Ausztrália 8 – Északi területek

A 7. részben Queensland északi régióját utaztam be. Most

Cairns ismét

Május 1. – a munka ünnepe, lenne.  De nem itt Ausztráliában. Itt munkával ünnepelték. Minden bolt nyitva volt, s a felvonulás is holnap lesz. Azon pedig meg sem lepődöm ezután, hogy az anyák napja egy héttel később van, mint nálunk.

 Ma van a nap, amikor megmutatja Hippi, a finn ismerősöm, aki felvett stoppoláskor a „beer faktori”-ját (sörgyárát), ahogy ő nevezi. Kinyitja a hűtőjét és előveszi a házilag készített sörét.  Mert, mind mondja, olcsóbb inni, ha otthon készül a sör. Amit ő még egy kicsit meg is erősített élesztővel.

Május 2. – finn vendéglátóm az internacionálé finn éneklésével ébreszt. 10.30-kor indul a felvonulás, a munka ünnepe, amire sikerült vagy száz embert összetoborozni a szervezőknek. A menetet egy skót dudás zenekar vezeti. Tanárok, kórházi dolgozok és az elektromos művek dolgozói síppal, hanggal skandáljak, hogy a munkához joguk van, s a felvonulók között elvegyül egy Harley-Davidson motoros is. Gyorsan körbeszaladják a belvárost, majd megrohanják a sörsátrakat. A hivatalos beszédek persze már senkit nem érdekelnek. Ennyit az elkötelezett munkásosztályról.

Cairns-ból elindulok nyugatra. Először egy svájci olasz nő vesz fel, régebben szintén stoppolt, s rögtön jött hallomásbeli rémtörténeteivel, gyilkosságokkal a sivatagban. Útravalónak.
Szerinte az ozzyk (ausztrálok) felszínesek, hülyék, és nincs gasztronómiai kultúrájuk. Egy olasz szájából ez hitelesen is hangzik.

Utána egy abo tanár vesz fel, aki üzletemberként funkcionál jelenleg. Majd egy barlangász.

Később egy értelmes lengyel gyökerű vagabund, aki a 70-es években stoppolt Angliából Törökországba, s imádta Kelet-Európát. Ausztráliában is stoppolt, s Alice Springtől egy szélvédő nélküli autóban ült ezer kilómétereket. Kaland volt.

 Majd egy lepusztult fiatal páar visz egy darabon, s aztán egy abo nősereg Mt. Garmet-ig. Végül egy hosszabb útra egy idősödő ápoló visz tovább, s innentől már nincs forgalom gyakorlatilag.

A trópusokból áttérünk a szavanna övezetbe, mely csak itt, Au. északi részen 1,9 millió négyzetkilométer!! A fák ritkán nőnek egymástól, s az esős évszak csak 2 hónapig tart, igaz akkor elönt mindent, s az országutak felfüggesztik működésüket. Útközben van a Lava Tube Nemzeti Park, mely névadóját nemrég fedezték fel, véletlenül. Hajdanán itt egy hatalmas vulkán volt, s úgy szilárdult meg a láva, hogy alagútrendszert hagyott maga alatt. Ezek egy hatalmas polip karjaira emlékeztetnek, mely belül üregesek, s körötte sivatag.

Mount Surprise– egy kis falu pár házzal, státusza város. De lassan megszokom, hogy amelyik hely 12 főnél többet számol, az itt már város. Ez nem vicc. Ausztrália legkisebb városa 12 fős, és nem Csernobilnak hívjak.

Forgalom zéró, így sétálok a pár épület között, hátizsákom meg az úton. Egyszer csak integet egy középkorú pár. Mint kiderül két településsel odébb laknak, s elvisznek. Így a maradék 400!! km-t velük teszem meg. Egyenes út ameddig a szem ellát. Fura élmény, hogy óránként talán egy autó jön szembe velünk, annak a fényét pedig már vagy 20 km-ről látjuk, majd jó 6 perc után történik a nagy találkozás. Végtelen táj, végtelen szabadság érzése.

