Malawi  (Nyasa-land)

2006. június 28.

Mivel összes pénzemet nemrég lopták el, ezért a borsos 70 dolláros vízumköltséget nem szeretném kifizetni, így luxemburginak mondom magamat a határon, mert nekik nem kell vízum. Számításom bejött, biztos voltam benne, hogy nem olvassák el útlevelem első oldalát, meg nekik teljesen mindegy, hogy honnan jövök. Legalább ennyi hasznom van ebből, hogy gagyi az oktatási rendszerük és földrajztudásuk is hiányos.  Igaz 10 percet kell várni arra, míg kiderítik a központból a Luxemburgiak vízum státuszát. A határőr kért egy kis colá-ra valót látván, hogy külföldi vagyok. Megígértem neki, ha bepecsételi a vízumot, akkor adok utána. Ennyit megért az ügylet. Egy cseppnyi lelkiismeret furdalásom sincsen, csak az bánt, hogy a világ visszalök a becstelenségbe.

Malawiban már kevesebben beszélnek angolul mint a többi ex-Rhodesiai országban. Gondolom iskolába sem sokan járnak, lévén a világ egyik legszegényebb országaként tartják nyilván hivatalosan.

Malawi viszont egy sokkal élettelibb kedvesebb nép, mint ahol eddig jártam. Igaz végtelenül szegények, ruházatuk elfoszlott, koszos ’turci ’ruhák. Tényleg, a már otthon eladhatatlan műanyag régmúlt feszül rajtuk. Az első kisváros piaci videotékájában már porosodik pár videofilm és 6 DVD is, várva néhány dvd-lejátszó tulajdonosra. Nem is hinnénk, hogy abban az országban, ahol termelnek kakaót, kávét, ott sokkal drágább, mint Európában. Hatalmas kerékpárjavító csapat vár munkára a piac szélén, hiszen itt mindenki kerékpárral közlekedik, az a helyi taxi.

Gyerekek kis bogarakat gyűjtenek dobozkáikba, melyet szakadt tarisznyájukban tartanak. Nagyon őszinték ezek a mozdulatok. Néha annyira felnőttnek érzem ezeket a csöppségeket, hogy önállóan tesznek dolgokat és fedezik fel a világot, amit egyszerűen soha nem tapasztalok már a felnőtteknél.

Annyi kíváncsiság és élet van a szemükbe, hogyha örökbe kellene foganom egy gyereket, akkor az biztos fekete lenne. Próbálnak utánozni, amikor tanítom őket zsonglőrködni. Amikor a követ felemelem az út széléről, hogy mutassak nekik trükköket, a gyerekek rögtön elrohannak, mert az ivódott beléjük, hogyha valaki felemel egy követ, azért teszi, hogy megdobja őket. Először  mindig félénkek, majd a kör bezárul körülöttem, megérintik a hajamat, kuncognak, majd a bőrömet is, s hangosan nevetnek. Amikor sok gyerek gyűlik körém, akkor mindig akad egy idősebb, aki bottal él hatalmával, s elkergeti a kisebbeket körülem.

Míg várok a stopra, érdekes interakciók zajlanak. How are you? – kérdezi az egyik arra sétáló gyerek. Slowly, slowly – mondom erre.  Mire ő, ahogy betanulta az iskolában: I’m fine, thank you.  Hova mész? – kérdi. A fővárosba. Az jó – mondja.  Neved? – vált témát. Gabriel, az angyal, válaszoltam. Oh, az Isten üzenetét hoztad? csillan fel a szeme. Igen. – replikázom.  Oh, nice to see you! God be with you on your way – s ment is tovább.  Ezek szerint úgy értékelte, hogy az Isten üzenete nem neki szól, mert nem kérdezte milyen üzenetet is hoztam…

Más érdekes párbeszédek is zajlottak az utcán. Where are you going? To the heaven –mondom. Oh yes, mondja mintha értené. That way – lendíti a karját és mutatja az irányt, amely felé éppen sétálok a csomagommal. Innen egy indiai üzletember vitt tovább Llongwe-be.

Llongve – a főváros

Ez inkább egy piciny kertvárosra emlékeztet, mint fővárosra. Gyakorlatilag ez egy kereskedő és közigazgatási központ, nem létező kulturális háttérrel és sok egymástól független gócponttal.

Piac.

