Utazás délre.
A Ruanda-i határig, Kisoroig akarok stoppal eljutni, hogy láthassak pár pigmeust. Ez Kampalától kb. 500 km-re van, amelyet ismét stoppal probálok meg.
Egy kórházalapító ugandai vett fel először, aki Európában élt 26 évet. Ő is ugyanabban látja Afrika problémáit, mint én (mar többször elemeztem), jó volt látni felvilágosult helyit. Európában ugyan nem szerette a diszkriminációt, de optimista a jövőt illetően Afrikával kapcsolatban, hogy az új generáció már tud hasznosan gondolkodni és érti a problémák mibenlétét (most csak elszenvedik a problémákat). Ő is pozitívan értékelte az öltözködést Afrikában.
Massaká-ig egy muzulmán férfival utazom, aki a nemrég kitört izraeli háborúról kérdezi vélemenyem. Hát igen, feladat egy muzulmánnak elmagyarázni, hogy miért támad Izrael Libanonra. Az alaphelyzetet lehet vitatni. Amikor kiemelem a kontextusból a vallást, és úgy árnyalom véleményemet, mint amit egy átlagember átél az eset kapcsán, akkor úgy tűnik, meg tudta érteni a háború okait. Szerencsére előző este láttam a tv-ben (tegnap volt áram, mert ugye minden másnap van csak) az izraeli követet, aki megsemmisítette érveivel a rosszindulatúan piszkálódó riportert, akinek elfogytak az érvei, pedig látszott rajta, hogy úgy idult neki, hogy földbedöngöli az agresszor állam képviselőjét.
Tovább egy fekete farmer család visz, akinek segítek liszteszsákokat pakolni. Nem megszokott látvány errefelé, hogy a fehér ember dolgozik, a fehér ember segít, a fehér ember…. A közelben nagy maribukat fotózok, amíg várok egy következő járműre a nem létező forgalomban. Kiderül, rosszkor és rossz helyen teszem, mert a közelben egy rendőr poszt van. Az unatkozó rendőr természetesen lecsap rám, hogy fotózom, kötözködik, átvizsgálja az útlevelemet, majd felsőbbrendűen kijelenti: you are free. Utálom ezt a fajta hatalmasságot játszó senkiket. Mondom neki, én mindig is szabad voltam. Nem szólt semmit.
Lassan haladgatok tovább errefelé, mert jármű alig akad. Szerencsére még az este beállta előtt felvesz egy kamion, amelyik Kisoróig, a congoi határig megy. Velük tartok, habár az utolsó 70 km-en lassú a haladás: földút. A hegyek között csigalassúsággal haladunk, 70 km-t, 8-10 óra alatt tudunk megtenni a földutak rossz állapota miatt. Éjjel fegyveres rablók miatt meg is kellett állnunk egy faluban. Ugandában a határok közelében még nem annyira biztonságos éjjel az utazás, mert különböző lázadó csoportok átszivárognak Kongóból, Szomáliából, Ruandából, vagy egyszerűen csak helyi zsiványok próbálják az egyszerű meggazdagodás útját járni.
Kisoro
Három népcsoport is él ezen a környéken. A Ruandában hírhedté vált nepirto hutuk, akik nagy testű, erős alkatú emberek. Urufumbira a nyelvük, az itteni lakosoknak, habár ez színesedett a ruandai mészárlások óta, mert sok Tuci menekült is ide telepedett le, az itt élő hutuk mellé. A tucik akiket irtottak, a szép arcú, szerény jelleműek. (úgy tűnik, ez a világ sora). A törtenelemben is a vandálok írják felül (irtják) a civilizáltakat.
Pigmeusok
Míg a 3. csoport a pigmeusok, akiket onnan lehet megismerni, hogy kis termetűek, vékonyak, s szemöldök bokruk olyan, mint a haj. A pigmeusok egy számkivetett népcsoport, akik az erdőirtások következtében vesztették el eredeti élőhelyüket és megélhetésüket.
