Gadamer: igazság és módszer

Gadamer igazság és módszer

kompendium

Módszerprobléma

Humanista vezérfogalmak:

Gadamer filozófiai szándékkal írta ezt a könyvét, ahol a kérdés nem az, hogy mit teszünk és mit kellene tennünk, hanem az, hogy akarásunkon és tevékenységünkön túl mi történik velünk. A történeti szellemtudományok egy humanista örökséggel sáfárkodtak, amely a művészet tapasztalatához közelít. A vitát a természettudományok és a szellemtudományok között nem a módszerek, hanem a megismerési célok különbsége adja. Kant filozófiai kérdést tett fel, és azt kérdezte, hogy megismerésünknek melyek azok az előfeltételei, amelyek lehetővé teszik a modern tudományt, s ennek meddig terjed az érvénye? Hogyan lehetséges a megértés? A megértés szerinte nem a szubjektum egyik viselkedésmódja, hanem magának a jelenvaló létnek a létmódja. Ebben az értelemben használta a hermeneutika fogalmát. A dolog természetében  benne rejlik, hogy a megértés mozgása átfogó és egyetemes. Például a műalkotások esztétikai minősége olyan felépítési törvényeken és alakítási színvonalon nyugszik, amelyek a történeti eredet és a kulturális hovatartozás valamennyi korlátján túllépnek.

Az ízlést szükségképp valamin képezzük, ami a maga részéről megszabja, hogy mi iránt képezzük.

A hermeneutikai szempont egyetemességét a művészet tapasztalatával kezdi, hogy a megértés jelenségét elég tág horizontba tudja helyezni. A műalkotás tapasztalata mindig túllépi az értelmezés szubjektív horizontját. Például:

Történelemfelfogás : régebben másképp olvasták a forrásokat, mert akkor más kérdések, más előítéletek és érdekek mozgatták a kutatókat.

Szótörténeti vizsgálódások azt jelentik, hogy ez magának a megértésnek a mozzanata.

Nyelviség: a hermeneutikai tudat valamennyi módját egyaránt átfogja. Ez a megértés végrehajtási formája.

Meddig terjed magának a megértésnek és a megértés nyelviségének szempontja?

Vizsgálódásaiban a tapasztalatról szóló fejezet rendszertani kulcspozíciót foglal el. A Te tapasztalata felől világítja meg a hatástörténeti tapasztalat fogalmát.

A létet nem ott tapasztaljuk, ahol valamit elő tudunk állítani, és ennyiben képesek vagyunk megragadni, hanem ott, ahol azt, ami történik, csupán megérteni lehet. Itt merül fel a filozófiai módszer kérdése, amit fenomenológiai immanencia problémájának fog nevezni. A hermeneutika fogalma alatt nem valamiféle módszertant ért, hanem annak a valódi tapasztalatnak az elméletét, melyet gondolkodásnak nevezünk (játék).

Hermeneutikai probléma:

A szövegek megértése és értelmezése hozzátartozik az egész emberi világtapasztalathoz. Ez nem módszerprobléma, ahol alávetjük tudományos megismerésnek, mint bármi más tárgyat. Itt nem a biztos ismeret felépítéséről van szó, hanem a megismerés és az igazság a tét. Amikor a hagyományt megértjük, nemcsak szöveget értünk meg, hanem belátásokra teszünk szert, és igazságokat ismerünk meg. A megértés célja az, hogy felkutassa az igazság olyan tapasztalatát, amely túllép a tudományos metodika ellenőrzési körén, és feltárják saját legitimációjukat. Olyan tapasztalásmódokkal kerülnek együvé, amelyek kívül esnek a tudomány területén. (A művészet, a filozófia és a történelem tapasztalatával.) Ezekben olyan igazság nyilvánul meg, mely a tudomány módszeres eszközeivel nem verifikálható! A nagy gondolkodóknak a szövegeit megértve olyan igazságot ismerünk meg, melyet más úton nem lehet elérni. Így van ez a művészet tapasztalatával is. A műalkotással igazságot tapasztalunk, melyet más úton nem tudunk elérni. Ebben áll a művészet filozófiai jelentősége. Az alábbi vizsgálódások ezért az esztétikai tudat kritikájával kezdődnek, hiszen a tudomány leszűkítette az igazság fogalmát.

