilyen sok pénzt tudott szerezni, mert az iskolamesternek különben nehéz kenyere volt. „Csak rhetor ne légy – javasolja Martialis – és csak iskolamester ne légy! Ha pénzhez akarsz jutni, hangversenyénekes pályára lépj.” Majd hozzáteszi: „de ha nagyon kemény a koponyád és erős a hangod, légy akkor építész vagy az árveréseken kikiáltó.”
A latin nem tartozik a könnyű nyelvek közé, ezt maguk a rómaiak is látták, épp ezért óvakodtak hibás szóalakokat használni és nagy súlyt vetettek a szép kiejtésre. Csak olyan dadákat tűrtek a házban, kik a legtisztább nyelvet beszélték, még a játszópajtások kiválasztásában is döntő volt ez a szempont.

5.3.10. A pedagógus

A gyermek 4-5 éves korában megjelent a háznál a pedagógus (paidagogosz) rabszolga, hagyományosan fanyar és komoly arccal. Magának a szónak, pedagógus, gyermekvezető a jelentése, tényleg ő vezette a gyermeket, ha az utcán sétált vele, vagy elemi iskolába mentek, és ő ügyelt viselkedésére otthon is. A nyelvi hibákat, idegen szólásokat nagy lelkiismeretességgel irtogatni volt az egyik fontos és állandó feladata. Ennek segítésére egész sereg grammatikai kézikönyv jelent meg. Rómában a grammatikusokat a latin nyelv őreinek (custodes) hívták és a siker valóban bámulatos volt. Ez az erős, formális iskolázottság volt az alapja annak, hogy a latin irodalmi nyelv egészen Iustinianusig, tehát a Kr. u. hatodik századig egységes és teljesen nyelvjárástalan maradt.

Az elemi tanulmányok után a másodfokú, rhetori iskolában a költői olvasmány leggondosabb magyarázata uralkodott. Nemcsak Homeroszt és Vergiliust tanulmányozták, hanem sok más költőt, emellett feladatok voltak hét tantárgyból, melyeket artes liberales-nek, vagyis szabad embereknek való tanulmánynak, egyszóval filológiának is neveztek. E hét tárgy: a grammatika, stilisztika, logika, arithmetika, geometria, asztronómia és muzsika (vagyis zeneelmélet). Ez utóbbi tárgyból nem vitték sokra a rómaiak, a többiekben bizonyára jobb volt az eredmény, mert a tanításban józan elvek uralkodtak. Seneca tanácsolja egyik levelében: „Csak semmi gépies emlékeztetést! Valamint a test fölemészti az ételt, amelynek befogadása különben nem válnék hasznára, úgy iparkodjék feldolgozni az ész is, amit tanult, hogy teljesen egyéni birtokává váljék.”

5.3.11. A rhetorikai iskola

Időközben a tanuló elérte tizenhatodik életévét, hosszú haját rövidebbre nyírták, bíborszegélyű gyermekruháját egyszerű fehérrel cserélte fel, s költői tanulmányai után egypár évig prózai iratokkal foglalkozott, vagyis rhetorikai iskolába lépett. Mintaszerű szónoklatokat olvasott, ilyenek alapján maga is írt beszédeket, de főleg a szabad előadásban gyakorolta magát egy szaktanár vezetése alatt. A szülők természetesen tódultak az iskolába, ha a fiatal urak nyilvános próbaszónoklatot tartottak, s ha valamelyik ifjú belesült, szülei természetesen a tanárt okolták. E próbaelőadások leginkább képzelt perek és családi perpatvarok alapján születtek, a diákok valamely oldal képviselőiként léptek fel.

 
Valódi jogesetek komoly és tudományos megvitatásába azonban nem bocsátkozott az iskola. Ezen iskoláztatásnak a nagyszerű eredménye inkább az volt, hogy a provinciák idegen eredetű lakosai, akik ezt a rhetorikai képzést elvégezték, gyönyörű latinságot tanultak és tökéletesen elsajátították a latin gondolkozást. Csak így volt lehetséges, hogy a világirodalomnak olyan nagy alakjai, mint pl. a dalmatiai származású Szt.Jeromos és az afrikai Szt.Ágoston virtuóz latin nyelven terjeszthették eszméiket.

A nevelés célja a humanisztikus általános műveltség, a lélek nemes kiművelése volt. A rhetorikai iskola után lépett ki az ifjú az életbe.

5.3.12. Róma és Athén iskolái

Még ezután is folytathatott jogi vagy filozófiai tanulmányokat, még pedig jogit Rómában, filozófiait inkább Athénben. A régi görög műveltség székhelye ekkor is ápolta Platonnak és a nagy görög filozófusoknak hagyományait. Ezért kereste fel műveltségének teljessé tételéért Cicero, Horatius, sőt később maga Iulianus császár is Athént. Itt víg egyetemi életet teremtettek az ifjak, a komoly filozófus tanárok kathedráikon adtak elő és leckepénz fejében fejtegették tanaikat.

Magántanárok és lektorok ismétlő és gyakorlati órákat is tartottak. A diákok jegyzeteltek, éljeneztek vagy zajongtak, éppúgy, mint ma, fáklyásmeneteket és macskazenét adtak, egyesületeket szerveztek és mulatságokat rendeztek.

A Kr. u. második század azonban még egy fontos változást hozott, az oktatásügy végre állami felügyelet alá került. A császári vagyonból fizetést adtak, először a filozófusoknak, később bizonyos számú tanárnak is, így pl. Quintilianusnak, és nemcsak Rómában, hanem a birodalom egyéb városaiban is. E változás azoknak a császároknak a nevéhez fűződik, akik a római kultúra legkiválóbb képviselői, Hadrianushoz és Marcus Aureliushoz.

5.3.13. A könyvtár

A római műveltség elsajátításának egy másik fontos intézménye az antik könyvtár volt. Látogatója számára olyan, mint egy szentély. A könyvtári szobákban a falak tele voltak szekrényekkel, melyekben a tekercseket (mert akkor ilyen volt a könyvek formája) a leggondosabban őrizték. Magas és kellemes, hűvös márványcsarnokokban olvastak a könyvtár látogatói. E csarnokokban a költők és tudósok finoman kidolgozott mellszobrai és a múzsák ábrázolásai díszítették stílszerűen a falakat. A padlózat zöldes márványlapokkal volt kirakva, mert a zöld színről azt tartották, hogy a szemre a legegészségesebb hatású.

A könyvkereskedés és könyvtári intézmény gyorsan elterjedt a provinciákban is, de természetesen Róma volt a központ. Míg a köztársaság vége felé, Cicero és Varro korában, inkább görög könyvek forogtak, a császárság idején a latin irodalom termékeit keresték. A művelt világ, főleg a nyugaton és Afrikában teljesen római lett, és az irodalmi termékek sokszorosítása nyomtatás nélkül is, tetemes rabszolgamunka révén, rendkívül könnyűvé lett. Egy ember értelmes és lassú tollbamondását egyszerre ötszáz vagy akár ezer rabszolgakéz vetette papírra.

5.3.14. A könyv

Az ókor nem ismerte a fűzött könyveket, a szöveg tekercsre volt írva. A tekercsek alapanyaga elsősorban papirusz volt, bár ismerték az állatbőrre, textilre és a nagyon drága, kínai papírra írás lehetőségét is. Könnyen elképzelhetjük, hogy mennyire fáradtságos munka volt a súlyos  tekercset sokáig tartani. Olvasás közben mind a két kézzel, jobbról és balról kellett fogni, egyébre az olvasó nem használhatta a kezét. Ezért ölte meg Domitianus császárt olvasás közben a tőrdöfés, nem védelmezhette magát és a merénylet sikerült. De minél hosszabb volt egy mű, vagyis minél vastagabb volt egy tekercs, annál kényelmetlenebb volt tartani. Gyakorlott író ezért felosztotta művét kisebb könyvekre, hogy megkönnyítse olvasásukat. A kisebb tekercsen körülbelül huszonöt lapnyi szöveg volt elosztva három és fél méter hosszúságban. Mai mértékkel nézve egy középvastagságú könyv tíz ilyen antik „könyvet” tartalmaz.


Horatius egész irodalmi hagyatéka kilenc ilyen kis tekercsre terjed, terjedelme alig több nyomtatásban, mint pl. Arany János Toldi szerelme c. műve. Az olvasás is másképp zajlott, mint manapság. Az emberek nem „falták” a könyveket, kisebb részletekben élvezték, Vergilius Aeneiséből pl. naponként csak egy éneket. Aki többet olvasott, az a költő szándéka ellen cselekedett. Elképzelhetjük, miképpen gúnyolták a léha és lusta embereket, akik azért, hogy művelteknek tűnjenek, házi filológust tartottak, hogy őket naponként költői idézetekkel lássák el.

Viszont ügyes és közkedvelt intézkedés volt, hogy külön felolvasó szolgákat tartottak, mivel az antik irodalom a kellemes szócsengésre, a hangos olvasásra számított. Ha újdonság jelent meg a könyvpiacon, a reklámnak leghatásosabb eszköze a nyilvános felolvasás volt. Már Horatius gúnyolta a költőket, akik a közfürdők boltozatos termeiben boldog-boldogtalannak felolvassák verseiket, mert hát ott gyönyörű visszhangot keltett a szavalás.

Egy római felolvasónak igen sokféle hangot kellett megütnie. Elegáns fehér tógában jelenik meg, emelvényén háborog és toporzékol, majd olvatag szemekkel eped és susog, hirtelen megáll, megnyalja ajkait és megkérdezi, ne hagyja-e abba. A fogadott tapsolók persze tiltakoznak. A meghívottak közül sokan elkéstek vagy korán távoztak, úgy hogy a költő többször megismétli verseit. Elhihetjük Pliniusnak, hogy a hiú költő kiállhatatlan volt.

5.3.15. Színház

A szellemi élet könnyedebb megnyilvánulására, a szórakozásokra, főleg a színház és a cirkusz adott alkalmat.

A köztársaság korában élt rómainak „nem volt” képzelőtehetsége, a maga erejéből nem teremtette volna meg a színházat. Farsangi tréfára, utcai álarcos mulatságra könnyen volt kapható a decemberi Saturnalia ünnepén, ekkor a mámor vette át az uralmat, még nagyúri házakban is a gazda szolgálta fel az asztalnál mulatozó szolgáknak az ebédet. De ezek a tréfák évenként ismétlődtek, időnként esetleg szellemes rögtönzések adtak hozzá némi újdonságot, de önálló műfajhoz nem vezettek.

A színpadi játék szokását, valamint a cirkuszi kocsiversenyeket Róma külföldről vette át. Kr. e. 364-ben nagy pestis tizedelte a lakosságot, s babonás ötlettől vezérelve színészeket hozattak Etruriából. A római nép ekkor látott először ünnepi előadást, természetesen az istenek kiengesztelése végett. A dolog általános tetszésre talált, így fejlődött ki az állandó színpad, és diadalmasan bevonult Rómába a görög tragédia és komédia. Athén költői irodalmának legértékesebb kincsei a Kr. e. harmadik és második században Róma birtokába kerültek. Oediposz és Oresztesz, Priamosz és Médeia tragikus sorsa meghatotta a közönséget, és mulattatta a cselszövő szolga, aki zsémbes, öreg urától pénzt csal ki, hogy önzetlenül előmozdítsa az ifjú szerelmesek boldogságát.

Cicero korában a közönség már nem szívesen hallgatta a fenséges erkölcsű jeleneteket, nem telt öröme jámbor vallásos életek színpadra állításában.

Divatba jöttek a hallatlan pompával színre hozott darabok, teljesen élethű lovas és gyalogos harci felvonulások. Nem ritkán fehér elefántok vonultak át a színpadon. Az igazi nagyvárosi közönség – gazdag és proletár egyaránt – elsősorban kétértelmű párbeszédeket,  gyakran frivolitásokat kívánt,  így hódította meg a római színpadot a görög mimus-játék.  Ez a műfaj Nagy Sándor kora után keletkezett és nagyon változatos tartalmú volt, bohózat és komoly drámai részlet egyaránt elfért benne, népszerű dalbetéteit az utcákon fütyörészték. Meglepő szellemességgel váltakozott a legdurvább és legfinomabb hatású elem. A mimus tehát fesztelen trivialitásban, népszerűségben és ledér szemtelenségben alkotta meg a népszerű szórakoztatás színházi receptjét.

A színházi előadásokat a császárkor sem hanyagolta el. Forrásaink említik, hogy Rómában évenként 175 napon át rendeztek játékokat. Ezek közül tíz nap esett gladiátori játékokra, hatvannégy nap cirkuszi versenyekre és százegy nap színielőadásokra. Persze ebből a százegy színházi napból legtöbb az említett mimusra és ennek egy kifinomultabb változatára,

pantomimusra esett. Ez a műfaj Augustus alatt vált népszerűvé, a császári udvar részesítette pártfogásában. A színpadon egyetlen táncos néma játékával egy egész tragédiát képes volt előadni, egymás után öltötte magára a darab szereplőinek alakját. Arcjátékának, test- és kézmozdulatainak művészi kidolgozottsága ámulatba ejtette a nézőket. A görög szépérzéknek megfelelő, ideákat felsorakoztató jelmezek és mozdulatok mellett ezekben a darabokban az érzéki hangulatok is helyet kaptak, így az ifjúságot nemigen engedték a nézők soraiba. A pantomimus nem volt igazán néma, kardalok és zenekari kíséret is színesítette az előadást. A császári Rómába Alexandriából szállították a zenészeket, de mivel Rómában minden óriási arányokat öltött, más vidékekről is kellett zenekari tagokat toborozni. Egy zenekarba legalább száz trombitás és száz hárfás kellett, meg ezer kardalos, azután dob meg cintányér. A zenészek természetesen görög műveltségű rabszolgák voltak.  És egy gazdag római miért ne fogadott volna fel száz zenészt csak azért, hogy magával vigye nyári fürdőhelyére és ott családját és baráti körét szórakoztassa? 

