Abházia, a leszakadár állam.
Az előző rövid bevezetőben megtudtuk miért és hogy kerültem Abháziába, ahol 1991-ben még háború folyt.
Itt a mostani utazásom történetét olvashatod, sok képpel megspékelve.
2013 július 20. Grúziából a Zugdidi melletti határhoz mentem. Régi kedves grúz barátom vitt ki a határig, s onnantól egyedül indultam tovább.
A világ egyik legnyugisabb határátkelője, pár gyalogost látni csak. Igaz korán érkezem, hogy teljes legyen a napom. Grúziában egy klasszikus csomózott végű pisztoly szobor búcsúztat minket, amely gondolom, a konfliktus befejezését szimbolizálja, illetve egy grúz és egy európai uniós zászló. Egy nagyon hosszú, kilométeres híd, ami elválasztja Grúziát Abháziától. Meg az etnikai konfliktus.
Összesen egy grúz bunker van csak a hídnak az egyik végén, átmenő járművek nem közlekednek, de extra pénzért talicskával, kis lovaskocsival szállítják át az embereket a túloldalra, illetve én gyalog mentem át egyik országból a másikba.
De nem ám csak beestem, hanem neten előre lehetett megrendelni az abház vízumkérő lapot. Arra válaszoltak, csatolták a határátlépési engedélyt, amit kinyomtatva kellett itt hagyni a határállomáson. Majd Szuhumiban, a fővárosban meg kellett találni az immigration office-t, hát nem volt könnyű, náluk lecsengetni a 10 USD körüli összeget, amire kaptam egy papírt, amivel kiléphetek majd az országból.
Hogy miért ilyen bonyolult? Mert Abházia kvázi tisztázatlan státuszú terület a Kaukázusban. 1992-es polgárháború óta de facto független állam, azonban függetlenségét csak Oroszország (ők csak néhány éve), Nicaragua, Venezuela, Vanuatu és Nauru, valamint a szintén vitatott Dnyeszter Menti Köztársaság, Dél-Oszétia és Hegyi-Karabah ismeri el.
A többi állam Grúzia részének tekinti (Dél-Oszétiával együtt). Vagyis nincs hol vízumot kérni, csak online, s mivel hivatalosan Grúzia része, ezért Abháziába lépve, a nemzetközi jog szerint kvázi el sem hagyom Grúziát. Ez akkor érdekes, ha valaki Oroszország felöl lép be, és Grúzia felé hagyná el az országot, mert akkor kvázi illegálisan lépte át a határt, amiért Grúziában letartóztatnák. Szóval, éberség elvtársak. Ez a politika.
Ha többet olvasnál róla, akkor itt a wiki.
Odaát egy detektív üvegen keresztül kellett az útlevél-vizsgálatot végrehajtani. Kb. 10 percig tartott, amíg végig olvasta a papírt, majd visszakaptam az útlevelemet és indulhattam.
Abháziában furcsa időutazásban veszünk részt, rögtön visszacsöppenünk a szovjet időkbe. Taxisofőrök társasjátékoznak, a boltok zárva vannak, éppen nem történik semmi.
Egy busz megy naponta a legközelebbi városkába innen, de igazából senki nem tudja, hogy mikor indul ez a jármű. Ez a tervezhetőség itt megszűnt. Tehát egy teljesen más értelmezési tartományba kerültem megint. Ez a gyönyörű az utazásban és ugyebár ez a nehézsége is.
A határon megpróbáltam stoppolni, de senki sem állt meg. Valahogy egy picit bizalmatlanabb országba kerültem, mint Grúzia. Aztán az ottani benzinkutas odajött hozzám beszélgetni, és mondta, hogy: Hát ezek az emberek itt nem fognak Önnek megállni.
