Az első részben megérkeztem a hegyvidéki miniálomba, 80% az országnak 1800 méter felett van, akárcsak Kirgizisztánban. Itt igazi időutazásban volt részem. Most folytatom történetemet, ahol van alvás apácáknál, s dinoszaurusz lábnyomok nyomába eredek, illetve elnézek a fővárosba is.
Leribe (Hlotse)
Az ország északi részébe jutottam a hegyeken keresztül. Sötétedés körül érkezünk meg, már csak 1500 méter magasan vagyunk, így a hideg is kellemessé szelídült. Sötétedik, szállást nem tudnak a helyiek, így megkérdezem a missziós házat. Utolsó mentsvárnak szokott sikerülni. Szóval, az apácák megengedték, hogy ott aludjak, egy egész szobát kaptam, mert valaki akinek az fenntartva elment és nem tudják mikor jelenik meg ismét. (Asszem negyven napra, de ők nem biztosak benne, de biztos nem Jézus).
A 70-es éveket idéző bútorok a szobában, mosogató van de csap nélküli, álló falióra ketyeg, dynamic márkájú music center üzemképtelen, s kakukktojásnak egy japán bambuszkép.
Ezen kívül az “I love you” maci, farost tyúkanyós tojástartó, egy sáska és pár szúnyog a szoba felszerelése. Kapok lavort a mosakodáshoz, s kintről hideg vizet, ami nálam max cicamosdásra elégséges, miután vettem egy nagy lélegzetet.
Reggel bemegyek a misére, meglepően szép számmal érkeznek érdeklődők, páran helyi maskarában, s persze sokan késve. Éneklés katolikus szomorkásan, felolvasnak a Bibliából, beszéd nincs, a pap máris a lényegnél, az ostyázásnál tart. Tudja, hogy afrikaiakat a zene tánc kötné le, az meg a reform egyházak sajátja, így rövidre fogják. De valahogy hiányérzetem támad… ja, igen, a perselyezés elmaradt, pedig vasárnap reggel van. Lehet így is?
Néhány kilométerre innen, a hegyek oldalában dinoszaurusz lábnyomokat fedeztek fel (Tsikoane Village), így ha már itt vagyok, megnézem milyen méretűek. Egy rasztás, kedves szelíd fiú csapódik hozzám vezetőnek egy haverjával. (Azt hiszem, minden lesothoit lehetne így jellemezni). Szemükben kedvesség, megilletődöttség és ártatlanság. Közben elered az eső, meghúzódunk egy barlangban, zsonglőrködni tanítom őket, beszélgetünk, majd csúszkálunk egyet a nedves ösvényeken.
Amikor felérünk a hegyre mutatja a száz méterre levő barlangos sziklahasadást, hogy ott vannak a lábnymok. Felmegyek, nézem a barlangot, vizsgálom, de csak nem látom, azt gondolom jól rászedtek, felhoztak a semmiért. Persze tudom, hogy itt van, de felhívom, hogy mutassa meg hol?
Meglepetésemre nem a padlózaton, nem az oldalfalakon, hanem a szikla plafonja van tele hajdani, sárban megkövült lábnyomokkal, melyeket a tektonikai mozgások befordítottak. S megint évmilliókat repültem vissza az időben, azt hiszem 260 milliót. Már akkor is voltak létezők, ez lenyűgöz, mégha a lábnyomok nem is.
Visszasétálunk a faluba, s mivel a srác nem nyomult a pénzre, tényleg a társaságom miatt jött fel, így adok neki ebédre valót.
Visszatérve a városkába egy éttermet is találok (errefelé nem divat, meg úgyis csak hús van), de a szakács kitesz magáért, lesz vega opció: rizs, cékla, reszelt répa és főtt tojással. Nem mondom, hogy afrikai, de már jólesik valami meleget is ennem. Ismét az apácáknák alszom, kellemes kényelmes , biztonságos kuckó.
Másnap valaki rámköszön az utcán, emlékszik, hogy vegás vagyok, így találom ki, hogy ő a szakács. Együtt megyünk vásárolni élelmet. A központban van egy kínai szupermarket, ahonnét ömlik ki az érzelgős ázsiai zene, mely már-már irritáló ebben a környezetben, ahol az afrikai ütem és a ritmus szokott mindent megmozgatni és felülírni.