A két zeneművelő császár, Nero és Domitianus, igyekezett a zenei életet fejleszteni, hangversenyeket rendezett, díjakat osztott. A kortársak viszont nem értékelték ezt az igyekezetet, egyetlen fennmaradt forrás sem beszél a nézők meghatottságáról.

5.3.16. Cirkusz

A rómaiak legkedveltebb látványos szórakozása közé tartoztak a gladiatori küzdelmek. A véres bajvívást a kisember nem kevésbé élvezte, mint az előkelő senator. Ezek a versenyek, küzdelmek valóságos népünnepélyek voltak, hiszen az esztendő nagyszámú ünnepét mindig valamilyen rendezvénnyel tették emlékezetessé. 

A köztársaság korában, a nagy győzelmeket és az állami élet számára fontos évfordulókat, több napig tartó játékokkal (ludi) ünnepelték meg. Alig volt hónapja az évnek, amelyre ne esett volna valamilyen nagyobb ünnep. A nagy játékokkal kapcsolatos ünnepségek a csapadékmentes, melegebb hónapokra kerültek.  (Pl. április 4. és 10. között a ludi Megalenses alkalmával Kybelé istennőről emlékeztek meg, a 12. és 18. közötti héten, a ludi Cerialesen Ceres istennőt ünnepelték, az április 28-tól május 3-ig terjedő napokon Flora istennő tiszteletére tartották meg a Floraliát.)

A császárkorban további ünnepeket iktattak be, megünnepelték Augustus születésének napját, majd aztán minden uralkodó császár születésnapját, uralomra jutásának évfordulóját.

Az ősi emberáldozat szertartásának emléke a köztársaságkorra már elhalványult, de a hagyományt tovább éltette a gladiatura, az általában rabszolga gladiatorok által vívott élet-halál harc. A görögök nem ismerték ezt a kegyetlen viadalt, a gladiatori küzdelmek rendezését a rómaiak az etruszkoktól vették át. A hagyomány szerint Rómában az első gladiátorversenyt Kr. e. 264-ben tartották, és azt Decimus Junius Brutus rendezte elhunyt apja tiszteletére. A véres versenyt három rabszolgapár, a bustuariusok (a síremléket vagy halottégető máglyát jelentő bustum szóból származik elnevezésük, a halotti szertartások megbízott elvégzői voltak) között a Forum Boariumon (a marhakereskedők piacán) tartották. A versenyt munusnak, vagyis a leszármazottak elhalt ősei előtti „tiszteletadásnak” nevezték, amelynek célja a holtak emlékének fenntartása volt. A versenyek valószínűleg a temetést követő kilencedik napon kezdődtek, a gyászidő leteltének jelzéseként.

A Forum Boarium hamarosan a versenyek megszokott színterévé vált. Korábban ez a terület adott helyet a hentesek és a zöldségtermesztők bódéinak, majd őket a talpraesettebb kereskedők váltották fel, akik a homlokzatot már Róma ellenségeitől zsákmányolt pajzsokkal díszítették. A piac mozgalmas, forgalmas hely volt, délkeleten a Circus Maximus (a nagy harci szekérversenyek színhelye), nyugaton a Tiberis határolta,  háromszögletű központjában az egyik oldalon két sor üzlet, a másik oldalon pedig Concordia temploma állt. Az oltárokkal együtt itt volt Fortuna és a Mater Matuta ikertemploma is.

5.3.17. A korai gladiátorküzdelmek

eléggé kezdetleges és primitív harcok voltak, még nem viselték magukon a kifinomult kegyetlenség jegyeit. Eredeti formájukban a küzdelmeket valójában nagyon kevés néző kísérte figyelemmel, akiknek tolakodniuk kellett, egymást kiszorítaniuk, lökdösődve és lábujjhegyre állva nyakukat nyújtogatniuk, ha látni akarták az előttük folytatott véres küzdelmet. E bárdolatlan gyülekezetekben gyökereztek a későbbi évek nagy látványosságai. A küzdelmek a harc primitív bemutatói voltak, s ekkor még a munusokat kizárólag csak vallási ünnepségként tekintették meg, és valószínűleg ezt az érzést erősítette az a nagyon kis távolság is, amelyről az eseményeket követték. Nők nem látogathatták a küzdelmeket. Nem sokkal később azonban már ülőhelyeket biztosítottak és adtak bérbe a nézők számára, akik így már kényelmesebben szemlélhették a gladiátor párok harcait. Bár a rómaiak féltek a holtaktól és tisztelték őket, az ókori Róma vallásában nem tekintették őket eredendően veszélyesnek vagy agresszívnek. Rosszindulatukat csak akkor keltették fel, ha nem megfelelően adták meg számukra a tiszteletet.

A rómaiak a holtat anyagtól megfosztott árnynak, „hiánynak” tartották. A holt átmenetileg visszakapta létét, amikor emberi vért, az élet nélkülözhetetlen folyadékát áldozták fel számára, és így kibékítették. Azonban az évek múlásával a vallási rítusokkal való összefonódás halványulni kezdett, míg végül a gladiaturákat már csak a küzdelem kedvéért látogatták. A munusokra ritkán került sor a többi ludihoz (játékokhoz) képest, és ez igencsak nagy szerepet játszott hatalmas népszerűségükben. Róma politikai életében elfoglalt helyük is jelentős mértékben megerősödött, különösen a köztársaság idejében, amikor a senatus szigorú ellenőrzés alatt tartotta a nyilvános események minden formáját, kivéve a gladiátorküzdelmeket.

5.3.18. Politikai célzattal gladiatori viadalt

(munus gladiatorium) első ízben Gaius Sempronius Gracchus, a nagy néptribunus rendezett (Kr. e. 122-ben) a Forum Romanumon, ahol a városi tisztviselők fából ideiglenes lelátókat, tribünöket építtettek, hogy a helyeket bérbe adhassák.

Gracchus ezt az építményt leromboltatta, s így a szegények is, akik a jegyeket nem tudták megváltani, láthatták a viadalt, ez az intézkedés természetesen jelentősen megnövelte Gracchus népszerűségét. Ettől kezdve a gladiatura mindinkább a nép szórakoztatásának egyik válfaja volt, a temetéssel való kapcsolata lassan feledésbe merült.

5.3.19. Iulius Caesar

nagy dicsőséget szerzett azzal, hogy először mutatott be Rómában zsiráfot. 
Augustus – hogy polgártársainak a meghökkentő és szörnyűséges jelenségek iránti vonzalmát kielégítse – rendszeresen bemutatta a Forumon az idegen fejedelmektől vagy a határtartományok kormányzóitól kapott, addig ismeretlen állatfajokat. Feliraton fennmaradt önéletrajzában büszkén említette: „Háromszor rendeztettem gladiátori játékokat a magam nevében, és ötször fiaim vagy unokáim nevében. Ezeken a játékokon körülbelül tízezer ember küzdött a porondon.”

5.3.20. A gladiator-iskolákat

(ludus gladiatorius) rendszerint nagy, négyszögletű gyakorlóteret magába foglaló emeletes házakban helyezték el, amelyek inkább kaszárnyáknak, mint bennlakásos iskoláknak feleltek meg.

A hivatásos bajvívók kis kamrákban laktak, külön szobája csak a vívómesternek, az edzőnek és az orvosnak volt. A házban persze helyiséget kapott a fegyverkovács műhelye, a fegyverraktár, a konyha és nem hiányozhatott a börtön, meg a hullakamra sem.

A gladiatorok szigorú fegyelemben, őrizet alatt éltek, a legcsekélyebb vétséget is kegyetlenül megtorolták, az engedetlen gladiatorokat nyilvános megkorbácsolással, tüzes vassal való megbélyegzéssel s gyakran kurtavassal büntették. A gladiatort, mihelyt a kaszárnyába került, feleskették.
A gladiatorok élelmezését meghatározott étrend szerint állították össze, fő táplálékuk a bab- és köleskása volt, mert azt hitték, hogy ettől a táplálkozástól izmaik jól fejlődnek, és lazák maradnak. 

Az iskolában a gladiatorokat hosszú, kemény edzéssel készítették elő a nyilvánosság előtt lejátszódó párviadalra. A gladiatorok előbb fakarddal tanultak vívni, ellenfelük csupán szalmabábu volt, később a szokásosnál súlyosabb karddal gyakoroltak, hogy karjuk hozzászokjék a hosszú, valóságos viadalhoz, amikor könnyebb fegyvert tartanak a kezükben, majd megtanulták fegyvernemük minden fortélyát, cselét, csalafintaságát. 
Évekig tartott ez a kemény életmód, a szünet nélküli edzés, mert csak jól felkészült gladiator léphetett a porondra. De hiába küzdött a gladiator szerencsésen, hiába élte át a gyilkos viadalt, utána mindjárt visszakerült az iskolába, ahol napjai, a következő küzdelemig, szüntelen edzésben folytak. 

A kiképzés ideje alatt is megsérülhettek, megsebesülhettek a gladiatorok, ezért az iskolában állandó orvosi felügyelet alatt éltek, sérüléseiket seborvosok kezelték, mindenképpen vigyáztak a drága pénzen vásárolt, hosszú idő óta kiképzett gladiatorokra.  

A római nép egyéb szórakozásai közül a cirkuszi kocsiversenyek, az amfiteátrumi – sokszor – hajmeresztő látványosságok, amelyekben gladiátorok egymás vagy vadállatok ellen küzdöttek, nem a szellemi élet megnyilvánulásai voltak. A császárkorban a régi dicsőségvágynak, a fényűzés- és szenzációhajhászatnak voltak megjelenítői. 

A rómaiak szenvedélyes játékosok voltak. Kivált a vásári komédiákért, cirkuszi kocsiversenyekért és a gladiátori játékokért tudtak lelkesedni. 
Az ókori szórakoztatóipar e sajátosan római formái egyszerre elégítettek ki vallási és politikai igényeket, s szolgáltak a nép mulattatására – ily módon a szociális feszültségek feloldásának is hatékony eszközeivé váltak. A római civilizáció ezen alapvető intézményeinek erkölcstelensége és kegyetlensége azonban még a józanabb kortársakat is elrémítette.

„Valamely kormányzat kiválóságát legalább annyira jelzi, milyen gondot fordít a szórakozásra, mint a komoly dolgokra, mert igaz, hogy az utóbbiak terén a hanyagság sokkal inkább elítélendő, az előbbiek esetében viszont nagyobb elégedetlenséget szül. Mindent összevetve, a nép kevésbé mohón vágyik a pénzbeli bőkezűségre, mint a látványosságokra” – írta a filozófus-császár, Marcus Aurelius nevelője, Fronto.

A római szórakoztatóipar állami monopólium volt. Indokolta ezt a római játékok alapvetően vallási jellege, de még inkább azok tömegbefolyása. A császárság a hatalmi politika eszközévé tette a cirkuszt, erre utal Iuvenalis szállóigévé lett „Panem et circenses!” (Kenyeret és cirkuszt!) mondása. Ingyen gabonához ingyen látványosság dukált: a császárkorban tétlenségre kárhoztatott városi csőcseléket el kellett valamivel foglalni, különben energiafeleslegét könnyen a hatalom ellen fordíthatta.

A császárt nemcsak a cirkuszi látványosságok legfőbb rendezőjének tekintették, hanem személyes részvételét, sőt lelkesedését is elvárták. Augustus rendszeresen megjelent a császári páholyban, hogy végignézze a játékokat. Közben semmi mással nem foglalkozott, mert nem felejtette el, hogy milyen rossz néven vette a nép örökbefogadó apjától, Caesartól, hogy szórakozás közben intézte ügyeit.

A kegyetlenkedéseiről elhíresült Nero annak köszönhette népszerűségét, hogy valósággal őrjöngött a játékokért, ahol egyszerű polgárként viselkedett, és nemegyszer maga is részt vett a küzdelmekben. Titus a gladiátorviadalokon szurkolt, és kedvenceinek ellenfeleit egy külvárosi vagány szókincsével pocskondiázta. Commodus pedig gladiátorként is fellépett, igaz, bölcsen vigyázott arra, hogy ellene csak fakarddal vívjanak. 
A római császárság négyszáz éves fennállása alatt mindössze két császárról jegyezték fel, hogy nem szívelte a cirkuszt: Tiberiusról és Marcus Aureliusról. De a játékokat – ami jár, az jár – ők is megrendezték.

Róma hatalmas amphiteátruma, a Colosseum.

Építése Vespasianus császár ideje alatt, Kr. u. 70-ben kezdődött a Forum Romanum délkeleti végén. Vespasianus utóda, Titus avatta fel szertartásos ünnepség keretében, amelyen 5000 vadállatot vonultattak fel. Eredetileg Amphiteatrum Flavium-nak hívták. Mai nevét a középkorban kapta, feltehetően Nero egy, a közelben álló szobráról, a Colossusról. Az épületet gladiátor- és állatviadalok színhelyéül tervezték, és a korhoz képest hatalmas méretű nézőtömeg befogadására volt képes.

A cirkuszi játékok meghatározott forgatókönyv szerint zajlottak. Kora hajnalban kezdődött az aznapi műsor. Először egy sereg gyilkost, rablót és „felforgató elemnek” bélyegzett politikai foglyot hajtottak ki a porondra, akiket a bíróság vadállatok elé vettetésre (ad bestias) ítélt.

