Lázas gondolataim világról, emberekről

Közép-Amerika summázata. Vándorboy gondolatai a világról. Éppen lázas vagyok, lett időm gondolkodni, írni. Éppen minden tulajdonom nélkül. Egy kocsi elhajtott mindkét hátizsákommal. Maradt egy rövid nadrág, pólóm.

Lejutottam Mexikótól Panamáig, sok hónap alatt, mindezt földön. Megnéztem mindent ami érdekelt, eljutottam törzsekhez, dzsungelekbe, hegyekbe, szigetekre, volt hogy megloptak. Volt hogy csak egy rövid nadrágom és egy pólom maradt az összes vagyonom. Érdekes tudatállapot újratervezni. Mint Hamvas Béla, amikor lebombázták a házát, s az összes írása elveszett. De nem tört meg.. mert volt mire és miből építkeznie.

Tapasztaltam sok érdekeset, volt, ami érthetetlen volt, de alapvetően izgalmas út volt, sokat tanultam ebből is. Végig stoppoltam, rengeteg érdekes emberrel találkoztam, spanyolom is egyre jobb lett, s most itt vagyok a végén. Panamában.

Még korai lenne összegzést írnom Közép-Amerikát illetően, mert még csak földrajzilag vagyok a végén, de időben nem, mert visszastoppolok Mexikóig, ahonnan a repülőm indul majd. Meg igazi összegzéshez le kellene ülnöm és picit összetennem a gondolataimat a látottakról.

Azért írok valamit most is. De a “gyengébb idegzetűek”  átkapcsolhatnak az Index-re vagy a következő levélre, mert súlyokat, meg sulykot vetek ebben az írásban.

Érdekes kérdés, hány évnek kell eltelnie az enyészetig? S hánynak, hogy egy halott kikerüljön a tudati forgalomból? S hány évnek, hogy egy élő személy elfelejtődjön?

Azt hiszem, én már elértem azt a bizonyos időt, annyi ideje vagyok távol Magyarországtól. 2 év nagy idő, hiába repül el gyorsan utazáskor. Vélhetően az otthoniaknak már csak fakó emlék vagyok. A gyászidő is 1 év, én már ezen túl vagyok.

 De ez nem akadályoz meg abban, hogy serényen véssek jeleket az enyészet falára (blog). Hátha majd lelkes arheológusok rábukkanak a jövő homályából, s látnak benne értéket..

 Egyébként milyen szép is az (vagy legalábbis a Tao filozófiájához illő), úgy itthagyni az evilágot, hogy semmilyen hullámokat nem keltek. Észre sem vesznek. Mintha nem is lettem volna e Földön. Nem is voltam itt. Kósza emlék lettem, valami vándorbot vagy vándorló? Igen rémlik valami, de nem igazán… – fogják mondani. Lehet már most is.

Játszom a gondolattal, hogy sokan szeretnének láthatatlanokká válni, mert az milyen jó. Aztán persze jönne a kapálódzás, hogy nem veszik észre, nem reagálnak rá, nincs kinek produkálni magunkat.

Vagy az örök élet, az milyen jó! Hááát… 65 év után már lehet, nemcsak a nyavalyák gyötörnek, hanem az utódok hada az élet-térért (lakásért stb.).

Másik vágya az embereknek, ha örökéletű lehetne. Na de akkor mennyire nem viselnénk el egymást. Már a házastársukkal sem tudnak az emberek 5-8 évnél tovább élni, nem hogy idegenekkel végtelen ideig.

Az is biztos, hogy a megértése az örök élet problémának sem vinne rá senkit arra, hogy alkalmazkodjon egy helyzethez, ahogy pl. a kocsinkat sem tudjuk otthon hagyni, mindenki szaporodna, egyre többen lennénk. Így sem viselik el egymást az emberek, úgy meg pláne nem. Az erőforrások kiapadásáról meg nem is beszéltem.

Szóval vizionálva az ilyen jövőt, egy pokol élet lenne az örök élet saját légzőtársainkkal. Mert nem ismerjük fel a problémát, így nem is tudunk megoldást keresni rá, vagy alkalmazkodni. Mert az önkorlátozás szó tabu.