A művészet igazságának a megvédése az első. Kidolgozza az ismeret és az igazság olyan fogalmát, amely megfelel hermeneutikai tapasztalatunk egészének. A történeti hagyományokat is kutatás tárgyává teszi, de ugyanakkor ő maga is megszólal a maga igazságában. Olyan igazságot közvetít, amelyből részesednünk kell. Felismeri, hogy nem csak igazolni kell filozófiailag, hanem maga a hermeneutikai vizsgálódás is a filozofálás egyik módja. Amikor a megértést tesszük az eszmélkedés tárgyává, akkor célunk megérteni, hogy történés rejlik minden megértésben. A történeti hagyomány és az élet természeti rendje együtt alkotja a világnak azt az egységét, amelyben mi mint emberek élünk.

A szellemtudományok azon fáradoznak, hogy jobban megértsék a megértés univerzumát, mint ahogyan a modern tudomány megismerésfogalma alapján lehetségesnek látszik. Új viszonyulást kell keresnie azokhoz a fogalmakhoz is, amelyeket őnmaga használ. Saját megértése nem elvekből való konstrukció, hanem egy messziről eredő történés továbbfolytatása. A fogalmakból azt kell átvennie, ami eredeti jelentéstartamukból ráhagyományozódott. Korunk filozófiai erőfeszítése különbözik a filozófia klasszikus hagyományaitól, mert magához a fogalomhoz való viszonyuk megváltozott. Az európai gondolkodási hagyomány kontinuitása azóta már csak megszakítva érvényesül. A fogalmakat a tudomány mint valami szerszámokat idomítják saját céljaikhoz. A hermeneutikai tapasztalatot ez az eljárás sem elégítheti ki, mert a fogalmiság, melyben a filozofálás kibontakozik, eleve ugyanolyan módon tart bennünket fogva, mint a nyelv, amelyben élünk.

A humanista hagyomány jelentősége a szellemtudományok számára

   Képzés

A kiindulópont Vico munkássága volt, aki a humanista tradíció talaján áll, de az antikvitásból táplálkozik. A tradíció követése a szellemtudományok önértelmezése számára is fontos.

A módszerprobléma

A szellemtudományok logikai öneszmélését a természettudományok mintaképe határozza meg, annak analógiájára értelmezik magukat. Egyedül az induktív módszert tekintik érvényesnek, amely minden tapasztalati tudomány alapja. Általában nem meghatározott hatások okait tárják fel, hanem egyszerűen szabályszerűségeket állapítanak meg. A szabad elhatározások nem szakítják meg a szabályos levezetést, hanem maguk is ahhoz az általánossághoz és szabályszerűséghez tartoznak, melyre indukció révén tesznek szert.

A társadalmi világ tapasztalatát viszont a természettudományok induktív eljárásával semmiképpen sem lehet tudománnyá tenni. Hasonlóan a történeti megismeréshez, melynek eszménye az, hogy magát a jelenséget értse meg, egyszeri és történeti konkréciójában. Azt akarják megérteni, hogy ez az ember, ez a nép, ez az állam hogyan lett azzá, ami. Hogyan történhetett, hogy így van? Ez nem zárja ki, hogy általános tapasztalatokat vonjunk le arról, hogy általában hogyan fejlődnek. Példaként említi Hermann Helmholtz beszédét, ahol a szellemtudományokat logikailag ő is negatívan jellemezte, mert a természettudományok módszereszményéből indult ki. Logikai és művészi-ösztönös indukciót különböztetett meg. Ezt a két eljárásmódot pszichológiailag különböztette meg. A szellemtudományok következtetési eljárása tudattalan következtetés, pszichológiai feltételekhez kötődik. Droysen a szellemtudományokat önálló tudománycsoportként kezelte, akár a természettudományokat. Dilthey szerint a tudományos megismeréshez hozzátartozik az életkapcsolat megszüntetése. Úgy gondolja, hogy distanciát kell teremteni saját történelmünkkel szemben, mert csak így válik lehetővé, hogy objektummá tegyük. Dilthey a szellemtudományi módszerek önállóságára törekszik, amit neves elődjére, Bacon-re alapoz. Ám bármennyire védelmezte is a szellemtudományok ismeretelméleti önállóságát, az, amit a modern tudományban módszernek neveznek, mindenütt egy. Csupán arról van szó, hogy a természettudományokban mintaszerűen mutatkozik meg. A szellemtudományoknak nincsen önálló módszere.