Szerencsére kicsit odébb egy zenebolt kompenzál, és visszavezet Afrikába dob és harmonikaszóval – mely itt a modern, népszerű zene.
Sotho Sounds Famo music https://youtu.be/safXbLv1qfc
Fiatalok csoportokban nézik a képernyőn villodzó helyi sztárok dvd-jét, hogy tudják mi a trend. De a fitness szalonból (igen, ilyen is van, igaz üres) is szól a zene.
Közelben a rendőrőrs, ahol a rendvédelmisek is besegítenek a juhásznak beterelni a kertbe a juhokat, szamarakat, teheneket. Lám, itt a rendőrök nem feleslegesen vannak. Idilli.
Az utcában a biztonsági őr is barátkozik velem, jönne Europába, ha fizetném a repülőjegyét. Jah, úgy könnyű. Próbálja meg anélkül!
A városkában mindenkinek van egy kedves szava vagy mosolya. Esküszöm, jó itt lenni! A gyerekek a sárban játszanak, húzzák drótból hajlított csapágyakon futó autóikat vagy bottal vezetnek egy gumiköpenyt, az idillt csak a minibuszok dübörgő tuc-tuc zenéje sározza be.
A piac itt hatalmas (lesothoi méretekben gondolkodva), de az ötféle zöldségen kívül, csak Russian becenévre hallgató kolbász kapható, no még fánk, mely már a könyökömön jön ki. Pedig lekvárral is javítgatom.
Stoppolok a főváros felé egy idős hölgyet, útblokád, a rendőrök ellenőrzik a papírokat. Amikor a rendőr benéz, s meglát engem, megköszöni a hölgynek, hogy milyen rendes, hogy segít a külföldi látogatónak!! Egy rendőr szájából ilyen otthon nem hangzik el. A világon nincs még egy ilyen hely, ahol megtörténhet.
Ez aztán az ország! Folyamatosan lopja be magát a szívembe.
sotho zene: https://youtu.be/dCZTg2CxyFQ
Maseru – a főváros
Maseru kb. százezer lakossal bír, alapvetően semmi látnivaló. A parlament egy szolid családi ház – új demokrácia.
A főutcája sokáig az egyetlen aszfaltozott út volt, az idelátogató brit királyi családról nevezték el az érkezésükre készített aszfaltutat Kings way-nek, azon kívül ma sincs sok minden.
A BM előtt egy páncélautó kiállítva, mint egy szobor, a főtéren egy krokodil szobra, holott egy lesothoi biztosan nem látott még krokodilt, lévén az ország a hegyekben van, s a legalacsonyabb pontja is ezer méter feletti.
Viszont az utcán megjelentek a turista gagyik, s az ország egyetlen tourist info-ja is üres. A postán 16 ablak fogad látogatókat, de csak egy foglalkozik levelekkel. Könnyű megtalálni melyik az, mert az az egyetlen, mely előtt sor van, a többi pultos unatkozik, mert pld. az egyik ügyintéző cask elveszett postafiók kulcsokkal foglalkozik, stb. – csak hogy tudjam, melyik kontinensen vagyok, itt is sújt a bürokrácia, nem a menyországban vagyok mégsem.
Pénzük a loti (maloti), mindegyik papírpénzükön félmeztelen királyuk és a címer, míg a túloldalán nemzeti plédbe bújt lovagló vagy sétáló helyiek, megtoldva egy-egy helyi növény képével.
Aki tanult ember Lesotho-ban, az tényleg értelmes, de jórészük külföldön tanult, mert ugye egyetlen egyeteme van az országnak három fakultással. Az állam támogatja a tehetségeket külföldi ösztöndíjjal is.
Megtudtam, hogy itt a nőknek nincsenek egyenlő jogaik, pl. férfi (férj, apa, bátyó) nélkül nem adhatnak-vehetnek nagyobb értéket a nők.
Nem léteznek éttermek – ha egyszer gasztronomiájuk sincs, miért áltassák magukat? Vannak gyorsfalók és lehet sült csirkét krumplival enni. Ennyi. “Ó-ó-ó, Afrika!” Pálmafa sincs, de vannak kedves emberek.
Innen indulok a 3. részben Malealea és Semankong környékére 200méteres vízesésekhez.
A lenti kép jobb részén a nyílra kattintva tudod léptetni az aktuális blogbejegyzéshez tartozó 2. fotóalbumot:
