Sociaty versus induvidual

Laosz = egy kis múltba tekintő. Nos, persze ehhez nem kell idáig utazni, elég, ha az ember kiruccan Budapestről 70 km-re, Keletre. Az országról ugye nem sokat tudunk? Maximum annyit, hogy mérete 2.5-szerese Magyarországnak, 6 millió lakósa van és a vietnámi háborúban az utánpótlási útvonalak itt voltak, emiatt többet bombázott hely volt mint maga Vietnám. Ha sarkítani akarnék, itt dőlt el a háború..  De nézzük meg milyen idejönnie egy független hátizsákos utazónak.

Már ahogy közeledek a határhoz, egyre szegényesebb benyomást kelt Thaiföld, az emberek sem öltöznek már olyan modernül, mint az ország többi részén. Lelassult az idő. Ehhez az állapothoz aránylik a turisták száma is: nincsenek turisták. Ez csak bevezető Laoszhoz. 

Ubon Ratcathaniban jól megutaztattak. Így kétségessé vált, hogy határzárás előtt ki tudok e jutni az országból, mert még két autóbusznyi váltás hátra van Chong Mek faluig. Ott az egyik bürok-rata (tényleg méreg a bürokrata, jó szó erre) kiderítette, hogy overstayed my visa, és napi 5 $ büntit kell az ország népére hagyományoznom. Ez az összeg nekem itt a napi létemet fedezte volna mindenestől, ha szerényen élek (értsd, ha nem engedek sokat a hasam extra csábításainak).

Próbáltam meggyőzni, hogy a beutazásnál 29- e volt bepecsételve határidőnek. Hajthatatlan maradt a szó szoros értelmében, és szép lassan egy halom papírt kezdett írogatni, nem törődve azzal, hogy közben du. 6-kor bezár a Laoszi határ. Érdekes konstelláció a bürokráciával való találkozásaim, az egyén és az állam viszonyában, hogy a “társadalmi szerződés” hogyan válik egyoldalúvá az egyén rovására. Persze a modern nyugati államokban már próbálják helyreigazítani ezt a viszonyt, pl. sok országban már az önkormányzati hivatalok szolgáltatásnak tekintik működésüket. De sajnos sok országban ők, a bürokraták, még az önkény megtestesítői. Itt sincs másképpen.

Ez a viszony egy örök személyes feladatom, vívódásom: hogyan is férek bele egy rendszerbe (ok, bármelyikbe), és ha beleférnék, akkor miért nem?  Hégel jogfilozófiájában megállapítja, hogy a „magánszemélyek kapcsolatrendszerbe lépnek egymással, ami úgymond tényleges igazságot és erkölcsiséget csak az által kapnak, ha tagjai az államnak, amelyben egyesülésük szerződéssé lesz.”

Az elkövetkezendő esszém, eszmefuttatásom  innen indul, de aki csak utazási blogra szeretne figyelni, az ugorja át ezt a részt, habár gondolkodásunk, létünk meghatározója, hogy tudatos állampolgárok legyünk, tudjuk hogyan kerültünk ilyen helyzetbe.. milyen megoldó képleteink lehetnek ezen rendszerek szorításában.

Társadalmi szerződés.

 No igen, ez rendezi a mi hétköznapjainkat egymás között jó esetben (de legtöbbször nem), de az én viszonyomat az állammal szemben nem. Pontosabban egyoldalúan. Itt nem csak arról beszélek, hogy nem dönthetek arról, melyik államba integrálnak (vagy internálnak), hanem egy kész játékszabályrendszerbe kerülök, ahol a szabályokat csak nekem kell betartani. (lásd rendőrség és ügyészség munkáját).

Ez az elégedetlenségem már a 90-es évek elején felmerült részemről, amikor nekem vállalkozóként az APEH-hel egy félreértésem volt, amely azóta is tart. Kitartóan levelezünk minden évben, de a pénzem csak nem jött vissza. Egyszerűen a saját döntését figyelmen kívül hagyja az állami szerv, és én a nagy gépezettel szemben tehetetlen vagyok. Direkt módon.  (Ez ügyben Franz Kaffka írásait tudom ajánlani).

Ekkor jön a passzív ellenállás mai módja részemről, miszerint nem ítélem el az illegális munkát, nem kérek számlát ha nem adnak, vagy nem reklamálok, ha nem kapok a boltban, a piacon, azaz lojális vagyok azokhoz, akik hasonlóképpen működnek a társadalmi pavlovi reflexeik alapján. Persze ezután nincs miért siránkoznom, hogy a rendszer milyen (de hagyjon már békén), de kevés jó irányú példát látok, így nehéz visszaállni a rendszerbe. Sőt amikor akartam, akkor a rendszer kényszerített (majdnem) bele olyan újabb törvénysértésbe, ami persze nekem sem lett volna ínyemre. Ki az, aki egyénként állandóan a vesztes akar lenni?

S ezt követően felvetődik a kérdés, hogy kívánok- e része lenni egy ilyen rendszernek, illetve lehetek- e nem-része? Azt hittem, hogy utazás révén igen, de sajnos be kell látnom, hogy nem így van…

 No, nem csak énrólam van szó, hanem a Jurtában gyereket nevelő családról, avagy a gyereket nem beoltani akaró családokról. Kivonhatok-e friss levegőt?  Illetve Krishnamurti után: „Nem mértéke az egészségnek, ha jól tudsz alkalmazkodni egy alapjaiban beteg társadalomhoz. „  Zseniális, tudtak ezek az indiai bölcsek.

Ezek után, főleg, hogy évekre utazom, egyre inkább foglalkoztatott a kérdés, hogy mennyire vagyok a nemzet tagja?  Lehetek-e? Ki mondja meg? Meg kell mondani, vagy ez egy belülről jövő érzés? Ki kell mutatni? Attol lesz valaki nemzeties??

Nos, a klasszikus irodalomból tudjuk, hogy egy organikus közösség (család, törzs, nép?) egységét a közös vallás, közös lakóhely adja, magyarul a vér és föld. De manapság mechanikusan (automatikusan) kerülnek kapcsolatba az emberek vele, és viszonyrendszerüket a piac, társadalom és az állam kategóriájaival írhatjuk le.

De ezen a rendszeren belül (kívül) hol a helyem? Mert amennyiben kultúrnemzetben gondolkodom, ahol a közösen átélt, bennem átitatódott múltbeli hagyományok és szellemi közösség érlelödött, akkor feltétlenül és csakis magyarnak gondolom magam. Ráadásul a nyelv, mint alap elidegeníthetetlen részem még akkor is, ha mostanában egy szót sem szólok magyarul. Ráadásul nem is álmodom magyarul. Na most akkor mi van? De úgy gondolom, hogy amit hordozok, az egy ország-imázs, és erről világos tudatom van, amikor utazom meg pláne. Főleg akkor!

Viszont amennyiben államnemzetben gondolkodom, ahol a közösség politikai alkotmányon nyugszik, akkor a fent említett atrocitások sorozatai miatt próbálok elhatárolódni ettől a “nemzet” –ség gondolatkörtől.  Hisz a magyar államon túl, bírunk még egy magyar specialitással, amitől egyébként a vér és föld alapján szerveződött közösségek sem működnek fényesen, hiszen a saját rokonainkkal és földeinkkel gyűlik meg a bajunk legtöbbször. Ez van. Ezután persze vígan kellene elszenvednünk – a szomszéd tehenének megdöglése után – a mienket is, mert sújt a magyar átok. Jól van ez így?

A rossz szomszédság sem török átok, bárhogy szeretnénk ezt is másra tolni, mert már a 13. században is egymással torzsalkodtunk, ahelyett, hogy egyfelé tekintettünk volna pld a tatárok ellen. Az összefogás ritka történelmi pillanatokban volt csak meg, de utána a “két magyar nincs egy véleményen” elv alapján rögtön sikerült egymást a tepsi aljára húzni. A régi vicc is megemlékezik a magyarokról. (Ti. Lucifernek nem kellett velünk a pokolban bajlódnia, mert tudta, hogy mi úgyis visszarántjuk egymást a forró üstbe.)

Mégis, mindennek ellenére, egy nemzet lobogója alatt érzékenyülünk el együtt a himnusz hallatán, az maga a csoda. Vagy inkább egy genetikai törvényszerűség, miszerint a primer közösségből kikerülve már nem élnek az archaikus modellek.

 Individuumok lettünk, de mivel igényeljük a közösséget, hát belemegyünk az állam utcájába, (jog, elosztási rendszerek, oktatás, himnusz stb..) mégha a fentiekben említett kiegyensúlyozatlan viszony részei (elszenvedői) leszünk is állam-egyén viszonyában. Elszenvedői, ha ezt a viszonyt rendezni szeretnénk, részei, ha már beletörődtünk.

Persze a demokrácia elvileg engedné ennek a szerződésnek az átírását, de sokan vagyunk kevesen, és nem találunk egymásra, sőt még gyakrabban magunkra sem. Hogy is kerülne akkor új pecsét a viszonyunkra? (Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy a bibliai szövetségek talán egy ilyen viszony meg- és át-írására szerveződtek-e, esetleg vissza a gyökerekhez előjellel? Sőt annak egy kiterjesztett “modern” viszonyokra történő értelmezése lett volna?)

De ugorjunk vissza: a kultúrnemzetek törekvése az államnemzetté válás volt, hiszen az felelt meg az újabb kor kihívásainak, hogy a kultúrjavak állami keretet találjanak maguknak. Egy államnemzet törekvése pedig a kultúrnemzetté válás volt, ahol az állami keret megtelik kulturális tartalommal.

De ez nem megy egyik napról a másikra, Svájcnak is időbe tellett, Jugoszláviának nem is sikerült, mert ideológiával nem lehet valós közös múltat teremteni. A kommunizmus kísérlete (kísértete?) ezen (is) bukott meg. A közös származás és a nyelv hiánya alapjaiban morzsolta szét az ilyen egységeket. A közös alkotmány és politikai kultúra akkor lesz működőképes, ha a regionális érdekeket is figyelembe veszik. Ezáltal kerül közös nevezőre több kultúra. Ez az ami svájcban sikerült. Ez az új nyelv a piac, életszínvonal, ahogy az EU is szerveződött, amelynek jövőre már mi is bizakodó részei leszünk. Legalábbis kísérlete.. mert ügye európainak lenni nem elég csak útlevélen, hanem azzá kell válni, s szerintem mi még évtizedekre vagyunk. Ne legyen igazam, dobjatok meg kővel ha tévedek.

Viszont az Eu-ba tagozódással a fent említett helyi érdek (magyarságunk, nyelvünk) nem veszélyeztetődik, mert az csak rajtunk múlik, hogy magyarok leszünk-e (maradunk-e), vagy sem. Ez egy nem elvehető érzés, csak lemondhatunk róla! Hoppá!

 A határok megint a határhelyzetben jönnek elő, ahogy már a történelem során több példa is volt pld. az üldözött keresztények. (szerintem ők voltak az igazi keresztyének…nem azok akik államvallás vezéreiként ültek a biztonságos trónjaikon)  Viszont bennem kételyként ül, hogy a jelenlegi viszonyomban az (nemzet) állammal, vajon egy háborúban – amit nem érzek magaménak, de a nemzetem részt vesz benne,- hajlandó lennék-e örömmel és kiáltva (kiállva) agyonlövetni magamat egy másik nemzet ideológiailag másképpen felfegyverzett embere által? De ez megint egy hosszú topik lenne.. messzire vezetne nagyon látva  a történelmi példákat köröttünk és itt is..

A hivatalos eszme és az egyéni megélés szétválására érdekes példa volt az első világháborúban a frontbarátkozás. Munkaidőben lövik egymást, utána átmennek a lövészárok túloldalára kártyázni. Persze, ha megfelelő agymosás előzi meg a háborút, akkor ez már nem fordul elő, és gondolom, ezt a hatalmasságok tudják, alkalmazzák,  s a n api politikai (közvetve gazdasági) érdekeikre felhasználják.

Szóval magyarok legyünk vagy szabadok? Ez itt a kérdés? – hangzott el egy drámai korban s bennem átírva kicsit. Ez nem is kérdés, csakhogy, a szabadságunkból, (gondolkodásból), mennyit adjunk fel? Azonosítom- e a nemzetemet az állammal? Hol húzzam meg a határaimat, ahova még beengedem (ideológiailag, politikailag), és hol kérek magamnak szabad döntést? Hol kaphatok szabad döntést?

Érdekes, hogy a többség elégedetlen a politikával, politikusaival, de mégsem történik változás. (Na, jó néha, Torgyánt 12 év alatt írták le). Ki áll, kinek az uralma alatt? Ki írja a szerződést? Ki írja majd újra?

Kiiktathatom-e magamat a rendszerből, ha nem is vagyok otthon? Nem!! Sajnos nem. Erre kellett rájönnöm a határon s amikor hazatértem sok év múlva… de ez egy másik történet.  Vissza a Laosz blogomhoz.

About the author

Világlátott, világjárt, jártas a világban, mert világot járt.
Alternatív világjárás, alternatív világlátás.
155 ország, sok élmény, rengeteg tanulság, és végeláthatatlan történetek. Itt a blogomban.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Facebook Like Button for Dummies