Sorry, this entry is only available in Hungarian.
Mozambik (2006. április)
Üdvöz legyek Portugáliában. Rögtön egy élőbb, vidámabb barakkba kerültem, ahogy átléptem a sorompón. Élelmesebbek, mosolyognak, szól a zene és nagy hangon beszélgetnek. Számomra hihetetlen, hogy egy határsorompó életmódokat választ el ilyen élesen. A lét határozza meg a tudatot? Vagy ez csak egy bizonyos tudati szint alatt van így? Szóval egy határozottan lepusztultabb, kaotikusabb életmozaikba (élet-Mozambik-ba) csöppentem. Sokkal lerobbantabb. Az autók éppen csak funkcionálnak, jól megpakolva emberekkel vagy áruval. A gyerekek eladják, ami éppen kelendő. Fehérek véletlenül sincsenek errefelé, igaz a függetlenségkor kiebrudalták mindet. 48 órán belül egy táskával a kezükben kellett elhagyniuk az országot. Új holló-kauszt, a fekete revans.
A határon az angolai követség munkatársai vesznek fel diplomáciai kocsijukba. Nagyhangú mulatós társaság. Szól a zene a kocsiban, együtt énekelnek, isszák a sört és élvezik az életet. Mikor elmondtam nekik miért utazom, akkor azt mondták kapásból: you are crazy!
S valóban, ha valaki normális ésszel belegondol; csak úgy utazni, örülni az életnek, minden kényszer nélkül menni valahova / bárhova, azt csak az őrültek teszik. Hát igen, ők és a világ legtöbb polgára csak üzlet vagy családlátogatás okán mozdul ki megszokott környezetéből. Tágítani világ-képüket nem merül fel ok gyanánt legtöbbeknek. Inkább a helyi tudat-módosít-ásnál, tudat-módosítok-nál maradnak.
S valóban, ebben az értelmezési tartományban őrült vagyok, de szerencsére Európában már sokan túleshetünk azon a gondon, hogy van-e mit enni holnap. Ettől fogva már lehet kérdés, hogy jobb életminőséget akarok anyagi szinten, vagy inkább megtapasztalok valamit a (tágabb) környezetemben. Én ez utóbbi mellett döntöttem.
Útközben megállunk sörözni is, miközben turista jeepek húznak el mellettünk. Ez az Afrika feeling turistáknak: jeep, felhúzott ablak, minél előbb eljutni A pontból B-be úgy, hogy megússzák bármiféle kontaktusteremtés nélkül az időt és a távolságot. Nacceru, ruszkik haza…
Egyik rokonukat meglátogattuk Maputo külvárosában, szegényes hetvenes évekbeli környezet fogad a fővárosban, földutak, de a házak Portugál hangulatban épültek, s még kék festett csempéket is látni a falakon. Mondom Portugáliába érkeztem, csak itt feketék lakják most.
Maputo – a főváros
Közlekedés:
Találkozom házigazdámmal José – val, s bepréselődünk egy minibuszba. Helyi közlekedés a Saipa nevű minibusz. Külön látványosság, amikor csúcsidőben megrohanják az emberek a kinyíló ajtót és verekednek a helyekért. Nagyobb méretű kínai buszok is üzemelnek néha, de ott az ülések közötti szűk térbe próbálnak bezsúfolni rengeteg embert. Ezáltal lehetetlenné téve a leszállást azoknak, akik belülre szorultak, s lassan kerülgetve a gödröket megyünk egy másik külvárosi negyed felé. Néha elakad a sárban egy minibusz, mert az utak mindenhol katasztrofális állapotúak.
Persze nem egy hatalmas várost kell elképzelni, mert a 2-3 emeletes házak 1km után megszűnnek, s onnantól végig kertnegyedeken haladunk.
Persze a kertet sem zöldnek kell elképzelni, hanem a homokutcán, homokkertből agyag vagy kőházakat. Víz sincs a legtöbb házban, és ha van is, a házakon belül is a családok zárják a vízcsapokat (lelakatolják). Így a főváros képéhez hozzátartoznak a vízhordó lányok, akik fejükön egyensúlyozva viszik kannákban a családjuknak a friss, pénzért vásárolt vizet. Legalább nem pazarolják, mert ha valakinél van folyóvíz, ott a csap biztos rosszul zár és a WC (ha van) is folyik.
Áram pedig marad a legjobbaknak. Közvilágításról pedig csak a szentjánosbogarak álmodnak – meg József Attila.
Viszont a forgalom zümmög. Néha elakadnak a sárban a kisbuszok; van, amelyiket az utasok toljak be, hogy elinduljon, mert ugye a show must go on, elvégre a fővárosban vagyunk. Az agyonzsúfolt buszban is tudom szerencsére, mikor kell leszállni, mert van ott egy nagyobb bukkanó, ahol lakunk. Az már egy másik attrakció, hogyan lehet a busz belsejéből kijutni, mert az állóhely az pici, de az egész külváros oda kell, hogy zsúfolódjon, ahelyett, hogy kivennék az üléseket a buszból és akkor több ember elférne (mint erre Kubában már rájöttek). Mert ugye nem a ¨sok¨ utassal van gond, hanem a kevés járművel. (Egyébként érdekes nézetbeli/hozzáállásbeli különbség ez, mert házigazdám azt mondta: sok az utas, mire én azt: kevés a busz. Szerintem ez utóbbin könnyebb változtatni. Kivéve persze, ha népirtásban gondolkodunk, ami Afrikában normális tevékenység volt.)
A csomópontoknál többször látok verekedésbe forduló jeleneteket, ahol a Saipa sofőrök majd egymás torkának ugranak, de az érdekes az, hogy a pénzszedő kalauz nem áll a sofőrök mellé. Mint megtudtam, a tulajdonosok úgy válogatják össze a stábot, hogy a sofőr és a pénzszedő ne szeresse egymást, mert így el tudják kerülni, hogy összejátszanak és megrövidítsék őt.
Leromlott épületek vannak a városban, nem látni öreg templomot sem. Mozambikban az 1975-ös függetlenség kivívása után az épületek jól konzerválódtak. Megőrizték az akkori állapotukat, mert az biztos, hogy azóta nem nyúltak hozzájuk, újat nem hoztak létre.
A benzint a helyiek literre veszik és azt a benzinkutas centizi ki műanyag flakonokba. Még a városi tömegközlekedést lebonyolító Saipák is csak 4-5 litert tesznek a minibuszba alkalmanként, pedig egész nap fuvaroznak. Nem mernek fél napra előre invesztálni, ezért gyakran látni, hogy az emberek tologatják a kisbuszokat. Itt láthatom, hogyan tud pár kocsi forgalmi dugót okozni.
Piac – ételek
Esteledik, de még mindig nagy nyüzsgés van a szeméthegyek és a sár között elterülő nagy piacon. A piacon láttam darált homokot, amelyet állítólag a terhes nők esznek álmatlanság ellen. Nem én találtam ki! Hát az biztos, hogy az étkezési kultúrájuktól nem vagyok elragadtatva.
Főtt ételt az utcán nem is látni, amit valahogy hiányolok az utcaképből. Vajon ők soha nem esznek semmit? No igen, Cola – t, kekszet és chips – et.
Szerencsére van kenyér, narancs és kókuszdió, vajaskenyeret gyártó árus és parázsra tett hal a piacon.
José – val beültünk egy belvárosi étterembe. Ez persze nem jelent semmit, de úgy tűnik, a szakácsoknak sem. Ha valaki vegetáriánus, akkor marad a sült krumpli. Kérnék hozzá valami zöldséget is, de a pincér azt mondja, hogy nincs. Ezzel a beszélgetés befejezve. No comment. Nos, ehhez képest Ázsiában bólintanak egyet és már valaki szalad is ki az utcára, hogy megvegye a hozzávalókat. Itt egy belvárosi étteremben nem rendelkeznek hagymával, paradicsommal, rizzsel vagy bármi egyébbel. Semmi más, csak a sült csirke. Még a borosüveg felnyitásához is igénybe vette a pincér a biztonsági őrnek az erejét. Ezek után sajnos az afrikai éhezőket sajnálni nem tudom, de együtt érzek velük. Én is éhen maradok.