Persze, annak sem lenne jobb vége, ha a gondolataink megvalósulnának. Ha meghalaszthatnál 10 embert, akit károsnak tartasz a világban. (Persze kik vagyunk mi, hogy ítéletet hozzunk? De ez egy gondolat kísérlet) Meddig élnének szomszédaink, ismerőseink?

Ellenségeinkről és idegenekről ne is beszéljünk. De ki húzná meg előbb a ravaszt? Ha éjféltől élne ez a lehetőség, szerintem 5 percen belül 60 milliárd halálos ítélet születne az emberiségből, azaz emberenként átlag tíz ember akit nem látnánk szívesen.

Valószínüleg csak pár taoista élné túl az erdő mélyén, akit már rég elfelejtettek… így nincs is útban senkinek. Ők amúgy is csak szép csendben kihalnak.

De érdekes lenne úgy a gondolat kísérlet, hogy 10 embert ölhetnél meg, de 3-nak életet adhatnál.  Így már milyen érdekes a játék, nem?

Tényleg, neked hány ember van a képzeletbeli halál listádon? Kikkel kezdenéd? Megtennéd, ha kapnál rá lehetőséget, engedélyt? Tudod, “parancsra tettem”…  ÉS kiknek adnál életet?  A kedvenc politikusodra pazarolnád? Vagy közeli hozzátartozódra? De akkor ő nem is olyan jó, és nem bízol benne, hogy senki nem akarja életét elvenni? Érdekes gondolatok.

Én vélhetően a határon dolgozó bürokratákkal kezdeném, majd a többivel, akik a hatalommal a hátuk mögött élnek vissza és károsítanak meg (korrupt rendőr, politikus stb.) Meg akik olyan rendszert hoztak létre, ahol a hatalom az elnyomás és nem a megvilágosítás. De aztán elgondolkodnék ki legyen a következő? Persze, ha nem mi, akkor valami más elvégzi a piszkos munkát, hisz van a sors: a betegség, öregség, halál,..

Tudom, igazságtalan vagyok a közzel szemben, de mi alakítjuk a biomasszát, akik sikeresen el is herdáljuk a Föld természeti kincseit, ha lehetőséget kapunk rá (értsd, anyagi javakat). Mennyire van egyáltalán a világegyetem szempontjából létjogosultságunk élni, amikor az élet alapját tesszük tönkre? Más életek mellett. A rendszerben megvan a helyük, csak a lehetőségeinket kellene szűkre szabni, mert erdőből már nem sok van. Emberből pedig rengeteg.

Amin még fel tudom magam bosszantani, az az emberi tudatlanság. Ezt sajnos ki kell prüszkölni magamból. Emberek fizetést kapnak azért, hogy ne tudják, mi van körülöttük. S minél több fizetést kapnak, annal nagyobb lesz a tudatlanság, meg a kár amit okoznak ezzel. Ezt meg jutalmazzák még több pénzzel. (A pénz meghozza a szellemi bocsánatot,( hogy megtehetem),  az agy pedig a restséget).

Aktuális történetem a szupermarketben dolgozótól kérdem, merre található a méz? Elküld valahova. Ott nincs. Hát ott is megkérdezek egy dolgozót, az is elküld valahova, de ott sincs. És mindegyik oda jár be minden nap. Bejár. Ennyi. Mint a testbe a lélek. A test a boltban, minden más kívül marad,  – ha ugyan van a testen kívül más.  Fogalma sincs arról, mi van tőle 8 méterre. De ez igaz, ha egy közelben lakót kérdezel arról, mit tud házáról, körzetéről.  A döbbenet pedig az lesz, hogy magáról sem tud sokat.  Mert nem merűl fel kérdésként.  S a túléléshez sem kell.  Sőt egyre kevesebb kell a túléléshez.

 Ilyenkor felsejlik bennem az ókori görögök vagy más civilizációk nagysága, akik nemcsak kíváncsiak voltak a világra, gondolkodtak róla, hanem hajóra is szálltak, (meg is építettek azokat), bejárták a világot, tudtak a világról! (történelmi távlatból, nem egyénre lebontva)

Ma az informacióáramlás fénykorában, az oktatási lehetőségekkel megáldva sem tudjuk mi van tőlünk 8 méterre, vagy a szomszéd utcában. Mert nem a technika, a tároló számít, hanem az attitűd, hogy akarod-e érteni a világot?  Úgy látom egyre kevésbé, mert nem kell a túléléshez. Kicsit látom a  mátrix megvalósulását, ahol már csak energiatermelésre vagyunk kárhoztatva, cserébe megkapjuk a boldogság illúzióját.

