Szeretném kifejezni hálás köszönetemet azoknak a lelkes embereknek, akik látták weblapomon hogyan támogatnak, s felajánlották hogy begépelik Afrika naplóm részleteit mp3-ról. Nélkülük még 4 évet várt volna a történetem megosztása.
Ma van 2009 április 11. Guinea
Szóval Guinea Bissau-ból gyalog indultam neki a határvidéknek, mert itt hetente egy darab jeep szeli át a határt, így járműre nem vagyok esélyes.. de csak 2-3 napi járóföld, így nekiindulok. Bevásároltam az utolsó városkában pár kenyeret, aztán indulás.
Képre kattintással nézhetsz fotókat:
Szerencsére most érik a kesudió, s annak húsos édes lédús gyümölcse ad nekem energiát a sétához ebben a melegben. Este találtam egy jó kis helyet aludni a fák alatt.
Napkeltében indulok, kikerültem egy leengedett sorompót, reméltem, hogy nem lesz több, mert korrupt népség, most volt a katonai puccs, s lehúznak mindenkit, akit lehet. Erre a külföldi a legjobb alany, mert általában van pénzük, s amúgy sincs kinél reklamálni. Sajnos hamarosan elérkezem a következő település-szerűségnél egy határőrszerűséghez. Szerű, mert nem az…
A katonával elvileg nem vergődök zöld ágra, franciául beszél, én pedig hiába mutatom neki az útlevelemet. Erre megkérdezi, hogy beszélek-e csehül. Hogy mit? Ez itt tud csehül?? Hát mondom igen… annyit biztos mint ő.. Legalábbis többet, mint franciául. Erre követnem kell – monta. Odavisz 2 fiatalemberhez, igaz ők sem értik, hogy mit akar a katona, hiába beszélnek franciául. Aztán kiderül, hogy ezek cseh utazók..azt hitte én is! Itt a világ végén, saját járművel..na ennek mi a matematikai esélye?
Itt ragadtak, mert most apály van… A katona mivel pénzt tőlem nem lát, ezért végül elenged… habár tovább így sem tudok menni. Mert ott a következő akadály, a folyó. S pechemre éppen apály van, a komp állítólag 9-kor megy, bár szerintem csak 11–kor lesz magas a víz. Ezért egy csónakkal átevezem, ahol egy újabb akadály, gondolom a valódi útlevélmustra. Persze itt sem azt kérik.. hanem az oltási könyvemet! Hol itt a logika? Sárgaláz pecsétet keresi! Naná majd biztos aggódnak miatta, hogy beteg leszek. Frászt.. arról van szó, hogy reméli hogy nincsen oltásom, és akkor büntetést zsebelhet be. (Mert ugye útlevele minden külföldinek van.. így azért nem lehet büntetni..) Vissza kell eveznem a zsákomhoz, megkeresem a papíromat és végül minden gond nélkül mehetek tovább.
Hurrá. Még 7 km-t gyalogolok a földúton, és konstatálom, hogy nagyon kedves emberek vannak errefele a falukban. Ahogy megy a nap előre, egyre melegebb lesz és a kesu gyümölcsével oltom szomjamat. Ízletes, nem is értem miért alkoholt csinálnak belőle..? Dél körül megérkezem Kisomayu-ig, ahol újabb katonai ellenőrzési pont van. És ő volt az ember, akinél a pecsét van! Végre.. de nem is
úszom meg.. kért tőlem 2000-et de én meg sem akarom hallani, hogy ez 2000 CFA vagy 2000 guineai frank. Ignorálom. Ehelyett elmegyek wc-re, aztán lejjebb adja az igényeit és már csak tollat kért, de ekkor már
látom, hogy nem hivatalos belépti díj, hanem csak bepróbálkozott.. így esélytelen hogy adok neki valamit. Időközben befutnak a cseh fiatalok is, akik vettek egy kocsit Szenegálban s így járják be egész Nyugat Afrikát 2 hónap alatt… kicsit sűrű program. Lestoppolom őket, s innentől kezdve velük tartok, nem árt ha van velük egy dörzsölt utazó…
Az út az továbbra is rossz, de legalább innentől már van lehetősége az embereknek tömegközlekedni. Nekünk is tart még pár órát Boké-ig. Mindössze ez az egyetlen katonai elnevezésű pont volt, ahol szerényen 20$-t kértek azért, hogy felemeljék a sorompót. Hát erre bepipultam és mondtam a cseheknek, hogy ne fizessenek, majd én elintézem két dollárból. Ragaszkodtam ahhoz, hogy adjanak számlát, majd persze nem tud adni, és akkor mondtam neki, hogy akkor elégedjen meg ennyivel. Legalább valamit hozok a konyhájukra.. lámlám érdemes felvenni stoppost, mert néha segíthet..
