Az előző 2. részben a stoppolási mizériámat, illetve a párt ünneplő gyűlésről írtam. Útvonalam a térképen látod:
Ha zenét is hallgatnál hozzá, akkor itt..
2006 December 2. hétfő, Baracoa – A keleti vég
Miután éjjel a prérin aludtam, hajnalban keltem, hogy ne bukjak le, mert itt gondolom, minden idegen jelenséget jelentenének az ügybuzgó alattvalók. Innen bebuszoztam a közeli Baracoa városába, mely lényegében a legtávolabbi pont keleten, kb. 1100 km Havannától. Tervem szerint innen araszolok vissza a fővárosig.
Gyönyörű reggeli fények voltak fotózáshoz. Beültem a Casa de Chocolates-ba (kvázi helyi tejivó), amely 24 órán át nyitva tart, és csupán helyi áron 3 Ft-ért lehet inni egy pohár kakaót. Kiváló élmény! Kubának ezen a keleti részén mikroklíma alakult ki, ezért csak itt terem a kakaóbab és csak itt lehet helyi peso-ért inni. Gondolom, erre véletlenül sem vetődik turista, így be sem árazták arra. Innen odébb már csak dollárért és drágábban lehet kapni ugyanezt a pohár kakaót.
Egyébként érdekes kvóták vannak az élelmiszerekre, pld. halat kötelező beszolgáltatni, mert abból az ország valutát tud csinálni. Helyi piacon nincs, vagy csak a feketepiacon szerezhető be. A jegyrendszerről majd később írok.
Nagyon kellemes, piciny belvárosa van. A tengerparti részen hatalmas hullámok csapkodták a panelházak oldalát, felvértezve sós-nedves patinával a rideg beton tömböket.
Mivel bejártam 2x a városkát, így úgy döntöttem, hogy kimegyek a város melletti tengerpartra, az kb. 30 km-re van innen. Azt mondták az emberek, hogy szép, viszont kijutni oda nem egyszerű, mert a teherautók – amit itt buszként használnak – elég hektikusan indulnak. A tengerpart különösebben nem volt izgalmas.
Van egy folyó menti sziget, amit Fűszer-szigetnek neveznek, egy dollárért lehet átmenni oda csónakkal, tehát inkább kihagytam. Ráadásul nincsen is ott sok fűszernövény, sőt kiderült, amikor kakaóbabot akarok venni, hogy itt azt nem is termelnek, és ha szerezni tudnak, akkor is nagyon drágán.
A tengerparton sétáló helyiektől kaptam ajándékba szép kagylókat, majd gyalog indultam visszafele a városba. Különböző barlangsziklák, pálmafák és sok kis falu útközben. Természetesen katonai ellenőrzőpontok is vannak. Az egyik ilyen helyen csak leültem egy picit a közelben, egy katona rögtön megjelent, keresztkérdéseket tett föl, és jegyzőkönyvet készített rólam. Spion nép…
Mint kiderült, ez itt egy határövezet. Ugye vicces egy szigetet elképzelve, de ők a tengert bámulják, hogy jönnek-e, illetve mennek-e illegális kivándorlók. A hivatalos verzió az, hogy a drogkereskedőket akarják megállítani, mert itt a sziget keleti fele az közel van a többi szigetekhez, ahol viszont nagy drogfogyasztás folyik. De hogy miért pont én vagyok gyanús? Azt nem tudom, mert pont én vagyok azon kevesek egyike, aki szabadon elhagyhatják Kubát.
A falusiak nagyon jó fejek, itt sem hagytak fizetni, amikor vásárolni akartam édességeket. Aztán késő délután egy teherautót stoppoltam, hogy visszaérjek, de ő dollárban akarta, hogy fizessek, amit persze megtagadtam, és szerencsére a népek mind mellém álltak és lehurrogták a kalauzt.
Igaz, hogy ezek a teherautó-buszok falujárók, nem egyenesen oda mennek, ahová az ember szeretné, de ugye időm az volt. Útközben még fölvett diákokat itt- ott… de lényeg az, hogy megérkeztünk.
Estére már állt a színpad, Fidel Castro szülinapi bulijára készült az egész város. Úgy gondoltam, hogy ezt nem érdemes kihagyni, ezért szállás után néztem, hogy a csomagomat letehessem. Igaz, megint nem sokat aludtam itt, mert a buli reggelig tartott, de hát mindegy.