Vidéken már nem is várom el, hogy legyen valami nem húsétel. Amikor nem tudom eljuttatni a tudatukig jelbeszédemmel, hogy a tojást süssék meg, akkor feladom. Így marad a mindennapi kókuszdió diétám. De mi van azokkal, akik kókusz allergiások?
Hát igen, belátom, hogy ezek a társadalmak nem is próbálnak ebből a minőségből kilábalni, mert megszokták, hogy a kókusz mindig lepottyant és ráadásul amióta fémtárgyakhoz jutottak, már a feltörésével sem kell annyit bajlódni. Főzni sem ördöngösség és nem is titok. Ráadásul a tojásrántotta, ne adj Isten hagymával vagy borssal, még a távoli fantázia világukban sem létezik. Még szerencse, hogy tudok nevetni ezeken és vettem egy doboz kekszet, mert még utcai kifőzdék sincsenek a városban.
Fegyveresek is vannak az utcán, amely mindig kételyt ébreszt bennem, tudván az IQ-jukat, no meg azt, hogy a polgárháború nemrég ért véget, s esetleg még megszokásból lövöldöznek. Az utcán a legérdekesebb árus az volt, aki utcaköveket árult vödörből. Gondolom forradalmi stratégák honosították meg, hogy ne kelljen a kockakövek felszedésével bajlódni forradalom esetén.
Kultúra
A kulturális élet is mozog a külföldi kulturális intézeteknek köszönhetően. Maputóban a francia mozambiki kulturális központban éppen európai filmfesztivált tartottak, ahol a magyar színeket Kornél Mundro-Orodias Agradaveis filmje képviselte. Koncertre jöttek már ide olyan zenészek mint: Izmael Lo, Cesária Evora, Thierry Titi Robin, Rene Lacaille, Rajery, Papa Wemba, Mirjam Makeba, Gabriel Chiau, Timbila, Mudzime stb. Szóval a kulturális élettel nem is lenne baj, meg gondolom igény is van rá, már ami a zene-táncot illeti, mert Afrikában az fontos. Népi hangszerük pl. a timbila faxilofon vagy ahogy Közép – Amerikában hívják: marimba. Ez egy hepta tonik skálájú hangszer (xilofonjukon 10-18 fakorong van, azaz 1 oktáv 7 egyenlő részre van osztva, mint a gamelánban.)
A házigazdámmal elmegyünk egy Moz-Art nevű helyre, ahol kézműveseket nézhetünk, amint batikolnak, faragnak, szőnek, vagy festenek. Innen egy cimborájával megyünk egy zenész haverjához. Egy sötét panelházban rögtönöznek nekem egy koncertet, az éneket pengetős hangszeren kísérve.
Egyik este a német mozambiki kulturális házban rendezett estére megyünk, ahol szóba elegyedtem egy zenésszel, aki öt évig Németországban élt és ismeri az angolai embereimet, akik felvettek stoppal. Kicsi a világ.
Másik este is elmentünk egy szabadtéri koncertre, ahol fiatal tehetségek próbálhatták ki magukat. Afrikai ritmusban fiatal gárdák táncolnak és énekelnek. Az egyik hagyományos zenét játszó dobzenekar figyelemre méltó műsort adott elő. A zenészek népi ruhákba öltözve ütik a ritmust, s ezalatt két csinibaba járja a törzsi táncot, tüzelve a közönséget a vad ritmusokra. Nos, ez is Afrika.
Még éjjel is fel kell verekednünk magunkat a kis autóbuszra, hogy hazajussunk a külvárosba. Ha ezt nem képesek megoldani, akkor mit? Természetesen erre is van összeesküvés – elméletem, miszerint a minibusz maffia nagy pénzeket tud adni a város vezetőinek zsebébe azért, hogy meg se próbálják racionalizálni a tömegközlekedést, mert akkor hatalmas profittól esnének el. Az, hogy mi jó a népnek, az úgy sem számít.