Úgy fogalmazott, hogy mindenféle népek laknak itt. Illetve óva intett attól is, hogy stoppoljak, mert pár hónapja itt egy külföldit megtámadtak, kiraboltak fegyverrel. Persze azért biztatott, hogy nem olyan rossz a helyzet, meg hogy a rendőrök tudják, hogy ki volt. De persze ebből a mondatból nem derült ki, hogy ez azt jelenti, hogy elkapták és megbüntetik, vagy csak azt, hogy tudják, és vállat vontak. No ugye ez a nem mindegy. Hát ezek a kérdések az ilyen országokban.
Vagyis kénytelen lettem volna taxival menni, mert kisbusz még nem érkezett. Előttem még nem álltak nagyon más utasok, ezért ott halmozódtak az autók, amelyek taxiként funkcionálnak, de az azoknak éri meg, akik sok csomaggal mennek. Mert dívik a bevásárlóturizmus, Grúzia kvázi egy jóléti állam, s még olcsó is nekik.
Körülbelül két órát vártam, mire jött, majd megtelt végre egy kisbusz, ami olcsóbb jóval mint a taxi. Körülbelül 2 dollárért vitt el úgy húsz kilométerre Gali-ig, az első városkáig.
Érdekes az országnak a keleti részéből nézni Abháziát, mivel nincsenek úgy nevezett turista látványosságok errefelé.
Talán mondhatnánk úgy is, hogy a történelem áthelyeződik a jelenbe, mert a a polgárháború1992-ben ért véget. Ezt azonban ma is lehet észlelni, mert csupa kipusztult falvakat, szétlőtt házakat látni bármerre megyünk. Hogyha valaki érdekes dolgokat akar itt látni, akkor inkább az emberi sorsokról lehet és érdemes beszélni. Illetve itt körbe leng a megáll az idő érzése is. Szerencsére tudok oroszul, így könnyen tudtam kommunikálni az emberekkel.
Próbálkoznak itt új dolgokat behozni, például játszótereket építeni, de igazából az emberek hiányoznak ebből az egész rendszerből, tehát lehet, hogy most már van infrastruktúra, csak még nincsen belakva. Kihalt. Pestis utáni kép. A grúzokat elüldözték, de nem volt ki utánuk magának érezze a teret.
Szóval felszálltam az induló kisbuszra. Szovjet feeling visszajön, tömött buszról rommá lőtt falvakat látni az út alatt. A települések nem hosszúak, parlagon hevernek a földterületek, s olyanok, mint a dzsungel. A természet visszahódította az embertől.
Anno gyakorlatilag ez volt Abháziának az éléskamrája, mivel a termőföldje jó, mára mementó.
Célom a főúttól a hegyek felé található múltidéző poszt Szovjet városka, Tkvarcheli.
itt hiányos a naplo 6 percig
Tkvarcheli
Egy ex bányászváros volt a célom végül egy furgon vett fel, mobil cég reklámjait telepítették. Orosz imereti emberek, viccesek. Lehúzzák rendesen az országot, abházok lusta nép mondják magukra is – , beköltöztek a grúzok házaiba, használják a kertjeiket, nem dolgoznak és várják, hogy majd jobb lesz nekik. Kb 300 ezer grúz embert kiebrudáltak, maradt a fele, akiknek nagy része nem abház, hanem imereti, örmény, orosz, görög és grúz. Abban mindenki egyetért, hogy békében éltek előtte ezek a népek. Megint a nagyhatalmak szították a viszályt.
Az orosz geopolitika része volt, hogy Ukrajna elvesztése után legyen kijárat a Fekete-tengerhez. Állítólag már a 60-as években a Központi Bizottság egyik döntése volt, hogy erősítsék a nemzettudatot, a grúz önállósági törekvésekkel szemben. Ennek hozadéka volt a független Oszétia, mézes madzag. Igaz, az országnak jobb nem lett, de legalább a saját népét rabolhatják a vezetőik.
A népnek elmúlt az eufóriája, rengeteg földjük lett hirtelen, de ugye azt művelni is kellene valakinek. Meg azért invesztálhatna belel Oroszország is, de nem teszi. Miért nem? A nyugat biztos nem fog ebbe a bizonytalan területbe fektetni.