Meg akarjuk-e érteni a világot? Még a dolgokat, jelenségeket sem. Az absztraháló képesség is nullára csökkent, gondolkodni, értelmezni, állást foglalni érvekkel meg főképpen ne kelljen. (Mára már nem is tudunk, mi a köz.). Főleg előre gondolkodni. Ezért is pusztítjuk lelkesen bolygónkat.

A szövegértésünk is katasztrófális, sőt még egy filmen sem igazán tudják mit néznek, csak nézik, legalább megy az életidő. Ami pedig többre hivatott. Sokkal többre.  Például Embernek lenni. Vagy azzá válni. Nagy E-vel.

Ami még sírba visz, az a bamba szájtátás. Amikor látod, hogy hallja a szavakat amit mondasz, de nem látod az arcán, hogy bármiféle erőfeszítést tenne, hogy hallószervétől eljusson az impulzus az agykérgéig, és megértést produkáljon. Még az óceánba dobott kavics is nagyobb rezdületet kelt, mint ezeknek az embereknek az arca. Mitől van az, hogy egy kínai megérti és reágál?

Azon már csodálkoznom sem kell, hogy az olyan nyugati nyavalyák, mint szinház, költészet, képzőművészet (=ön-kifejezési készség) majdnem ismeretlen fogalmak? Könyveket is csak TV-ben látnak, azaz ott sem. Nem olvasnak. Az emberek betűkkel is csak a mosószeres dobozokon találkoznak, pardon, műanyag tasakokon.

Meg kellene alakítani a “kultúrára éhezők társaságát,” ahol a belépés feltétele némi IQ, kíváncsiság, nyitottság, és elfogadni azt, hogy semmilyen gazdasági előnyökkel nem jár. L’art pour l’art.

No de térjünk Latin Amerikára.

 Még a filmeket is szinkronizálják, ne kelljen olvasni, véletlenül se támadjon valakinek ingere nyelvet tanulni, ne kelljen agykérgében feleslegesen elektromos impulzusokat generálni, esetleg élvezni a filmet az eredeti hangján. ( a mai magyar szinkron az nagyon gáz, tényleg sokszor kikeresem az eredetit, mert ott van benne átélés, karakter, látszik nem éhbérért órabérben csinálják).

Az 500 milliós latin lakosság végül is nagy piac. Pontosabban üzlet, mert az igazi piacok már itt is kiveszőben vannak, s marad a szupermarket kulcsfogalma. S az már a vég, amikor a kínai mindent áruló is széttárja kezét és a “supercarne”-ba küld (carne= hús) paprika fűszerért. De ő legalább már hallott paprikáról. A világ nagyobbik fele nem is érti.

No a középosztály, szokásos pazarlás – víz, áram, – bejárónő, kocsik, pénz, de ugyanakkor nem működő gáztűzhely, életlen kések, fűszer is alig, és olajból is éppen kifogynak. Igénytelenség, tudatlanság társul a pénzhez.

De persze a szomszédtól nem kérnek kölcsön olajat, inkább nem esznek! Mert büszkék. És nem akarja belátni tudatlanságát.

Egy másik történetem, amikor egy lány elutazik esküvőre 250 km-re, vásárolgat, előtte tisztítóba viszi a ruháját, de este jön rá, hogy az neki nem tetszik, és ezért nem megy el a rendezvényre! Tehát nem az a lényeg, hogy megtiszteljen valakiket jelenlétével, hanem az, hogy ő hogy néz ki. Brrr.

Nos ilyen felszínességről szól  a mai korunk… vagyis mélyebbről, mert nem fontosak az emberi kapcsolatok, párbeszédek, hanem én vagyok fontos, hogy nézek ki, mit gondolnak rólam. S nem az ami vagyok, mert ugye ahhoz nem kellene díszesen öltözködni.  Mindig mondtam, hogy aki kívűl akar színes lenni, lehet belül szürke, azt kompnzálja.