Kopott, használt fékpofák és gumik garmadája, maradvány differenciálművek és rozsdás csavarok, beszáradt festékek tömege. Gondos kezek egy síndarabon vödröt és tűzhelyet kalapálnak alumínium lemezből. Kicsit odébb fémkopácsok, és alkatrész bontók szomszédságában bújik meg a zöldség és halpiac. Fényesítik majd gúlákba helyezik a mandarint, még a kis halakat is gondosan formákba rendezik.

Sok utcai kifőzde van, s mint mindenhol Afrikában, itt is faszenet használnak a főzéshez.

Itt láttam először életemben a krumplissütőknél, hogy a tojást nylon zacskóba öntik és úgy sütik meg, és amikor megkeményedett, akkor leveszik a zacskót és ilyen módon az olaj tiszta marad. Beszélgetek velük, aminek nagyon örülnek, hiszen még ebben a nagyvárosban sem látnak utcai árusnál étkező fehéreket, így búcsúzáskor megkérdezik: should I have a solid hope to see you again?  Nagyon édes.

Szállás

A legolcsóbb szállás a piac mellett volt (3dollár), ahol a vendégektől újlenyomatot vesznek (tőlem nem, hiszen én vagyok a potenciális áldozat), és a szobákban is kiírták, hogy ne hagyjunk ott értékeket, mert eltűnésükért nem vállalnak felelősséget. Ami azt illeti ha eltűnne sem vállalnák.  Tyúkok is laknak a folyosón, míg az egyik szobában a vendégek sültkrumlit sütnek kis faszénfőzőjükön. Üvöltő zene szól a vendégházban késő estig, melynek egyik (nem gondolt) hátránya, hogy nem halljuk a ránk támadó szúnyogokat. Szerencsére van szúnyogháló, de ennyi pénzért csak lukas. A központi fekvésnek köszönhetően hajnalban a müezzin veri ki az ágyból a még józan halandókat is, nem csak a mennyországba tartókat. Így már 5 órakor mozgolódás és zaj van, újra hangosan szól a zene, de szerencsére az áramszünet közbe lép és visszaáll az eredendő csend. Csak a közeli piac nyüzsgése szűrődik át a falakon. Reggel még nagyon hideg van, de 10h után újra rövid pólóban lehet járni.

Felkeresem a wild life organizacion-t (kb. erdészeti hivatalt),  de a 3 emeletnyi mihasznákból senki nem tud felvilágosítást adni Nemzeti Parkjaikról, de még egy árva térképük sincsen. Természetesen van autó, komputer, titkárnő és nyilván jó fizetés, de használható info az nincs. Afrika szindróma.

Az utcán érdekes táblát láttam: Malawi prison service, melyből mintha az derülne ki, hogy a börtön egy szolgáltatás, melyet igénybe lehetne venni.

A rendőrök útellenőrzéskor az elakadásjelző háromszöget kérik, vagy azt veszik észre, hogy a hátsó tengelyen 5 helyett 6 csavaros a kerékagy s ezért büntetnek. Ha valaki ebből, azt a következtetést vonja le, hogy az országban minden rendben van, s a rendőrségnek nincs más dolga, mint ezzel foglalkozni, az a felületes szemlélő ezen nyom alapján téved.

Az LP útikönyv szerint, ha bűneset történik valakivel, akkor neked kell elmenned rendőrért, mert nincs elég benzinjük és járművök, hogy kimenjenek helyszínelni. A rendőrség itt is csak büntet falunként és útblokádonként. Legyen az kopott gumi, vagy elakadásjelző hiánya. Sarc-őrség. Bűnüldözésről hogy is beszélhetnénk, ha az utonállóktol csak az uniformisuk különbözteti meg őket.

A mentőknél hasonló a helyzet, jobb ha te mész be a kórházba. Ettől már csak egy lépés, hogy a műtétet is neked kell végrehajtanod. Ja, mert vért általában neked kell amúgy is vinned, ha műtenek. Fő az egészség(megőrzés), mondom. Mi erre Afrika válasza? Az AIDS. De erről már értekeztem korábban.

A helyi kórházakba naponta több 5-6 éves gyereket is behoznak nemi betegségekkel. A mama persze nem vallja be, hogy a férje erőszakolta meg a gyereket, de általában ez tudható, de itt ez a világ rendje..  A tanári szakma is egész különös, mert az erőszakot elkövetők nagy része pont a tanárok.

