Az előző részben a hegyekből Sucre környékére mentem le a kellemes melegbe.
Ha régi helyi zenét hallgatnál, akkor indítsd el.
La Paz – a másik főváros 3600 méter
La Paz felejthetetlen látvány a felülről repülővel érkezőknek. Hatalmas hegyoldalon / völgyben fekszik, amely 1 km mély. A hegyoldalakon a magasba kúszó családi házak egyenletes mintázata vezeti a tekintetünket. Ebből az ámulatból egy a buszállomásról kilépő aggódó idős hölgy figyelmeztet, hogy fogjam jól a hátizsákomat, mert itt nagyon sok a rablás.
Felébredek, és vissza az utazó éberségi állapotába.
Impressziók
A város büdös, zajos, forgalmas. Tele zsúfolt mikrobuszokkal, melyek agyagtéglás házak között csalinkáznak.
Az ötsávos főúton fekvő rendőrök lassítják a forgalmat és itt is keresztet vet mindenki, amikor elhaladunk egy templom vagy egy útszéli kápolna mellett. Útszéli busz, több ezer mikrobusz, benne rikkancsok, kikiáltva, hogy merre megy. Ne feledjük az írástudatlanság itt még számottevő.
A nők batyuval a hátukon mennek, benne áru és / vagy gyerek.
Boltokban hordókból pumpálják fel az étolajat, annyit, amennyire szükséged van. Feltalálták a csomagolásmentes boltokat.
Van egy különálló negyed a rövidárusoknak. Vettem cipzárt a hátizsákomhoz, és az árus bizonygatta, hogy a kínai az jó termék. A kínai pr-osok biztos jók errefelé.
Az étkezdékben reklámozzák a Pepsit, de csak Coca Colát kapni. Mindenhol TV, benne focimeccs, és a riporter visítva üvölti a góóólt. A fociösszefoglalók 70%-ában azt hallani, hogy a közvetítő üveghangokon legalább 15 mp-ig hörögi, hogy góóóóóóóóóóól.
Bolíviában bevett szokás, hogy a rendes temetés után exhumálják a sírokat, majd elégetik a maradék csontokat. A hamut egy lakótelep hangulatú sírfalba teszik. Egy üveg mögött az elhunytra emlékeztető tárgyakat tesznek: fogkefe, fociserleg, fényképek, I love you zenélő képeslap, „amíg az elem tart” Tart.
Persze van virág, kereszt, műanyag Jézus, évszám és név is. Az egyik ilyen sírlakótelep tetején egy löveg van. Érdekes.
Az etnográfiai múzeum szerencsére ingyenes, a kiállítás silány, de bőséges video táruk van, ahol a helyi szokásokat, táncokat, zenéket megnézhetem. Elég sok időt töltök ott. Potosiban már kicsit képet kaptam a fesztiválok színes kavalkádjáról, s ez a gazdagság tovább bővül itt.
A postán igen bonyolult egy levél feladása és ilyenkor szinte éveket öregszem. Drogellenőrzés, egy másik teremben pecsétet kapunk rá, majd egy harmadik teremben a postás leméri a borítékot. De én nem tehetek rá bélyeget és nem is zárhatom le a borítékot cellux-val, viszont neki meg elfogyott. Utána belekeveredik az összeadásba és legvégén a pénz visszaadásába. A tudatlanság megőrjít.
Este még találkozom egyik ismerősömmel, akinek a 76 éves édesanyja kapaszkodik belém és könyörög, vigyem magammal utazni. Kicsit elszorul a szívem, hogy én is ilyen leszek? Fiatalon kell kiutaznunk magunkat bizony.
La Paz egyik híressége a San Pedro börtön. Míg otthon a családtagoknak is bonyodalmas a látogatás, addig itt turista látványosság, egy kis baksis fejében. Lehet beszélgetni a rabokkal, akiktől vásárolhatunk ezt azt, amit bent készítenek „szabadidejükben”.
Valle de la Luna
Hasonlóan a Chilében látott homokkő kúpokhoz, gyönyörű formációkat mutat ez a völgy is La Paz közelében. Kisbusszal megyek 14 km-t.
Innen átgyalogolok a közeli állatkertbe, ahol láthatok lovat, bárányt, szamarat, lámát, és vikunyát. Itt a videó róluk. Természetesen a legérdekesebb a hatalmas kondor.
Nem szívesen kötekednék vele. A bejáratnál hirdették az oroszlánt is, de ő még nem létezik itt. A majmok akrobata mutatványokat produkálnak, hintáznak a gumin és le sem tagadhatjuk, hogy közünk van hozzájuk. Egyébként az állatkertet játszóparknak használják a gyerekek, fociznak, szaladgálnak.
CUMBRE
La Paztól félórányira 4600 m magasról lehet kirándulni a közeli dombokra, illetve innét indítják a kerékpáros túrákat lefelé 3300 m-el lejjebb lévő völgybe. Különleges élmény az út. Én csak egy kisebb kirándulást teszek innét egy 5200 m-es hegycsúcshoz. Megdöntöm a magam magassági rekordját. A kilátás tényleg lélegzetelállító. Emlékezetes, képeslap élmény 3D-ben.