Lehet hogy én már valami elvadult körte vagyok, de tényleg másként vagyok bekötve. Tizenéves pólóimban járok, tizenéves gondolataimmal vagyok el, elég jól.

Nincs jelentősége, ha valakinek végzettsége van, még ha azt itt egyetemnek is hívják. Nyelvet elvétve beszélnek a diplomások. Az sem sokat jelent, ha élt Európában. Igazi értelmiségivé válni egy generációkon át tartó folyamat. Egy ilyen elpusztítása nehezen pótolható, mert spontán kb. 10-20 ezer más sorból jött populacióból talán egy jut feljebb szellemileg jó környezet esetén.

Isten óvjon a kambodzsai ideológiáktól és a Pol Pot féléktől. S a történelem belőlük már így is sokat produkált, és sajnos sok ember tapsolt nekik… később már kényszerből. De akkor már nem volt visszaút.

 Miért is nem tanulnak meg az emberek jelekből olvasni, értelmezni, látni?  Hát idáig ezeket fejtegettem.

Általában megkérdezem stoppoláskor az értelmesebbjét, hogy melyik korban élne szívesen, ha odaszülethetne? Kort és helyet választhatna a múltban.

Nem is érti, de ha fel is fogja a kérdést, nem tud rá válaszolni. Persze, nem akarom ecsetelni a történelem oktatás mibenlétét a világban, de pl. Costa Rica-ban, ami Közép-Amerika legmodernebb állama, a költségvetés 20 %-át költik oktatásra, évekig tanulják az ország (rövid és eseménytelen) történelmét, míg a világról majd semmit tud. Szóval honnan tudná, mi lehet érdekes neki?!  Nem kell a túléléséhez.  Pedig szerintem igen, mert ha nem lát át rendszereket, akkor áldozatává válik.

Ha beszélgetek valakivel, nem szabad túl sok infót mondani, mert akkor semmi nem marad meg. (Ehhez persze a nyelv is igazodik, s így nem meghökkentő, hogy az én pár száz szavas spanyolommal gyakorlatilag képes vagyok lefedni a közéleti témákat.) Magyarországról elég annyi, hogy európai, független ország. Az okosabbja megkérdezi ilyenkor, hogy hol van? A műveltebbje pedig próbál sarokba szorítani olyan furfangos és érdekes kérdéssel, hogy ott milyen nyelvet beszélnek?  (igen, egy tanár már a kérdésedből tudja, hol tartasz, meg egy guru is azt, hogy a spirituális fejlődésben hol tartasz.  

A legtöbben csak lereagálják, hogy az szép, gazdag, meg nagy ország. De nem elég nagy ahhoz, hogy valaha látta volna térképen. Érdekes sztereotípiák, vagy inkább kedveskedés, szerintem felszínes.  Ilyenkor én mindig visszakérdezek, hogy mit tud Mo-ról? S kiderül semmit, s arra mondta hogy szép ország.  Persze ilyenkor előugrik belőlem a tanár, és sorolom, hogy golyóstoll, gyufa, karburátor, stb…

Egyik iskolalátogatásomkor valamelyik országban itt délen, egy földgömbön (bizony volt!) Magyarországot és Romániát nem választotta el határ! Egy térképen máshol pedig azonos színekkel volt jelölve. Végül is a kartográfusok miért is tanuljanak történelmet? Legalább az osztrákokkkal kerültünk volna 1 kalap alá.

Hát azért tanuljunk, mert az élet komplex, s az agyunk képes felfogni ezt a komplexitást, bár már egyre kevesebbeknek sikerül. A hiba nem a programozóban (istenben) van.

Persze, hogy a saját házunk táján is seperjek; mit gondoljak arról a “magyar szakemberről” (D. Tibor, a Demos elnöke) aki szerint ‘Magyarország akár Európa logisztikai báziselosztó országa is lehetne a Távol-Kelet számára földrajzi adottságai miatt, nekünk ehhez csak a humán kapacitást kell biztosítanunk. Budapestet a nagyobb kínai vállalkozások már most Európa Hongkongjának tartják.’