Kibuszozok a városból, majd leülök az út szélére stoppolni az első falu csendes országutján. Éppen befejeződött a tanítás és pillanatok alatt gyereksereg vesz körbe az üres főúton. Így a véletlenül arra tévedő autók sem tudnak észrevenni. Egy fekete építési vállalkozó vett fel végül, aki Európában tanult. Ő is panaszkodott, hogy milyen lehetetlenség afrikaiakkal dolgozni minőség és határidő tekintetében. Állandó felügyeletet igényelnek a dolgozok, mert ha elakadnak valahol, akkor nem próbálják megoldani a helyzetet, hanem inkább 2-3 napot várnak, mikor arra jön a főnök, s akkor teljesítik a parancsot. (Azt ne kérdezzétek, hogy miért nem kérdezik meg telefonon.)

Ha valamit nem tud megjavítani a helyi erő, akkor inkább hagyja az egészet, de nem kérdezné meg, hogyan is kell csinálni. Ugye, nem mutathatja, hogy ő nem tudja.  Tanulni meg ezek szerint szégyen.

Inkább ötször elesnek, tízszer belerúgnak naponta egy a földön lévő akadályba, de nem jelölnék, vagy szüntetnék meg a földből kilógó rosszul levágott vasdarabot. Nem számit az élet minősége.

Az Afrikaiak az őszinteséget, a kritikát sem viselik el, mert amikor európai végzettségével és szemléletével ez a vállalkozó építész megmondta a főnökének, hogy miért nem működik a cég, hamarosan menesztették, ahelyett, hogy működő rendszert hoztak volna létre. Pedig már apró szemléletváltozások is nagy eredményt hozhatnának. Azóta ő önálló kisvállalkozó lett. Most éppen egy protestáns egyház nőgondozó épületeit építik, amit mondanom sem kell, külföldről pénzelnek.

Már megint az az érzésem támadt, hogy Afrikában a kereszténység megszűnne, ha nem pénzelnék külföldről. Afrika annak hisz, aki fizet.  Kíváncsi lennék, hogy ki maradna kereszténynek, ha üldöznék, vagy hogyha bonyodalmas volna. Az egyházak már így is sok engedményt tesznek a hívek megszerzése érdekében. (Pl. poligámia. Afrikában a HIV fertőzöttek aránya sem a szigorú monogámia jeleit mutatja, ami kínos lehet esetleg egy papnak a temetési beszéd elmondásakor.) A ’szeretőd megöl, ágyékától halsz’, szólnak a hirdetések. Hivatalosan 14 % a statisztika, de egy tesztelt faluban 45 % volt. Hol a valóság? Akarnak-e szembesülni a valósággal?

Amikor kérdem, hogy merre van a …., Gondolkodóba esnek, de nem mondják, hogy nem tudom.. (Kedvesek ugyan, de rabolják az időmet, és soha nem nyögnének ki olyat, hogy fogalmuk sincs.) Lao Ce is mondta, hogy az igaz szó nem kimondható.

Ha azt kérdezem mennyibe kerül Pl. az Sms, nem arra felel, hogy mennyi, hanem elmondja, hogy nincs egysége, vegyek egyet, és azzal küldhetek már. Hazudnak- mondják a fehérek. Megint csak látszani valaminek, ami nem az – ez Afrika alapbeállítása.

Egy zsákutca faluban egy gyönyörű árnyat adó fasor és egy mesésen szép régi téglatemplom romjai emlékeztetnek a gyarmati múlt törekvéseire az élhető élet tekintetében. Csak sajog a szívem, hogy a barbár népségeknek semmi esztétikai igénye/érzéke nincsen. Ami szép és jó volt, az lepusztult uralmuk alatt, amit a világtörténelem során állandóan tapasztalhattunk.

A Blantyre felé haladva megálltunk egy faluban és árusok hada rohanja meg a kocsit, mintha az életük múlna azon, hogy eladják-e a pár szem paradicsomot, vagy répáét, banán, vagy narancsot.