Könyvtár. A helyi központi könyvtárban a szabad polcokon max. 400 könyv van. Múlt századbeli enciklopédiák és tavalyi napilapok várják az ide véletlenül betévedőket. Ennyi van. Hát az biztos, hogy nem könnyű a feltörekvő értelmiségnek. A katalógusrendszerük kaotikus, még a betűjelek sem látszanak a fakkokon. Toalett sincs az épületben, csupán piszoár fiúknak. Hát az biztos, nem kávézni jönnek ide a nebulók.
A város másik büszkesége a vasház. Ezt maga G. Eiffel tervezte. Nagy ötlet volt, csak itt a trópusokon lakni lehetetlen benne, mert átmelegszik. Sebaj, manapság a kultúra képviselőit költöztették be a házba. A kultúráért meg kell szenvedni.
A botanikus-kertet 1936-ban építették a portugálok, amely úgy van ma is, ahogy hagyták. Pontosabban ahhoz képes a padok szétesve, az oszlopok ledőlve, a faágyás fa nélkül, a járdán gödrök és szemét. A fákra sincs kiírva, kinek a fia-borja. Who is who a rendetlenségben.
Az élet
Vasárnap egész Maputó kihalt. Alig lézengenek emberek a belvárosban. Mindenhol a 70-es éveket idéző, foszladozó épületeket találni, illetve panelházakat, feldúlt járdákat, amelyek úgy maradtak az évek során. Lehet a lábunk elé nézni, nehogy kitörjön a bokánk. Tiszta gyerekkorom az egész város, felbontott utakkal. No de itt pluszban tyúkok kotornak a belvárosban, gyerekek ugróköteleznek és minden bolt előtt fegyveres őr vigyáz. A boltok a 70-es évek magyarországi és a 80-as évek moszkvai hangulatát idézik nekem. A hatalmas boltban nagy üveges pult van és mögötte szinte semmi áru.
Gyakran látni az utcán sétáló nőket, hajcsavarókkal a hajukban. Szép színesek a csavarók. Ez a divat?
Az is érdekes, hogy az aszfalt járdáról söpörgetik a lehullott leveleket, de a mellette levő füves részen otthagyják a Colás dobozokat. Ebben az az érdekes, hogy egy mesterséges környezetben a természetes az hulladék, míg a természetes közegben a mesterséges szemét az tájbarát a szemükben. Tudom, itt más logikára jár az agyuk. Erről jut eszembe egy vicc, amit egy feketétől hallottam: két ember agya közül melyik a drágább: a fehéré avagy a fekete embere? A feketéé, mert az vadonatúj, még sohasem használták.
A kommunizmus kísérlete járta be Afrikát; a belvárosi sétám átvezetett a múltba, a kommunizmusba a következő utcákon keresztül: pl. Lenin út, Marx u, Mao u, Ho Shi Minh u, Lumumba u, Allende u. és Resistencia utca. Van néhány helyi hős is, akikről csak sejteni lehet pártállásukat. Az utcanevek sejtetik, hogy nincs történelme az országnak, de volt kommunista kötődése. Ami saját név az mind a függetlenség óta van, azzal kapcsolatos hős vagy aktivista. Nincsen híres zenész, festő, író, törzsfő vagy akárki a talonban, aki felkerülhetne akár a papírpénzükre. Csak fegyveresek. Az egyik leghíresebb hősük: Ngungunhan, volt gázai (déli megye) uralkodó, s neki tulajdonították a helyiek a Salamon bölcsessége történetét a két veszekedő asszonyságról. Igaz, utcanevet nem láttam neki tulajdonítva. Nyilván Afrikának erős ember kell, nem okos.
A postán szép és igényes bélyegeket lehet kapni, köztük művészeti sorozatokat is európai festőktől!! A pénzük a metical és 1 dollár egyenlő 27 000 mtc – vel, de júniusban levágnak két nullát, hogy ¨kezeljék¨ az inflációt.