Hát mit szóljak ehhez??? Merjünk nagyokat álmodni! Hisz hatalmas tengeri kikötőink vannak, a Sanghai – Bp vasútvonal is pont idáig jön, Kínából ide vezet egyenesen az Új barátság kőolajvezeték is, meg éppen többmiliárd fős (fizetőképes!) piac van köröttünk, ugyebár.

 Természetesen mi vagyunk a legnagyszerűbb kereskedelmi partnerek, mert nálunk mindenki tud kínaiul, no meg Kínában is a magyart tanítják tibeti helyett. (Mert ez könnyebb és többen beszélik). No meg persze Európában nálunk szeretik legjobban a kínaiakat. Mert befogadó nemzet vagyunk. És ekkor felébredtem…

Szóval butasagért nem is kell olyan messzire menni…

De ha már itt vagyok a világ másik végén, akkor inkább erről írok.

Ami még felforralja az agyam itt Dél-Amerikában, az a műanyag kultusz. Veszek valamit 40 forintért, majd becsomagolják egy műanyagba, esetleg kettőbe, pedig az áru is csomagolva van, majd a zacskóhoz tűzőgéppel hozzátűzik a blokkot. Így a zacskó használhatatlanná válik, s funkciója 5 mp-ig van, mert ugye a kassza a bolt közepén van (a rablások miatt gondolom). S ilyen értelmetlen pazarlás (környezetterhelés) millió van.

Tényleg kívánom, hogy az elfogyasztott zacskókba ne csak a bocik betegedjenek, s ne csak a halak pusztuljanak bele, hanem azok is, akik aktív résztvevői ennek a termelői-terjesztői jogalkotói körnek, akik ezt lehetővé teszik.

 A Brazil című film egyik jelenete jut eszembe (miért is Brazil a cime?), amikor a sok papír megfojt egy embert.

 S ezeket nem azért hőzöngöm el, hogy bárki is vállon veregessen, hanem azért hogy hátha létezik még rajtam kívül, aki ezt így gondolja. Igen, nem rossz, ha egyedül megyek csatába, jó ha tudod vannak még mögötted, de inkább melletted. Főleg, ha ez mindenkinek jó lesz.

Van egy zseniális gondolatjátékom. Kellene egy ’ Föld nyersanyagainak  fenntarthatósági mutatója”, ami alapján mindenki az egyedi élete során gazdálkodhat. Egy kredit, amivel szabadon rendelkezünk. Mindenki arányosan annyit használhat el, károsíthat a Föld javaiból, amennyi nem több mint ami a fenntarthatósághoz kell a bolygónkon. ( hogy fenntarthatóság megmaradjon csak 100 egységet lehet kibányászni, elpöfögni, tönkretenni(föld, élőlények), ez osztva a Földlakók számával.

Mint a Lopott idő című filmben, ha feléltük, akkor automatikusan megfulladnánk. S ha valaki dorbézol, pazarol, s 10 év alatt éli fel(sok pelenka), akkor 5 évesen hal meg. Ha egyszerű, takarékos, önmegtartóztató, akkor 150 év alatt, akkor sokáig él. Ismerve a mai pazarlási trendeket, kevesen élnék még a felnőtt kort. Kár, hogy nem vagyok mindenható.

Egyébként pedig igen, mert ha van mustármagnyi hitünk, és csináljuk, törekszünk a tőlünk telhető legjobbra, akkor a világ megváltozik. 

A jólétekben mindenki a szegénységről beszél, miközben a legkisebb erőfeszítést sem teszik (nemhogy kényelmetlenséget elszenvedni), fel sem merül alternatívaként, hogy változtassanak.  A 8 rétű nemes ösvény Buddhista alapdogmája is ilyen sorrendben van: Helyes felismerés, elhatározás, beszéd, tett, életmód, törekvés.. jelenlét, elmélyedés.. ez utolsó kettő, kevesek kenyere.  

Emlékszem, nagyszüleim hogyan főztek, vigyáztak dolgokra, volt benne gondoskodás, óvás, törődés. Törték magukat. Mára ez már nincs. Kidobjuk. Ahelyett, hogy vinnénk a táskánkat pld. megjavíttatni. Mert könnyebb. Entrópia.. széteséshez visz ez a szemlélet.