Helmholtz szerint a  történeti megismerést egészen másféle tapasztalat határozza meg, mint amely a természeti törvények kutatására szolgál. A szellemtudományok a humanizmus igazi letéteményesei. A humanitás fogalmának is alapvetően új tartalmat adott. Akkor jutott érvényre a képzés fogalma. Sorra merültek fel a szó- és fogalomtörténeti kérdések. A szó történetének régebbi fogalma külső megjelenést és a természet által létrehozott alakokat jelentette. Később a képzés szó már a legszorosabban összetartozik a kultúra fogalmával, amely az ember természetes adottságait és képességeit kiképzi. A képzés szó győzelme a forma felett nem véletlen, mert a képzésben benne rejlik a kép, ami egyszerre jelent képmást, és mintaképet. Gyakran előfordul, hogy a folyamatot jelentő szót átviszik a létre, s ezzel magyarázható az is, hogy a képzés nem annyira a folyamatot, mint inkább az reményét jelenti. A képzés egy képesség művelése, valami adottnak a fejlesztése, puszta eszköz valamilyen célhoz.

Hegel az általánossághoz felemelkedés fogalmával tudta megragadni a képzést, ami az egészében vett emberi értelmességnek a lényeg-meghatározásával esett egybe. Lényege az, hogy általános szellemi lénnyé tegyük magunkat, ami emberi feladat. A vágy korlátozása így szabadságot jelent, a vágy tárgyával szemben.

A munkálkodó tudat önérzete tartalmazza valamennyi mozzanatát annak, ami gyakorlatilag a képzést alkotja. Távolságtartás a vágy és a személyes szükségletek közvetlenségével szemben és valamilyen általánosnak az elismerése.

Hegel az idegenben felismeri a sajátot, otthonossá válik benne, ez az alapmozgása a szellemnek, melynek léte csak abban áll, hogy más létből visszatér önmagához. Így az egyes egyén eleve mindig a képzés útján halad, s állandóan csökkenti saját természetiségét, mert a világot amelybe belenő, a nyelvben és az erkölcsben az emberek képzik. Így az emberek önmagukból dolgozták ki, bocsátották ki, amit magukban véve jelentenek. Tehát a képzés lényege nem az elidegenedés, hanem az önmagunkhoz való visszatérés, ami persze előfeltételezi az elidegenedést.

Emlékezet. Vannak dolgok, amiket meg akarunk őrizni, mást viszont száműzni akarunk emlékezetünkből. Csak a felejtés révén válik lehetővé a szellem teljes megújulása, az a képessége, hogy mindent friss szemmel nézzen. Tapintatra is érvényes ez, egy meghatározott érzékenység, mely lényegéhez hozzátartozik a ki-nem-mondottság. Tapintatlanság kimondani olyasmit, amit csak megkerülni lehet. A megkerülés azonban nem azt jelenti, hogy eltekintünk valamitől, hanem azt, hogy úgy tartjuk szem előtt, hogy ne ütközzünk bele, elhaladjunk mellette.

A szellemtudományokban érvényesülő tapintat megismerésmód és létmód. Ez látható a képzés fogalmának fenti elemzéséből. Az esztétikai és a történeti iránt érzékünk kell, hogy legyen, hogy a szellemtudományi munkában rábízhassuk magunkat a tapintatunkra. Mivel ez az érzék nem egyszerűen természeti adottság, joggal beszélünk esztétikai vagy történeti tudatról, nem pedig érzékről.

A hagyomány tanulmányozása még nem elég, ha a műalkotás iránti fogékonyság nincs előkészítve. Önmagunkat és saját céljainkat distanciával szemlélni azt jelenti: úgy nézni, ahogy a többiek nézik.

A képzet tudat, csak annyiban múlja fölül a természetes érzékeket, hogy ezek mindig egy meghatározott szférára korlátozódnak. Maga a képzet tudat valamennyi irányban tevékenykedik, tehát általános érzék. (sensus communis). Így jutottunk el a Gadamer által is igen fontosnak tartott fogalomig, ami a közös érzék.

A sensus communis -közös érzék- fogalmát már az antik világban is használták a bölcs értelmében, amit az ékesszólás szó is tartalmazott, mert a jól beszélés az egyben  az igaz mondását is jelentette.

Az antik hagyományból az iskolai tudós és a bölcs ellentétére támaszkodik, ami a cinikusok Szókratész-képében formálódik meg, a szophia és a phronészisz  (gyakorlati tudás) fogalmi ellentéteként.