Nagy nehezen sikerült 5 eurós szállást találni, ami tényleg rendkívül olcsó. Egy kedves, idős családnál laktam, ahol tudtam zuhanyozni is. Trópusokon azért jól jön az pár naponta. A városban lehet enni pizzát, ami kb. 36 forintnyi, a sör viszont elég drága, az 100 forint egy korsó.
Egy német sráccal kezdtem el ott beszélgetni, akiről kiderül, hogy szintén a Hospitality Club tag. Ő még kezdő utazó, és természetesen mindenhol átvágják, ahol lehet. Kicsit felvértezem a magam szerény, 4 évnyi dörzsöltségével, nagyon hálás volt érte. Az esti koncerten az emberek vígan táncoltak a Buena Vista Comandante Che Guevara! és társaimozgalmi slágerekre, melyek bekerültek a repertoárba, lévén ugye a kommunizmus a fő szponzora az eseménynek.
December 3.
Reggel a Casa de la Musica-ban ment a buli, az emberek általában kint hallgatják, vagy táncolnak rá az utcán, mivel bent csak konvertibilis pesoért lehet fogyasztani. Az pedig keveseknek van. Így a nép kintről is élvezi a zenét. Ez a Kuba feeling, amiért idáig eljön az ember fia.
Ellátogattam a piacra, de üres volt az egész. Esetleg krumplit és hagymát lehet kapni, panaszra semmi ok. Délután stoppoltam egy traktort, majd egy teherautót, 10 km-re a várostól egy német turistapár vett föl (2 férfi), akikkel együtt töltöttem az elkövetkező pár napomat (nem úgy, ahogy gondolod).
Hasonló mentalitással utaznak, mint én: nem ódzkodnak a nomád alvástól, rugalmasak, érdeklődőek a világra, s mindkettőjüknek jó humora van. Nagyon szép tájakon megyünk keresztül, itt a hegyek vidékén.
Visszaérkeztünk Guantanamoba estére. A kútnál már 3 lány is ismerkedne velünk, de ugye 2 fiú alapból kiesett. Szállást itt sem volt könnyű alkudni, de végül itt is sikerült 5 eurós helyen aludnom. Ezt is csak azért, mert ebben a városban is éppen buli volt, tehát valószínűleg a rendőrségnek más dolga van, mint minket figyelni. Itt maradtunk egész estére.
Még tartott a Fidel szülinapjára tartott dáridó, a város főutcáján szintén zajlottak a kulturális programok, benne afro és spanyol eredetű tánccsoportokkal, énekkel és különböző előadásokkal. Az utcán az összes étterem tele volt, mindenki grasszált az utcákon, majd estére a felvonulási térre özönlöttek a népek, ahol táncszínházi programok, táncbemutatók, és utána hatalmas koncertek zajlottak.
Na, itt láthattam, hogyan is megy az alfahimizmus a fiatalok között. Hogy a latin vért ne tagadják meg – vér is folyt, egymás fején törték az üvegeket, és ilyenkor persze a rendőrség sehol sem volt. Lehet, mégis minket figyelnek?
Ha valamelyik fiú csak rápillant egy nőre, az már izgatottan várja, hogy megszólítsák. A beszélgetést rögtön úgy kezdik, hogy szabadok. Amikor táncolnak, akkor végtelenül erotikus mozgásokat végeznek, dörgölőznek, sőt a koncerten némelyik srácot meg is fogdosták. A külföldieknek testhossznyi előnyük van csajozás terén, mert ugye a valuta az valuta mindenhol.
Szóval december 4-e Guantanamo,
11-kor találkoztam Dethlef-ékkel, a németeimmel a reggelinél.
A déli parton indultunk el nyugat fele. Első állomásunk 30 km-re volt Santiagótól. Egy vízeséshez vezetett, ahol rögtön helyiek csaptak le a kocsira, hogy majd vigyáznak jó pénzért. Egy srác hozzánk csapódott, aki végül produkálta magát, ugrált, szaltózott a vízbe, természetesen ő is baksisért. Tehát itt Kubában minden pénz, pénz és pénz.
Parkolóban is kialakítottak egy kis parkot, ahol az 5 USA-ból visszatérő kém fényképe látható, akiket ott börtönöztek be és most fogják őket szabadon engedni. Az egész ország őket fogja majd ünnepelni. Milyen vicces, amikor egy ország bűnözőket ünnepel.