Persze pazarolni nem csak égve hagyott vilagítással, túllégkondizott házakkal, folyó csapokkal lehet, hanem a humán erővel is. Értelmetlen dolgokat gyártunk, forgalmazunk, veszünk, s kidobjuk.(2007-ben kijött a story of stuff 20 perces rajzfilmes elemzés, kötelező megnézni!)

Pedig ezt a láncot könnyű megszüntetni (ahogy a buddhizmus tanításaiban is a szenvedés körforgását), de ehhez erőfeszítéseket kell tenni.

Errefelé ennek a humánerő-pazarlásnak formái, amikor ollóval nyírnak füvet, kézzel döntenek fákat, ásóbottal próbálnak ásni, és a kukoricát mozsárban őrlik (fárasztó mulatság), miközben a jeep vagy motorcsónak ott áll a kertben vagy a folyón. Kontrasztos világ.

Gyakran egy főzés alatt ötször elugranak a boltba, venni ezt meg azt, ami éppen kell, de csak keveset, hogy újra forduljanak. Ennek egy szofisztikáltabb formája az etikett, avagy az “így szokták”-ra való hivatkozás. Ne rendeljek egyszerre 2 italt, hanem forduljon a pincér kétszer, azért kapja a fizetését – elve.  A megszokások szintén egy nagy gúzs az emberiség számára.. s ennek egyik nagy túlélője a vallási szervezetek… klasszikus az óvszerellenesség egy Aids-es időben.

Közép  Amerikában egyszerűbb kokaint venni mint tejfölt. Hát igen, az emberek máshol keresik az élvezeteket. Étkezési kultúráról elképzelésük sincsen, még ha lenne is, akkor sem kellene nekik.

Igaz, az íz-kíváncsiság otthon is ritkaságszámba megy, no még hogy élvezzük az ételt, ne csak együk, azt nekem is meg kellett tanulnom. Általában amire szocializálódtunk, annyi elég is, még ha a lehetőségeink engednének is teret a kísérletezésre. De nehéz kijönni megszokásainkból. Erre példa, amikor Cancun-ban  az all inclusive éttermek. Mit választ a nyaraló tömeg? Chips és BBQ, majonéz és ketchup. Azt szokta meg. Pedig van száz másféle is, mégsem merünk ’kikalandozni’ tudati rácsaink közül.. Tehát a határaink inkább tudatiak. S ez a felfedezés, vagy hiánya, ne csak az ízek területén van így, hanem az élet minden területén!

Kell, hogy valaki megmondja nekünk. Ebből él a diktatúra. Persze ha ez más rovására megy, akkor ez mehet. “Az egyetlen dolog, ami szükséges a Gonosz diadalához, hogy a jó emberek ne tegyenek ellene semmit.” S a világon a semmit teszik. Ez a normális. A „cselekvő ige” fárasztó.

A diktatúrák ezért akarnak erősnek és határozottnak látszani, hogy fel se merüljön benned, hogy fellázadj. Mert elhiteti veled, hogy úgysem sikerül. Nem tehetsz semmit, ez a törvény, s mivel te jó ember vagy be is tartod. Sőt, a másik oldalon állva parancsra le is lövöd aki változtatna, lázadna. Magad nem mered, mert nem így gondolod, de mivel a kenyeret onnan kapod, meg parancsolják / ez a szabály, így neked is könnyebb lőnöd. Mert neked kifogásod van, családod van, eteni kell! (S neki nem? Ő gyereke nem éhes?) Vagy Ő már nem a nemzet része, őt már le lehet lőni? Ez az ideológiai hadviselés erkölcsi aggályokat kelt bennem.

Kíváncsi vagyok, hogy amikor egy hangya kaját talál, leáll néha enni, vagy mindig viszi a közösbe? Ha igen, akkor miért?  Mert van, aki emészti neki, mert csak olyat tud enni? Vagy ez csak a belső programja, és csinálja? Ha valaki emészti, hogy csak tőle tudjon enni, akkor ez olyan, mint a mi társadalmaink. Csak csináld amit mondunk, – mi megvédünk, mi tudjuk, te ne gondolkodj! Csak tedd amit mondunk. Ez így működik. A diktatúrákban, ahol a félelem az úr.  A Buddhizmus alaptanítása, hogy a szenvedés alapja a tudatlanság (nem tudás).  S tapasztalatom alapján az emberek attól félnek amit nem ismernek, nem tudják. (migráns, vírus, stb.)