A szerencsétleneket mezítelenül oszlophoz kötötték, majd felhúzták a rácsokat és beeresztették a hóhér szerepére kiszemelt oroszlánokat, tigriseket, medvéket. A napokon át éheztetett fenevadak vérfagyasztó üvöltéssel vetették magukat a védekezni képtelen áldozatokra, és a nézősereg ordítozása közepette szétmarcangolták őket. De a felbőszült állatok sem maradtak sokáig urai a porondnak. A karzaton íjászok jelentek meg, akik fegyverükkel célba vették őket, s a közönség most már a fenevadak haláltusájában gyönyörködhetett. A szünetben kivonszolták a tetemeket az arénából, s a vértől iszamós talajt homokkal szórták fel.

A tulajdonképpeni állatviadal (venatio) csak ezután következett. Ezúttal a távoli országokból begyűjtött fenevadakkal fegyveres gladiátorok szálltak szembe, ez már kiegyenlítettebb küzdelem volt. A vadállatok és gladiátorok párharca addig folyt, ameddig az amphiteátrum ketrecei ki nem ürültek. Ezután bevonultak a császári gladiátoriskolák kemény edzéseken kiképzett hivatásos bajvívói, akik a biztos megélhetés és dicsőség reményében életüket is hajlandók voltak kockáztatni.

A több száz felvonuló gladiátor négy fegyvernemre oszlott:

retiariusok – a szigonnyal és hálóval küzdők,

murmillok – a sisakban, karddal vagy lándzsával harcolók,

samnisok – az egyenes kardot és hosszú négyszögletes pajzsot viselők,

thrákok – görbe szablyával és kerek pajzzsal felfegyverzettek.

Különleges kiképzést kaptak és a látványosság fényét tovább emelték a lovaspárbaj, a szekérharc és más fegyvernemek specialistái.

A menet megállt a császári páholy előtt, és elharsogta az üdvözlés hagyományos szavait: „Ave Caesar, morituri te salutant!” (Üdv néked, császár, a halálba indulók köszöntenek téged!)  

Rendszerint két különböző fegyverzetű gladiátort állítottak egymással párba. Minden fegyvernemnek megvolt a maga szurkolótábora, s a lelkes drukkerek sokszor hatalmas összegekben fogadtak, hogy melyik viador fog győzni! Amikor a küzdelemben valamelyik harcos a földre került, magasra emelt kézzel a közönségtől irgalomért könyörgött.

Ha a nézők számára szimpatikus volt, felfelé emelt mutatóujjal jelezték: megkegyelmeznek neki. A lefelé fordított mutatóujj a halált jelezte: „Recipe ferrum!” (Fogadd be a vasat! – vagyis Fogadja be tested a kardot!)

Aztán ünnepi pillanatok következtek: a győztes a szurkolótábor üdvrivalgása közepette átvette a neki járó pénzjutalmat, sőt, ha többszörös győzelmével rászolgált, megkaphatta a felszabadítását jelképező fakardot.

Nem egy visszavonult gladiator gazdag emberként fejezte be életét, a közönség ajándékokkal halmozta el kedvencét, a játék rendezője pedig értékes serlegben aranypénzeket küldött a szépen küzdő gladiatornak. Nero az egyik szabadon bocsátott murmillónak palotát, földbirtokot ajándékozott. Az ünnepelt gladiatorokat durva és bárdolatlan neveltetésük ellenére sokan kedvelték s a nők rajongtak értük. 

Ám éhínség során vagy más ínséges időkben a gladiátorok azok közé tartoztak, akiknek az állam semmivel sem tartozott, és minden teketória nélkül elzavarták őket Rómából.

Suetonius a következőket írja a Kr. u. 6-7-ben bekövetkezett gabonaválság idejéről:

Augustus … méltóságát és erejét bizonyította egy másik alkalommal, amikor az adományosztás bejelentése után úgy találta, hogy a polgárok listája igencsak megnőtt a kevéssel azelőtt felszabadított rabszolgák száma miatt. Közhírré tette, hogy akiknek ő nem ígért semmit, nem jogosultak semmire, és nem volt hajlandó a teljes összeget felemelni. Ezért az eredeti kedvezményezetteknek kevesebbel kellett megelégedniük.

Egy kivételesen súlyos ínség idején pedig nem tudott volna megküzdeni a köznép elégedetlenségével, ha nem űzi el az olyan haszontalan szájakat a városból, mint a rabszolgapiacon tengődő rabszolgák, a gladiátoriskolák tagjai, az orvosok és a tanárok kivételével minden külföldi, valamint a házi rabszolgák.

A „minden haszontalan száj” kifejezés rávilágít arra, hogy igazából hogyan tekintettek a gladiátorokra a római államban, hiába övezte őket tisztelet a gondtalan időkben. Valójában az aljanép legaljának számítottak, nem többnek, mint árucikknek.

„Egyesek a mi gladiátori játékainkat kegyetlennek és embertelennek tarthatják, ahogy ezek manapság lejátszódnak, talán azok is. De amikor egy gonosztevő karddal kezében küzd az életéért, akkor talán van a fülnek jobb iskola a fájdalom és halál eltűrésére, de a szem számára biztosan nincs” – írta Cicero, aki néhanapján maga is elszórakozott a gladiátori versenyek látványán.

A kegyetlenkedés, az élet semmibevétele mélyen beleivódott a rabszolgtartó, római arisztokrácia szemléletébe.

A korai kereszténység idején az üldözöttek megbüntetésének, az új hit követői elrettentésének természetesen adódó formája volt az amphitetrumi látványosságként megrendezett tömeges kivégzés.

A keresztény tan terjesztőinek útmutatást kellett adni, hogy az új hitre tért emberek miképpen viseltessenek az állatviadalokkal, gladiaturákkal, mint látványosságokkal szemben, hiszen korábbi életükben, pogányként ezek kedvtelése nem volt bűnös cselekedet. A zsidóság és a kereszténység a római gladiátori játékokat elutasította, mert az pogány rítusokhoz kapcsolódott, mezítelenséghez vagy erőszakhoz. Amikor Heródes Jeruzsálemben színházat és amphiteátrumot építtetett, ahol állatviadalokat és gladiátori játékokat is bemutattak, Flavius szerint a zsidók elítélték ezt az új szokást, mivel „istentelenségnek tűnt a szemükben embereket dobni a vadállatok elé más emberek szórakoztatására”.

Tertullianus, Karthágó püspöke A látványosságokról írt könyvében részletesen foglalkozott a kereszténység és a cirkuszi játékok kapcsolatával. Az 1. zsoltár alapján bizonyította, hogy a keresztények számára tilos a cirkuszok és amphiteátrumok látogatása. A színházi és cirkuszi látványosságok valamennyi kelléke a bálványimádásból ered, magát az épületet a Napistennek szentelték, a cirkusz és a templomok díszei is ugyanazok, vagyis a „cirkusz tisztátalan istenségek birtoka”. A keresztény tartózkodik a dühtől, így a cirkusztól is, „ahol a veszett düh van az első helyen”. 

Bár Nagy Konstantin már 325-ben elítélte a gladiátori játékokat, további kétszáz év kellett ahhoz, hogy végleg megszüntessék őket a birodalomban.

5.4.  … et Pannonia (’és Pannoniában’) 

Pannonia s egyben a birodalom Alpoktól északra fekvő területeinek legnagyobb, római körszínháza az aquincumi katonai amphiteatrum. A bő 131 méter hosszú és 108 méter széles tojásdad alakú épület valószínűleg a természetes terepmélyedést kihasználva épült a katonai város déli peremén.

Az épület építésének idejét az északi kapu közelében előkerült feliratos tábláról pontosan ismerjük. Eszerint ezen a helyen az Aquincumban állomásozó II. legio építkezett itt Antoninus Pius uralma idején, 145 és 161 között.

Ez az emléktábla, amelyet két szárnyas Victoria-figura és a legió címerállata, a Pegazus díszít, alighanem az amfiteátrum északi kapuját, a Porta Pompaet ékesíthette. Valószínű, hogy a felirat már csak az épület megújítását, egy korábbi, fakonstrukciójú amphiteatrum kőből való átépítését örökítette meg. E feltételezett első amfiteátrum talán Hadrianus császár uralma alatt (Kr. u. 117-138), az aquincumi legiós tábor végleges felépítése idején épülhetett.

A 4. század vége felé az amphiteatrum bejáratait elfalazták, ezáltal jól védhető erődítménnyé alakították át. Az elzáró falak feletti pusztulási rétegből római érmek kerültek elő, ami arra mutat, hogy az erőd még a római uralom idején elpusztult. Ezután a népvándorlás népei használták a kitűnően védhető épületet. A hatalmas földépítmény túlélte a népvándorlást, és a magyar honfoglalás idején az „Attila városában” (azaz Aquincumban) megtelepedő magyar fejedelmek számára is a katonavárosi amphiteatrum mutatkozott a legjobban védhető vezéri szálláshelynek.

A középkori források emlegette „Kurszán-várát” a kutatás hitelt érdemlően azonosította az amphiteatrum ekkor még minden bizonnyal emeletnyi magasságban álló maradványaival. A magyar középkor folyamán aztán a még mindig álló falak között (erről egy 1606-ban készült metszet tanúskodik) valamiféle börtön és talán kivégzőhely lehetett, amint a feltárás során előkerült vasbilincsek és fejetlen csontvázak tanúsítják. Erre utalnak a hely 17-18. századi nevei is: Sintérhegy, Galgenberg.

A 19. század elején azután beépítették az ekkor Királyhegynek nevezett romterületet, az itt épült házak pontosan kirajzolták az amphiteatrum körvonalait. Ennek ellenére a régészeti kutatás csak viszonylag későn, 1925-ben azonosította a maradványokat. Az időközben feltárt másik aquincumi amphiteatrum ismeretében ugyanis senki sem feltételezte, hogy a határvidéki városban két körszínház is működött. 

A Római Birodalomban nem ment ritkaságszámba, hogy egy városnak akár két amphiteatruma is volt. E gyakorlat szerint Pannonia városai is különálló amphiteatrumot tartottak fenn katonai illetve civil településeiknek.

A Pytheas Kiadó gondozásában napvilágot látott könyvben Borhy László régész Brigetio (ma Komárom) feltárásának tanulságait teszi közzé. „Brigetio már a Kr.u. II. században létezett. Egy Aquincum kiterjedésű város volt, amely három településrészből állt. Egyrészt volt a katonai tábor, ahol a 6000 fős légió állomásozott. Körülötte a táborváros helyezkedett el, ahol a légiót kiszolgáló iparosok, kereskedők, valamint a katonák családtagjai éltek. Ez egy városias szerkezetű, nagy kiterjedésű település volt, amely ugyanolyan közművekkel rendelkezett, mint egy rendes város. Ám mivel katonai területen jött létre, nem emelkedhetett városi rangra. … Ettől néhány kilométerre helyezkedett el a polgárváros, amely kezdetben az őslakosság romanizált részének volt a lakhelye. Az idők folyamán a település municipium, majd colonia rangot kapott. Ez a fejlődés Pannoniában több helyen megfigyelhető, így Aquincumban, az ausztriai Carnuntumban, s Vindobonában, a mai Bécs római kori elődjében. Brigetio volt a negyedik ilyen település.”

A könyv részben azzal foglalkozik, hogy voltak-e Brigetióban amfiteátrumok. „Egy egészen biztosan volt, de talán beszélhetünk kettőről. A katonaságnak saját amfiteátruma van, ahol minden ülés az övék. Vannak ugyan arra vonatkozó adatok, hogy a szomszéd város vezetői dísz-ülőhelyet kaptak benne, de a katonaság mindig fenntartja magának a jogot, hogy az odalátogató civileket az arénától távolabb eső helyekre ültesse.

Egy felirat tanúsága szerint egy Brigetioban épült amfiteátrumban kijelölnek egy 70 római láb hosszúságú szakaszt a katonák számára. Tehát valószínű, hogy ez az amfiteátrum nem a katonaság tulajdonában, hanem másvalaki,leginkább a polgárváros kezelésében van. Nagyon jól kimutatható, hogy olyan városok esetében, ahol a katonai település és a polgári rész egyaránt rendelkezik amfiteátrummal, kölcsönösen gesztusokat tesznek egymás felé a fenntartók.”

bővebben:http://mult-kor.hu/20090325_konyv_a_brigetioi_amfiteatrumokrol

Hungarice – magyarul

A rómaiak a férfit, aki az első hivatalt viselte consulnak nevezték. A consul előtt hosszú sorban vonultak a lictorok, akik a jog vesszőnyalábját hordozták, előttük a másik consul vonult. A consulnak tizenkét lictora volt, akik a hatalom jelvényeit, a vesszőnyalábokat hordozták. A vesszőnyalábokban bárdokat vittek. A consulok háborúban a római hadsereg katonáinak, békében a polgároknak parancsoltak. Minden közhivatalt meghatározott rendben, meghatározott életkorban viseltek a római polgárok. Cicero, aki új ember volt, minden hivatalt a maga idejében viselt.

A questorok a kincstárat kezelték. Az aedilisek, akiket az épületekről neveztek el, nem csak a szentélyeket, hanem a magánházakat is gondozták. Az ítéleteket a praetorok hozták. A censor a római polgárokat és tulajdonukat vette számba. A dictatort a köztársaság nagy veszélyhelyzetében consuli joggal nevezte ki a senatus.