Már elég későre járt, mire elindultunk. Közelben van egy drága szálloda, de annak az éttermében nem lehet külsösöknek enni, hiába is szeretnék konvertibilis pesojukat elkölteni, csak a szálloda vendégek ehetnek ott. A szabály az szabály itt. A félelem az félelem.
Én nem erőltettem a dolgot, mert amúgy sem ettem volna ott, de mondtam nekik, hogy álljunk meg egy faluban és megkérdem ott a helyieket. Nem nagyon hittek benne, de meglepetésükre az első házban rögtön pozitív választ kaptam és elkezdtek nekünk vacsorát készíteni. Sült banán, lencse, hal és sült tojás. A körülményekhez képest ez kiváló, miközben vidéki hangulatnak a malacok ott rohangáltak a konyhában, míg ők sütögettek.
Aztán tovább autóztunk és egy közeli tengerparton aludtunk 50 m magasan a parttól, gyönyörű kilátással, teliholddal, kellemes időben.
December 6.
Hajnalban egy átügető kecskenyáj ébresztett fel minket, viszont a tenger látványa innen nagyon gyönyörű. Mivel a főúton egy darab autó nem közlekedett rajtunk kívül, ezért minden stoppost fel is vettünk.
Volt olyan, aki tovább jött velünk, türelmesen megvárta, míg megfürdünk egy-egy szebb parti részen. A kubaiaknak idejükből van a legtöbb. Később azért kiderült, hogy nem is könnyű amúgy szép tengerpartot találni Kubában.
Tehát nem véletlen, hogy az összes turistát a Varadero tengerpartra viszik, ami viszont még a kubaiaknak is egy tiltott terület. Tehát oda a külföldiek is csak úgy mehetnek, ha már van foglalt szállásuk (mint Cancún 2). Azon kívül tán van még 2 másik északi part (Santa Lucia és Playa Ancon), de oda eljutni macera, így a Varadero-félsziget, ami ismert.
Kubát elég jól beutaztam, de oda pont nem jutottam el, amit amúgy nem is bánok. Külföldieket napozni látni máshol is lehet, s már gyerekként sem szerettem pirulni a napon.
Napunkat a 2. legnagyobb városban fejeztük be.
Santiago De Cuba dec. 7.
Mire felébredtek a németek, addigra én bejártam a belvárost. Santiago a második legnagyobb városa Kubának, de mivel szép idő volt, elmentünk a 20 km-re lévő tengerpartra, ami persze koszos, disznók és tyúkok között lehet napozni.
A parton két fiatal, 19 éves lány csapott le ránk. Este ők elmennek ilyen magán étterembe, mert ugye olyan volt rengeteg, ahol 20 euroért lehet több fogásos vacsorát enni, viszont én valami helyi helyen akartam enni, ami persze nincs, vagy maximum csak húst lehet.
Találtam egy pizzériát, ahol lehetne enni, csak körülbelül harminc percet kellene várni, mire elkészül. De folyamatosan csapódtak hozzám helyiek, akik tudnak mutatni helyet, persze mikor elvittek oda, kiderült, konvertibilis pesoért van, illetve ők is egy-két dollárt kértek azért, hogy megmutatták a helyet.
Mint említettem, hogy a havi bér az olyan 30 dollár körül van per hó, az egy-két dollár baksis, amit kérnének, az egy-két napi bér egy embernek. Mikor helyi pesot ajánlottam nekik, azt viszont nem fogadták el. Hát annyira nem szegények.
Legtöbbször, ha helyi csapódik hozzánk, akkor nem jöhet velünk, mert hogyha a rendőr velünk látja együtt, akkor azonnal ellenőrzi, jegyzőkönyvet vesz fel róla. Tehát általában pár méterrel előttünk szoktak sétálni.
Elmentem pár helyivel a Casa de la Musica-ba, illetve benéztünk éjjel a Calsedora Trova-ba, ahol szintén koncertek voltak. De a belvároson kívül az emberek iszonyú nyomorban élnek. Gyakorlatilag a víz az a kútról van, szappanjuk sincs nagyon, mosdás az maximum egy darab kövön a sár között, miközben a disznók, ludak és tyúkok rohangálnak mellettük.