Panama

Darien gap (Darién régió) – most jöttem vissza nemrég Panama déli csücskéből (ami igazság szerint a keleti), amit az útikönyv úgy említ, hogy olyan eldugott, hogy az amazóniai indiánok is modernebb életet élnek. Nos, képzeljétek, hogy milyen hátamögötti hely, ha az útikönyv is így nevezi! Tény, hogy három napig tartott az odautam, de azért a falu közepén ott a telefonfülke és a tv. torony. Minden relatív.

Utazásom alatt hiányoznak a jó beszélgetések, de nagyon. Bóklászom a világban már jó ideje, de nagyon ritkán találok embert, aki alkalmas ilyenre, és ha igen, az még nem jelenti azt, hogy  sikerul is attörni a gátakat, melyet szocializálódásunk emelt, és eljutunk mélyebb gondolatokig, belátásokig.

Nos, volt időm egy kicsit gondolkodni, köszönhetően valami “trópusi”, senki nem tudja minek. Valami nyavaja, kórság. Érdekes megtapasztalás volt, hogy lázas állapotban, fizikálisan váltam gyengébbé, amikor szaladni akartam, valahogy úgy ment, mintha 4 km után lettem volna.

Lehet hogy ilyen az öregség? Fáj, fáradt vagyok és nincs kedvem. Már csak az emlékek bóklásznak?

Kérdeztétek már valaha nagyszüleiteket, hogy milyen öregnek lenni? De úgy őszintén, (a játszmák – udvariaskodás és sajnálkozás nélkül), olyan önelszámolás jellegűen. (Irjátok meg, ki hogy éli meg!)

Kezdődő láznál a hőérzet is változik, így a külső trópusi meleg már csak kellemes, nem forró. Viszont ha még kettő fokot emelkedik a belső testhő, akkor tudati szinten történik nagy váltás.  Érdekes állapot, ajánlom mindenkinek egy „kipróbálás erejéig”. Nem kártékonyabb, mint a drogok, vagy a levegő amit szívunk.

Nos, maláriára nem is akartam gondolni, mert a paraziták multiplikálódnak, s mi már így is sokan vagyunk a földön. De mint kiderült nem az. Vérképem rendben, csak lázam van, az orvosoknak sincs ötletük mitől, én gyógyszert nem szedek, majd legyőzöm, ráérek. Ráérek így magammal foglalkozni.

S így születhetett ez a kis szösszenet, ami egyébként nem jött volna létre a láz segitsége nélkül, mert akkor már Bocas del Toro szigetein lennék.

Szóval vigyázó szemeteket a rónára vessétek, jön a retek és a paprika, bújnak a kalászok, örüljetek annak, ami jó, körülvesz. Legalább annak.

Azt majd máskor írom le, hogy hogyan vesztem el Mosquitia-n (Moszkító-parton) (Honduras), az egyik legnagyobb őserdőben Közép-Amerikában), amikor egyedül akartam eljutni a tengerig, és milyen az a tudat, amikor szembesülsz azzal, hogy innentől jön a Robinson lét.

Vagy azt, hogy milyen érzés, amikor autót stoppolok a főváros, Panama felé, megállok pisilni, és a jármű nélkülem megy tovább az összes csomagommal. Én meg egy szál rövid naciban. S hogy mennyire nem működnek a rendszerszerű gondolatok ebben a világban? A dolgok, pl. rendőrség, csak úgy vannak, hogy adataidat ezerszer leírják egy fecnire, de hogy megállítsanak egy járművet, arra nem alkalmasak.

Arról is mesélek majd, hogy Nicaraguában hogyan estem emberrablók csapdájába, s ott milyen tudatállapotokkal találkoztam, s hogyan ért véget a kaland. (Persze sokkal izgibb lenne a sztori, ha ez Kolumbiában történt volna meg. Igaz, akkor most nem ülnék a számítógép mögött, hanem elpostázgatták volna a fülemet vagy az ujjamat (mint ingyenes termékminta), hogy vevőt találjanak rám, aki kiváltana. Egyébként nem fantáziálgatok, mert találkoztam egy fickóval, akit elraboltak a határnál).