A rómaiak a napot vagy ünnepinek vagy hétköznapinak vagy kettévágottnak nevezték. Ünnepnapon a város lakosai elhagyták házaikat és az istenek templomaihoz vonultak. Miután az emberek befejezték a komoly dolgokat és megtették a szent cselekedeteket a dolgok szerencsés kimeneteléért, az amphiteatrumba vagy a circusba siettek, és gyönyörködtek az ünnepi játékokban.  

Szállóige (jeles mondás)

Dícsérjük az ősöket, de a mi időnkben élünk. (Ovidius)

6.3. Cultura Romana  – Római kultúra

A királyság korában, Rómában megkülönböztető öltözékével: bíborpalástjával, arany diadémjával és jogarával, de testőrségével és méltóságának megannyi más jelvényével is maga a király lépett fel hatalmi jelképként a közösségen belül.

Később, a római köztársaság idején, annak választott főtisztségviselői, az állami főhatalommal (imperium) bíró nagyobb magistratusok, a consulok és a praetorok váltak –  hatalmi és rendi jelvényeik alapján – az időlegesen igazgatásuk alá rendelt közösség államhatalmi jelképeivé.

Még inkább így volt ez a császárság korában, amikor az uralkodó a maga nagyon is valós személyében a római nép méltóságának (maiestas populi Romani) elvont fogalmát testesítette meg.

Feliratokon és érmeken, diadalíveken és a reprezentatív célú, monumentális épületek homlokzatán ma is látható a hajdanvolt római állam megjelenítésére hivatott négy betű: S.P.Q.R. Ott láthatjuk őket a legiók hadi jelvényein is, a legfőbb állami istenség, Juppiter ezüst, majd aranyból készült sasa alatt. Jelentése: Senatus populusque Romanus – ’a szenátus és a római nép’.

A Rómában legfőbb államhatalmi szimbólumként használt vesszőnyaláb (fasces) etruszk eredetű. A hagyomány szerint a királyok korában hozták Rómába. A vörös bőrszíjakkal átkötött, rendszerint szil- vagy nyírfából készült, kb. 1,5 m hosszú vesszőnyaláb, a benne alkalomszerűen elhelyezett kétélű bárddal (securis), a legfőbb magistratusok hivatali és büntető hatalmának jelképe volt. A bárdot azonban csak a város megszentelt határán (pomoerium) kívül tűzethette be a vesszőnyalábba az erre jogosult magistratus. 
A korai köztársaság időszakában a magistratus bárddal végrehajtott halálbüntetést is elrendelhetett, különösen a hadra kelt seregben történt súlyos függelemsértés esetén. A halálbüntetést a fascest hordozó szabad, ám tisztségüket fizetésért ellátó hivatalszolgák, a lictorok hajtották végre, akik bal vállukon hordozták a fascest.

A fasces fogalmától elválaszthatatlan az azt hordozó lictorok személye, akik fizetett közfeladatként, élethossziglan látták el megbízatásukat. A lictorok Rómában a polgárok tradicionális öltözetében, a togában jelentek meg, míg a hadra kelt seregnél katonai köpenyt viseltek.

lictorok alapvető feladatai közé tartozott az általuk kísért, közfeladatot ellátó magistratus rangjához illő fellépésének biztosítása. Ők kopogtattak be abba a magánházba, amelybe a magistratus hivatalos célból belépett, de ugyancsak lictorai biztosítottak szabad utat a főtisztségviselő számára, hogy áthaladhasson a tömegen.

 Feladataik körébe tartozott még a magistratustól elrendelt testi büntetések (pl. korbácsolás) végrehajtása és letartóztathatták és őrizetbe vehették a polgárokat is. 

A lictorok száma az általuk kísért tisztségviselő rangja szerint változott. Az imperiummal felruházott consulokat 12 lictor kísérhette. Rangban a consulok után következtek a praetorok. Nekik Rómában, a városban 2, a falakon kívül 6 lictor járt. A legerősebb hatalma a dictatornak volt: őt – a kezében összpontosuló főhatalom (summum imperium) tárgyiasult kifejeződéseként – 24 lictor illette meg. Lictorok kísérték a fontos állami kultuszt végző, az örökkön égő tűz táplálását ellátó Vesta-szüzeket is.

6.3.3. Sella curulis

A consulok, illetve praetorok mellett díszes hivatali szék illette meg a hivatali hatalommal rendelkező aedilis curulisokat is. Ők városrendészeti feladatokkal, a gabonaellátás, illetve a szegényebb néprétegeknek járó gabonaosztás lebonyolításával és ellenőrzésével, továbbá az évente ismétlődő ünnepi játékok rendezésével és felügyeletével voltak megbízva. A nekik kijáró díszes ülőalkalmatosság ugyancsak etruszk eredetű: a hagyomány szerint az etruszk királyoktól átvett trónszék egyszerűsített változata. Háta és karfája nem volt, ívelt, összecsukható lábait elefántcsont borítás fedte. Könnyen szállítható, szinte bárhol felállítható volt: törvényszéki tárgyalásokon és népgyűléseken, a sorozások alkalmával vagy a szenátusban való elnökléskor.

Szemben a királyi trónszékkel, nem lehetett hosszabb időn át hanyag testtartásban ülni vagy gőgösen elheverni benne, hiszen nem volt kényelmes bútordarab. Így a benne helyet foglalót mintegy arra ösztönözte, hogy gyorsan és hatékonyan intézze el a rábízott ügyeket.

6.3.4. Toga picta

Teljes egészében bíborszövetből készült, aranyszálakkal hímzett tógát viseltek a köztársaság korában a diadalmenetet tartó hadvezérek, az ünnepi játékok vezetői, majd később a császárok is.

A bíborköpeny kezdetben, az etruszk királyok idején (Kr. e. 753-510) a királyt illette meg. A köztársaság korában csak a legfőbb állami istenséget, a Capitoliumi Juppitert, s a diadalmenete napján egyfajta földi Juppiterré magasztosuló győztes hadvezért, a triumfáló imperatorokat illette meg.

Később a bíborköpeny Iulius Caesar (Kr. e. 100-44), majd a római császárok reprezentatív öltözékévé vált. A császárkorban a legfőbb állami istenséget megillető bíboröltözék az államhatalom birtoklásának kizárólagos joggal felöltött jelévé: az uralkodói bíborrá lett. 
A már az etruszk királyoktól is viselt bíboröltözék így a római császárság korának egyik jellegzetes tárgyi jelképévé emelkedve, a későbbi korok számára is az uralkodói hatalom egyik szimbólumává vált. (Vö. Bíborbanszületett Konstantin)

A római köztársaságban megannyi külsődleges jel is mutatta az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyét. A két kiváltságos rend (ordo) tagjai, a szenátorok, majd később a lovagok is aranygyűrű viselésére voltak jogosultak. A szenátorok rendjének tagjai, magasabb társadalmi presztízsük jeleként, emellett nyilvános alkalmakkor felöltött köznapi viseletükkel, a ruhanyak szélétől a ruha aljáig párhuzamosan futó két bíborsávval díszített tunicával is megkülönböztették magukat.

A lovagrend tagjainak a köznapi viseletnek számító tunicán csak egy keskeny bíborsáv járt. Az egykor az etruszk királyok palástjának anyagául szolgáló, csak általuk viselt bíbor a magasabb hivatali hatalom méltóságának, s egyben a rendi hovatartozás jellegének kifejezőjévé is vált.

Az elkülönülő rendi szerveződés státusjelévé vált a nyilvános alkalmakkor viselt cipő is. A patríciusi származású főbb magistratusok vörös bőrből készített lábbelijét a térd alatt négy, a lábszár köré tekert bőrszíjjal fűzték össze, s a boka magasságában félhold alakú ezüst- vagy elefántcsont dísszel látták el azt. Ilyet viseltek a consulok és a praetorok, illetve az aediles curules is. A szenátorok nyilvános alkalmakra felöltött cipője (otthoni használatra a szandál szolgált) fekete bőrből készült, s nem volt rajta díszítés.

Változatos módon jelezte a társadalomban elfoglalt helyét az egyén ünnepi ruházata is. Már megjelenésével római polgárként azonosította magát a sajátos „nemzeti” viseletnek számító, gazdagon redőzött, nehézkes ruhadarabot, a togát felöltő személy.

Az egyszerű polgárok togája díszítés nélküli, festetlen gyapjúból, majd később lenvászonból készült.  

bővebben: Szlávik Gábor: Tóga, tunika, vesszőnyaláb

6.3.5. A principatus rendszere

Ez az új forma – bár ezt a nevében ügyesen titkolta – a világtörténelem legburkoltabb monarchiája volt. Köztársasági keretek között működött a diktatúra – egy ember kezében összpontosított hatalommal. Ezért szükség volt az uralkodó elsőbbségét illusztráló, igazoló és propagáló hatalmi megnyilvánulásokra és az ezt bemutató szimbólumok megkülönböztetett jelentőséget nyertek. 

A princeps rendkívül diplomatikus politikával és kitűnően megválasztott tanácsadókkal minden eszközt felhasznált rendszerének igazolására és népszerűsítésére. A legfontosabb ideológiai fogódzókat M. Terentius Varro és M. Tullius Cicero szolgáltatták.

Cicero például a válságba jutott állam (respublica) megmentőjét egy rector vagy princeps rei publicae személyében látta, aki a római állam nagyságának a képviselője és védelmezője, a szükséges erények birtokában lévő derék polgár (vir bonus), ezáltal személye az állam zavartalan működésének garanciája.

Augustus hatalmának szimbóluma és rendszerének elvi igazolása is lehetne a

6.3.6. clipeus virtutis, az aranypajzs,

amit a senatus Kr. e. 27-ben elismerésként ajándékozott neki, feliratként a négy alaperény (virtus, clementia, pietas, iustitia) szerepelt rajta, igazolva azt, hogy mint vir bonus (derék polgár) a tradicionális értékek birtokában van, ugyanakkor rendelkezik az uralkodói erényekkel és kiválóságokkal is. Az ajándékozást sestertiuson (római váltópénz) is megörökítették, a tömegek számára közvetített üzenet szerint a pajzsot  Victoria, a győzelem istennője hozta az égből Augustusnak. 

A keleti, hellenisztikus istenkirályoknak hatalmuk teljességéhez szükségük volt isteni, de legalábbis emberfeletti mivoltuk propagálására. Ezt többféle módon hangoztatták a császárok. Octavianust már részben az „emberfeletti” szférába emelte az a tény, hogy az istenné vált Caesar örököse.

A Iuliusok nemzetsége isteni ősökre vezette vissza eredetét. (Vö. A trójai mondakör és annak „folytatása” az Aeneis. A tűzvészben pusztuló Trójából Aeneas – akinek atyja, Ankhiszész  Priamosz király testvére, anyja maga Aphrodité – hosszú hányattatás után talál új hazát a magával menekített házi isteneknek Latium partjainál.)

Octavianus, principatusi uralma kezdetén, tanácsadói javaslatára az Augustus (fenséges) nevet választotta.

Az augustus jelzőt korábban kizárólag szent tárgyak, építmények jelzője volt, a város alapítását bejelentő madárjóslatot is augustum auguriumként említették. Az új princepset tehát a neve polgártársai fölé, az „emberfeletti” szférába emelte. Nem isten, de mindenki másnál több, amit egyértelműen hirdet az Augustus megnevezés.

Az új uralkodó a hatalom megerősítésének fontos elemét vélte felfedezni a kultuszban, ezért vallási reformja keretében a korábbi főisten, Iuppiter rovására fokozta Apollo befolyását és tiszteletét. (Az Augustus név etimológiailag rokon az augur kifejezéssel, amely Apollo funkciójára utal, másrészt ezen isten pártfogásának is tulajdonította az Actium melletti győzelmét, amelyet a hatalom megszerzéséért vívott Antonius-szal, s az istennek állt a közelben egy szentélye.

A saját isteni tisztelete kapcsán óvatosságra intette Caesar nem olyan régi példája, ezért azt Rómában és Itáliában hivatalosan nem engedte meg, magánkezdeményezésre is csak a Geniusa (védőszelleme), Maiestasa (Fensége) és Numene (Istensége) kaphatott kultikus tiszteletet. 

 Szintén a vallási szférába tartozó, kultikus aktus az eskü, amit Augustus nevére tettek le a hadseregbe először belépő újoncok, majd ezt évenként megújították.  Ez a cselekmény Augustus címei közül a legfontosabbnak, az Imperator címnek is egyértelmű propagálása volt. Később a provinciákban a helytartó elnökletével tartottak ünnepélyes, tartományi gyűléseket, amelyen a polgári lakosság megjelent képviselői is esküt tettek az uralkodóra annak születésnapján.


Az egyik, fennmaradt esküformula:

„Fogadom, hogy ellensége leszek azoknak, akikről megtudom, hogy C. Caesar Germanicus ellenségei, s ha valaki veszélyezteti életét vagy testi épségét, azt fegyverrel, pusztító háborúban üldözöm szakadatlan, mindaddig, míg el nem nyeri büntetését. Sem magamat, sem gyermekeimet nem tartom kedvesebbeknek az ő biztonságánál, s azt, aki ellenséges érzületet táplál iránta, ellenségemnek tekintem. Ha szándékosan megszegem fogadalmam, vagy hagyom magam eltéríteni attól, akkor engem s gyermekeimet Iuppiter Optimus Maximus (a jóságos és fenséges Iuppiter) és az isteni Augustus, valamint az összes többi halhatatlan isten fosszon meg hazámtól, egészségemtől és minden vagyonomtól.” 

Ara Pacis Augustae (Augustus Béke Oltára)  

A princeps, azon túl, hogy saját személyét a hivatalos álllami kultusz részévé tette, még papi tisztséget is viselt. A pontifex maximus tisztség viselésével is Caesar örököse volt.

A római világbirodalom megteremtésében jelentős szerepet kapott Augustus, a vele elérkezett új aranykorral és a sokat propagált Pax Augustával. Az valóban tény, hogy a hosszas polgárháborús időszak után ő teremtett békét.

Az Ara Pacis Augustae néven ismert békeoltár abból az alkalomból készült, hogy a princeps sikeresen visszatért a nyugati provinciákból, a senatus pedig elrendelte, hogy az oltárnál a magistratusok, a papok és a Vesta papnők évenként mutassanak be áldozatot.

 
A békeoltár a Mars mezőn állt, nem maradt meg teljes épségben, de a helyreállított építményből, továbbá pénzeken megmaradt ábrázolásokból ismerjük. Egy emelvényre állított négyszög alapú építmény volt, az oldalain domborművekkel, amelyeknek legfontosabb mondanivalója Róma nagyságának a hirdetése, természetesen Augustus vezetése alatt. A princeps személyében a második államalapítót, az aranykor visszahozóját ábrázolták, Itália és a haza atyja (pater patriae) címet valójában is viselte.

Az oltár északi és déli frízein ünnepi körmenet látható, előtérben az áldozatot bemutató Augustus (pontifex maximus), mögötte papok, utána a családja, a senatorok és a nép. A princeps alakja méretét tekintve nem nagyobb, de világosan elkülöníthető. A gyerekek ábrázolása utal a princeps dinasztikus terveire, egyben hangsúlyozza, hogy az uralkodó számára mennyire fontos a felnövekvő generáció.

Az uralkodó tekintélyének, hatalmának illusztrálására – a rómaiaknál hagyományos- ám a principatus korában kifejezetten az uralkodó számára fenntartott lehetőség a diadalmenet (triumphus) rendezése. Augustus – bár hatalmi rendszerét tarthatjuk katonai diktatúrának is – személyesen sohasem vezetett hadat. Ezt mindig az általa kiválasztott és iránta feltétlenül lojális hadvezérekre bízta (Agrippa, Tiberius, Drusus). Ennek ellenére az általános össznépi ünneplést és hatalmi demonstrációt tudatosan felhasználta mindenhatóságának illusztrálására, ezért is sajnálta, hogy Kleopátrát – aki különösen jól mutatott volna a világura győzelmi menetében – nem vezethette fel triumphusában.

A diadalmenet egy különleges, az emberi és isteni szféra határán mozgó esemény, ekkor ugyanis a győztes hadvezér, jelesül Augustus, hacsak rövid időre is, Iuppiterként jelenhet meg a nép előtt. Győzelmi kocsiján adott útvonalon vonul, merev, szoborszerű tartásban, a főisten, Iuppiter Maximus optimus ornatusában, amelyet a capitoliumi szoborról „kölcsönvettek” erre az alkalomra.


Augustus, bár önmagát elsősorban katonának tartotta, alapos irodalmi, retorikai és filozófiai műveltséggel rendelkezett és sikeresen választotta meg közvetlen munkatársait is. Korán fölismerte az irodalom és a művészetek szerepét eszméinek terjesztésében. Művelőiket figyelemre méltatta: részt vett felolvasásaikon, meghívta őket udvarába, anyagi függetlenséget biztosított számukra, s ezzel növelte az irodalom és művészet társadalmi megbecsülését is.  A művészeti élet támogatásában biztos ítéletű segítője volt

Gaius Cilnius Maecenas, aki etruszk fejedelmi családból származott. Művelt, finom modorú diplomataként közreműködött a brundisiumi békekötésben Antonius és Octavianus között. Az actiumi csata után visszavonult a politikai élettől és mint patronus fontos szerepet töltött be az irodalmi élet irányításában. Maga is költő volt, de ennél is fontosabb, hogy irodalmi körében olyan költők kaptak támogatást, mint Vergilius, Horatius és mások. Az augustusi kor irodalmát a római költészet aranykorának szokták nevezni, amely Kr. e. 43-tól, Cicero halálától Kr. u. 14-ig, Augustus haláláig tart.

(Nevét máig őrzi az önzetlen művészetpártoló tevékenységet jelző mecénás szavunk.)

 Vergilius

Publius Vergilius Maro, a Mantua melletti Andesben, Észak-Itáliában született. Az itáliai tájhoz való kötődése, szeretete költészetét is meghatározta, a harmincas évek közepe táján kezdett bele nagy tanítókölteményének, a Georgicának írásába. Ebben az időben Maecenas baráti köréhez tartozik, e művében említi először a nagy pártfogó nevét. Maecenasnál is kiemelkedőbb helyet kap Octavianus Caesar. Egyrészt felemlegeti nagy tetteit, másrészt újra és újra sejtetni engedi isteni mivoltát, aki ilyen minőségében is Vergilius ihletének egyik forrása:

„Végre te jöjj, Caesar, akiről nem tudjuk előre,

 Mily tisztségre kerülsz a haláltalanok seregében:

Városok őre leszel? mezeink ura? széles e földön 
Mint termésszerzőt vagy mint az idő fejedelmét

Áld-e a nép, ha felöltöd anyád mirtuszkoszorúját?”

Nagy művén, az Aeneisen 11 évig dolgozott, s a végleges változat elkészítése előtt meg akarta látogatni az eposz görög színhelyeit. Augustus társaságában el is utazott, azonban útközben megbetegedett, félbeszakították az utazást, visszafordultak, de mielőtt Brundisiumba értek volna, Vergilius meghalt (Kr. e. 19. szeptember 21-én). A beteg költő végrendeletében meghagyta, hogy az általa befejezetlennek tekintett Aeneist égessék el. Augustus azonban megtiltotta végakaratának teljesítését, és az eposzt abban az állapotban, amelyben volt, kiadatta, még a félsorokat sem engedte kiegészíteni.

Vergilius a Iuliusok isteni eredetét is igazolni kívánta Aeneis című eposzával, továbbá megfogalmazta Róma világtörténelmi küldetését is.

 Horatius

 Quintus Horatius Flaccus a dél-itáliai Venusiában született, apja felszabadított rabszolgaként (libertinus) kis birtokra tett szert, majd Rómába költözött, s ott ingatlanközvetítő (coactor argentarius) lett.

A római stúdiumok után a fiatal Horatius Athénba ment filozófiát tanulni, ahol Caesar meggyilkolása után Brutus és társai gyülekeztek, s Horatiust is közéjük sodorta a lelkesedés. A philippi csatában katonai tribunusként harcolt, majd eldobva pajzsát menekülni kényszerült. Ezután visszatért Rómába, de ott szegénység fogadta, a triumvirek elkobozták apja házát és birtokát. A szegénység arra kényszerítette, hogy verseket írjon, bár maradék vagyonáért egy írnoki állást (scriba quaestorius) vásárolt, azaz az államkincstár hivatalnoka lett.

Először görögül kezdett verselni, ám ráébredt, hogy ez olyan, mintha fát hordana az erdőbe, ezért latinnal folytatta. Ez időben került kapcsolatba Vergiliusszal, aki Maecenas figyelmébe ajánlotta. A felszabadított rabszolga gyermeke (libertino patre natus) kínosan feszengett az első találkozáson az előkelő Maecenas előtt. Bemutatkozására Maecenas röviden válaszolt, ám kilenc hónap múlva hívatta és baráti körének tagjává tette. A szabin hegyek között birtokot kapott Maecenastól, amely anyagi függetlenséget és nyugalmat biztosított számára. Ettől kezdve általában itt élt, s csak ritkán váltotta fel vidéki életét hosszabb-rövidebb római tartózkodással. Barátsága Maecenasszal felhőtlen maradt. Augustus megkérte, legyen a személyi titkára, Horatius azonban nem fogadta el a bizalmi állást, s a császár nem neheztelt meg rá emiatt. Sőt Kr. e. 17-ben — Vergilius halála után — mint korának legnagyobb élő költőjét, Horatiust kérte meg a Százados ének megírására.

A játékrendezés egy különlegesen egyedi esete a

6.3.7. Ludi Saeculares, a Százados játékok

többnapos, ünnepi rendezvénysorozata. A nevéből is következik, hogy nem rendezheti meg bármikor és bárki, erre lehetőség nagyjából százévenként adódik.

Augustus számára rendkívül fontos volt a Százados játékok rendezése hatalmának, uralkodása rendkívüliségének igazolására. Mivel önnön személyének korszakalkotó voltát is bizonyítani akarta, ezért megkereste azt a számítási szisztémát, amelyik szerint ez az alkalom az ő uralkodása idejére esik.

A rendezvény egy „új aranykor” uralkodójához méltó külsőségek között, különleges pompával hirdette Augustus hatalmát, tekintélyét és rendkívüli történelmi szerepét. Szerencsére ennek az ünnepségsorozatnak ránk maradtak a jegyzőkönyvei, így pontosan ismerjük a történéseket.

A Ludi Saeculares Kr. e. 17. május 31-től június 2-ig tartott. Nyitó eseményeként május 31. éjszakáján Augustus a Tiberis partján, a Campus Martiuson (a Mars mezőn) a Moerae (Moirák) tiszteletére kilenc-kilenc nőstény juhot és kecskét mutatott be égőáldozatként, és fohászkodott, hogy a sorsistennők gyarapítsák a Római Birodalom uralmát háborúban és békében egyaránt, biztosítsák a védelmet, a békét és a nyugalmat a római polgárok és az állam számára. 

Másnap újabb áldozásokra került sor, majd 27 fiú és 27 lány himnuszt énekelt, amelyet a Capitoliumon is megismételtek. A művet Quintus Horatius Flaccus szerezte. Csak azon gyermekek voltak alkalmasak a szereplésre, akiknek mindkét szülőjük életben volt, mert így ők még ártatlanok voltak, nem érintette meg őket a halál borzalma, de természetesen származásuk is fontos volt a kiválasztásukban. Az előadás után négylovas kocsiversenyt rendeztek. Az ünnep során tartottak éjszakai játékokat, latin és görög játékokat, színházi előadásokat, felvonulásokat.

Nagy fontossággal bírt a köztársasági hagyományok folytonosságának látszata. A korábbi szertartásokhoz képest a legjelentősebb változás az volt, hogy a sötétség istenei (Dis és Proserpina) helyett a legnagyobb áldozatokat az aranykor urai, Apollo és Diana kapták. Világosan kitűnik, hogy az imperium már nem a római nép, hanem Augustus és megbízottjai kezében összpontosul, ők az állam jólétének letéteményesei. Augustus – a régi felelevenítésével – új hagyományt teremtett, amit utódai is a saját hasznukra fordítottak.

Augustus uralkodása vége felé összefoglalta a saját pályafutását, viselt dolgait (res gestae), lényegében az életművét, mintegy politikai programként és végrendeletként.

Ezt az írást

6.3.8. Res gestae divi Augusti

néven ismerjük, köszönhetően annak, hogy végrendelete értelmében Rómában és a tartományokban feliratos formában megörökítették. 

Augustus principátusával érkezett el a régóta áhított Pax Romana, az augustusi béke, és ő az, aki megvalósította a renovatio imperii-t (a birodalom megújítása) is, képes volt továbbá a romulusi vérbűn lemosására, és teljesíteni tudta Róma világuralmi misszióját.

6.4. … et Pannonia (’és Pannoniában’)

Pannónia területének meghódítása nem egyszerre történt.

„A pannoniai törzseket, amelyeket az én principatusom előtt a római nép sohasem közelített meg, Tiberius Nero révén, aki mostoha fiam és legatusom volt, legyőztem, a római nép hatalma alá vettem, és Illyricum határait előbbre vittem, egészen a Danuvius folyó partjáig.”

(Augustus: Monumentum Ancyranum, Borzsák István ford.)

A barbárok régóta veszélyeztették a birodalom északi határait, ezért olyan természetes határt kellett keresni, amely nemcsak biztos védelmet, hanem a limest (kiépített, erődített határrendszer) őrző katonai egységek szabad mozgását, zavartalan ellátását is lehetővé teszi. Ennek a követelménynek a Kárpát-medencében legjobban a Duna vonala felelt meg, a tőle délre és nyugatra elterülő vidék jól járható vízi- és szárazföldi útjaival. 
Amíg azonban a rómaiak birtokba vették a mai Dunántúl egészét, egy jó fél évszázad telt el. Augustus korában Pannonia elnevezéssel még csak a Szávától délre fekvő keskeny földszalagot illették, az is a nagyobb Illyricum provincia része volt. Tiberius hódította meg a Dráva–Száva közét, Domitianus korára pedig már hatalmukban tartották a Duna teljes magyarországi vonalát.

Pannonia kb. Kr.  u. 10-től szerepel külön tartományként. Székhelye feltehetően Poetovio (Ptuj) volt, s egy helytartó irányította. Majd Traianus uralkodása idején a könnyebb közigazgatás miatt kettéosztották a tartományt. Felső-Pannonia helytartója Carnuntumban székelt, Alsó-Pannoniáé pedig Aquincumban.

A tartomány északi felét benépesítő kelta lakosság területeiért valószínűleg nem folytak harcok, itt inkább – Pannónia teljes római uralom alá vonásának viszonylag hosszú időtartama is erre mutat –  a közismerten kiváló római diplomácia szerződésekkel érte el a Duna északi folyása mentén fekvő területek csatlakozását.

Pannoniában éppúgy, mint bármely más császári tartományban, a helytartó a császár tekintélyét képviselte, az ő kezében összpontosult a legfőbb katonai és polgári hatalom.