 Vicces, de igaz, hogyha itt a nagy pusztában az egyenes út egy kicsit kanyarodik, akkor azt már tábla jelzi!!!

Errefelé már látni road train-t, ami egy kamion, de 3-4 pótkocsi egymáshoz csatolva (56 kerék), igy elérik az 50 métert is. Régi vágyam, hogy stoppoljak egyet, de itt Ausztráliában kamionosoknak hivatalosan tilos stoppost felvenniük.

Normanton.A hely, na jó, hívjuk városnak, mert van a központban egy szobor is, egy 6 méteres műanyag krokodil. Mi más. Már látni pár kocsit a város széles utcáján. Egészen városi dugóban érzem magam. Ma a külvárosban alszom, mivel a házaspár meghívott  magukhoz vendégségbe

Szóval a város nevezetessége a lila kocsma. (Úgy tűnik, hogy nem csak a Bükkmogyorósdiak fantáziáját ihlette meg a lila fal). No meg a 19. században épült vasútállomás, ami ma turista vasútként funkcionál egy kis múzeummal kiegészítve, benne régi dolgok (mi más lehetne itt?), ami Magyarországon még a padláson hever.

A házigazdám szeret fotózni, s megörökítette a környék jellegzetes természeti jelenségét, a gördülő felhőket. Ez a jelenség szeptemberben látható minden reggel, ahogy a horizontot több száz km hosszan egy felgöngyölt felhő szőnyeg borítja. Fantasztikus. Impresszív.

Egyébként a férj villanyszerelő, s gyakran 300 km-t autózik, hogy megjavítson valamit!! (gondolom, ha két faluval odébb kiég egy izzó, akkor s.o.s. őt hívják). Fontolgatják, hogy egy világvégi bányába menjenek dolgozni (de hát ez mi, ahol most vagyunk, ha nem a világ vége??). Mert ott jobb a fizetés, s két hét munka után10 nap szabadság jár, s erre az időre repülővel bárhová hazamehetnek.

Továbbstoppolni nehézkes, mert nincs forgalom. 4h-után jutok el 7 km-re, az útelágig. Ott újabb 3h a hőségben, mire egy szakadt abo páros vesz fel, akik valami abo földbirtokos gyűlésre mennek Mt. Isa-ba. Kínálják is a sört és a pizzát rögtön. Hurrá, a következő 400 km-em biztosított, s ott már a főúton leszek.

Hátul ül már egy másik fiatal stoppos srác, aki Ausztráliában dolgozott egy kicsit, s most utazik. Mint kiderül, Chilében végzett agrármérnök, s szeptembertől kezdené meg a doktoriját Magyarországon vagy Csehországban. Mivel a magyar kontakt nem válaszolt a jelentkezésére, hát felhívom neki az egyetemet, s lekérem az infókat a felvételihez. (Mi ez kérem, ha nem országimázs-építés? )

Mt. Isa az ország leggazdagabb bányája az ország szívében. Két hatalmas füstölgő kémény és meddőhányó mered a gyönyörű piros naplementében a város központjában.

 
A benzinkútnál road-trainek pihennek, ahol egy lepukkant figura már itt dekkolt jó ideje és stoppolt. A beszéde érthetetlen, kicsit részeg, egy kis tatyóval megy Broomig (még 3-4 ezer km innen), mert valaki mondta neki, hogy ott lehet aranyat találni. De addig is mindenesetre előadja, hogy ő fotós is (miután mondtam neki, hogy szoktam fotózni), elővesz négy rossz minőségű állatképet, s 50 dollárért megválna tőlük. Természetesen, mert nem tekintettem értékelhető fotónak, igy nem vettem meg a képeit. A járműmozgás gyér, ráadásul ő előttem itt volt már, így hagyom, remélem, valaki felveszi reggelig. Alszom egyet egy kicsit odébb vonulva a pusztában.

Másnap még mindig ott ül az ürge. Nekem sincs nagyobb sikerem a főúton, egy alak visz 3 óra ácsorgás után a reptérig (4km), majd felajánlja, hogy délután elvisz Darwinig (1500km). Inkább kiszállok és próbálkozom addig.

Szerencsére egy izraeli fiú, Yaron vesz fel hamarosan, aki bérelt autót visz vissza Darwinba. Lehet relokálni kocsikat, s akkor ingyen kapod, csak a benzint fizeted, s van pár napod erre, amibe akár egy kis világnézés is belefér.

Camooweal településen megállunk tankolni, mert errefelé a szavanna övezetben kb. minden 200 km-en csak egy település van, és semmi más.

A boltossal beszédbe elegyedem, s a történelem nyílik meg előttem. Apja harci lovakat tartott, melyek a búr háborúban (Dél-Afrika!!) szolgáltak. Tetszett őszintesége, hogy a hivatalos állami propagandával ellentétben ő kimondta, hogy nem a szabadságért ontották vérüket az ausztrálok a világban, hanem a brit koronáért harcoltak.

Az abo-k régen farmokon találtak munkát, ma már fiatalon sincs mit tenniük, így marad a kártya és a cigi. Ez a jövőkép.

Egykor 3 állam határa húzódott itt, szóval virágzó kereskedelem, állattenyésztés folyt. Ma pedig csellengő feketék (abo-k), s visszatérő motívum, hogy bankkártyával fizetnének az egyetlen boltocskában, de a kártya nem hitelképes. De azért megpróbálják, hisznek a csodákban.

Átlepjük a Qld-NT határt,(Quennsland- Northen territory), végre megszűnik a sebesség korlátozás, így mehet 150 km/h a végtelen egyenesben. Úgy tűnik, pár napot innen már együtt utazok Yaronnal.

Barkley roadhouse-ig megyünk, ahol minden jó drága, s hivatkoznak arra, hogy napi 500 dollárért jár a generátor (hogy a pusztában légkondicionált fényárban ússzon a szálló-étterem.) Falon impresszív fotók a farmokról, több ezer tehénnel, kamionnal. Felejthetetlen naplemente, különös felhőképződményekkel.

Beszéltem egy tehenész fiúval (cowboy), aki napi 150 dollárért melózik a seholban (Sehol ; a zsidó alsó világ – a szójáték kedvéért).

Reggel egy ápoló vesz fel abo nőjével. Alice Spring-től (centrál Au) 500 km-re dolgoznak. Felvázolták az abo lét kilátástalanságát, a jólét ellenére. A pénzt nem tudják kezelni, amit kapnak, azt egy nap alatt felélik, majd egy hétig nélkülöznek. De a kölcsönt azt mindig visszafizetik – mondja. Van mit tanulnunk magyaroknak!

Ja, és arrafele már csak gázolajat lehet kapni, hogy elejét vegyek a benzin szipuzásnak. Akit rajtakapnak, hogy benzint csempészik, attól elkobozzak a kocsiját. Gyors agyhalál garantált, így is úgy is. A lét elviselhetetlen könnyűsége. Itt kb. 500-ból tíznek van munkája. Tunya élet, hagyományok kiveszőben, mit is keresnek ott? (szegregáció a többségi társadalom részéről?) Életforma váltás, rossz egészség. Kell az ápoló. Újabb munkahely – a fehéreknek.

Az abok mind a mai napig figyelnek a vérvonalra, s létezik még tiszta fekete. Régen a kisközösségekben erre figyeltek a vérfertőzés elkerülése miatt, s több generációra visszamenőleg is fejben tartották a rokonsági kapcsolatokat. Ezt ráadásul még nyelvük külön szavakkal jelőlte.  A magyarban is van külön szavunk a bátty és öccsre, de angolban csak younger vagy older brother.

Persze vannak feltörekvő abo-k, akik jó tanulmányuk révén kitörhetnének az ördögi körből, de a középiskolákban tapasztalható rasszizmus, vagy a koleszes kivetettség kényszeríti térdre a maradékot, s visszatérnek a kommunába, a reménytelenségbe. Ki vagy mi legyen a példakép? Aki kitart és befejezi tanulmányait, azt pedig saját közössége tekinti már fehérnek és nem igazán fogadja vissza. Két úrnak nem szolgálhatnak. Így marad a disszimiláció és az ivás. Itt kb. 500-ból tíznek van munkája.

Vicc: Az abo elmegy a centrelink-be (munkaközvetítőbe). Ennyi. Azt hiszem ennek megvan a magyar változata is.

Triway, lehet elfelejteni? Három út találkozik, a 20 lakójával már nagyvárosnak hat. Múltat idéző zenegép. Itt újra találkozom a Broom-ba tartó aranyásó szerencselovaggal, aki útközben annyi pénzt iszik el, amennyiből már busszal odaért volna. No felvesszük őt is, mert jófejek vagyunk. Következő település 140 km. Meleg szieszta idő, áll a lét, nem történik semmi. Ebbe a semmibe néha megjelenik egy autó.

 Egy idős házaspár vesz fel, akik már 5 éve utazgatnak zsúfolt lakókocsijukkal. Magyar népzenére telik el a következő két óra út.

A benzinkútnál a boltos lány kiszalad és kérdi: te hagytad el a kamerádat? Éééén? Azért belenézek a hátizsákomba; és tényleg. Üzenet várt, hogy másnap egy 400 km-errel feljebbi turist office-ban lesz a gépem. Huhhh. Mázlim van!! Extra jófejség!

A következő egy óra német tuc-tuc zenére vánszorog, majd egy útkereszteződésben ragadok a következő 16 órára. A klasszikus szállóige, miszerint segítenek, megdőlni látszik, mert nem áll meg vizet adni az arra autózók többsége. De mindig akad egy igaz ember, még sört is felajánl. Ezért menekül meg a világ, illetve én.

Az út szélén alszom a félsivatagban, s éjfélkor egy kapatos stoppos száll ki egy járműből. Bizony az én aranyásó kalandor ismerősöm érkezett meg ismét. Kicsi a nagyvilág.

Másnap délelőtt egy középkorú ember vesz fel, aki élt külföldön, s látja, hogy mennyire nem jó fele tart Ausztrália, mára csak szabályok halmaza lett a szabadság országából. Elhatározta, hogy 55. születésnapján felhagy a munkával, mert a férfiak korán halnak, s valamikor élni is kell. Tisztelem meglátásáért és döntéséért. Jót beszélgetünk, majd ő kajakozni megy, én pedig a kamerámért.

Találkozom újra az izraeli fiúval, s együtt megyünk a Katherin szoroshoz. Szép kilátás, merülés a tavacskákban, majd átúszunk a túloldalra s éljük robinsoni létünket. Megismerkedünk egy lánnyal, s nála aludhatunk. Cserébe főzök gombapaprikást magyar népzenére, Yaronnal még táncra is perdülnek. Ebből kiderül, hogy a lány nem velem alszik. Az est levezetése a hőforrásnál végződik. Igaz táblák figyelmeztetnek a krokodilok jelenlétére. Ez az új adrenalin sport: itt a piros, hol a kroko.
Hajnali 3-ig nem jelentkeznek.

Május 9.  A nap amikor Németország kapitulált. Itt nem akkora ünnep, habár volt háború para itt is, s letartóztattak és internáltak minden német származásúembert a hadüzenet után, hiába ált itt már valaki több generáción keresztül.  