Vico viszont már a modern tudománnyal szembeni sajátos ellentétre gondol. Úgy véli, a nevelés célja a közös érzék kiképzése, mely nem az igazból, hanem a valószínűből táplálkozik. Azt az általános képességet érti alatta, amely közösséget létesít. Az érzék ösztönösen működik, s épp ezért nem lehet a tudománnyal helyettesíteni. Ez az érvek megtalálásának a művészete., A gyakorlati tudás konkrét szituációra irányul. de ez a tudás nem ragadható meg racionális tudásfogalommal. Ez az ellentétben egy etikai mozzanat érezteti hatását. , amely bekerült a római-sztoikus tanításba. A konkrét szituáció megragadása és a vele való erkölcsi megbirkózás azt követeli, hogy az adottat ilyeténképp aláfoglaljuk az általánosnak, azaz célnak, hogy érvényre jusson a helyes. Tehát már eleve előfeltételezi az akarat valamilyen irányát, tehát előfeltételez valamilyen erkölcsi létet.

Aquinoi Tamás számára a közös érzék a külső érzékek közös gyökere, illetve az őket kombináló képesség, mely az adottról ítél, s mely valamennyi ember közös képessége.

A szellemtudományok munkamódjában az általánosból levont következtetés és az alapelvekből levezetett bizonyítás nem elégséges, mert döntő jelentősége van a körülményeknek. Amit a közös érzék közvetít, az sajátos pozitív ismeret.

Shaftesbury szerint a humanisták a sensus communison a közjó iránti érzéket értették, de inkább szociális erény, vagyis a szív semmint a fej erénye.

A XVIII. század skolasztikai metafizikája a közös érzéken egy bizonyos elméleti képességet értettek, a teoretikus ítélőerőt, mely az erkölcsi tudat (lelkiismeret) és az ízlés mellé sorakozott. Oetinger minden igazság forrásának tekintette a közös érzéket, melynek alapja a vita, amely az élet fogalma, mert Isten adománya. A ratio gyakran Isten nélkül is kormányozza magát, a szabályok révén, az érzék mindig csak Istennel. Ezek úgy különböznek egymástól, mint a természet a  művészettel.

Ítélőerő

Az ítélőerő fogalma szorosan összefügg a közös érzékkel. A judicium fogalmát akarják megfelelően visszaadni (értékelőképesség) , melynek szellemi alaperényként kell érvényesülnie, amelyet a XVIII, században vezettek be. Az angol morálfilozófusok szerint az esztétikai ítéletek nem az észnek engedelmeskednek, hanem az érzelemnek. (Ízlésnek). Az ítélőerő nincs alárendelve olyan elvnek, amely irányítaná az alkalmazását. Ha volna ilyen elv, akkor ennek a követéséhez egy másik ítélőerőre lenne szükség. Ezért nem lehet általánosságban tanítani, hanem csak esetről esetre lehet gyakorolni, s ezért inkább olyasféle képesség, mint az érzékek. Következésképp a német felvilágosodás filozófiája az ítélőerőt az alacsonyabb megismerési képességek közé számította. Ezzel új irányba ment el az értelmezés. amely a skolasztikus hagyományt folytatja. Shaftesbury szerint elsősorban nem formális képesség a sensus communis, nem szellemi képesség, melyet gyakorolni kell, hanem eleve ítéletek és megítélési mércék összességét foglalja magába, melyek tartalmilag meghatározzák. Aki józanul ítél, az tudja, hogy miről van szó, azaz helyes, józan szempontból nézi a dolgokat. Az ítélőerő inkább követelmény, hiszen mindenkinek van közös érzéke, azaz ítélőképessége. Kant az erkölcsi parancsolat feltétlenségével lép fel, mely a moralitás sajátja, elvileg kizárja a másokra irányuló összehasonlító reflexiót. Az erkölcsi parancsolat azt jelenti, hogy elvonatkoztatunk saját ítéletünk szubjektív, személyes feltételeitől, s a másik nézőpontjába helyezkedünk. Az íélőerő feladata, hogy az erkölcsi törvényt az akarati elhatározásra alkalmazza. Kant azt követeli, hogy akarati elhatározásunkat csakis azok a mozgatórugók határozzák meg, amelyek a tiszta, gyakorlati ész önötrvénykezésén alapulnak. Ennek alapját nem képezheti az érzés puszta közössége, hanem csak egy homályos, de mégis biztosan irányító gyakorlati ész cselekvés , és a gyakorlati ész kritikájának épp az a feladata, hogy ezt feltárja, és rögzítse. Ahol józan észről beszélünk, ott Kant szerint valami közönségessel van dolgunk. Az ilyen, józan ész csupán az értelem előfoka. Így mindennek a jelentőségéből, amit érzéki ítélőképességnek lehetne nevezni, Kantnál nem marad más, mint az esztétikai ízlésítélet. Az igazi közös érzék az ízlés