Ellenben az államtól állítólag nem kaptak kompenzációt. Ugandában az árvák kaphatnak alanyi jogon termőföldet, házat és matracot, de ugyanez a jog nem illeti meg a pigmeusokat (allitolag! mert hinni nekik sem kell). Ők napszámba adják el magukat napi egy dollár munkadíjért. Viszont máshonnan hallottam, hogy kapnak segélyt, ingyen kukoricát, krumplit – viszont azt nem tudom, hogy ez a földért cserebe deal keretében törtenik-e. Mindenesetre számtalan nemzetközi szervezet székel errefelé, s megannyi őket segíti, szóval nem féltem őket. Igaz, ők már nem életmódjukban pigmeusok, hanem csak fizikailag. Antropológiát tanulni is annyi, mint szanszkritot. Már egy kihalt dolgot szeretnénk vizsgálni, érteni. (Na jó, tudom, hogy az aktuális viszonyok is éppoly érdekesek és kutathatóak, mint a régmúlt hagyomanyaiban élőket vizsgálni, látni.)
Kisoro szívében is vannak pigmeusok, akik az államtól kaptak 4 épületet használatra. Egy az egyben olyan körülmények között élnek, mint a cigányok, hangulat is megegyezik. Kaptak épületeket az allamtól, de kiégett roletták, szemét, kutyák, különböző roncsok, szakadt ruhák sokaságának látványa fogadott. Tőlem vártak belépődíjat, mert mondták, hogy szegények. Ja, könnyű úgy szegénynek lenni, hogy egész nap nem csinálnak semmit. Ráadásul a kormány ad nekik bizonyos mennyiségű ingyen ételt is.
Panaszkodtak, hogy elvették hagyományos életterüket, ami ma Nemzeti park. Azt nem értem, ha elvették, miért nem reklamálnak? Rá húsz évre tették szóvá allitolag, de mar 10 éve nincs erre válasz. Én oldjam még a nyomorukat? Tanácsaim nem kellenek nekik, mert ők még nem tudják, hogy a tudás az pénz. Ők csak azt tudják, hogy a pénz hatalom. Nekik csak az utóbbi, a pénz kell, nem látnak tovább, én még nem a kiirtásukra törekszem, így pénzt nem adok züllő életmodjukra. Végül jót beszélgettünk a főnökkel, mert rámutattam, hogy pont az az attitűd teszi őket szegénnyé, hogy egyikük sem próbálkozik elsajátítani új dolgokat. És megértette! Végül sikerül rábeszélni őket, hogy rajzoljunk, kipróbálják a zsonglőrködést, vagy legalább kérdezzenek valamit, hogy tudhassanak a vilagról is valamit. Így legalább jobb szájízt hagytam magam mögött a kezdeti feszült helyzetet követően.
Egyébként sem kell őket sajnálni, mert kiderült, hogy rengeteg szervezet támogatja őket, akárcsak a cigányokat Európában.
A városkától 7 km-re is van egy csoport pigmeus, de látszik, hogy nem én vagyok az első zungu (fehér), aki erre jár, mert rögtön valamilyen táncprodukcióra tülkölnék össze az embereket. Mint kiderült, csak két fakunyhónyi pigmeus van, de azok is házon kívül. Ez persze nem tartaná vissza a helyieket attól, hogy rögtön lebonyolítsák a pigmeus tánc előadást. Autentitásra nem adnak, hisz a hortobágyi betyár is mobilozik, akkor ők a bantuk, miert ne lehetnének egy kis baksisért pigmeus táncosok? A környékbeliek rendes kőházakban laknak, mig a pigmeusok fakunyhóban. Minden területet megművelnek errefelé, hiszen a közeli vulkánnak köszönhetően ez az egyik legtermékenyebb és legsűrűbben lakott területe Ugandának.
Egy masik reggel elindulok a vulkán felé, közel a Ruandai határhoz, ahol a célom meglátogatni pár erre élő pigmeus családot. 12 km séta után egy srác csapódik hozzám biciklijet tolva felfelé, mivel a közelben van egy darab földjük, ahová a burgonyás zsákjával igyekszik, ahol már a felesége és gyereke előkészítette a földet az ültetésre. Megkínálnak helyi sörrel, de nem nyűgöz le. Ő egy ruandai idegenvezető volt, most eppen zöldséget termeszt. A szezon előtt állandó őrt is kell bérelniük, hogy ne lopják el a termésüket.
