Az előző részben leírtam hogy érkeztem Bolíviába, illetve a Salar de Uyuni kiruccanásomról írok. Most pedig jöjjön Potosi 4070 méteren.
A spanyol gyarmatbirodalom gyöngyszeme, ma a világörökség része
Buszállomáson megfejtem melyik busz indul arra, szerencsére Bolíviában olcsó a közlekedés, kb. 1 usd/ 100 km az egyszerű busz.
Nem esznek a buszon és ezért nem is hánynak annyit a kanyarok miatt. A buszok postakocsiként is funkcionálnak.
Ötezres hágókon megyünk keresztül és ismételten megdöbbenek, hogy milyen kietlen és lehetetlen helyeken képesek lakni emberek.
A pihenő alatt látom, hogy a süvítő szél, a szálló por ellenére a gyerekek önfeledten játszanak az utcákon, miközben az iskolában falugyűlés van.
Útközben sok vikunyát és lámát láthatunk, melyek a tevefélék családjába tartoznak. A spanyol gyarmattartók miatt az egymilliós egyedállomány 10 ezerre csökkent! Ezek a szelíd növényevők a gyér növényzeten próbálnak megélni.
Hat óra zötyögés után végre befutunk a világ legmagasabban fekvő!! városába, a 4070 m magasan elterülő Potosiba.
Potosi koloniális építészeti örökség abból az időből, amikor a világ legnagyobb városa volt, nagyobb volt, mint London vagy Sanghaj. 1545-ben alapították, és itt található a világ leggazdagabb ezüstbányája, (Cerro Rico) mely 300 éven keresztül látta el a spanyol trónt értékes nyersanyaggal. Ennek okán vált a 18. sz. végére Latin- Amerika legnagyobb és leggazdagabb városává itt a világ tetején.
1572-ben a spanyolok törvénybe iktatták, hogy minden 18 év feletti rabszolgának napi 12 órát kell dolgoznia és 4 havonta egyszer látták csak a napvilágot!! Sötétzárka kényszermunkával, klausztrofóbiával és porral kombinálva.
Ebben a bányában 300 év alatt nyolcmillió!! rabszolga pusztult el. Ez tette Spanyolországot naggyá. Beleborzongok, és amikor majd a Pradot nézem legközelebb, biztos emlékezni fogok rá miből épült.
Lámákkal szállították az ezüstöt a tengerpartra, ahonnan a spanyolok hajózták át Európába és ha a kalózok nem támadták meg, akkor ez gazdagította a spanyol birodalmat. A spanyol gazdaság mozgatórugója lett ez a város, ezért vasutat is építettek ide.
A 19. századra kimerült a hegy ezüst készlete, a birodalom Napóleonnak köszönhetően összeomlott, a térség kivívta függetlenségét, de a múltból 80 káprázatos szépségű barokk, mesztic és neo-klasszikus stílusban épült templom maradt fenn, kanyargos kis utcák, faerkélyes épületek. Potosiban ma százezer ember él és a koloniális óvárosa valóban gyönyörű.
A bánya látogatható turistáknak is. Engemet mindig érdekelt, milyen egy működő bányában. Annyit sejtettem, hogy a körülmények elviselhetetlenek, de megtapasztalni ezt megrázó volt.
A bánya 480 méter mély. A hegy oldalából 17 szinten levezető bejáratokkal találkozunk. Bent több mint 5 ezer vájattal, járattal keresik az érceket, ahol gyakran 30-50 C fok melegben dolgoznak a bányászok még most is középkori módszerekkel.
A legtöbben 10 éven belül meghalnak a por miatt, de akad, aki 20 éve már itt dolgozik, igaz ekkorra már szövetkezeti taggá válhat, birtokolhat egy vájatot, és ha szerencséje van, több ércet talál mint az átlag, és akkor már ő dolgoztathat asszisztenseivel.
A kibányászott követ a szövetkezet vásárolja fel, megállapítja a kő érctartalmát /cink, réz, kén, azbeszt, és nagy szerencsével kis ezüst is található a kövekben./
A túra a bányászpiacon kezdődött, ahol bányászkellékeket lehet kapni: sisak, 96 fokos alkohol, dinamit, TNT, detonátor, kokalevél és a hozzá kapcsolódó anyagok. 2 dinamit gyújtózsinórral 3 dollár.
A koka cserje levelét a bányászoknak visszük ajándékba, amit négy órán keresztül rágcsálnak. Így akár 24 órát is tudnak dolgozni egyfolytában a kokain hatására, hisz ez elveszi az éhségüket, miközben aktívvá teszi őket. Ez a gondolat kis lelkiismeret furdalást hoz fel bennem, de mivel ez a szokás, kénytelen vagyok elfogadni.
A szesz pedig elsősorban a földanyának (pacha mama) áldozat, majd a bánya ördöge is kap belőle, de természetesen az oroszlánrésze a munkásoké.
Idegenvezetőnk egy hajdani bányász volt, aki 10 és 20 éves kora között dolgozott a bányában, de rájött, hogy jobb külföldieket levinni a mélybe, és sztorikat mesélni nekik. Ezért még angolul is megtanult.
Beülünk a helyi munkásbuszba és a hegy tetején lévő templomhoz megyünk, ahol a Jézus szobrot telefon tornyok veszik körül. Ennek közelében robbantjuk fel a dinamitokat, majd a vájat felé vesszük utunkat.
A közelben özvegyasszonyok kézzel válogatják és kalapáccsal törik a múlt századi meddőhányóból a még használható érctartalmú köveket és ezzel napi 1 Eurót is megkeresnek. Ez még bolíviai viszonyok között is kevés, miközben a tűző napon, erős szélben, porban és hidegben dolgoznak reggeltől estig.