A város megint szomorú memento. A szénbányászat leállt és ez is egy szellemváros lett. Korábban pezsgő múlttal bírt, gyönyörű platán és fenyősorok az utcákon, kultúrház, szép teremmel, stadion, szobrok, parkok, széles sugárutak, melyek ma üresen állnak. Pedig gyönyörű helyen fekszik ez a városka, mögöttünk 2500-as hegyek, fenyőerdők, kellemes klíma, parkok. Megnéztem a hősök temetőjét, még kint vannak a függetlenségi plakátok életteli lózungjai, merő ellentétben a ma realitásával.
Az orosz rendszert vették át, a boltok is a múltat idézik, – megáll az idő hangulat – a polcokon kevés áru, az unatkozó boltosok az utcán beszélgetnek. Ahogy meglátnak az utcán, felcsillan a szemük, hogy végre történik valami a városkában és megkérdezik, mi járatban vagyok. Az utcán mások is kérdezik, és nem értik, mi az hogy turista. Érthető is, hisz mi van itt érdekes? Józan ésszel, annyi, mint nálunk Ózdon, a múlt csontvázai, meg a 70-es évek hangulata. De ettől egyedi, mert szürreális.
Senki nem rohan sehova. Emberek simán elücsörögnek, beszélgetnek, nézik a fákat vagy csak ülnek magukban. Most is ülök, éppen uzsonnázom és egy fűszálat söpörgetnek előttem, köröttem tehenek legelésznek egy néni sétál. itt ülnek a paradicsom szélén és nem kívánnak kezdeni vele valamit. Elnyalom a klasszikus Eskimo fagyimat, közben lekésem a buszt. Így gyalog indulok vissza a tengerpart felé.
Még pár ház-csontvázat szenzorra vetek a gépemmel, majd nemsokára egy teherautó sofőr szólít le. Elvisz pár falunyit, ő is orosz állampolgár, és nem akart elmenni a háború után. Odaát már nem fogadnák be, házat is kéne bérelnie és nem sok maradna a fizetéséből, inkább itt kínlódik. Azt mondja, hogy havi 100-200 dollár a megélhetése az embereknek. 80% a munkanélküliség, de mondjuk a kertészkedést senki nem veszi el tőlük. Tehát éhen nem halnak. A szomszéd üres telkén is érik a gyümölcs. Bár kíváncsi vagyok, ha valaki szeretne egy ilyen ingatlant, kitől kell megvenni. Milyen jogon száll valakire rá.
Sok az elhagyatott temető. A másik kérdés, ami a sírokkal kapcsolatban rögtön eszembe jutott, egy érzelmileg talán sokkal problémásabb ügy. A kipaterolták nem biztos, hogy könnyen visszajöhetnek ápolgatni a sírokat. Ez is egy fájó pont lehet.
Ez a sofőr egyébként egy falunál tett ki, pont ahol van egy gépágyús hadi emlékmű. A közelben lévő épületben asszonyok éppen iszogattak és piknikeznek, rögtön meg is hívtak egy körtére.
Egyébként az abház háborúval kapcsolatban bennem simán felmerül az a kérdés, hogy kipateroltak 300 ezer grúzt, azoknak az üres lakásai Szuhumitól kezdve az összes városig, ott állnak. És ha valaki oda beköltözik, akkor hogyan is van a tulajdonjog?
Vagy ha esetleg a grúzok valaha visszajönnek, mi lesz? Mert elvileg nem tiltott nekik visszajönni. Elvileg megkaphatják az abház állampolgárságot is ezek a menekültek, akik nyilván nem akarnak a rossz tapasztalatra való tekintettel így visszatérni.
Találkoztam egy helyi emberrel, aki azt mondta, hogy ő egy grúz házában lakik, mert az ő házát bombatalálat érte, és így elfoglalt egyet. Tehát ki lett neki utalva a ház, ahogy fogalmaz.
