Kabul reptér – repülnöm kellett. A Kabulból a Pamírba vivő utat elmosta a folyó az afgán oldalon, s a Kunduztól északra fekvő részeken pedig már a tálibok „kormányoznak”, ezért itt minden releváns ember ellenjavallta, hogy földön menjek át Tádzsikisztánba. Ráadásul más opció nincs a két ország között, így kénytelen-kelletlen repülővel indultam Kabulból Dusanbe-ba. Éjszaka indult, így sajnos a gyönyörű hegyeket sem láthattam, amit már földön bejártam.
Vendéglátóim kivittek a reptérre, búcsú tőlük, s egy országtól, ahova vissza kell majd mennem. Indiához hasonlíthatom a vendégszeretetüket, talpraesettségüket, törekvéseiket.
A kabuli reptéren teljesen felesleges ellenőrzőpontok voltak; azt kell mondjam, sokkal lazább, mint bárhol Európában. Egyébként pedig a reptér halott, gyakorlatilag katonai repülőgépek és helikopterek használják, a polgári közlekedés elég limitált, s a nemzetközi polgári repülés elég foghíjas; Indiába és Dubajba talán ami napi szinten működik, a környező országokba pedig tán heti egy-egy gép jár.
Az infrastruktúra lepukkant; eligazító feliratok egy nyomtatott A4-es papírral elintézve, celluxszal felragasztva a falra. Kint pedig már éjszaka, s hiányosan világító neonfelirat köszönti és búcsúztatja az erre érkezőket… ” K b l int rnati al ort”. Kell egy kis logika kitálalni, hova érkezett az utas: Kabul International Airport.
Nem egy kommunista rezsim ez, ahol a külcsíny a fontos, hanem egy túléléséért küzdő ingatag állam. A reptéren szerencsére találtam pénzváltót, hogy megszabaduljak az utolsó pár afgánitól. Egy kis üvegdobozban mindenféle pénzek hevernek, és hipp-hopp át is váltotta a turbános.
Duty free is megszokásból van ott, be is zár hat órakor. Így kénytelen-kelletlen végigszörfölöm az összes FM rádiócsatornát, s lám, angolul nyomják az Allahot dicsőítő iszlám slágereket. Volt quawaly stílusban is. Más csatornákon az Allah-pop vagy – disco a menő, jókat lehet rá táncolni; ugye ahogy az a Koránban „elő van írva”. De itt a tranzitban már lazul az iszlám, ez már kormányterület. Biztonságban vagyunk. Lekerülnek a fejkendők a nőkről, s a férfiaknak csak kis része megy imádkozni. A hangulat is oldottabb.
A gép késik természetesen, mert még befejezi teltházas belföldi útjait, s éjszakára csak a 20 emberes járat megy külföldre. Így volt időm megnézni a TV-ben az esti imára hívást; az elkötelezettebbje elvonul a sarokba vagy a fűtőtest elé imádkozni – gondolom már alig várják, hogy kikerüljenek a nemzetközi vizekre, akarom mondani az egekbe, s akkor már ehetnek is. Ramadán oda. S itt kiderül, hogy nem is tartották sokan a ramadánt, mert nem rohannak a csaphoz az ima után inni, meg a büféhez lakomázni, ahogy az utca népe teszi.
Az ima még belefér, hiszen repülés előtt nem árt egy kis segítség… a rakéták ellen. A váróban a hidzsábok (kendők) is szépen lekerülnek a nőkről. A TV-ben pedig utána megnéztem egy dokumentumfilmet az utcai harcokról. Tényleg testközelből, élesben lőnek le embereket, azoknak a fegyverét egy másik turbános veszi át, s hal meg ő is, s az amerikaiak is sebesülnek szépen a romos házak között haladva. Tényleg testközeli volt a film, s itt nézni annyira más… mert tudod, hogy ez bármikor történhet, s történik is.
Aztán felszállunk a reptéri buszra, visz ötven métert a gépig, majd felsétálunk a repülőnkre. Safi airline – van szép színes brosúrájuk, TV-kivetítő, s ott „destination around the world”, s nagy ívű szlogen csigázza a külföldre vágyók szemét, s három kis nyíl mutat három városra. Hm, ezt még around-nak sem nevezném, nemhogy world-nek, ráadásul a faizabadi és a belföldi kunduzi járataikat is törölték, mert – senki nem tudta az ügynökségek közül, amikor kérdeztem – két hónapja lezuhant az egyik gépük.