Allítólag van ruandai pénze otthon, amit eladna, s elhoznám egyik magyar barátomnak, így elmegyünk az innen pár km-re lévő lakásához, de zárva találjuk, így a pénzváltás elmarad. Nagyon lelkes egyébként, elkísér a pigmeusokhoz is, akik a közeli földeken dolgoznak. Ahogy meglátnak engem, rögtön eldobjak az ásót, kapát, s elkezdenek mosolyogva felém szaladni, majd mikor ideérnek, elkezdenek énekelni és táncolni. Sok energia szorult beléjük. Cserébe én jövök a mutatványaimmal, zsonglőrködés és különböző hangok produkálása. Jókat nevetünk rajta.
A hegyoldalban lakik még pár Pigmeus család, de mivel látják, hogy nem „mana” érkezett, ezért diszkriminálnak. Ők sem aprózzák el, mert ha megjelenik egy fehér ember, akkor rögtön egy félhavi bérüket, 20 dollárt kérnek el baksisnak. Azt hiszem, most kimaradok ebből a játékból. Penz helyett ételt ajánlok fel számukra, de az nem kell nekik. Azért olyan rosszul nem mehet a soruk. You can go – mondták, miután látták, hogy nem fizetek azért, hogy ott vagyok.
Viszont a hegyoldalról a kilátás csodálatos, és a termékeny vulkáni talajnak köszönhetően kis farmok vannak ameddig a szem ellát. Az egyik közeli faluban hangos hutu vita hangja száll felém, hát megnézem mi történik. 2 m2 termőföld miatt veszekednek, s gyűlt össze a falu. Itt is akad Péter és Pál. Pedig a megoldás egyszerű lehetne: legyen közös az a földdarab amin vitatkoznak, műveljék közösen és a termést adják az árva gyerekeknek. (Ja, másért dolgozni? Az biztos nem menne, inkabb veszekednek.)
Miben különböznek a pigmeusok a heroinistáktól? Semmiben. Ha van pénz (anyagi) boldogok, ha nincs, nem. Amikor a városkában kapott telepükön üdvözöltek és elmondták, hogy örülnek a látogatásomnak, ez lefordítva annyit jelentett: örülnek a várható pénznek amit a látogatók adnak nekik (nem nekem örülnek, nyilván). A fehér attribútuma a pénz és már automatikusan ahhoz társítanak. Mindig csalódást kell okozzak nekik, de ezzel legalább demonstrálom, hogy milyen tévképet állítanak fel a fehérekről. Esküszöm, az európai homelesseket, koldúsokból egy osztagot kellene kiállítani, akik bemutatnák életformájukat a tengerentúlon, hogy lám, Európában is van ellenpólus.
A visszaúton beleütköztem egy színes piaci forgatagba, ahol a mezőn árulták portékájukat, ruhát, dohányt, műanyag tálakat, alkoholt és a vetőburgonyát a helyiek. Ez itt a módi, szabad (ég alatti) kereskedelem. Munkába megőszült kezek. A pásztor rövidnadrágban és zakóban sétáltatja a tehenét, tökéletes eklektika. A vízért sorban álló emberek a kannáik dugójaként banándarabokat, burgonyát, vagy kukoricatorzsát használnak. Organikus dugó.
A legérdekesebb az volt, amikor az egyik mesterember tűzben hevített késsel varázsolja újjá az elkopott, eltörött gumicsizmákat. Kivág egy darabot egy rossz csizmából, amit hozzáolvaszt a páciensek által hozott, reparálásra szoruló csizmához. Ez a divat-lábbeli, már csak praktikus okokból is, mert sárdagasztás van általában. A hegyoldalak szép zöldek, mert itt az Egyenlítő környékén az eső napi vendég. Itt is van egy őszinte hang, aki kinyilvánítja, hogy nem szívesen látott ember vagyok arrafelé. You can go. Hökkenni lehet, ámulni nem. Lehet, hogy valamelyik testvére Eu fronton halt meg a koronáért, s ezért boldogtalan?
Az egyik útkereszteződésnél lévő házból egy tranzisztoros rádióból érdekes zenét hallok, megállok, leülök. Az asszonyság kijött és mondta, emlékszik rám, mert látott reggel. Kicsi a világ. Fehér embert nem láttak még erre sétálni a múltban, így emlekezetes maradok.