Utána ezekben a kövekből emelt menedékben alszanak. Sír a lelkem. Ez a pokol létforma. Odébb pár csille utal a fényesebb múltra, ma viszont autógumiból készült kosarakban cipelik vagy talicskával hozzák felszínre az érctartalmú köveket.
Első megállónk a mélyben egy munkáspihenő luk, ahol újabb adag kokalevélhez juttatjuk a munkásokat. Idegenvezetőnktől sztorikat hallunk, hogy egyszer ő is lent rekedt a bányában egy háromnapos ünnep előtt, így a lerészegedett munkatársak csak 3 nap után indultak keresésére.
Ezután megyünk a munka hadát megnézni. A légkalapácsos vájárnál akkora por van, hogy még 10 cm-re sem lehet látni. Levegőt venni meg esélytelen. A szűk és alacsony járatokban fiatalok talicskázzák ki a lebontott köveket.
Egy másik járatban egy idős bányász vésővel és kalapáccsal készít mélyedést a dinamit számára. Amíg lent voltunk, két robbantás is volt a közelünkben – különös megélni ezt a bányában. A bányászok nemcsak szilikózisban halnak meg, hanem kőomlásban is. A sajtlyukszerű barlangrendszerben csak szerencse kérdése, hogy ránk omlik-e a felettünk lévő szint.
A következő állomásunk a hely szellemének terme, ahol egy ördögszerű szobor- oltár előtt áldozunk a földanyának, majd a szobornak egy kis pálinkát, kokalevelet és cigarettát. ’Nem árt jóban lenni az alvilággal’ – bányásztörvény itt is érvényes.
Hallunk történeteket szerencsés bányászokról, akik eladták lelküket az ördögnek és másnap gazdag járatot leltek, s azután, mint munkáltatók élhették tovább világukat. Manapság szövetkezeti taggá 8 évi munkaviszony után válhat valaki. A szövetkezetnek adja el a köveket, adózik az államnak, nyugdíjat és TB-t fizet, és ezért évente tüdőszűrésen vehet részt. Hétközben dolgoznak, péntektől kezdve pedig matt részegek. Nem emberi.
Megkönnyebbülés volt a felszínre érni és napvilágot látni. Az időutazás és a napunk is véget ért.
A potosi fesztivál:
Ahogy közeledem a belváros felé, egyre sűrűsödik az embertömeg. A hátsó utcákból zenészek és táncosok menete bontakozik ki. Hamar beleolvadok a tömegbe és élvezem a fesztivál hangulatot. Kis videót is nézhetsz róla itt.
A táncosok nyomában haladó rezesbanda adja az ütemet, míg a különböző népviseletbe öltözött táncosok vonják magukra az utcán bámészkodók figyelmét.
Gyakran bevonnak egy-egy nézelődőt is a táncosok, majd továbbhaladva már fel is tűnik egy másik csoport. Fantasztikus színkavalkádot produkálnak. Van maszkokba öltözött csoport, vannak, akik klasszikus tangóra táncolnak.
A leggyakoribb az Andoki népzenét játszók és a spanyol örökségként kapott rezesbanda zenéje volt.
A lányok esztétikai értéke sem volt elhanyagolható, habár az indiánok masszív darabok (nem kövérek, inkább stabilak), de a mesztic kevert is tud kihozni szemet gyönyörködtető lényeket.
A tömeg az utcák szélén ücsörög, bátorítja a táncosokat. Mindenfele árusok és italt vesznek a megfáradt résztvevőknek (sör és forralt bor) és mindenki vidám, felszabadult.
Sokuk nem visel zoknit sem. Csak jelzem, hogy olyan hideg van erre felé, hogy nappal sem olvad fel a jég, ahová nem süt a nap. Este 10 óra után már mindenki illuminált állapotba kerül, így lecseng a fesztivál zenés része, de ettől függetlenül az emberek maradnak és beszélgetnek.
A szállás
A szállásom nagyon egyszerű, ezzel talán felül is ratingeltem.
Az ablakon, az ajtón nincs kilincs és a riglivel kell a szoruló ajtót kinyitásra bírni. /Hogy?/ Ha valahol van rigli, a méretre nem passzol egymásba, így használhatatlan. Sok helyen minimál megoldások egy működő rendszer helyett. Sufni tuning. Pld. cellux-al akadályozzák meg, hogy kinyíljon az ajtó. A fürdőben nincs fogas. Szappan, WC papír nem is elvárás már, mert vízzel tisztítják feneküket. Ezek nem pénz, hanem hozzáállás dolga.
A zuhanyzó elektromos vezetékkel melegszik, de a víz sohasem meleg. Áram sincs mindig. A villanykörte a bejárat közelében, ezért mindig beleütközöm, illetve a falra cellux-al van felrögzítve. Sufni tuning. A lámpakapcsoló 8-10 próbálkozás után működik. És hideg van.
Másnap csak bolyongok a kis utcákon, gyönyörködöm az építészeti csodákban (fa balkonok) és bizony ez a bányászváros nem mérhető Ózdhoz. Ehhez nem ad sok segítséget a turista rendőrség, mert nem is lehet megtalálni. Kiírhatták volna rendesen, ha már van olyan. Amúgy én biztonságosnak érzem az országot, habár még csak 1 hete vagyok itt.
Kedves öreg utcácskák, templomok az 1700-as évekből, de legtöbbjük ma már nem használatos, hivatal költözött beléjük, vagy múzeumként sok pénzért funkcionál.
Sok apró bolt, mozgó árusok is. Van net, használnám is, de nincs jól működő számítógép, valami hiba mindig van.
A fesztiválról videót itt nézhetsz.
A 3. rész folytatásban Sucre, a régi főváros fele tartok.