A táj az mindenhol zöld, trópusokon vagyunk, egyébként forróság van. A városban pénzt váltunk, gumit cserélünk. Innen 75 km-re levő Somale tengerparti üdülőhelyre megyünk, mely szebb napokat is látott. Gyönyörű homokos tengerpart, lemegyünk a vízbe, de 10 méter után már csak mocsárban tapadunk, így hagyjuk az egészet a fenébe.. pedig jó lett volna hűsölni egy kicsit.
Találok nekik egy olcsó szállást, de mivel ma szombat van, reggelig szól a zene, mulatnak a helyiek… tehát aki ilyenkor pihenésre vágyott, az biztos, hogy nem kapja meg. Ez ilyen világ.
Április 12-én vasárnap reggel elindulunk Conakry (főváros) fele. Megint katonai ellenőrzési pontok, ahol megint pénzt kérnek, de mivel már a platóra felvettünk két katonát, ezért mondom a sorompónál, hogy elszállítjuk kollégáit ingyen, hogy ha ő se kér semmi pénzt. Látszott, hogy nem számított erre a fordulatra, de végül aztán beleegyezett, nem akart kitolni katonatársaival… Na dolgozok a pénzemért.. Kár beléjük az 1 dollárok, úgyis csak elisszák, eldrogozzák.. de erről majd később írok.
Conakryban pedig áruhordó asszonyságok hada fogad minket, az emberek mint a hangyák, mindenki visz a fején valamit. Viszont épül a főút, totál káosz van, dugó, hiába van vasárnap. Elmennénk elsősorban az egyik érdekes látványossághoz, egy volt kínzó táborhoz. Az egyik katona be is engedne, de megjelenik egy másik, üres szemű
bedrogozott, ő nem. Arrogáns, gáncsoskodó fegyveres, tipikus esete az olyan lénynek, akit cseppfolyósítani kellene. Már elnézést, hogy ezt gondolom róluk.. fegyver nélkül senkik lennének.
A város nem igen érdekes, a múzeumokat is kihagyom, mert nekem már ott gyanússá válik a dolog, amikor a beengedő ember nem is engedi, hogy bepillantsak milyen a tárlat, hanem kint akarja a jegyet ránk tukmálni. Persze nem nyiltkozik mi van bennt.. zsákba macska. Hát nem húztam bele.. s ki is derült, hogy csak pár tárgy volt kiállítva. Lubosék (prágai ügyvéd utazó) elmennek a Iles de Loos fele (Los szigete), amely a rabszolga-kereskedelemnek szintén egy nevezetes emléke volt pár száz éve.
Én kihagyom, mert semmi jót nem nézek ki itt az emberekből, s bőven túlárazzák, nem az én budgetem. Bérelnek egy hajót újdonsült barátaim, s aztán visszafele nézeteltérés is támad – ahogy azt prognosztizáltam – az összeget illetően, mert ők 3 órát vártak arra, hogy a hajó visszajöjjön értük, de nem jött… holott ők bérelték egész időre a hajót. Az viszont eltűnt. Afrikában nincs ilyen időszemlélet. Az hogy valakik várnak rá 3 órát, s úgy gondolják a szolgáltatás hibádzik ezért nem is akarták az egész összeget kifizetni. A feketék pedig úgy gondolják, hogy ők odavitték meg visszavitték az embert, tehát ők teljesítették, amire vállalkoztak, a teljes pénz megilleti őket.. az időfaktor az már nem érinti őket. Mondtam nekik, hogy lépjünk le rögtön, de ők még tárgyalgatni akartak, hogy elmagyarázzák igazukat, de már agresszióba fordult az esemény.. verték a kocsit stb.. Hát igen, megint nem hallgattak a tapasztalt vén utazóra.. de hát ez az amikor rögtön dönteni, cselekedni kell… s ezt már számtalan esetben felkínáltam, de bennünk európai emberekben kódólva van, hogy az elintézés módja a kommunikáció. Pedig itt az agresszió működik. Ösztön világ, impulzusok működnek.