Hát igen, ez érdekes, olyan, mint a palesztin menekültek kérdése, ugye? Hogyan lehet ilyen esetben kárpótolni az elüldözöttet? Akarják-e egyáltalán, tudják-e miből kárpótolni ezeket az elüldözött grúzokat? Milyen jogon száll át valakire ez a tulajdon/ használati jog? Illetve hogy ha az állam gyakorolja jelen helyzetben ezt a jogot, ő kiutalhatja-e az ingatlant valakinek? Na mindegy.
Persze ha a történelem nem kéri számon, akkor ez az oldal rendben is van, – nálunk is kifosztották a zsidók lakásait, meg elfoglalták, – de ha majd visszarendeződés lesz, akkor hozhat feszült pillanatokat és felkoncolt életeket. Ez a történelem.
Aztán egy Mercedes vett fel, 3 ember ül benne, és az egyik nyomta nekem a propaganda dumát, hogy itt Abháziában milyen jó, mekkora jövője van az országnak. Amikor gazdaságilag kielemeztem ezt a kijelentését, valamennyire lehűtöttem. Aztán a másik kettő ember is mellém állt, hogy nekik sem kell ez a propaganda duma, amit nyom a csávó. Egyébként szarban vannak, és igazából Oroszország sem jó testvér, de jobb híján ezt választják, és az oroszok is csak kihasználják őket a céljaikra. Mert kellett tengeri kijárat a Fekete-tengerre, amit a Szovjetunió szétesésével elvesztettek.
Ennek az országnak bányászata, természeti kincsei már nincsenek, az erdőin kívül gyakorlatilag egyetlen lehetősége a turizmus lenne, így nekik igazából arra kellene ráállni. Viszont pont egy ilyen instabil országban, amit ráadásul senki nem ismer el, elég nehéz ezt fejleszteni. Azért is volt nekik nagy lépés 2008-ban, mikor az oroszok elismerték a függetlenségüket, 16 évvel a háború után és elkezdődött a fejlődés. De ennek még nagyon az elején vagyunk, ahogy a történetemnek is.
Az orosz sofőröm az abházokat úgy foglalta össze, hogy nagyon szeretnek panaszkodni, meg számolni a pénzt. Illetve, ahogy fogalmazott, ezek az abházok szeretik öntömjénezni magukat, mert ha nem teszik ők, akkor más nem fogja.
Az abházok állítólag előtte a hegyekben nomádkodtak, pásztorok voltak, sokuknak még ma sincsen áram vagy wc a házukban, ahogy utak sincsenek arra. Csak gyalog lehetett feljutni azokra a területekre, amelyeken abházok élnek.
És most hirtelen a nyakukba szakadt egy ország, és ezzel kellene valamit kezdeniük. De persze az ókorból nem lehet a 21. századba csöppenni. A teherautó sofőröm bosszankodott is, hogy nem tudott tankolni, mert a kutas hazament, meg kellett várni, amíg visszaér. Itt nem az ember van a munkáért, hanem fordítva.
Ami érdekes az országgal kapcsolatban, hogy a külföldieknek meg az oroszoknak nem kell lepapírozniuk az ittlétet, tehát bárki élhet itt. Érdekes az ország státusza, mert kvázi el nem ismert terület, és ilyen szempontból gyakorlatilag orosz kolóniaként kell rá tekinteni. Katonailag és gazdaságilag tőle függ ebben a pillanatban. De amikor bemegy az országba az ember, mégis szüksége van útlevélre.
Korábban itt voltak az oroszok, ők irányítottak hátulról, csak politikailag csúnyán nézett volna ki, de úgy tűnik ezen túlléptek. Így végül behódoltak és elkezdődött a fejlődés. Az oroszok azért nem ismerték el sokáig Abháziát, mert saját területként akarták kezelni, tehát hogy Oroszországon belül legyen egy autonóm terület, ezt viszont az abházok nem akarták.