Az ízlés

Eredetileg az ízlés inkább morális, nem pedig esztétikai fogalom volt. Az ízlés érzéki megkülönböztetése nem puszta ösztön, hanem az érzéki ösztön és a szellemi szabadság között helyezkedik el. A művelt ember ideálja abban áll, hogy az élet és a társadalom összes dolgaival szemben megszerzi a távolság igazi szabadságát, s így tudatosan képes megkülönböztetni és választani. Az, amit jó társaságnak neveznek, már nem születés és rang alapján ismeri fel és legitimálja magát, hanem szigorúan csak ítéleteinek közössége révén. Tehát az ízlés fogalma egy bizonyos megismerésmódot jelent. Az ízlés ítéletét sajátos megfellebbezhetetlenség jellemzi, hiszen előfordul, hogy vonzódunk valamihez, amit ugyanakkor saját ízlésünk elutasít. Az ízlés inkább valami olyasmi, mint az érzék, nem rendelkezik előzetes bizonyított ismeretekkel, az ízléssel legszorosabban összefüggő jelenség a divat.

Megfigyelhető a társadalmi általánosítás mozzanata. A divat fogalmában egy változásra képes módról van szó, amely nem tartalmaz egyéb normát, minthogy mindenki így teszi. Az ízlés jelenségét viszont szellemi megkülönböztető képességként kell meghatározni. Az ízlés alkalmazkodni tud a divat által képviselt divatirányhoz, vagy saját magához tudja igazítani azt. Az ízlés olyan értelemben közös érzék, hogy senkinek sem lehet kifogása ellene. Az ízlés sajátos megismerésmód, ami a reflektáló ítélőerő módjára fogja fel az egyesben az általánost. Az egyes megítélése egy egészre való tekintettel.

A jog és az erkölcs szabályai visznek rendet az életbe, hogy az mindig produktív kiegészítésre szorul.  Szükség van az ítélőerőre, hogy a konkrét esetet helyesen becsüljük föl. Hasonlóan a természeti és a művészeti szépet mindig a szép egész tengerével kell kiegészíteni, mely az ember erkölcsi realitásában terül el. Ebben mindig szerepet játszik egy esztétikai mozzanat. Minden erkölcsi döntéshez ízlésre van szükség. Az érzék teljesítménye az, hogy eltaláljuk a helyest, és az erkölcsi törvénynek az alkalmazását úgy irányítsuk, ahogy arra maga az ész nem képes. Akinek a helytelen az ízlését sérti, az tudja elfogadni a jót, és elvetni a rosszat.

Kant volt az, aki minden esztétikai és érzésmozzanattól megtisztította az etikát. Egy új fejlődés nyílt meg: az ízlés fogalmát egy olyan területre korlátozta, melyen az, mint az ítélőerő saját elve önálló és független érvényre tarthat igényt, de másfelől ezzel a megismerés fogalmát az ész teoretikus és gyakorlati használatára szűkítette.

Arra kényszerítette a szellemtudományokat, hogy öneszmélésükben a természettudományok módszertanára támaszkodjanak.

Az esztétika szubjektivizálása a kanti kritika révén

Kant tanítása az ízlésről és a zseniről.

Az ízlés  a transzcendentális kitüntetése. Az, ami az ízlés körébe tartozik, abban a priori mozzanatot fedezett fel. Hol található ilyen a priori? Az ízlésnek saját képességnek kell lennie. Egy tapasztalat feletti normát veszünk igénybe, amikor esztétikai megítélésről van szó. Az ízlést minden megismerési jelentőségtől megfosztja Kant. Csak azt állítja, hogy a szubjektumban a priori megfelel nekik a gyönyör érzése. Ez a célszerű-szubjektív viszonyt elvileg valóban mindenki számára ugyanaz, tehát általánosan közlésképes, és így megalapozza az ízlésítélet általános érvényre tartott igényét.

A szabad és a járulékos szépség tana

A szabad természeti szépség önmagukért véve szépek. Az ábrázoló művészet a járulékos szépség ……………….. A tiszta ízlésitéletre való alapozása felől lehetetlen elismerni a művészetet.  A szépről ott beszélünk, ahol a képzelőerő szabad összhangban van az értelemmel, tehát ahol produktív lehet.

A szépség eszményének tana

Csakis az emberi alak ábrázolásánál lehetséges, hogy a mű egész tartalma egyúttal  mint tárgyának kifejezése szól hozzánk. Az  ízlés fogalomnélküliségének a felismerése vezet túl a puszta ízlés esztétikáján.

A természeti és a művészeti széphez fűződő érdek

A kanti esztétika mozgató problematikája a szép érdekkiváltó jelentősége. A szép természet képes egy morális érdeket kiváltani. A művészet jelentősége is azon alapul, hogy megszólít bennünket, hogy magát az embert mutatja meg, morálisan meghatározott egzisztenciájában. A művészi alkotások csakis azért vannak, hogy így megszólítsanak bennünket, a természeti tárgyak viszont nem ezért vannak. A természeti szép jelentősége abban áll, hogy mégis képes tudatosítani erkölcsi rendeltetésünket. A ,művészet előnyének viszont az tekinthetjük, hogy olyan nyelve van, mely igényekkel lép fel, s nem bocsátja magát szabadon és meghatározatlanul a hangulatszerű értelmezés rendelkezésére, hanem jelentéseiben meghatározva szólít meg bennünket.

Az ízlés és a zseni viszonya

A zseni művészete abban áll, hogy a megismerőerők szabad játékát közölhetővé teszi. Aminek a megtalálásához a tanulás és a módszeres munka nem elég, ahol valami nem a módszeres számításnak, hanem a sugallatnak köszönhető, ott mindenütt zseniről van szó. A természeti vagy művészi szép a priori elve ugyanaz, teljesen a szubjektivitásban rejlik.

A zseniesztétika és élményfogalom.

A zsenifogalom  előtérbe nyomulása

Van-e értelme a természettel szemben jó és rossz ízlésről beszélni? Itt az ízlés, mint láttuk, csak a szép korlátozó feltétele. Az esztétikának az ízlés fogalmára történő kanti alapozása nem lehet igazán kielégítő., A művészeti szép követelménye, hogy invariáns legyen az idők változásával szemben. Kant szándékának a lényege, hogy létrehozza az esztétika autonóm, fogalom mércéjétől megszabadított megalapozását.

az élmény szótörténetéhezz. Megélni elsősorban azt jelenti, hogy még életben lenni – erleben  – amikor valami történik. A megélt szó jelentése annak a maradandó tartalmát jelöli. művész a művet az életből akarja megérteni. Goethe költeményei új, értelemtöbbletet abból, amit megélt. Dilthy az élmény a közvetlenül adottat jelenti, mely minden fantáziaképződmény végső anyaga.

Az élmény fogalma

A szellemtudományokban az adottságnak sajátos jellege van, és Dilthy ezt akarja megfogalmazni az élmény fogalmával., Ez az élményfogalom teleologikusan van elgondolva. Ami élménynek nevezhető, az az emlékezésben konstituálódik. Az élménynek közvetlensége van, amit magunk élünk meg.  Az élmény belső életvonatkozás. Georg Simmel szerint az objektív nem csak képpé és képzetté lesz, mint a megismerésben, hanem magának az életfolyamatnak a    mozzanataivá válik.

 

Az élményművészet határai

Az allegória rehabilitációja.-

A Művészet az élményből ered. Élményművészetnek nevezik az olyan művészetet is, amelyet az esztétikai élménynek szántak. Az allegória és a szimbólum művészi ellentéte: a két szó jelentésében az a közös, hogy valami ilyen módon valami más számára van. Az allegória eredetileg a beszéd, a logosz szférájához tartozott, tehát retorikai alakzat volt. A szimbólumnak saját érzéki létének van jelentése. Felmutatott valami, amelyről valami mást felismerünk. Közös struktúrájuk a reprezentáció. A szimbolikus az isteni megismeréshez kalauzol bennünket, hasonlóan ahhoz, ahogy az allegórikus beszédmód magasabb jelentéshez vezet bennünket. A szimbólum előfeltételezi a látható és a láthatatlan metafizikai összefüggését. A szimbolikus olyan létezést jelent, melyben valamilyen módon megismerjük az eszmét, tehát az eszmény és a jelenség belső egységét jelenti, mely a műalkotás sajátos jellemzője. Az allegórikus viszont csak értelmezés révén teszi lehetővé, hogy ilyen jelentésbeli egység jöjjön létre. Gadamer végigköveti az allegória leértékelését, amely a német klasszikának volt fő célja, mert a művészetet meg akarta szabadítani a racionalizmus béklyóitól, és a zseni fogalmat juttatta kitüntetett szerephez. Ez a hatás mutatkozik meg a filozófiai esztétika fejlődésében is. Vischer a szimbólumot a szubjektivitás egyik alapteljesítményének tekinti. A szimbólum fogalmán a jelenség és az eszme tökéletes megegyezését értik, a meg nem egyezést pedig az allegóriának, illetve a mitikus tudatnak tartják fenn. A szimbólum és az allegória fogalmi ellentéte végül is elveszti kötelező érvényét, ha felismerjük, hogy a zseni- és az élményesztétikához kötődik. XIX. század esztétikája a lélek szimbolizáló tevékenységének a szabadságán alapult.