Aztán amíg ők ott voltak a szigeten, addig én a városban csavarogtam, pénzt váltottam egy líbiaiak által üzemeltetett supermarketban (hol máshol ügye?), kecskesajtot is vettem (hm, mennyország), és lekvárt, ausztrál konzerv cseddár sajtot, uhh most dőzsölök! Rám fér mellesleg, normális kaját már Gáboremlékezet óta nem ettem..
Az utcán van zene, hisz vasárnap van. Választási pólóban táncolnak a gyerekek. Aztán valami katonai vezető vonul el előttünk, mindenkit félresöpörnek… az új diktátor emberei. Sok fegyveres jeep előtte és utána, gépfegyverekkel, páncéltörő gránátokkal fölszerelve, röhej hogy a nők és a gyerekek rohannak tapsolni ezeknek a fegyveres majmoknak. Elnézést a szófordulatért, de ha ezek az egójukról leesnének az IQ-jukra, biztos szörnyethalnának. Javallom a blood diamond című filmet ismét megnézni, benne az a jelenet, amint a gyerekkatonák mulatnak.. nos kb. aza feeling..
Aztán van még konfliktus a tarsolyomban.., egy rendőr poszt közelében akarok fotózni egy mozaikot, de a biztonság kedvéért megkérdezem, hogy lehet-e? Erre elkezd üvöltözni, oda parancsolni magához, (hisz mindenki haptákban áll előtte a fegyvere miatt..) de én persze nem megyek oda, ha akar valamit, akkor jöjjön oda, hiszen úgysem beszélünk közös nyelvet, csak az időmet vesztegetem ezekkel az üres tekintetű bunkó tahókkal.
A mecsetnél is rám támad egy kitűzővel rendelkező fickó. Értsd: a senki hatalmat kap. Ott is kisebb feszültség keletkezik, hogy én lefényképeztem a mecsetet, aztán megindult az üres párbeszéd, és mondom neki, hogy ha tilos fotózni, akkor meg írják ki. Elvégtére nem jöhet mindenki világra az ő minimál tilos agyukkal, hogy mindent tilos, bármi is amit szeretne az ember csinálni. És egyébként gondolatolvasó nem vagyok, főleg azután hogy ennél komolyabb iszlám országokban lehet mecsetet fotózni. Senki nem reklamál miatta. Na megvan a vibe? Welcome to Guinea.
Na de a jókat is: ettem mangó főzeléket, meg görögdinnyét, szóval jól fölszerelkeztem vitaminokkal. Illetve találtam egy török éttermet, s amint megtudták, hogy magyar vagyok, rögtön adtak nekem egy fagyit..ingyen! Az emberség színe..török.. A 70-es
években használtunk ilyen fagyi keverő gépet, amit most ők itt- időutazás Afrika az biztos. Nem csak infrastruktúrában, hanem mentalitásban is.. de ez még csak a kezdet.
Estébe hajlott, amikor visszaértek a Lubosék és akkor volt ez a hajó incidens, de sajnos képtelenek megérteni a helyiek az üzletnek az időkomponensét: hogy nem az által van teljesítve, hogy odavittek valakit, és valamikor majd visszahozzák, hanem az hogy kifizették a hajót arra az időre, tehát bármikor rendelkezésükre kell, hogy álljon. Aztán kikecmeregni ebből a helyzetből egy másik dolog.