A dél-oszétiai háború végén az oroszok végül elfogadták, hogy ez veszett fejsze nyele, de végül így is az ő irányításuk alatt marad, elismerték függetlenként. Az abház vezetés letett a valódi függetlenségről, mert orosz tőke hiányában nem tudnak maguktól fejlődni és nem tudnak meglenni orosz védelem nélkül, mert a grúzok egyébként visszafoglalnák a területet. Tehát valamilyen status quot kellett megtalálni, és ez a huzavona 16 évig tartott.
Az abházoknak 80%-ban orosz útlevelük van, tehát ha bárhova utaznak külföldre, akkor ezt használják. Ráadásul a 350 ezres lakosság nagy része sem abház, hanem örmény, görög, illetve most már egyre több orosz és ukrán lakik itt. Nincsen önálló pénze, hanem az orosz rubelt használják. Reptere sem nyílhat a nemzetközi egyezményekre való tekintettel, sőt még Oroszországba tartó repülőjárat sincsen, így mindenki Szocsiból indul ide földön, s kb. 100-200 km-en belül megtalálják a jó kis tengerpartjaikat.
A mercedesesek kitettek a Szuhumi főútra, és irány a főváros felé.
Megint egy orosz srác vett fel engem, aki egy éve települt vissza Oroszországból, és úgy döntött, hogy itt fog élni. Egy céges 4 kerék meghajtású UAZ-t vezet, amely egyébként egy 38 éves dizájn, az a klasszikus doboz, amit mi a hadseregben használtunk. De állítólag 1 éves az autó, tehát akkor került ki a gyártósorról. Furcsa. Az utóbbi 30 évben a tervezőgárda szabadságon volt?
Az orosz srác elhívott a lakásukba, Aralich faluba, amely a háború óta kicsit meg van rongálódva. Az utcájukba beállt egy tank, és amikor lőtt, annyira rezgett a föld, hogy a vakolat a plafonról leesett. A nagymamájának azóta sem volt pénze megjavítani, így van már 20 éve. A szemben levő óvoda teljesen ki van lőve, egyébként burjánzó paradicsom a falu.
Van egy abház barátja, aki megígérte, hogy elvisz minket egy közeli hőforráshoz, de aztán ez csak ígéret szintjén maradt. Úgy tűnik, az abházok ilyenek, megbízhatatlanok.
Éjszakába menően beszélgettünk az élet dolgairól, az országról illetve az üzleti lehetőségekről, például hogy lehetne autót importálni, mert náluk nagyon drágák az autók. Főzött nekem levest, természetesen kaptam saját készítésű sajtot a saját tehéntejükből készítve, no meg házi paradicsomot. Van citromfájuk, hurmájuk is (khaki), nagyon meglepődtek rajta, hogy felismertem. Hát igen, ez már az élettapasztalat.
júli 26. indulás Szukhumiba.
Aralich faluban laktam. Reggel 7-kor Szukhumiba, kitett a bevándorlási hivatalnál, ahol a vízumot kellene megkapnom, amiről kiderült, hogy nem itt van, mert elköltöztek már, ahová tovább küldtek, szintén nem a vízumkiadással foglalkozik. Meg a vízumlevelemen sem a jó cím szerepel, canossa-t járok. Szerencsére nem hétvége van, így gyorsan el tudom intézni. Kifizetem nekik a 10 dollár helyett a 13-at, de így legalább nem kell elmenni egy bankig és a befizetésről bizonylatot hozni.
Afon (Vagy Novy Afon??)
Hiányzó betűk, két emeleten wc nem található, bejárat sem. A kijáratnál adják el a jegyeket és újra meg kell kerülni az épületet. Komcsi gondolkodás. Mindenhol kelletlenül válaszolnak. Van képeslap? Nincs. Miért nincs?
A következő részben a hegyekhez megyek, ott trekkingelek, tavak, kalandok.
Hamarosan folytatódik….
Ha utaznál velem a Kaukázusba vagy másik 33 országba, akkor itt nézzed meg merre szoktunk mozogni.