Velem szemben látok egy havas, gleccseres hegycsúcsot. Ha már itt vagyok, gondoltam elugrom oda is, belefér az időmbe, hisz még reggel van. Már jó ideje gyalogolok, de csak nem jön közelebb. A közte levő kis „dombocskákon” átmenni órákig tart, a havas csúcsok egyre távolabb kerülnek. Tiszta, metsző hideg levegő miatt csalóka a látóhatár. Ne becsüljük le a hegyeket!
Végül délutánra feladom, amikor még egy völgyecske választ el, és belátom aznapra már nem jutnék el oda. A magashegyi túrázás így megvolt, és jutalomként 5 ezer méteren találkozom sok legelésző lámával. Édesek, cukik.
A főútra végre visszatérve stoppolok, s egy motoros vesz fel. A motoron a következő fél órát szinte fagyott jégtömbként éltem meg. Ahogy a nap lemegy fagypont közelében a hőmérséklet.
Choro Trail
Egy kétnapos kirándulást is teszek La Cumbréból. Először megmászok egy közeli jeges csúcsot, de csak 5300 m-ig jutok, mert látom, hogy onnét reménytelen feljutni tovább. Sebaj. elindulok az inkák útján. Ezt az utat használták az inka birodalomban, hogy a létfontosságú sót Uyuni-ból eljuttassák a birodalom egyéb területeire is.
Innen egy 50 km-es túrát kezdek és az első része az útnak szerencsére folyamatosan lefele tart. Itt találkozom egy bolíviai emberrel, aki elindította Bolíviában a globál ecovillage (ökofalu) hálózatot.
Minél lejjebb haladok, úgy szelídül a sivár, kopár köves kietlen táj, és délutánra már a dzsungelben találom magam. Már csak a lándzsás indiánokat hiányolom, akik a bozót mögül lesnek rám. Látok elszállni zajongó papagájokat és egy karnyújtásnyira lebegő kolibrikat, amint kanalazzák a virágok nektárját.
Choro faluban ér az este, ahol 3 ember lakik összesen. Az útikönyv szállást említett ezen a helyen, de nincs itt semmi, így a füvön alszom a hálózsákomban. Szerencsére már csak 2000 m-en vagyok, így éjszaka nincsen olyan fagyos hideg.
Másnap folytatom a túrámat, majd egy 5 órányira levő településen egy öreg japán emberrel beszélgetek, aki már itt él 30 éve, de az utóbbi években csak egy magyarral találkozott. Tudta, hogy az Ural népe vagyunk és amikor beszélek neki Trianonról és a magyar traumáról ő is rögtön visszaemlékezik Japán aranykorára. Együtt nézzük a világatlaszt és a magyarok világvándorlásának irányát. Kertjéből pompás kilátás nyílik az alant elterülő dzsungelre.
Az Andok leleti részére érkeztem és ezen a tájon játszódik a Misszió című film, amely a gyarmati spanyol-portugál vetélkedés érdekszféra felosztásáról szólt, melynek vesztesei az indiánok voltak, hiába voltak keresztényebbek a hódítóknál. Tanulságos film a kereszténység politikájáról.
Sokáig a jezsuiták voltak az urak olyannyira, hogy Paraguay területén autonóm vallásos államot hoztak létre. Chiquitanos, moxos stb. indiánok lakták e vidéket és a jezsuiták itt alapították meg az „optimum community hierarchy”-t, mely szerint minden egység bírt katonasággal. Akkortájt ez volt a legerősebb hadsereg a kontinensen.
Elkezdtek gyapotot, mézet, kézműves terméket cserélni ezüstre. Az oktatás is fénykorát érte oly annyira, hogy olasz barokk operát is előadtak a dzsungelben. Térítő tevékenységük annyira sikeres volt, hogy tökéletesen kiirtottáka törzsi szokásokat, s ezen a környéken szinte semmit nem tudunk a pre-jezsuita kultúrákról. A 18.sz. derekán száműzték a jezsuitákat a kontinensről.
Nos túrám véget ér, valahogy majd vissza kell jutni a fővárosba, mely hosszabb elfoglaltság, mint gyalog lejönni. Kicsit bonyodalmas, mert építik a főutat és csak naponta kétszer nyitják meg a fél sávot. Majd 5 órán keresztül haladunk felfele, mire visszaérünk a La Pazba.
Yjungas road
Az útikönyv szerint a világ legveszélyesebb útja. Ezer m-es szakadékokon és folyókon keresztül, a kamionosok etetik az úton élő kóbor kutyákat abban a hitben, hogy a helyi szellem majd bátorítja a gravitációt, hogy kegyes legyen hozzájuk az út alatt. Érdekes, hogy a lefele menő forgalom az mindig kívül halad.
Az inka úthálózat ma kiránduló útvonal. Kereskedelmi és kommunikációs hálózatként szolgált anno az adminisztrációjuk számára, ahol megtalálták a legrövidebb és legkönnyebb utat a hegyeken keresztül.
Minden 20 km-en volt egy karavánszeráj és a hír 2 nap alatt 320 km-t tudott haladni a birodalomban az úthálózatnak köszönhetően.
Ha Nagy Bendegúz blogját is olvasnád Bolíviáról, akkor klikk ide.
Ha pedig az én történetemben haladnál tovább Sorata és a Titicaca tó fele, akkor klikk ide.