Egyik nap átugrottam Kongóba is, hogy beleszimatoljak egy volt francia gyarmati létbe. Még a határőrök is templomban voltak vasárnap délelőtt, ami azt mutatja, milyen gazdag országban járok, hiszen munkaidő alatt járnak templomba. (a vallásosságról már írtam). Ahogy átlépem a határt az angol nyelvvel már nem lehet boldogulni, de a dollárral igen, mert az országban jórészt azt használjak. Alig tudtam szerezni jó állapotú bankjegyeket pénzgyűjtő barátomnak, mert csak az ezerszer kimosott bankok forognak közkézen, amikről csak sejteni lehet, miféle. Az átverések itt is kivalóan működnek, hisz csak azért 50 %-kal többet kértek, hogy jó állapotú bankjegyet kapjak a pénzváltásnál, mert az átlag bankjegyen még a felirat is elkopott, így ha mást, jobbat akarok, akkor fizessem is meg. Így semmi indíttatást nem éreztem, hogy a jövőben Kongó felé is elnézzek. Igaz még nem talalkoztam olyannal, aki jókat mesélt volna az országról, még a helyiek is csak a fővárost javasolják, mert a többi rész még egyeduralom alatt van (kiskirályok nyomorítjak a népet és eszik a pigmeusokat). Akinek fegyvere annak borja, mármint akit elkap, azt feji meg, vagy lövi le. Beleértve a katonaságot és a rendőrséget is. Találnak majd indokot, miért fizess, hogy elengedjenek. Szóval úgy gondoltam, hogy az országba való mélyebb behatolást és a megismerést ezúttal hanyagolom, vagy vállalkozóbb szellemű sorstársaimra hagyom. Meg úgyis szorít az idő, hamarosan vissza kell érnem Dél-Afrikaba.
A határfalu közelében fiatal gyerekek egy fából tákolt nagy rollert tolnak, melynek a kereke is fa. Érdekes. Ezt használjak vízhordásra. A faluban csak csöpög a közkutakból a víz, sorállás a megszokott látvány.
Nálam a fa kerékpár a nyerő, aminek a kerekét egy gumidarabbal fékezik. Ezt általában a vizes kannák szállítására használják, mert gyakori, hogy 2-3 km-t is kell gyalogolni a legközelebbi kútig.
Kb 12 km-nyit visszasétálok az elágazásig, hogy onnan elmenjek egy “közeli” tóig, melyet hegyek vesznek körül. Útközben az egyik faluban beülök egy daloktól hangos templomba, mely nem más, mint egy üres téglaház. A falon egy naptár lóg mint dekoráció, amin Ugandának mind a hatvan miniszterének a képe látható. Mondom 60!! Modom a templomban. Nem képzavar. Csak zavar. Ennyi állami bürokratát tud eltartani az ország. Pl. a legérdekesebb a Ministry of hope to the crying child (síró gyermekek reménye minisztériuma). Ugandában sok apró körzetet alakítottak ki, persze mindenhová ismerős arcok kerültek, akik mind kocsit, lakást és hivatalt kaptak, no meg fizetést persze. Minden faluban és városban van mindenféle minisztérium kihelyezett létesítménye. Az országnak 44 minisztere van és 14 kormánytagja. Ezeket miért külön értelmezik, azt jómagam sem értem. Erre futja az országnak, de utakra, vízre, áramra már nem. Ők nem az országért vannak, de a recept máshol is ismerős.
Templom: egy olyan közegben, ahol a figyelem nem fenntartható pár percnél tovább, ott kénytelenek énekelni és táncolni, hogy ne érezzék úgy, hogy unalmas a hely. Meg amúgy is, ez maradt az egyetlen hely, ahol ezt, az éneket még közösségi szinten teszik. A baptistáknál éppen Góliát történetét mesélték el, majd dobszóra énekeltek.
Egy másik falu felekezeténél kendőbe bugyolált kismamák kosárral a fejükön vitték az oltárhoz az áldozati ajándékokat, miközben a templom zengett az éneküktől. Én persze a gyerekek számára érdekesebb esemény voltam, mert kb. 40 gyerek nyüzsgött körülöttem ez idő alatt.