Mi pedig a Kakadu Nemzeti Parkba megyünk. Mivel itt északon még az esős évszak utózöngéit senyvedjük, ezért egy csomó látványosság el van zárva. Sok ösvény mocsárban végződik, de pont ezért az állatvilág még látható.
Nourlangie; sziklarendszerek, melynek aljában szikla rajzok találhatóak, teknős, denevér, kenguru, táncoló és ufófejű alakok illetve a kihalt tasmán tigris.

Ubirr egy másik sziklarajzos hegy, ahol a legrégebbi rajz 20 ezer éves, de van puskás fehér ember is (a fehér ember attribútuma Európán kívül a puska sajnos). Szivárványkígyó, naplemente végtelen távlatokkal.  

A park infó centerében megtudjuk, hogy az egész északi területet fenyegeti egy béka (mely nem béka, hanem óriásvarangy), mely mindent felfal, viszont őt senki, mert mérgező minden stádiuma, a tojás-ebihal-tól a kifejlett ugrász-ig. Queensland-be telepitették, hogy a cukornádat károsító bogarat semlegesítsék. De az felmászott a növényre, s a béka hasztalanul és megállíthatatlanul elterjedt. S itt a wetland (mocsárvidék) tökéletes élőhely neki. Több ezer km-t átugrált az évek során, döbbenet.  

Van itt egy hal (ausztrál sügér), mely három éves kora után nősténnyé változik. A krokodilok is túlburjánzottak, mert – 18 évvel az abo-k után – őket is tilos lőni.

Termeszek; útközben egyre több termeszvárat látni, jórészük kicsi, melyet akár két hét alatt felépítenek, de akad 3-4 méter magas is, melyek észak déli tájolásúak. Ők az esős évszakot vészelik át a kastélyaikban, a többi időben készülnek a következő szűk szezonra, illetve újabb telepeket hoznak létre.

Van egy forrás, ahova még elmegyünk, de táblák figyelmeztetnek, hogy a baktériumok miatt nem lehet benne fürdeni.  

Darwin – Észak fővárosa, ahol a könyvtár a parlament épületében honol. Igazi trópusi klíma, sok zölddel és szúnyoggal. Egy pszichológusnő a Servas hostom, nála kapunk szállást Yaronnal, miután leadta a relokált kocsit.

Másnap egy mikrobusz hátuljában megyünk két napra a Litchfield Nemzeti Parkba.
Hegyek, völgyek, patak tavacskákkal, ugrálás a szikláról, masszírozás vízeséssel, dőzsölés s minden jók. Sokan sörös rekesszel érkeznek, hogy feledhetetlenné tegyék hétvégéjüket. Én egy 15 méteres fáról vetem magam a mélybe. Nekem ez a sorsom. Elsőre kell bátorság, de utána már könnyebben megy.

 
Egy kis településen vacsorázunk, s a helyi kocsmában abok isznak. Az egyik asszonyság tud Magyarországról, s hamarosan kiderül, hogy miért. Megismerkedem a férjével, aki szerb, s 32 éve él itt. Beszélgetünk, majd elhív bennünket a kertjébe aludni. Nem szereti az ozzy-kat, mert önzőek és lusták.

A kocsmában sok a fiatal, szól a zene, mulatnak. Mint kiderül diákok, akiket ide repültetnek, hogy angolt tanítsanak nekik egy hétig. Aztán jön a következő abo csoport. Pénzt is kapnak motivációnak, melyet persze rögtön elisznak. A szellemi krém? Ez a jólét.

A wc-ben egy idősebb aboval elegyedek szóba, aki megbocsát Cook kapitánynak és utódainak, bármit is tettek. Majd őszintén mondja: Welcome to Australia.

Asszem most érkeztem meg igazán az országba, most érzem azt, hogy olyan fogadott be, akitől hiteles lehet ez a mondat.
Folyt köv.

About the author

Világlátott, világjárt, jártas a világban, mert világot járt.
Alternatív világjárás, alternatív világlátás.
155 ország, sok élmény, rengeteg tanulság, és végeláthatatlan történetek. Itt a blogomban.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Facebook Like Button for Dummies