Természetesen az fontos volt, hogy egy helytartó se legyen túlságosan nagy katonai hatalom birtokában. Ezért, vagy a tartomány területének megnövekedése miatt, vagy mert szükséges lett az ott állomásozó legiók számának növelése, tartományt részekre osztották s mindegyik rész élére külön helytartót állítottak.

A katonai és polgári hatalom szétválasztása Hadrianus uralkodása alatt történt meg. A Kr. u. 3. századra a a polgári joghatóságot a praeses gyakorolja, míg a határok védelme a dux limitis feladata.

A romanizáció a hadsereg után a hatalmi-hivatali bürokrácia kiépítésével  zajlott. Ez együtt járt a városiasodási folyamattal. A Iulius–Claudius dinasztia idején még csak két pannon városról tudunk: az egyik Emona (Ljubljana), a másik Savaria (Szombathely). A Flaviusok idején a Dráva–Száva mentén újabb négy város, Savaria közelében pedig Scarbantia (Sopron) létesült.

Traianus és Hadrianus alatt tovább sűrűsödnek a két déli folyó partján a települések, de a provincia belsejében is keletkezik két város a Borostyán út mentén: Carnuntum, illetve dél felé Sala (bár ennek helye és megléte kétséges). Ekkor azonban már a Duna keleti szakasza is bekapcsolódik a romanizálódó világba, itt létesül, viszonylag hamar Aquincum.


Ezeknek a városoknak két fő típusa volt.

         A coloniatelepítéssel keletkezett (veteránoknak osztottak végkielégítésként földet – deductio), s ekkor többnyire még nem lakott területet építettek be, pl: Savaria, melyet Claudius császár alapított valamikor az I. sz. közepén. A coloniák egyenrangú városok voltak Rómával, lakói is a teljes jogú római polgárok közé tartoztak.

         A városok másik típusa a municipium, amely önkormányzattal rendelkező település, s római polgároktól a peregrinus (idegen) őslakosokig bárki a lakója lehetett. Municipium volt pl. Scarbantia, illetve Aquincum is addig, míg 194-ben meg nem kapta a colonia rangot. 

Érdekes, hogy a kétféle település alaprajzában is jól elkülöníthető egymástól. Savaria nem épült rá semmiféle más településre, így jól rekonstruálható sakktáblaszerű alaprajza. Utcái derékszögben metszették egymást, a lakóépületek pedig insulákban (szigetekben) helyezkedtek el.

Teljesen más a közelben fekvő Scarbantia alaprajza. Ott is láthatóak ugyan az egyenes utcák, de ezek nem minden esetben párhuzamosak. A városfal pedig nem téglalap alakú, hanem ovális vonalban halad.

A provincia városai kicsiben Rómát utánozták.

Az utazók mindenütt megtalálták a birodalom más városaiban is működő tisztviselői kart: az aediliseket, decuriokat, az állami istenek kultuszának papjait és templomait. Bárhol elmehettek az amphitheatrumba megnézni egy-egy állatviadalt, megizzaszthatták magukat a város gőzfürdőjében, vagy kisétálhattak a fórumra. Igazán otthon érezhették magukat Pannonia városaiban, legföljebb ritkábban hallottak latin szót, hisz a provinciában minden őslakos használhatta a saját nyelvét, s inkább csak akkor tanult meg latinul, ha hivatalnoki pályára lépett.

A római vallás is rugalmas volt, az idegen isten tiszteletét nem tiltotta. A keresztényeket sem azért üldözték, mintha istenük nem fért volna el a pogány istenek között, hanem mert a keresztények többnyire vonakodtak bemutatni a császár geniusának kötelező áldozatot. Nagy népszerűségnek örvendtek Pannoniában olyan perzsa, egyiptomi származású istenségek, mint Isis, Serapis, Mithras. Mindezek kultuszát a katonaság, illetve a kereskedők terjesztették el.

Gyakran maga a császár szorgalmazta egy-egy keleti istenség kultuszát. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy a provinciák őslakosai nem érezték zsarnoki gyarmatosítóknak a rómaiakat.

bővebben: Jánosné Petruska Magdolna: Az antik Róma Napjai c. könyvben

  Hungarice – magyarul

A római ifjak szívesen éltek házasságban, de nagy volt az asszonyok hiánya, mivel a szomszédok nem léptek házasságra a rómaiakkal. Akkor Romulus a szomszédos népekhez atyákat küldött követségbe, hogy házassági szövetséget szerezzenek a római népnek. A követeket seholsem fogadták szívesen.

Akkor Romulus játékokat rendezett, amelyre sok halandó elment. A szabinok nagy tömege jött gyermekekkel és feleségekkel. Amikor a vendégek megnézték a várost, és a látványosságokat megcsodálták, Romulus jelt adott a római ifjaknak, hogy a szabin szüzeket ragadják el, és őket vigyék magukkal. A szomorú szülők elmenekültek és nagy volt a felháborodásuk.

A mi öregjeink  amikor az igaz férfiakat dícsérték, akkor a derék földműveseket és a tisztességes telepeseket dícsérték. A földművesekből híres férfiak és bátor katonák váltak.

Ezek lesznek a gazdák kötelességei. Nehogy nagy fényűzésben legyen. A gazdasszony avagy a feleség sem a házat, sem önmagát ne hagyja el. Legyen takaros, a villát takarítsa ki. Amikor ünnep lesz, a tűzhelyre helyezzen koszorút, a házi istenekhez könyörögjön bőségért.

 BÉKE

Már állnak a fegyvernek és halálnak előkészített sorok,

   Már a kürt készült jelet adni a csatára:

Amikor hirtelen az atyák és a férjek közé jönnek,

   Ölükben  a gyermekeket, a becses zálogokat tartják…

A férfiak bátorsága alábbszáll, a kardokat a hüvelybe dugva,

  Az apósnak rokoni kézfogást nyújtanak és elfogadnak.   

 Közmondás

Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.

7.3. Cultura Romana  – Római kultúra

Minden családban öröm a gyermek születése. Ha az apa az újszülöttet a magáénak ismerte el, a padlóra helyezte, majd a magasba emelte, ezzel a cselekedettel a család feje elismerte gyermeke törvényes származását.

A kisdednek 8-9 nap múlva kicsiny bőrből, fémből, esetleg aranyból készült kerek tokocskát (bulla) akasztottak a nyakába, amelybe a gonosz varázslatok ellen amulettet helyeztek. A bulla átadásával a gyermek egyidejűleg megkapta a keresztnevét (praenomen).



A legrégibb időben a rómaiak csak egy nevet viseltek, pl.: Romulus, Remus. De már régtől fogva, a szabinokkal történt egyesülés után két nevük volt, pl.: Servius Tullius.
A köztársaság korától kezdve a szabad embernek rendszerint három neve volt. Ennek a római névnek az első tagja a praenomen, ami a mi kereszt- vagy utónevünknek felel meg. A második a nomen gentile, vagyis a nemzetség neve, a harmadik pedig a cognomen, a család neve. Pl.: Caius Julius Caesar.

A praenomen jelölte meg a nemzetségen és a családon belül az egyént. Ezt a nevet az írásban rendszerint rövidítve tüntették fel és csak 17-18 praenomen volt használatban.

A gyakrabban használt praenomenek, és rövidítésük:

Aulus              rövidítve:        A.
Gaius              rövidítve:        C.
Gnaeus            rövidítve:        Cn.
Decimus                                 D.
Marcus                                   M.
Publius                                   P.
Quintus                                  Q.
Sextus                                   Sex.
Tiberius                                  Ti.
Titus                                       T.

A ritkábban használt praenomenek a kővetkezők voltak:

Appius            rövidítve:        Ap.
Kaeso              rövidítve:        K.  
Mamercus                               Mam.
Martus                                    M.
Numerius                                N.
Servius                                   Ser.
Spurius                                   Sp.

  A nevek gyakran a gyermek születésének időpontjáról (Lucius – nappal, Manius – reggel),

valamely istenségről (Marcus és Mamercus Marsról, Tiberius Τiberisről), a bő gyermekáldásról (Quintus – ötödik, Sextus – hatodik, Decimus – tizedik) emlékeztek meg. Később szokássá vált, hogy az elsőszülött az apja praenomenjét kapja.  

Mivel a keresztnevek száma ilyen csekély volt, szokássá vált a római családokban, hogy csak az első fiúgyermekeknek választottak utónevet, az ötödiktől kezdve sorszámmal jelölték meg őket: Quintus – 5., Sextus – 6. stb.

Ha egy személy szégyent hozott a családjára, s államellenes cselekedetet követett el, annak praenomenjét a nemzetség többé nem használta. Azonban ez csak az előkelőkre vonatkozott, az egyszerű nép nem törődött ezzel. 

nomen gentile a nemzetségből való eredetet mutatta, sőt azt is meg lehetett állapítani, hogy honnan származott a nemzetség. Csaknem valamennyi római nemzetség neve ius-ra végződött (pl. Cornelius, Claudius, Julius).

Az -as és -a végződésű nevek etruszk eredetre vallottak (vö.Maecenas).

A nemzetségnevek egy része is megfejthető:

Claudius – claudus = sánta, bicegő

Fabius – faba = bab

Flavius – flavus = szőke

cognoment az tette szükségessé, hogy a nemzetség tagjainak egyre számosabban lettek, a nemzetség különféle családokra bomlott, meg kellett különböztetni egymástól az ugyanolyan nemzetség más-más családjába tartozó egyéneket.

A cognomen általában a családfő valamely testi tulajdonságára utalt, leggyakrabban gúny- illetve ragadványnevek. Pl.

Naso – nagyorrú

Caesar – hosszú hajú

Cicero – borsó

Flaccus – kajla fülű

Ezeket a neveket eleinte a család azon tagjának adták, amelyre ráillettek, később azonban örökölték, és használatuk során éppúgy nem gondoltak arra, hogy illenek-e viselőjükre, mint a magyar névadásban a Nagy, Kis, Zsíros stb. nevek esetében.  

Augustust eredetileg csupán C. Octaviusnak hívták. Minthogy Caesar végrendeletében örökbe fogadta, új nevét C. Iulius Caesar Octavianusnak kellett volna írnia, de neki sokkal jobban tetszett az előkelő Iulius Caesar patriciusi neve s ezért elhagyta az Octavianus nevet.

Később teljesen átalakította a nevét: felvette a hadsereg adományozta és hadvezérséget jelentő imperator szót praenοmenként, megtartotta Caesar nevét és hozzácsatolta a senatus adományozta megtisztelő Augustus nevet, egyben hivatkozott arra, hogy ő az istenített Caesar fia. Így új neve már így szólt: Imperator Caesar divi filius Augustus.

(Augustus halála után szokássá vált, hogy valamennyi császár a nevéhez Caesar nevét is felvette. Ezzel a Caesar név a császári méltósággal azonosult és ebből a szóból származik a császár, Kaiser, cár szó. Minthogy az imperator szó is hozzátartozott a császár, nevében is, viselt címeihez, a francia és angol nyelvben az empereur, illetve emperor jelenti a császárt.)

A nőknek eredetileg csak egy nevük volt, a nomen gentile nőnemű alakja, s mellé tették genitivusban az apjuk nevét, ha leányok voltak, vagy a férjük nevét, ha asszonyokról volt szó. Pl.: Caecilia Metelli – Caecilia, Metellus lánya,

Caecilia Crassi – Caecilia, Crassus felesége.

Ha ugyanabban a családban több leány volt, a maxima (legidősebb), maior (idősebb), minor (fiatalabb), vagy prima (első), secunda (második), tertia (harmadik) jelzővel különböztették meg őket.

A feliratokon a nőnemű nomen gentiléhez kapcsolódóan „F” betűt és az apa cognomenjét birtokos esetben olvashatjuk, de az „F” el is maradhatott.


A rabszolgák társadalmi kitaszítottsága a névhasználatban is megmutatkozott. A régebbi időben, amikor egy gazdának még csak egy rabszolgája volt, rendszerint úgy hívták: Marcipor, Lucipor, ami azt jelentette, hogy egy Marcus, Lucius praenomenű rabszolgatartó legénye (vö.puer ’fiú’).

Később, amikor egy házban több rabszolga élt, megtartották eredeti, idegen hangzású nevüket, legfeljebb a tulajdonos nevét birtokos esetben hozzáfűzték. A felszabadított rabszolga felvette ura praenomenét és nomen gentiléjét, de hozzátette a maga nevét. Pl.: Cicero felszabadított rabszolgáját úgy hívták: Marcus Tullius Tiro.

 
A császárkorban elhanyagolták a nevek használatában kialakult régi szabályokat. A római polgár a provinciában is a hármas nevet viselte, a peregrinusoknak csak egy nevük volt, ez megfelelt a római cognomennek.

Gyakran előfordult azonban, hogy feltüntették az apa nevét is. Amikor valamelyik peregrinus polgárjogot kapott, akkor a saját neve elé felvette az uralmon lévő császár praenomenjét és nemzetségnevét. Így azt is megmutatják a nevek, hogy viselőik mikor váltak római polgárrá.


Az újszülött hatósági bejelentése a köztársaságkorban nem volt kötelező, csak a férfikor elérése után kellett az ifjút a polgárok névsorába felvétetni, és ezzel a katonai szolgálat, adófizetés, választás, szavazás miatt nyilvántartani.

A császárkorban törvény szabályozta a gyermek bejelentését, legkésőbb a születést követő 30. napon sort kellett rá keríteni. Erre a szigorításra részben a születések számának drasztikus csökkenése miatt, részben azért volt szükség, mert a születés jogán megszerzett római polgárjogot csak így lehetett számontartani.

