Világok arca – Fotókiállításom
Lesz a járatlan utak fesztivál alatt. Erre született meg egy kis visszatekintő írásom.
Avagy hogyan lett életem fontos része a fotózás?
Életrajzi töredékekkel színesített önéletrajzom a fényképezés szemszögéből.
Csonka Gábor (Vándorboy), világutazó, öröm fotográfus vagyok, akit az hajtott, hogy megismerje a világot, s ezt megoszthassa másokkal utazások alkalmával, s most fotográfián keresztül is.
1971-ben születtem, s az utóbbi 11 évben folyamatosan utaztam stoppal a világ körül, immáron 140 országot bejárva, megismerve. Tehát fotóim nagy része ebből az utazás témakörből került ki. Először próbáltam megörökíteni kalandjaim fontosabb részeit, illetve dokumentálni a világban lezajló gyors változásokat, de egyre inkább az ember került fotózásom célkeresztjébe, s ma már fotóim 85% emberekkel kapcsolatos. Ezekből látható kis válogatás ezen a kiállításomon. Alább folyt.:
A kiállításnak a „ Világok arca – Baraka” címet adtam, mely 1992-ben bemutatott kísérleti dokumentumfilm címe volt, melyet Ron Fricke, a Koyaanisqatsi operatőre rendezett. A Baraka szufi szó, jelentése: áldás. A film célja jelen világunk sokféle arculatának elfogulatlan bemutatása volt, a szegénységtől a szépségig átívelő spektrumban. Nekem is az a misszióm, hogy közelebb hozzam az európai emberek számára idegen kultúrákat, hogy ne a reflexből működő előítéleteink működjenek bennünk más népekkel szemben, hanem megértsük az ő gyökereiket, gondolkodásukat, szokásaikat, mindennapjaikat, ahogy a saját gyökereinket is meg kell értenünk ahhoz, hogy értelmezhessük, élhessük jelenünket. Rendszeres diavetítéseimen és a vandorboy.com weblapomon is ezt a missziót próbálom betölteni, kiteljesíteni. S ha már egy kis lépéssel közelebb kerülünk egymáshoz, akkor az egy nagy áldás az emberiségnek, hisz a hidak inkább átsegítenek, mint elválasztanak egymástól, s elindulhatunk egy élhetőbb jövő felé, amelyet értünk is.
A mostani kiállításra összeválogatott képeim java része 7-11 évvel ezelőtt készült, még analóg technikával, de később már én is az egyszerűbben feldolgozható digitális fényképezést választottam.
A fotózással való találkozás 1987-ben még gimnazista koromban kezdődött, egy Smena Simbol kisgéppel, amit 200 forintért lehetett kapni egy fotókereskedésben. Ekkor kaptam egy osztálytársamtól egy orosz nagyító-berendezést, s az ő biztatására kezdtem el a fekete fehér képeimet saját magam nagyítani. Ekkor már nem volt visszaút, s mivel a rendszerváltás környékén nagyon olcsóak voltak a papírok, hívók, fixálók, én is nekiálltam kísérletezni. Ennek új lendületet adtak az általam akkor megszeretett szürrealisták, Luis Bunuelel az élen. A papírra rádobáltunk szegeket, kapcsokat, variáltunk a fényekkel, időkkel, formákkal, s egy új dimenzióját fedeztem fel a hívási technikáknak, s egyben a fotózásnak, mint alkotási folyamatnak.
A 80-as évek végén a határok kinyílásával egy időben elkezdtem utazni Európában, majd távol keletre, ahol már egy automata kamera lett az utazó társam. Kicsit később egy Kiev típusú gép, ahol már lehetett fényt is mérni, s jobb minőségű képeket készíteni.
A fordulatot életemben az hozta, amikor 1995-ben elmentem egy diavetítéses élménybeszámolóra, s csodás tájakról, fantasztikus élményeket osztott meg az előadó a Buddhista Főiskolán, ahol akkoriban én is tanultam. Akkor határoztam el, hogy most már ezentúl úgy fogom járni a világot, hogy majd megosztom, így mások is egy kerek képet kapjanak arról a kultúráról, ahol éppen jártam. Egyre inkább olyan szemmel utaztam, hogy mi lehet érdekes másoknak, mi az, amiben a többi kultúrában élők mások, s hogyan lehet ezt az üzenetet közvetíteni a közönség felé? 1999-ben Marokkóból hazatérve én is elkezdtem intenzíven fotózni diára, s vetíteni az akkor már jó öreg Nikon Fm2-es gépemmel. 2007-ben váltottam át teljesen digitális kamerákra, s egy Eos 300, majd máig egy öreg strapabíró D20-as Canon szegődött velem a hosszabb tengerentúli utazásaimra.
Soha nem jártam fotózást tanulni, viszont sok ismerősöm igen. Az ő képeiket nézve, illetve a velük való beszélgetésekkor csiszolgattam technikai ismereteimet, illetve ami ennél is fontosabb: egy szemléletet. A fotózásban talán ez egy fontosabb dolog, hiszen az nem megtanulható, az patikamérlegen nem kimérhető. Valakinek vagy van érzéke hozzá, – ami csiszolható, vagy nincs.
Fotóimról fontos tudni, hogy soha nem fizettem még portré képért az alanyoknak, hanem igyekeztem kialakítani egy viszonyt velük, aminek a kulcsa az idő, amit velük töltök, s esetleg az ismeretségünk adja a kompenzációt. A másik típusú képeimet a pillanat szülte. Amikor meglátok egy mozdulatot, egy arcot, vagy egy közelgő potenciális jó témát, helyzetet, akkor már nyúlok is a zsákomba, s mire felemelem a kamerát, már készen áll a gép, s kész is a kép. Az embernek egy pillanat alatt kell eldöntenie mit akar, milyen képkivágással, s közben a kezemmel már be is állítottam a gépet. Ezért a fotóim nagy része nem profi kidolgozású, beállítású, de azt gondolom, hogy kárpótol az, hogy lényeges élethelyzeteket visszaadok, amelyek sokat elárulnak a környezetükről, élethelyzetükről, tradícióikról. Ezeket a képeimet inkább az életképek, utcaképek és a szociofotóim között találni, amelyekről szintén tervezek kiállítást, amennyiben éppen Magyarországon tartózkodom. Képeimet nem retusáltam, nem photosopoltam, természetes egyszerüségükben láthatja most a publikum.
Remélem élvezni fogják ezt a kis virtuális utazást a kiállításon, s elrepíthetem önöket egy kis időre a messzi egzotikus, ismeretlen múltba. Ha tetszett a kiállításom, látogassák meg diavetítéseimet is vagy hívjanak el előadást tartani, ahol részletesebben tudok beszélni különböző témákban. Köszönöm, hogy eljöttek.
Csonka Gábor (Vándorboy)
Elérhetőségeim: vandorboy.com, avagy a Facebookon is: vandorboy