A művészet igazságára vonatkozó kérdés visszanyerése

Az esztétikai képzés problematikussága

Schiller az ízlés transzcendentális gondolatát morális követelménnyé változtatta. A művészetet a szabadság begyakorlásaként proklamálja és imperativuszként proklamálja. Ezen képesség szabad játékát antropológiailag a fichtei ösztönelmélet alapján értelmezte. Az esztétikai nevelésnek az a célja szerinte, hogy kiművelje a forma és anyagösztön harmoniáját azaz a játékösztönt. A művészetnek az a rendeltetése, hogy a természet által adott és szabadon hagyott terekben végezze a maga kiegészítő és kitöltő tevékenységét.

 A pszichologizmus ellen fellépő fenomenológiai kritika megmutatta, hogy tévútra vezet minden olyan kísérlet, amely az esztétikum létmódját a valóságtapasztalat felől gondolja el. Az olyan fogalmak, mint az utánzás, a látszat, az elvalótlanítás, az illúzió, a varászlat, az álom, vonatkozást előfeltételeznek egy igazi létre, melytől az esztétikai lét különbözik. Az esztétikai tapasztalat viszont valódi igazságnak tekinti, amit tapasztal. Tehát annak az oka, hogy az esztétikum ontológiai meghatározását az esztétikai látszat fogalmára szorították, az hogy a természettudományos ismereteszmény uralma minden olyan megismerési lehetőséget lejáratott, amely kívül áll ezen az új módszertanon.

Az esztétikai képzés eszméjében pedig egyetemessé tágul annak a köre, amit az esztétikailag képzett tudat magának igényel. Minden meghatározó és meghatározott ízléstől elvonatkoztat a reflexióban. Számára az esztétikai tudat az a megélő centrum, melyhez minden, ami művészetnek számít, méri magát. Tehát amit műalkotásnak nevezünk és esztétikailag megélünk az absztrakció teljesítményén alapul. Amikor mindentől elvonatkoztatunk, a mű mint tiszta műalkotás válik láthatóvá. Az esztétikai tudatnak ezt a teljesítményét nevezi Gadamer esztétikai megkülönböztetésnek. Ez az absztrakció az esztétikai élmény öntudatában megy végbe. Amire irányul, az a voltaképpeni mű, s amitől eltekint, az a hozzá tapadó külső mozzanatok: a cél a funkció, a tartalmi jelentés. Az esztétikai tudat az esztétikait megkülönbözteti minden esztétikán kívülitől. Elvonatkoztat a megközelítés valamennyi feltételétől, melyek közt egy mű megmutatkozik számunkra. A mű esztétikai minőségét elkülöníti valamennyi tartalmi mozzanattól, amely morális vagy vallási állásfoglalásra késztet bennünket. Csak magára a műre irányul, annak esztétikai létében az esztétikai tudat szimultán jellegű, mert nem csupán jelent idejű, mert magába emeli, mert egyben történeti tudatként határozza meg magát. Csakhogy szimultaneitása az ízlés történeti relativitásán alapul, tehát egy mozgó minőségérzék foglalja el a meghatározott ízlés egységének a helyét.

Az esztétikai megkülönböztetés termékenységének megnyilvánulása, hogy a külső létét is megteremti, hogy létrehozza a szimultaneitás valóságos, térbeli helyeit: az egyetemes könyvtárat, a múzeumot, a hangversenytermet.

Az esztétikai megkülönböztetés következtében a mű elveszti helyét és a világot, melyhez tartozik. A szabad művész megrendelés nélkül alkot, független, és ezért társadalmilag is a kívülálló jellegzetes vonásait ölti magára, amely a bohém fogalmában tükröződik. Ugyanakkor azonban a művésznek olyan elhivatás terhét rakják a vállára, amely kétértelmű figurává teszi. Az új mitológia romantikus követelése egy újfajta felkentség tudatát kölcsönzi a művésznek. Világi üdvözítővé válik, akiben a világ reménykedik. Ez a művész tragédiája. Mert a megváltás mindig csak részlegesen teljesül. Az új szimbólumok vagy egy mindenkit összekapcsoló monda  keresése közösséget teremt, de mivel mindenkinek megvan a maga közönsége, ezért az ilyen közösségképződés csak részleges, és egy folyamatban levő széthullás bizonyítéka. Csakis az eztétikai képzés általános formája egyesíti őket.