Blantyre

Egy Servas családnál lakom, egy magániskola tanára és egy orvosnő a vendéglátóim. Fehérek. Így végre tudok főzni magyar ételeket, mert van tűzhely!! S a fehérek jobban értékelik az ízeket, mint a feketék, akik egyforma élvezettel lapátolnának magukba egy rakott krumplit, mint egy adag vízbe főtt sótlan kukoricadarát.  Afrikában az evés nem élvezet miatt van, hanem a kalória felvétele céljából. Nem, még az sem, inkább az éhségérzet megszüntetéséből. Az evolúcióhoz idő kell. Indiának volt ötezer éve. Pont tegnap tanakodtam azon, hogy mi okozhatta, hogy Ázsiában kialakult a letelepedett földműves civilizáció, míg Afrikában nem. Erre én azt a választ gondoltam, hogy Afrikában egymás folytonos leirtásával mindig volt elég élettér, s így elegendő vadállat és begyűjthető növények. Ázsiában esetleg az élet nagyobb tiszteletnek örvendett, így előbb elszaporodtak, amit csak a termőterületek művelésével lehetett fenntarthatóvá tenni. Ez a stabil életforma pedig teret engedett a kísérletezésnek és az íz kultúra elterjedésének. Vagy van valami testhez állóbb válasz??

Este a szülők elmennek iskolai buliba szórakozni, én pedig maradok tisztelettel bébi szitter.

Európa Afrikai szemmel:

A vendéglátóim fekete örökbe fogadott fiuk most tért vissza egyéves utazásából. Nem szerette annyira Európát, mert az emberek nem vidámak, de pozitívumként említette, hogy keményen és hatékonyan dolgoznak.

Amikor kérdezem az utca emberét, hogy mit szeretnek országukban az első ami beugrik mindenkinek a táj, a klíma, a zene, de sokan pozitívumként említik, hogy van idejük, türelmük meghallgatni egymást, és ki tudják beszélni a problémáikat. A kiterjedt család (egy fedél alatt élő generációk) intézménye is fontos számukra, hisz itt mindenki mindenkié, közös az evés, a felelősségvállalás, s bárkinek otthagyható a gyerek. (szerintem ezt találják jónak). Ehhez képest már ők is költözködnek, ha tehetik és nem egyértelműen támogatják a link rokonságot.

Vasárnap itt is Isten napja. A 10 órakor kezdődő istentisztelet csak 11 órára lesz teltházas, mert addig csak érkeznek az emberek. Pontosság fél egészség. Néha a szertartás alatt felemelnek egy elkallódott, elpityeredett gyereket és valahonnan mindig jelentkezik érte jogos tulajdonosa, aki lecsillapítja a sírót. Isten bárányai egy nagy család.

A piac egyik érdekes sajátossága, amit először látok Afrikában, hogy a használtruha árus licitáltatja az embereket, a ruhadarabra. Senki többet? Harmadszor.

Az utcán sok nagykereskedés van, de sorakoznak a kis asztalkáikkal a férfiszabó, cipész, órajavító mesterek is. Lehet glicerint is kapni a sima boltokban is, amit Európában nehezebb beszerezni. Nem is hinnénk, hogy az ország, ahol termelnek kakaót, kávét, ott sokkal drágább, mint Európában.Fodrásznál, ha nem kopaszra akarod vágatni a hajad, akkor gondban vannak. A net-kávézóban amíg várok a gépre, 20 éves újságokat lapozgathatunk – ismét rám köszönt a múlt.

Bankok dominálják ezt a várost olyannyira, hogy a művészeti galériát meg sem találom. Hogy mi az összefüggés? Hát a pénz szeretete nem ad helyet a művészeteknek az emberek életében. Meg amúgy is a művészet is egy európai valami, mert ők ezt nem különítették el a mindennapoktól, maximum a szakrális és profán vonatkozásában. Európai értelembe vett kultúráról ne is beszéljünk, itt erre igény sincs.

A Nemzeti Múzeumuk pedig annyira siralmas, hogy megfogant bennem az ötlet, hogy UNESCO pénzen fel kellene turbózni őket, hogy ha véletlenül egy fekete tudni szeretne valamit eltűnt hagyományaikról, annak legalább lehetősége legyen megtenni egy helyen. S ráadásul ez nem feltétlen pénz kérdés, hanem akarat és hozzáállás. De sajnos kicsit úgy érzem, hogy ők még a múlt fele fordulás előtt vannak, mert még fél lábbal mindig a gyökereikben vannak, miközben a tekintetükkel a modernitásra sóvárognak. De azt megkapni a régi ösvényeken keresztül nem lehet, s hogy rálássanak az uj világ hátrányos következményeire, ahhoz pedig két lábbal kellene azon a térfélen járniuk. S onnan már tudnák értékelni a hagyományos életforma előnyös részeit. De ebben a pillanatban sehol nincsenek, s mindenből a rossz marad meg számukra.