7.3.4. Pater familias

Az atyának, a családfőnek abszolút hatalma (manus) volt a család valamennyi tagja fölött. A latin jogrend szerint kezében tartotta a felesége, a gyermekei és a szolgálói sorsát. E dominancia alól csak úgy menekülhetett meg például a rabszolga, ha felszabadították, a gyerek pedig, ha egy másik család örökbe fogadta. Elméletileg a pater familias élet és halál ura volt mindenki felett, aki vele egy fedél alatt élt, de a császárok korában az effajta előjog már fokozatosan csökkent.

 Ugyanakkor a család összetétele sokban függött a pater familias jóakaratától. Joga volt sorsára hagyni vagy megölni újszülött gyermekét, örökbe fogadni bárkit, a feleségét kitagadni, rabszolgáját eladni vagy gyermekeit megfosztani az örökségtől. Ő rendelkezett a családi vagyonnal, s ha jó családapa volt, akkor vigyázott, hogy az ne herdálódjék el, hanem inkább gyarapodjék. A pater familias a házi istenek kultuszának papja is volt, az ősök tiszteletének letéteményese, aki őrködik a hagyományok továbbélése felett. Hatalma egészen haláláig fennmaradt, még akkor is, ha több nemzedék élt együtt a házban – valamennyien engedelmességgel tartoztak neki.

7.3.5. Mater familias

A Kr. u. 1. század kezdetén a matrona, vagyis a római polgárok felesége irigylésre méltó függetlenséggel rendelkezett. Hozományának és örökségének tulajdonosa maradt, gyakran maga intézte és gyarapította tulajdonát, és ő határozott örökösei személye felől. Néhány feleség nagyhírű üzletasszonnyá vált, aki spekulációkba bonyolódva növelte vagyonát, sőt maga irányította a család vállalkozását is. Α kézművesek vagy boltosok felesége gyakran tevékenykedett férje műhelyében vagy üzletében. 

Pedig Rómában az asszonyokat alacsonyabb rendűeknek tartották a férfiaknál: a női nemet imbecillitas mentisnek (’szellemileg gyengének’) minősítették. Épp ezért a nők nem rendelkeztek politikai és polgárjogokkal.

Az ősi hagyományt követve – amely azokra az időkre nyúlik vissza, amikor a mítosz szerint Romulus és társai elrabolták a szabin nőket – az asszonyokat mentesítették mindenfajta házimunkától, és tevékenységük csupán a szövésre-fonásra, illetve a gyermeknevelésre korlátozódott.

7.3.6. Lanam fecit

A szövés-fonással foglalatoskodó nő a római irodalomnak is toposza: erre Lucretia a legismertebb példa.

Lucretia még férje távollétében is a tradicionális női munkáknak, köztük a fonásnak szenteli idejét. Az erényes és hűséges Lucretia, aki még késő éjjel is sző-fon otthonában, a női erény klasszikus megtestesítőjévé vált. Livius ábrázolásában jelleme szöges ellentétben áll az előkelő feleségekével, akik a férji felügyelet megszűntével átengedik magukat a semmittevésnek és a szórakozásnak, ahelyett, hogy hagyományos női kötelességeikkel foglalkoznának. 

Lucretia története a korai Róma időszakát tükrözi, amikor a nők többsége számára a gyapjú feldolgozása valószínűleg még a mindennapi valóságot jelentette: a különféle háztartási munkák egyikét, amelynek az volt a célja, hogy a háziasszony ellássa textiltermékekkel a családot, illetve a háztartást. Említésre méltó, hogy a leírás szerint Lucretia a ház középső részén (in medio aedium) ülve, szolgálólányaival együtt, a látogatók szeme láttára végzi munkáját. 
Az atrium, ahol a gyapjúmegmunkálást végezték, mint a tradicionális római ház központi helyisége presztízs értékű és szimbolikus jelentőségű tér volt. Igen valószínű, hogy a királyság, valamint a korai köztársaság korában még nagy mennyiségű textilterméket állítottak elő a római otthonokban.

Amikor ugyanis a szabinok felhagytak a harccal, megállapodást kötöttek a rómaiakkal, hogy a nőknek a gyapjúfonáson kívül semmi más munkát nem kell végezniük. Innen maradt fenn az a lakodalmi szokás, hogy a menyasszony átadói, kísérői, de az egész lakodalmas nép is, tréfásan a Talasius szót kiáltozzák, ezzel emlékeztetve a vőlegényt arra, hogy a házába kísért fiatal asszonynak más munkát nem kell végeznie, csak a talasziát, vagyis gyapjúfonást.

Ennyire messzire nyúlik eredete annak a szokásnak, hogy a menyasszony nem saját maga lépi át a ház küszöbét, hanem felemelve viszik be, mint ahogy annak idején a szabin nőket erőszakkal hurcolták el a római férfiak.  

A női sírfeliratokon rendszeresen megjelenő kifejezések egyike a lanam fecit (’gyapjúmunkát végzett’ vagyis szőtt-font), amely ott van például egy Claudia nevű nő Rómában talált sírfeliratán. A rövid felirat tájékoztat arról, hogy Claudia férjes asszony volt, és két fiúnak adott életet, akik közül az egyik korábban hunyt el, mint ő. Megtudjuk belőle továbbá, hogy Claudia közvetlen volt, hogy otthonára gondot viselt és hogy ”szőtt-font”. – Mindez teljes összhangban volt azzal, amit egy erényes római feleségtől elvártak.

A királyság kora után, a köztársaság korában fokozatosan átalakult a nők tevékenysége. Egyre kisebb jelentősége volt az otthoni gyapjúfeldolgozásnak. A feleség idejének nagy részét maga megválasztotta módon tölthette, szabadon járhatott-kelhetett, és a nyilvános helyeket is látogathatta. Otthon ő irányíthatta a háztartás pénzügyeit, személyesen ellenőrizhette gyermekei nevelését, még a fiúkét is, és kifejthette véleményét, amikor a fia vagy a lánya házasodni készült.

A római irodalmi források általában kétféle nőtípusról beszélnek a házassággal kapcsolatban: akit elvesznek feleségül és családanya lesz, és akit nem vesznek el feleségül.

Ezek alapján alakult ki a kétféle Vénusz-kultusz is. Előbbi, azaz a feleségek, családanyák, a matrónák segítője, pártfogója a kegyes Vénusz. Catullus egyik fiktív lakodalmi énekében erről a kegyes Vénuszról mondja, hogy „az érdemes nászok összekötője.” Utóbbi, vagyis a nem kegyes Vénusz a „furtius amor” istene, aki megnyitja az érzékeket. Ő a prostituáltak, a felszabadított rabszolganők segítője, a Venus Erycina.

A római világban azt a nőt, aki törvényes házasságban élt, aki tisztességes és hűséges feleség, családanya volt mater familiasnak tekintették. Ezt a családanyát erkölcsi élete, tisztességes viselkedése, hűséges magatartása megkülönböztette, sőt elválasztotta a többi nőtől.

Az ilyen családanyát, matrónát személyében is tisztelet övezte, de – mint egy társadalmi csoportot – fontosnak és nagyra tartott a közösség, hiszen bennük látták a római családok, az állam folytonosságát. Így nemcsak társadalmi szerepük nőtt meg, hanem tiszteletük is. Különösen fontosnak látszott a matrónák feladata a római világ vezető rétegében, az ordo senatorisban, ahová bele kellett születni. A polgárháborúk és a prostitúció azonban kikezdte, fellazította ezt az elit társadalmi csoportot, és nem egy szenátori vagy lovagrendi családban jelentkeztek demográfiai gondok.


A római házasság formája megváltozott a principatus idejére, de a házasság alapszemlélete továbbra sem az egyéni érzelmek, az egyéni vonzalom volt.

A római házasság meghatározója sokkal inkább üzlet. Ebben az üzletszerű házasságban a nő általában az egyik manusból átkerült a másik manusba, azaz az apa hatalmából a férj hatalmába, és legtöbbször a nőt meg sem kérdezték, hogy mindezt akarja vagy sem.


A korai császárkorban gyakori volt, hogy számos család költözött vidékről városba, így ott egy új élethelyzet alakult ki, megváltozott a matróna szerepe a családban. Addig, mint egy domina irányította a házi munkát, a gazdaságot a mindennapi életben. Ahogy városba költöztek, csökkent ez a feladat, kisebb lett vagy teljesen megszűnt a ház körüli teendője a nőnek, és így több ideje volt önmagára.

bővebben: http://vmek.oszk.hu/05400/05422/05422.pdf



Ezek a városi nők a görög nőkhöz hasonlóan individualizálódtak, többet foglalkoztak kultúrával, szórakozással, szépítették magukat, és sokkal többet adtak önmagukra. Anyai feladatukat, családfenntartó hivatásukat ugyan nem adták fel, de úgy jelentek meg most már a római társadalomban, mint individuumok. Az addig megszokott családmodell felbomlása, a nő besorolásában bekövetkezett változás, erkölcsi problémákat is felvetett a római társadalomban. 
Ahogy módosult, változott a megszokott, tradicionális női szerep, úgy a nők között megmutatkozott az igény egy másfajta társadalmi funkció elérésére, betöltésére. A nő most már önmaga kívánt lenni, és ez nem maradhatott hatástalan a család, a férfi társadalmi helyzetére nézve sem.

A férfi ezentúl is fenntartotta a családot, de a fellazult családi kapcsolatban gyakran engedett teret érzelmeinek, egyre többször fordult elő rövidebb vagy hosszabb ideig tartó személyes kapcsolat a családon kívül.

A házasságon kívüli kapcsolatokban részt vevő nők élete is változott, elszakadtak hagyományos feladataik teljesítésétől, ezzel szemben új kapcsolataik révén meggazdagodtak, sőt némelyik gazdasági, pénzügyi függetlenségre tett szert, és így még hatalomhoz is jutott.


Augustus erkölcsi reformjainak az is részét képezte, hogy az asszonyok visszatérjenek a tradicionális otthoni tevékenységekhez, köztük a szövés-fonáshoz, s az uralkodócsalád nőtagjaitól azt várták, hogy járjanak elöl a jó példával: az Augustus által viselt ruhákat is családjának nőtagjai készítették. E képességek elsajátítása hozzátartozott az arisztokrata nők neveléséhez.

A régi római testét – ha a napsütésben a földjén dolgozott – csupán bőr-ágyékkötő (subligar) fedte. Ezt a ruhadarabot jó ideig megtartották, ám a köztársasági kor végén már csak a kifejezetten hagyománytisztelő családok tagjai viselték ezt (és semmi mást) a togájuk alatt.


tunica

nagyon korán elterjedt, anyagának minősége és színe változott a divat íratlan parancsainak megfelelően, szabása azonban csaknem állandó volt.

A tunica kényelmes, ujj- és nyaknélküli ruhadarab, az egyformán szabott hát- és mellrészt oldalt és a vállon varrták össze, a fej részére nyílást hagytak, úgyhogy bele kellett bújni, a fejen át a testre húzni.

A tunicát a derékon övvel kötötték át, hogy elöl a térdet elfedje, hátul viszont a térdhajlásig érjen. A tunica színe általában – mint a régi római ruhadaraboké – fehér volt, csupán a senatorok viselték a nyaktól lefelé húzódó széles bíborsávot (latus clavus), a lovagok pedig két párhuzamos keskeny bíborsávot (angustus clavus).

A munkások, kereskedők munkaruhája a tunica volt, érthetően sötétebb színű anyagból készítették, általában barna színben, hogy ne szennyeződjék be hamar (tunica pulla).

A katonák is tunicát viseltek, akárcsak a polgári személyek, csupán rövidebben hordták, hogy menetelés közben ne akadályozza őket.


toga,

a római polgár ünnepélyes felsőruhája. A római ember szemében a toga nemcsak egy ruhadarab volt, hanem a rómaiság külső jelképe, a szabad polgár öltözete. 

Maga a toga viselete is önkéntelenül bizonyos méltóságos magatartásra (gravitas) késztette a polgárt, hiszen sem könnyű, sem kényelmes ruhadarabnak nem nevezhető, az ember mozgását feszélyezte. A toga fehér gyapjúanyagból készült, ellipszis alakúra szabták és rendszerint olyan hosszúra méretezték, hogy a férfi testét teljesen beburkolja, az anyag szép redőzetben omoljék végig.

A kissé merev anyagból való toga felöltése nem jelentett egyszerű feladatot, aki csak tehette segítséget vett igénybe, hogy a hagyománynak és divatnak megfelelően öltse magára.

A római férfi hivatalos ügyeit csakis togába öltözve intézhette, a magistratusnak is, az ügyfélnek is togában kellett a hivatalos helyiségben megjelennie. A senator természetesen togát viselt a Curiában, de a cliens is köteles volt togába öltözve megjelenni patronusa reggeli salutatióján. 

Togában kellett menni a színházba, amphitheatrumba, circusba, vagyis mindenhova, ahol az ünnepélyességnek valamilyen látszata azt megkövetelte. A szónok togában lépett fel a szószékre és ez nem kis gondot okozott viselőjének, hiszen a hagyományosan felöltött toga akadályozta a taglejtéseket és így akaratlanul meggátolta a széles gesztusokat, a heves kitöréseket. 

