Afganisztán -háborúk

Afganisztán 1. -megérkezésem

Sorry, this entry is only available in Hungarian.

 Üzbegisztánból léptem át a határt a megfelelő vegzálgatás után, amit korábban már leírtam. Végre teljesül régi álmom eljutni Afganisztánba. 2010 aug.

Túl korán érkeztem a határhoz, mert a határhoz közeli falu melett aludtam a prérin. Amíg vártam a határnyitásra, pár afgánnal beszélgettem, akik nem bírják az amerikaiakat. Kérdeztem, miért fontos szerintük USA-nak Afganisztán. – Mert nyersanyagok vannak itt. – S jobb lesz, ha független ország lesz? – Igen. – Akkor miért nem fejlődött az élet a tálibok alatt, ha olyan gazdag az ország nyersanyagokban? – Azokat is az amerikaiak irányították és pénzelték. – De miért kell pénzelni, eltartani, ha már elfoglalták az országot, s övék a nyersanyag feletti kontroll? Persze erre nem volt válasz.

Úgy tűnik, jó valakit kívülről okolni. De mi lesz, ha az amerikaiak elmennek? Kit hibáztatnak majd? S ha már kiirtottak más népcsoportokat, más gondolkodásúakat, akkor kit okolnak majd a rossz helyzetükért? Vagy ellenségképet mindig lehet találni.

A határ 10-kor nyitott. Pár helyi bemehetett csacsiháton a határon, meg a kocsisok, de minket parasztokat (gyalogosokat) várakoztattak még.

Szóval sikerült átvergődnöm az üzbég bürokratákon, s közben egy bolgár katonával elegyedtem szóba, aki inkább Mazariból átrepül Kabulba, s onnan jön visszafele busszal 4 órányit, mert Mazari után rendszeresen tálibok zárják le az utat és ember rabolnak. Jó ízelítő nekem, aki ott megyek majd keresztül hamarosan. Próba szerencse. Repjegy drága, életem kevésbé, meg ugye csalánba nem üt a ménykü.

Aztán át az Amur Darja folyó hídján, s Afganisztánban vagyok!!

Üres a határ, csak egy amerikai páncélos áll ott. Életem egyik legsimább határátkelése volt. Beküldtek a határépületbe, de senkit nem találtam, bolyongam, mire beleütköztem valakibe, aki megmutatta, hol pecsételnek, ráütötték a pecsétet, nem is kérdeztek semmit, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy európai hátizsákos megérkezik ezen az afgánhatáron… no  már bent is vagyok az országban.

Egyszerű! Senki nem ellenőrizte kétszer az útlevelet, csomagomat, akár át is sétálhattam volna. Egy amerikai fegyveres „how are you doing?”-gal fogadott mosolyogva, vele is beszélgettem. Szerinte „till Kabul it should be alright” (Kabulig minden rendben kell legyen). Ő csak tudja (hisz sose járt arra gondolom). Azért heti egy alkalommal jönnek hátizsákosok, mondja. Jó hír.

Heraton faluba érkeztem.

Kint az utcán rengeteg választási plakát fogad, hangszórós autó osztja az igét, meg a tárgyát, mert szimbólumok (kapa, fényképező stb) jelzik a pártokat a plakátokon. Nagyon viccesek…, de erről később, mert ez egy jelenség.

Fotózgattam, hisz minden új, tele élettel, mint Pakisztán…, pár női koldus is jön, egy kezetlen is lábatlankodik ott, no meg egy bicós rendőr, aki ott tolja éppen a kerékpárját. Szokatlan látvány vagyok, rögtön be is visz a rendőrségre, mert fotóztam. Persze angolul senki nem beszél, később végre elővezették a kommandantét, aki 3 szavas angoljával közölte, hogy fotóztam, majd bevittek a nagyfőnökhöz. Hátizsákommal egyetemben, meg a 20 kiló TNT-vel, ami benne lehetne… mert ugye nem motoztak, kutattak, annyira mégsem vagyok ezek szerint veszélyes.

Köszöntötte, kikérdeztek, hogy miért jövök, hová megyek, stb. S közben nézegették a fotóimat. Kicsit hülyének néztek, majd rám nézett a nagyfőnök, s azt kérdezte: – Tudja, hogy melyik országban van? – Igen. – Tudja, hogy itt háború folyik? –Igen, – felelem – délen. Felemeli a szemöldökét. – S mit csinál, ha megölik a talibánok?  – Inshallah, a mennybe jutok – vágtam rá. Erre nevettek egyet, visszaadta az útlevelem, s mehettem. Útravalónak elmondták, hogy Samangan után veszélyes, talibánok lezárják a főutat, embereket végeznek ki, inkább repüljek. Tudom, hogy nem fogok, de azért jó, hogy még egy gombócot tesz a gyomromba.

A heratoni piacon pénzt váltottam, meglepően korrektek, úgy tűnik a turizmus még nem rontotta el őket, s, ahogy olvasom a híreket, ezentúl sem fogja őket turista áradat elönteni. Sétáltam, fotóztam, mindenki laza, mosolyog, mintha Indiában lennék, ráadásul indiai zene szól a hangszóróból. Kis falucska romokban heverő élete, omladozó házak, poros szemetes utcák, melyek még ürülékszaggal is bírnak. Teáznak, meghívnak mindenhova, mindenki a fényképemen akar lenni. Minden sztereotípiám megdőlt egy óra alatt.

Sajnos stoppal senki nem vett fel, pedig még egy magyar rendszámú kamion is elment mellettem, biztos meglepődött volna az arc, ha megtudja, hogy magyar vagyok. Busz nincs erre, taxiba préselődtem hatodiknak, 85 km, 3 dollár, jó utak,  gyér forgalom, nincs traffipax, nincsenek ellenőrzőpontok, úgy tűnik itt a rendőrség nem az emberek basztatására lett feltalálva.

Olyan „békebeli állapotok” vannak… meg forróság. Sivatagos táj ismét, száraz növényzettel, s a vasúti sínnél tevék az úton, s őrült sebességgel száguldtunk, úgy előznek, hogy az embernek a szájára kerül az Allah akbar. Adrenalin fogyasztó, fokozó ország ez. Ha nincsenek jó utak és őrült versengés, akkor rossz utak és talibánok az adrenalin fokozók. Kabulban pedig a puskaropogás.

Egy kis infó és hangulatkeltés Afganisztán biztonsági helyzetről itt.

Folytatás Mazari Sharif felé, vagy ha kabuli első napomról olvasnál.

Vándorboy – a kabuli tudósítónk

Az első részhez képeket itt lapozgathatsz.

About the author

Világlátott, világjárt, jártas a világban, mert világot járt.
Alternatív világjárás, alternatív világlátás.
155 ország, sok élmény, rengeteg tanulság, és végeláthatatlan történetek. Itt a blogomban.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Facebook Like Button for Dummies