Este van, hatalmas káosz, kivilágítatlan város, rossz utak, nulla utcavilágítás, minimális útjelzések, tehát 2 millió ember nyomora, zaja,
szaga, feszültsége, bunkósága szakad ránk. Aztán innen még kb. egy órányit vezetünk és már a hegyekben frissebb levegőben alszunk hála istennek.. el ebből az embertelen közegből.. egy emberek nélküli közegbe… egy fa alatt alszom el, közelemben levélrezegtető hangyák aktiválódtak este. De ezek legalább nem rosszindulatúak.
Április 13-án hétfőn reggel feltámadt Jézus, nyugi van. Húsvét. Egy madagaszkári-indiai nő a fölszolgáló, a szálloda az puccos ahol Lubosék megszálltak. Már hajnalban tisztogatják a székeket, pakolják ki a kávéscsészéket, tévét bekapcsolják, úri hajcihő, miközben a medencében nincsen víz.
Megreggeliznek, s indulunk is. Következnek a végtelen kanyarok a helyekben, de szerencsére itt legalább aszfaltút van. Az erdő körülöttünk már mindenhol le van irtva, illetve ha nem, akkor most folyik az erdőirtás. A rezsim ki tudja meddig tart, addig kell meggazdagodniuk…sáskák.
Reggel Bridal wail vízesésnél kezdjük turistás programunkat. Tegnap kimaradt, így megzuhanyozok a vízesésben. Ami érdekes volt nekem inkább, hogy a nagy bambuszok, combnyi vastagok és vagy 20-30 méter magasak. Aztán irány tovább a Fouta Djalon plateau, az ország legszebb hegysége.
Elérkezünk Dalaba nevezetű helységig, ahol meglátogatunk egy francia villát, ami korábban a gyarmati vezetőknek rezidenciája volt. Itt újra ráébredhettem arra, hogy az esztétika, illetve a környezetépítés az első sorban az európaiaknak volt sajátjuk. Nem volt szempont sem az őslakosság kultúráiban, sem nem volt szerepe a vezetőik életében sem. Sokkal fontosabb volt a saját pompa, fény és csillogás, és az sem zavarja őket, hogy egy trágyadombon akarnak csillogni. Ezért értékelem nagyra a nyugati civilizációt (mégha sokat szapulom is), mert ha itthon az induvidum szegény is, részesülhet a közjóból (utak, biztonság, többé-kevésbé jogkövetés, szociális háló, eü. , oktatás stb.) Míg afrikában hiába vagy gazdag, azt a szennyezett levegőt szívja, földúton megy a mercédesze, porban tapod a százezres cipője, s állandóan azon retteg, melyik majom lövi le. Hatalom attributuma nem a tudás, hanem a pompa, magamutogatás.
A faluban a múzeumot természetesen nem találjuk meg… na ez ilyen.. helyiek sem tudják, sosem voltak.. Így tovább megyünk egy 32 km-re levő másik vízeséshez.
De a táblák itt is félrevezetőek, így csak jó estére érünk oda, de megéri az erőfeszítést, mert nagyon kellemes helyen van. Egy 30 perces kirándulással eljutunk egy kb. 80 méteres vízcsordulatig. Impresszív. Igaz száraz évszak van, tehát még a hátamat sem veri rendesen a víz, de viszont félelmetes érzés a nagy meredély alján állni meztelenül.
Aztán sötétben botorkálunk vissza a kocsihoz, így sokkal jobban élvezhetjük a különböző illatokat melyet a virágzó fák árasztanak. Azért ez paradicsom.. de miért nem mi élünk itt?
Az utak továbbra is rossz állapotban vannak, s levonjuk azt a következtetést, hogy Afrikában nincs olyan fogalom hogy jó vagy jobb az út, hanem csak olyan fogalom létezik, hogy rossz, rosszabb vagy legrosszabb. Vagy nem is olyan rossz az út. Kis falukon haladunk keresztül, de mindenhol hatalmas mecsetek tornyosulnak, melyek építését Szaud-Arábia szponzorálta. Érdekes összehasonlítani, hogy az Európai Unió az aszfalt utak építését támogatta, míg a Szaudiak a zökkenőmentes lelki fejlődésre teszik a hangsúlyt és a pénzeket.. De kár, hogy nem látszik!