A fehér togán semmilyen dísz nem volt, csak a gyermekek és a magistratusok, valamint a papok viseltek széles bíborszegélyt (toga praetexta). Ha a fiúgyermek nagykorú lett, felvehette a tiszta fehér férfitogát (toga pura, toga virilis). Midőn valamilyen tisztségre pályázott a római, választói előtt ugyancsak fehér togában jelent meg (toga candida, innen a candidatus, a jelölt elnevezés), amennyiben valakit vád alá helyeztek, a gyász jeleként sötét togát öltött magára (toga sordida). A triumphator hímzett togát viselt (toga pieta).

A római nő ruházata három darabból állott, és csak a kelme finomságában, színeiben, szabásának eleganciájában mutatkozott meg a különbség. Valamennyi nő tunicát hordott, hosszabbat, mint a férfiak, ezt magára a testre öltötték fel (ezért tunica intimának is nevezték).

A tunica alatt csak melltartót viseltek, hogy jobban érvényre jusson a női kebel szépsége, az öv pedig a karcsú alakot hangsúlyozta. A tunica fölé bokáig érő stólát vettek fel, amelyet elöl csak kapcsok fogtak össze. (Á kapcsok, a fibulák anyagának megválasztásával s művészi kivitelével még a kevésbé módos nők is kifejthettek némi fényűzést, s bizonyíthatták egyéni ízlésűket.) 

A női ruházat ünnepélyesebb jellegét az ugyancsak bokáig érő palla adta meg. Ez egy négyzet alakú ruhadarab volt, amelyet vállra borítva viseltek. Szintén fibula fogta össze úgy, hogy lazán fedje be a nő testét, s a redőzetet művészi gonddal rendezték el. Bár a rómaiak a ruházkodásban a fehér színt kedvelték, a nők szívesen hordtak pasztellszínű stólákat.

Otthon a nők is szandálszerű cipőben jártak, de ezt utcán nem volt illő viselni. Ha elhagyták otthonukat, könnyű, gyakran színes, finomabb, könnyebb bőrből készült cipőket vettek fel, sőt a császárkorban az aranyozott cipő sem volt ritka. 

Esős, csapadékos időben nem mulasztották el a római hölgyek, hogy esernyőt is vigyenek magukkal, és mindig velük volt a finom vászonból készült kendő (a mai zsebkendőnek felel meg), amelyet lazán megkötve gyakran a nyakon viseltek.

Minthogy sem a férfiúi, sem a női öltözéknek nem volt zsebe, az övre vagy a nyakra akasztott erszényben (crumena) vitték magukkal a pénzt vagy egyéb értéktárgyakat. Az asszonyok ilyen kis tasakba tették ékszereiket, ha útra indultak, s utazás közben nem is vették elő, nehogy értéktárgyaikra felhívják a figyelmet.

7.4. … et Pannonia (’és Pannoniában’)

A hagyományos római öltözék anyaga a gyapjúszövet és a lenvászon volt. Az aquincumi ábrázolásokon Pannonia éghajlatához igazodva gyakran láthatunk vastagabb, puhának tűnő szövetekből varrt ruhákat.

A legfontosabb alapanyag a gyapjú (lana) volt.

A len (linum) a hidegebb, északabbi területeken is megterem. Már a rómaiak előtt termesztették Pannonia területén.

Luxusárunak számított a selyem (serica). Kínából, a Selyemúton érkezett a Római Birodalomba a fonál, vagy a már kész textília, melyet sokszor felbontottak, és olcsóbb lenfonállal keverve szőttek újra. Az irodalmi források szerint gazdag hölgyek ruhadarabjai is gyakran a „cosi” félselyemből készültek. A selyemhez hasonlóan a gyapot (gossypium) is igen drága volt. A Kelet-Indiában őshonos növény Pannonia éghajlatán meg sem terem, de kereskedelmi útvonalakon a kész textília elérhette a provinciát.

A pannoniai sírköveken gyakran látható katonai ünnepi viselet a tunicából és az e fölött hordott, jobb vállon ruhakapcsoló tűvel, fibulával megtűzött katonai köpenyből, a sagumból állt, amelynek színe (a kőemlékeken megmaradt festéknyomok alapján) általában vörös volt. A hadsereg veteránjainak sírkövén a tunica fölött néha egy másik típusú köpenyt láthatunk, ez a vörös színű, kallózott gyapjúszőttesből készült körgallér (paenula), melyet antik források szerint a civilek is viselhettek. Elöl, középen záródott, két szárnyát általában összevarrták.

A tábori díszegyenruha a tunica, a fölötte viselt díszpáncél, ezen pedig a sagum. A magasabb rangú katonák rangjuk jelzéseként páncéljuk fölött a díszes, általában bíbor vagy fehér színű parancsnoki köpenyt, a paludamentumot viselték.

Európa északi részének meghódítása során a római hadsereg ruhatára számos kelta, illetve germán eredetű ruhadarabbal gazdagodott. Ilyen volt a sagum, a paenula és a nadrág is. Traianus oszlopán – mely a dák hadjárat mindennapjait örökíti meg – a katonák a hidegebb éghajlat miatt lábszárközépig érő, szűk nadrágot is hordanak. Aquincumban a lovas katonáknak mindennapi viselete lehetett, ennek ábrázolása is fennmaradt. 

A tartományban 4 legio és nagyszámú auxiliáris (segéd) haderő biztosította a provincia belső rendjét és a birodalom védelmét. A fejlődés súlypontja a Borostyánkő-útról fokozatosan a limes vonalára tevődött át, ahol a hadsereg jelentős felvevőpiacnak bizonyult, a Duna pedig kereskedelmi utat biztosított a tartományon belüli és kívüli áruforgalomhoz.

Az új területek megtartása folyamatos katonai jelenlétet igényelt. Így jött létre talán a világ leghosszabb, szinte összefüggő határvédelmi rendszere az európai limes. 

A provinciában állomásozó csapattestek a közvetlen katonai feladatok ellátása mellett a szükséges építkezések elvégzéséért is feleltek. Minden alakulat maga építette ki táborát, és vett részt a felújítási, átépítési munkákban. Ezen felül a legiók különítményekkel (vexillatio) a tartomány polgári építkezéseibe is részt vettek.

A tartományon belüli útépítéseket is a hadsereg végezte. Kiépítésükre, kikövezésükre, a mérföldkövek felállítására, hidak és útállomások létesítésére fokozatosan került sor. A limesutat a 2. században kezdték kővel burkolni. A kitűzést a római hadmérnkök (gromatici) végezték, általában arra törekedve, hogy minél több egyenes szakaszból épüljön fel az útvonal. Az 5-10 m széles utak többrétegű, útvágatba épített alapozáson futottak, de sok helyütt még a 4. században is csak egyszerű földutak voltak. Főleg az olyan stratégiailag fontos utak fejlesztésére fordítottak energiát, mint a Borostyánkő-út, a limesút, a tartományon keresztülvezető diagonális utak. Bazaltlapos burkolat csak a városok és erődök belsejében létesült.

Aquincumból egy mérnöki műszerasztal bronzveretei kerültek elő, amely alapján az egész műszerasztal rekonstruálható: függőón, szögmérőként használható derékszögű vonalzó (libella) tartozott hozzá, melyen a borostyán levél formájú áttört díszítés (hedera) sinus – és cosinus- görbék sablonjául szolgált. 

A Birodalom terjeszkedésével az is együttjárt, hogy a római hadseregnek egyre több időt kellett ellenséges területen töltenie, ami azt eredményezte, hogy az éjszakai táborhelyeket egyre jobban igyekeztek megerősíteni egy esetleges támadással szemben. Vagyis kialakult a római hadseregre oly jellemző megerősített menettábor.

A Kr.e. II. századi görög történetíró, Polybiosz egyenesen a megerősített táborok építésének tudományában látta a római hadsereg fölényének egyik okát. A római táborokat évszázadokon keresztül építették változatlan formában, egy meghatározott előírás szerint, aminek köszönhetően minden katona tudta a pontos helyét a táboron belül és azt is, hogy veszély esetén milyen útvonalakat használhat.

Igaz, ezek a megerősített táborok fából és földből épültek, mégsem az ostromok visszaverése volt a fő feladatuk. Ezt bizonyítja, hogy a tornyok a sáncokon belül helyezkedtek el, sokkal inkább megfigyelő pontok voltak, a töltés és a palánk pedig a meglepetés szerű támadások ellen védett, illetve arra szolgáltak, hogy a táborba csak a négy, jól ellenőrzött kapun keresztül lehessen bejutni.

A köztársaság korában kialakult szabványt a római hadsereg évszázadokon keresztül követte. Ezért, ha egy legionarius Scipio Africanus seregéből váratlanul egy Kr. u. I. századi, pannoniai táborban találta volna magát, semmiféle nehézséget nem jelentett volna számára a tájékozódás.

A tipikus római tábor téglalap alakú volt.

A téglalap mind a négy oldalán volt egy-egy kapu. A főbejárat, a porta praetoria, mindig az ellenséges terület felé nézett, vele átellenben a tábor túlsó végén állt a porta decumana, vagyis tábor „hátsó bejárata”.

A téglalap két szélső oldalán a porta sinixtra és a porta dextra, azaz a jobb és a baloldali kapu biztosította az utat a táborból való gyors kivonuláshoz a minél előbbi hadrendbe álláshoz.

A tábornak három „főutcája” volt. A via praetoria a tábor főbejáratától indult és futott egészen a porta sinixtrát és dextrát összekötő via principialisig. Ennek a két útnak a kereszteződésénél volt a főparancsnokság, a principia. A principia és a porta decumana között haladt a via decumana. 
A különféle raktárak, műhelyek és a tisztek szállásai ezek mellett a főútvonalak mellett helyezkedtek el. Meg kell azonban még említenünk a via sagularist, amely a sáncok és a legénységi szállások között futott végig körbe. Amint azt az út elnevezése is mutatja, támadás esetén az íjászok ezen közlekedve, a sáncok fedezékéből tudtak nyílzáport zúdítani az ellenségre.

Ostromra azonban ritkán került sor, mivel a római katonai gondolkodás alapvetően offenzív jellegű volt, ezért a katonai táborok, erődök, inkább laktanya, logisztikai központ szerepét töltötték be.

Ha támadás fenyegetett, a csapatok kivonultak, és nyílt terepen szálltak szembe az ellenséggel. Vagyis a menettáborok és a hosszabb életű téli szállások inkább egyfajta háttérbázisok voltak, raktárakkal, műhelyekkel, elsősegélynyújtó hellyel, amelyekre ugyan az adott hadi helyzetben taktikailag lehetett támaszkodni (pl. sáncokon belül újjászervezni az erőket), de alapvető stratégiai céljuk nem az volt, hogy dacoljanak az ellenség ostromával.

Ahogy Róma egy-egy újabb vidékre terjesztette ki befolyását, úgy jelentek meg a kérdéses területen az utak, megerősített megfigyelőpontok és a támaszpontul, logisztikai bázisként szolgáló táborok, azaz mindezek rendszere a limes. 

A Római Birodalom határvidéke egyes részeinek Világörökségi Listára kerülése 1987-ben kezdődött, amikor önálló helyszínként felvételre került az Egyesült Királyságban a Hadrianus fal. Ezek után több országban is felmerült az igény (elsősorban Németországban), hogy a Római Birodalom ottani helyszínei is legyenek védettek. Hosszas huzavona után az a koncepció született, hogy a védettséget élvező Hadrianus fal bővítését kell kezdeményezni. 2004-ben már „A Római Birodalom határai, a limes” elnevezéssel lehet találkozni az örökségi listán, amely több konferencia és szakmai vita eredményeként nem csupán magát az építményeket, a szorosan vett limest, hanem az ún. határterületet, az akár 5-10 km széles ripa-t nevezi meg védendő területnek.  A védettséget élvező, vagy arra méltó objektumok között katonai létesítmények, erődök, őrtornyok, utak, mesterséges gátak, sáncok és polgári létesítmények is tartoznak. Az egyes különálló helyszínek közti „kohéziós erő” a helyreállítandó limesút lesz. Ennek ismert szakaszai adják Magyarországon a világörökségi helyszín nyomvonalát, gerincét. Ahhoz, hogy nálunk a jelölésből tényleges világörökségi helyszín legyen, nagy összefogásra van szükség a szakmai szervezetek, önkormányzatok és a civil szféra között. Jelenleg a pályázat kidolgozásában, előkészítésében múzeumok, régészek és egyetemek vesznek részt.

bővebben: http://www.ripapannonica.hu/

A tananyag összeállításánál használt források:

http://www.romaikor.hu
http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet
http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Okor-kelet/Okori.es.keleti.irodalmak

Jakó Zsigmond-Radu Manolescu: A latin írás története, Európa Könyvkiadó, 1987

Latin nyelvi segédanyag joghallgatók számára 2009-2010

(összeállitotta: Dr. Petrasovszky Anna)

Latin nyelv kezdőknek – Szegedi Hittudományi Főiskola 2007

(összeállította: Odrobina László)

  1. Horváth Margit,Nagy Ferenc dr.Latin nyelvkönyv I.NT-13119/1 

Nemzeti Tankönyvkiadó, 2013

A római kultúra legjelentősebb vonásai

(összeállította: Geréb József)

http://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/2001/6het/muvtori/muvtori6.html
https://www.mozaweb.hu/Lecke-VIZ-Muveszettortenet_5-Epiteszet-101049
http://www.divattortenet.hu/okor/okor5.1.php

Az antik Róma napjai – olvasókönyv

(szerk: Gulyás Istvánné)

About the author

Világlátott, világjárt, jártas a világban, mert világot járt.
Alternatív világjárás, alternatív világlátás.
155 ország, sok élmény, rengeteg tanulság, és végeláthatatlan történetek. Itt a blogomban.

Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


*