Érdekes kérdés, hogy ilyen esetben pld. kinek mennyit érne Vándorboy? Kemény dió, mi? Helyzetben , döntésben lenni.

Vagy hogy humánosabb legyen a kérdés. Csonka Gábor beteg és az életmentő műtétre (lélegeztető gép, művese, mit tudom én) van szüksége, – mennyit áldoznál? (Na jó, havi nettó bevételed hány százalékát szánnád rá?) Várom bármilyen ötletes válaszodat.

Most nézem egy magazin címoldalát: Vakáció határok nélkül.

Mindig elképeszt, amikor magazinokban olyanok élményeit olvasom, akik 4 csillagos hotelban laknak, esznek, repülővel és bérelt jeepel, idegenvezetővel mozognak, vagy csoportos túrákon vesznek reszt, előkelő éttermekben esznek, és már az is különös kaland, hogy egy helyi étteremben (nem utcai kifőzde) esznek, esetleg belecsobbannak a tengerbe, (miután már 30 túrista ezt megtette előttük).

Hát ezek igazából még nem jártak külföldön. Olyan ez, mint börtön rácsok nélkül.

Miközben mindegyik írásból átjön, hogy mindenki gyűlöli a másik turistát, és alig várja hogy privát élménye legyen. No nem nagy, hanem olyan pl. hogy napnyugtakor ne legyen több száz másik ember mellette. Persze nem megy odébb keresni egy nyugis helyet.

Mert az erőfeszítés az már nem megy. Azok az idők elmúltak a konsumer világgal.

 “Mindent akarok, de azt most rögtön, mindent akarok azonnal. … Még ma.“ Ahogy a Bikini is megénekelte a 80-as években.

Akkor már lehetett látni a szép új világ előszeleit itthon is.

Arra hogy igazi egyéni élménye legyen valakinek, arra nem vállalkozik. Egy nap magány már-már egyenlő a halállal. Egyszóval kellemetlen élménynek tűnik, mert magával kell lennie! Hm.  Mert energikusnak, fiatalosnak, szépnek, illatosnak, gazdagnak kell látszani. Ebbe nem fér bele a magány, a  mélység, az átélés.

Ezekről is írtam anno Hamvas nyomán.

Hát ha a magány kellemetlen az életében is, akkor biztos önmagával is kellemetlen. Mert a zaj már nem nyomná el gondolatait, szembe kellene néznie előbb vagy utóbb önmagával. Nehéz kenyér a legtöbb embernek. De megéri!

Lehet ezt csoportos magányban is elkövetni, vannak meditációk, meg miegymás, vagy csak nekiindulni a dzsungelnek. Lényeg, hogy magunktól vállaljuk (’a halálos ítéletet’ a magányt, a nehézségeket, határhelyzeteket stb.). Nézzük meg, ’a mi lesz utána’ érzést. Nekem felszabadító.  A lehetőséget élem meg benne, egy új világ, vagy egy új ember születését.  S ez a megújulás ad lehetőséget az emberiségnek és az egyénnek egy magasabb szintre lépni.

Utazni is így kell / lehet, ettől lesz a tied. Ha elindulsz, látod, hogy nem dőlt össze a világ, akkor sem amikor igen, a víz is iható volt, gyomorrontást sem kaptál, úsztál, a cápák sem faltak fel, hegyre mentél, mégsem törted lábadat, megismerkedtél ezzel-azzal, megértettél ezt-azt, és még sok képeslapba és magazinba illő sztorid is marad.  Ahogy nekem is.

De amíg nincs neked, addig azokat olvassad amiket írtam, inspirációnak. Azokat akkor olvashatjátok, ha vannak, akik segítenek, begépelik, lefordítják, (megteszik értem, váltsagdíj fizetés helyett).

 Köszönöm nekik a munkájukat!

Nos mindenféle jókat!

Vándorboy, 2007.  from Santiago, Panama

Ha olvasnál még tőlem nem utazásos történeteket, akkor weblapom jobb oldalán kategoriák, egyebek , rövid szösszenetek, zöldségeket beszélek csoportnál biztos találsz még.

Utazás és isten élmény itt klikkel is, vagy a társadalmi szerződésről egy utazó problémáin keresztűl.