A tó partja mocsaras, de a környéket intenzíven művelik. Kisgyerekek csapódnak hozzám, hogy megmutassák a közelben élő kígyókat. Gyerekkorom vakációs emlékei elevenednek fel, mikor a gyerekek óvatosan közelítik még a nádast, hogy ne zavarják meg a kígyót. Feszülten figyelnek, miközben az egyik kezében szorongatja a banánfű leveléből készített kis autóját, gumipapucsból faragott kerekekkel, ez egy nagyon bájos házilag eszkábált kis játék, amit tolhatnak a porban a gyerekek vagy később egy kis pecabottal az úton tolhatnak maguk előtt. Övék az egész lápvidék a szünidő alatt.
Páratlan szépségűek a pepitázott, zöld hegyoldalak az épp lenyugvó Nap fényében, a vulkánnal a háttérben. Kell ennél több egy utazónak, vagy egy fotósnak?
Kisoro, Iskolai nevelés
7 km-t sétálok visszafelé, mire beérek másnap Kisoroba, és egy iskola mellett elhaladva látom, hogy éppen vesszőznek földön hasaló gyerekeket, akik egy tábla előtt fekszenek, amelyre ráírták, hogy: késni rossz! Tíz hason fekvő gyerek próbál bűnbánó arcot vágni, mert előző nap korábban mentek haza. Az iskolába 900 gyerek jár és közülük csak 10 pigmeus és abból is csak egy van az iskolában a mai nap. Ez a jovő.
Az iskolának volt egy könyvtára is, viszont csak angol nyelvű könyveket találtam, míg a fent említett nyelven (Urufumbira) csak egy gyerek-olvasókönyv volt. Hat emiatt nem marad még a nyelvük, az biztos, vagy ha igen, csak gyerekcipoben fog járni a tanítása.
Az út szélén az egyik hirdetőtáblán ezt látom: Olvass egy könyvet minden héten! Az iskolában 290 gyerekre 26 tanár jutott, míg egy másik iskolában 900 gyerekre jutott ugyan ennyi. Mit tud ez a marek csapat elérni? Főleg ha az idejüket vesszőzéssel töltik?
A falu könyvesboltjában rákérdezek, hogy egy hónap alatt mennyi könyvet adnak el? Kb. semmit, válaszolja az eladó. Ez is látlelet Afrikáról. Az egyetlen eladható könyv Afrikában a biblia, de azt meg úgyis ingyen kapnak, mint minden mást. Gazdag kontinens.
Boarding school. A bentlakásos iskolák igen népszerűek a szülők körében, és az emberek már 4 éves korukban megszabadulnának csemetéiktől (egy életre). Persze addig is a nagyi neveli őket, de már ő is belefárad, job a kollégium. Szeretet, törődés, személyes tudásátadás, példamutatás itt kevésbé ismert terminusok.
Give me my money! Hangzik a gyerekek ajkáról, amikor meglátnak engem. Valószínűleg a tanár rosszul tanította be a gyerekeknek, vagy ezt gondolták köszöntésnek.
Izgalmasak a választási plakátok is, ahol kapa, busz, mutatóujj szimbolum segít eligazodni azoknak, akik a betűk között nem tudnak. Az oktatás az csak új módi.
Kisoro
Két dollárért lehet szállásokat találni különböző kocsmák hátuljában, ahol a zaj garantálva van esténként. Kicsit több pénzért nincs kocsma és mulatozás a szobák közelében. Ez a deal.
Eső. Éppen azon morfondíroztam, hogy biztos úgy építették a ház körüli betoncsíkot, hogy az befelé lejt. Hát bejött a gondolatom. No még a víz is.
A kerékpárok első kerekét megerősítik egy plusz vassal, hogy a terepviszonyokat kibírja.
Ha valaki nem beszél angolul, két szót biztos ismer: Give money! Ami persze még mindig hasznosabb, mint ahogy az a volt kommunista blokkban történt: bemagolni oroszul Lenin életrajzát, vagy Moszkva történetét (máig emlékszem rá, még valami versenyen is indítani akart az orosz tanárom – Moszkvu ocnoval knyaz jurij dolgorukij…).
Egy helyi postában hirdetmény értesít az árdrágulásokról, de hogy mi mennyivel kerül többe, arról nem írnak egy szót sem. Érdekes. Biztos nem érkezett meg a levél, amelyben ezt elárulták.