Az esztétikai tudat absztrakciójának bírálata

Hamann jelentékeny jelentőségére hívta fel a figyelmet. Aminek saját jelentékenysége van, egyáltalán elvágja a vonatkozást arra, aminek alapján meg lehetne határozni a jelentőséget. Lehet-e egy ilyen fogalom az esztétika teherbíró alapja? Az esztétikai látványt is használja. Adekvátnak elgondolt észlelés, belelát olyasmit is, ami egyáltalán nincs ott. A jelentésesség nyilvánvalóan irányítja a látvány olvasását. Az észlelés mindig jelentést fog felk, a puszta látás, hallás, dogmatikus absztrakcik, melyek mesterségesen redukálják a jelenségeket. Tehát fonák formalizmus, az esztétikai képződmény egységét, tartalmával ellentétben , csakis a formájában keresik. Kantnál nem a műalkotás jelentéses tartalmával, hanem az anyaginak a puszta éérzéki ingerével szembeállítva jellemzi a forma fogalma az esztétikai képződmény felépítését. Ezt jól szemlélteti a motívum fogalma, amely ontológiailag tekintve mindig anyagtalan, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy tartalmatlan. Sőt, motívummá azáltal lesz valami, hogy nyilvánvaló egységet mutat s a művész az értelem egységeként viszi végig, mint aahogy a befogadó is egységként érti.

Mi lehet egy műalkotás befejezettségének a mércéje? Csupán egy virtuálisan rajta túlmutatój alakításfolyamat megszakadáa? Paul Valery szerint a befogadóra kell bízni, mit csinál abból, ami előtte van. Képződmény egyik megértése ugyanolyan legitim, mint a másik. A művel való minden találkozást az új alkotás rangja és joga illeti meg. Gadamer szerint ez tarthatatlan hermeneutikai nihilzmus. Lukács György szerint műalkotás csak üjres forma, , pusztán csomópont a lehetséges esztétikai élmények sokaságában.

Az esztétikának az élményre való alapozása Kierkegaardbebizonyította a szubjektivizmus romboló következményeit.

Niűcs adva számunkra olyan nézőőpont, amely lehetővé tenné, hogy azt, ami feltételünket képezi és körülhatárol bennünket, saját maga felől nézzük.. S magunkat kívülről szemléljük.

A művészet egy történetileg felgülemlő és összegyűjtő szellemnek a tette. Az esztétikai tapasztalat is az könmegértés egyik módja. A műalkotás nem marad idegen univerzum, amelybe belevarázsoltattunk, ellenkezőleg. Önmagunkat értjük kmeg benne lépésről lépésre. A művészet megismerés, és aza műalkotás tapasztalata ebben a megismerésben részesít bennünket. Vajon a művészetben nem rejlik ismeret? A művészet tapasztalatában nem rejlik-e olyan igazságigény, mely kétségkívül különbözik a tudományétól? Ezt bajosan lehet elismerni, ha az ismeret igazságát Kanthoz hasonlóan a tudomány ismeretfogalmával és a természettudomány valóságfogalmával mérjük. Tapasztalat fogalmát tágabban kell értelmeznünk. Hegel kimutatta, hogy a művészet minden tapasztalatában igazságtartalom rejlik. Az esztétika a világnézetek történetévé válik. A művészet tapasztalatát is az igazság megismeréseként kell legitimálnunk.

Elvileg tisztáznunk kell, hogy mit jelent itt az igazság. Ez a tapasztalatot sokaságát nem felülmúlni, hanem megérteni akarják. Az újkori szubjektivizmus Heideggeri kritikája szerint félreértelmezik, hogy a saját idője és jövője alapján értelmezné magát…………………….

…Az egzisztencialista radikalizálásáról van szó. A filozófia kérdése azt kérdezi, hogy mi az önértés léte. Ennek alapjaként az időt tárja fel, Nyitottá válik egy gondolkodáson túllépő tapasztalat iránt, melyet Heidegger a létnek nevez.

A művészet tapasztalata bevallja magáról, hogy sose lesz képes egy végső ismeretben összegezni a teljes igazságát annak, amit tapasztal. Nem azt kérdezzük, a művészet tapasztalatától, hogy mi a valóságban, és mi az igazsága,

Mit jelent az igazság? A műalkotás tapasztalata megértést foglal magában, tehát maga is hermeneutikai jelenség. A megértés magával aa műalkotással való találkozáshoz tartozik, úgyhogy ez a hozzátartozás csak a műalkotás létmódja alapján tisztázható.

A műalkotás ontológiája.

About the author

The most traveled Hungarian

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Facebook Like Button for Dummies