Járom a követségek hivatali útvesztőit is, de közülük is a leginkább más logikára járó, a kongói követség. Amikor vízumot kértem, akkor kijelentik, hogy azt otthon kell kérnem. Mondom, hogy ott nincsen követség, erre azt mondják, akkor Jugoszláviában kell kérnem. Közlöm velük, hogy lejárna az érvényessége, mire ideérnék. Erre azt mondják, hogy az itteni magyar követségtől kell papír, hogy Kongóba akarok utazni. Elmondom, hogy itt nincs magyar követség. Erre az a válasz, hogy akkor Dél-Afrikában kérjek, ott van. Ekkorra megunom az értelmetlenségeket és rákérdezek: a határon kapható vízum? Igen, felelik. Nos, igen, a logika az mindig máshol van, mint Afrika. Egyre inkább érkezem Afrikába. Az angolai követségen kiderül, hogy nem is létezik turista vízum. Egyébként meghívólevél is kell. Vicces. Ha nem ismerek senkit, hogyan kapjak meghívólevelet? Egy zimbabwei vízumot 3 hétig tart elkészíteni, így inkább majd a határon próbálkozom.
Turista Info. Jobb elkerülni. Egyetlen kérdésemre sem tudtak felelni. Ha tanár lennék, biztos beírnám az egyest. Mindig idegesít, ha emberek fizetést kapnak azért, hogy rabolják az adófizetők pénzét és az időmet. Ezek csak bemennek dolgozni, hogy a buszon mások elől elvegyék a helyet. Eleve úgy indult, hogy egy 20 cm-es kis tábla jelezte a „tudatlan infót”. A helyi dolgozó is rossz szobába vitt, mert fogalma sem volt, hogy hol adnak információt. Egyebet nem adnak, mert fogalmuk sincs arról a városról, országról, ahol laknak. De ismerik a fizetést. Mozambiknak vannak árnyoldalai is, mint pl. AIDS, malária, TBC, Bilharzia és taposóaknák. Ha nem térünk le a járt utakról, akkor biztonságban leszünk – áll a turistáknak kitett brosúrákban.
A segélyszervezetekkel is az a baj, hogy a pénz jó része a vízfejben elakad, mert terepjárót, számítógépet vesznek maguknak és már csak annyi pénzük marad, hogy levelet küldjenek külföldre, hogy küldjenek még pénzt, mert elfogyott. Meg amúgy is csak addig történik valami, amíg valaki fehér ott áll mögöttük ostorral és pénzzel.
A piacon is mindig valaki olyan szól be a fényképezésért, aki nem is érintett az ügyben, de meg kell nyilvánulnia. Az otthoni problémáik itt/így jutnak hanghoz. Az egyik angolul beszélőnek elmagyaráztam, hogy már vége van a háborúnak, ne parázzon, élvezze a szabadságot és ne szorongjon. Azt is elmondom neki, hogy pózoló emberekről nem szeretek képet készíteni, mert ott a pillanat már halott. Ezután már barátságosan beszélünk a világ dolgairól. Ezek az emberek figyelmet szeretnének.
Az utcán nagyon sok emberrel váltok szót. A legtöbbjükről kiderül, hogy Európában éltek egy darabig. Közülük csak egy zenész nyilatkozta azt, hogy könnyen sikerült integrálódnia Európában, de ő egy egyházi csoporton keresztül került Németországba.
Vallás
Egyik este a házunk környékét dob és énekszó töltötte be. A Zion christ templom egyik szatelit szervezetének esti zajos szeánszára csöppentem be. Ez a mozgalom Dél – Afrikából a 20-as években ért Mozambikba. A kertben, a fák alatt gyertyafényes, archaikus hangulatú keresztény istentisztelet folyt, családias környezetben. Kb. 10 ember vett részt gyerekekkel együtt. A férfiak lepelbe burkolva. Egy család kertjében énekeltek, táncoltak, imádkoztak, majd az est fénypontjaként ördögűzéshez hasonló pillanatoknak lehettem szem – és fültanúja. Mint kiderült, a pásztor különböző betegségeket gyógyított, miközben vadul ütötték a dobokat, a gyerekek a fákat, a teljesség igénye nélkül, a hangzavarért. Kicsi, de lelkes csapat.