A biliárdteremben felirat figyelmeztet: beer not involved! Pure game! Itt nem szórakoznak, hanem játszanak. Megfigyeltem azt is, hogy a reakcióik is azonosak, mint otthon, mindig megindokolják, hogy miért veszített, viszont ha nyer, akkor az önbizalma is előjön. Emberek vagyunk, vagy mi. Ők is…
Van a közelben (semmi sincs közel földúton!) az inpenetrable forest (áthatolhatatlan erdő), amely onnét kapta a nevét, hogy végre egy kis terület, ahol még nem irtották ki az erdőt. Viszont a bűn áthatol rajta, mert a környéken még óvatosan kell haladni a járművekkel és éjszaka rablótámadások miatt arra sincs forgalom.
A közelben van a Mghimga gorilla Nemzeti park is, ahova a belépő 360 dollár, habár itt nem is található gorilla, mert 3 éve Ruandába költözött a gorilla család, ezért manapság oda viszik az úri közönséget. Naná, hogy minden fehér embert gazdagnak hisznek, ha egy óra sétáért ennyit képes fizetni.
Próbáltam információt szerezni a helyről, de a már 10 éve működő erdészeti hivatalban még nem volt idejük arra, hogy legalább egy térképet beszerezzenek. 1 óra gorillanézés a parkban 360 dollár. Mennyi is egy térkép?
Mindig csapódnak hozzám lézengő fiatalok, akik panaszkodnak, hogy nincs munkájuk, adjak nekik pénzt. Nagy örömmel újságoltam ekkor a pár “információra éhező” helyi fiatalnak, hogy de jó hogy van idejük, mert van könyvtára a városkának, tanulhatnak, s akkor könnyebb állást találni. Erre azt válaszolták, hogy az csak időpocsékolás, könyvtárban ülni. Hát igen, inkább ténferegnek, az nekik nem időpocsékolás, ez az élet. A tudásnak nincsen semmiféle értéke, az nem befektetés, hanem időpocsékolás, mert itt csak a készpénz számít. Gondolom fel sem merül bennük, hogy munkával is lehet pénzt keresni, ötlettel, tudással még meg többet. Nem merül fel, mert nem tanítják az iskolában. Csak olvasni, meg énekelni tanulnak, mivel táncolni már tudnak.
Gondolom, felmerül bennetek a kérdés, hogy miért nem adok pénzt nekik, hogyha ők attól lesznek boldogok? Azért, mert akkor heroint, whiskit, cigit és fegyvert is adhatnék nekik (vagy a penzbol pont azt veszik). Üzleti körök és kormányok adtak is nekik fegyvert, még mindig azt nyögik, három éve jött béke a területre. Persze rablóbandák még vannak, de az már nem a régi. A pénz, amit adnék nekik, abból venne egy fánkot, amitől boldog még 5 másodpercig. Ha mindig az lenne, amitől boldogok lennénk pár másodpercig, akkor a világon már nem lenne humanoid, mert már régen lebunkóztuk, vagy lemészároltuk volna egymást (egy falatért, egy nőert, stb.). Jobb esetben csak magukat pusztítják el (ital, drog), de még többen a környezetüket, mert nics fogalmuk a viszonyrendszerekről). Az erő, izom határozná meg a tudatot, míg saját szennyük el nem lepi őket és ki nem pusztul a maradék, mert azok, akik tudnának segíteni (gyógyítani), azokat már rég elpusztították, mert azok nem a bicepsz-építessel és bunkó-suhogtatással töltötték napjaik nagy részét. Így a maradék (martalek) egyszercsak belefullad a szennyebe. Most éppen az erdőkön a sor. Kivágták, hogy legyen több termőföld a nagyobb populaciónak, de ezzel nem a problemat oldottuk meg, csak elnapoltuk, mert kesőbb jövünk rá, hogy ez a planéta nem elég.. Igaz, erdő már nincs, illetve egy picike maradt, azt nevezik Nemzeti parknak, belepő sok pénzért (hisz te, aki tudással keresed a pénzed, akkor fizesd is meg, hogy ezt ne vágjuk ki (ma). Majd holnap, ha nem fizetsz még többet, de mivel egyre kevesebb ember látja az összefüggéseket, ezért egyre kevesebb hajlandóság lesz megvédeni a jövőt, mert a haszon és érdek majd mindent felülír…
Folyt kov.
Hozzaszolasokat, reakciokat varok tovabbra is.
Vandorboy
From Costa Rica