Másnap este pont a szomszéd ház kertjében csendült fel sokszólamú ének. Kíváncsiságból itt is átmegyek, itt is látok egy 20 főnyi lelkes csapatot, akik énekelnek a kereszténység jegyében. Elől táncolnak a nők népies ruhákban, hátukon gyerekkel vagy anélkül. Míg a mögöttük levő sorban öltönyös férfiak basszus hangjukkal léptek és mozogtak a ritmusra. Mindenki lelkes volt. Tényleg, ezekben a kis közösségekben éreztem, hogy van lelke a dolognak (ahogy a pápuáknál is). A báját az adta, hogy mindez a szabad ég alatt, miközben kellemes langyos az idő. Az ilyen jellegű összejövetelek számomra közelebb állnak a kereszténységhez, mint a nagy kőtemplomokban búsuló gyülekezet képe.
Vasárnap reggel José – val, vendéglátómmal, elmegyek egy reformista istentiszteletre, közben hallva, hogy nagyon sok gyülekezetben tüzes, ordítós beszédeket tartanak a prédikátorok, hevesen gesztikulálva közben. Ez Afrika, hangosnak kell lenni, hogy eljusson az üzenet. Mindig törzsi énekek és taps kíséri a köztes történéseket. Általában a pásztorok itt öltönyben prédikálnak és mindez helyi törzsi nyelven zajlik.
Az istentisztelet végén természetesen nekem is beszédet kellett mondanom a gyülekezet előtt, majd mindenki kezet rázott velem és még egyet énekeltek is nekem ráadásként. Kedves volt a kisgyerekek éneke és tánca is. Afrikában teljesen természetes, hogy a kicsiket is viszik istentiszteletre, és ha éppen úgy adódik, ott szoptatják meg őket. A gyülekezet 75 % – a nő.
Húsvét előtt a templomok környékén zöld ágas felvonulást rendeznek sok helyen, természetesen énekkel és tánccal. A templomok környékén zöld levéllel vonulnak a hívők, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Húsvét előtti hajrá. A természet éledésének ünnepe (az északi féltekén). Elképesztő mennyi (és mennyi fajta) keresztény él (van) itt Afrikában.
Mivel az utcákon csak puha homok van itt a külvárosban, ezután mezítláb teszek egy sétát a környéken. Még sok helyen szólalt meg a dob, csendült fel az ének, Istent dicsőítve, de most csak bolyongok a sötét kivilágítatlan utcákon, s élvezem a meleget és a mezítlábas sétát. Háttérzeneként a tücskök muzsikálnak és a Hold, valamint a csillagok adják a hangulatvilágítást, mivel a közvilágítás itt nem jellemző. Én csak bolyongok mezítláb a főváros utcáin. Akarhat ennél eredetibb érzést az ember Afrikában?
Április 7. munkaszüneti nap, mert ma ünneplik Mozambikban a Nők napját. Ezen a napon hunyt el az államfő, (egyik?) felesége és hogy ne felejtse el, állami ünneppé tette. Ez is demokratikus döntés volt minden bizonnyal.
A polgárháborús időszak lezárása után még kiszámíthatatlan maradt a helyzet, mert a katonák rabolták a lakosságot, vagy álrendőr akart letartóztatni álrablókat (azaz tisztességes polgárokat), de már azért is verés jár itt, ha a helyi hősök terén valaki lassít vagy ne adj isten fotózik. Hát az biztos, hogy eltart egy darabig, amíg az egyenruha engedi szélesebbre nyitni a szemrésüket. Rájönnek majd, hogy nem a puska célzóján keresztül kell nézni, jobb esetben látni a valóságot.
Az utcák biztonságosnak mondhatóak, igaz minden 10 m-en egy egyenruhás biztonsági őr vigyáz a boltokban álmosodó értékekre. Viszont rengeteg hajléktalan van az utcákon, igaz, a klíma kedvez nekik.