A másik házigazdám egy non-profit szervezetet irányít és több hónap után ő az első igazán felvilágosult, tudatos fekete afrikai ember, akivel találkoztam. (S még nem járt Európában.) Ő community work camp-eket szervez. Ide sem a vidék fejlesztésének ideája miatt jönnek-mennek a fiatalok dolgozni, hanem azért mert pénzt kapnak az utazáshoz, az ételre, illetve így világot is látnak. Eszükbe sem jut, hogy munkájukkal a hátrányos helyzetű embereknek, térségeknek segítenek. Afrikában a voluntarizmus nem értelmezhető, mert nem értik, hogyha tesznek/dolgoznak valamit, akkor miért nem kapnak pénz érte. Nincs hosszabb távra elképzelésük, nincsenek ideáik, lelkesedésük, és ennek következtében tenni akarásuk sem. A pénz az egyetlen üzemanyag, csak az mozdítja ki őket statikus helyzetükből. No meg a zene, de ott is a motiváció a párkeresés.

Vendéglátóm nem csak mély kritikával illeti társadalmát, de példát is mutat, hogyan lehet valamit működtetni. Igaz, ez többszörösen felemészti energiáit, mert még alap feladatokat sem bízhat másra, mert akkor nem készül el, vagy rosszul sül el. Egy épülő létesítményhez is ő maga furikázza a fegyveres rendőröket, hogy vigyázzanak a házra, mert az ott felhalmozott gerendákat egyébként ellopnák tűzifának, a helyi biztonsági őrök pedig vagy jönnek, vagy nem. De abban biztosak lehetünk, hogy fizetésükért elmennek.

A felesége egy nő-védő szervezetet irányít, aki kijárja a jogi szabályozást, és a felelősségre vonást, ha a férj súlyosan veri a feleségét, vagy levágja a nő kezét. S ez nem is szégyen ebben a társadalomban, büszkélkednek vele. Ezen kívül még férfiaknak is tartanak tréningeket, hogy legyen képük a párkapcsolatról. Kérdeztem őt, hogy mi motiválja a férfiakat, hogy változtassanak domináns életmódjukon? Azt válaszolta, hogy pénzt kapnak azok a férfiak, akik eljönnek tréningekre!  Erre mondom, hogy Afrika úgy működik, mint egy zenegép. Amíg dobod bele az érmét, addig játszik. Azt, amit akarsz. Ha kell keresztényt, kommunistát, hazafit, jó apát stb. Ha rálicitálnak, akkor majd mást. Brrr.. Afrika egyszerre múlt és a jövő víziójának társadalma. 

Oktatás.

Már tényleg kezdem hinni, hogy agyilag képtelenek felfogni bizonyos dolgokat, és kezdek arra vetemedni, hogy elhiggyem, hogy a darwini szelekció az európai embernél évszázadok során támogatta (kiválasztotta) a tanulásra fogékonyabb egyedeket. Afrikának erre 100-150 éve sem volt, így azonos oktatási körülmények esetén is a fekete buta marad. (lásd USA oktatási statisztikáit).

Amikor kérdem vendéglátómat, szerinte a végzős egyetemisták hány százaléka rendelkezik azzal az attitűddel, megértéssel, amivel mi Európai értelmiség bírunk, akkor elkeseredetten mondja, hogy 0,0001%. A diplomásoknak! Félreértés ne essék, nem nyomni akarom Európát, de vannak bizonyos dolgok, amik körülveszik őket, s csak így működnek. Nem lehet kicsit tudni szívműteni, kicsit tudni a statikát, kicsit érteni a repülőgép motorhoz.

Itt a tanultabbak tudják, de nem értik a dolgokat. Bemagolnak, követnek sablonokat, de a miértekre nem képesek felelni.  Itt közgazdász, vagy jogász lehet bárki másfél év alatt. Színvonal, tehetség? Ne kérdezd.

Where are you come from?  I’m from Hungary. Mondom. Visszakérdez, mintha rosszul hallotta volna: London, Manchester? Hát igen, az angolszász dominanciát nem tudja Európa legyűrni. Magyarnak lenni pedig annyi mint, handycappel indulni. 

Hungary? Visszakérdez valaki más. Is it in America?  Not, in Europe.- válaszolom. Which continent?  Esküszöm, hogy az ötéves gyerekem többet tud földrajzból, de még ha nem is akkor sem haragszom rá, de ezek már nagy majmok, s rájuk és az oktatási rendszerre lehet neheztelni.

Térkép is jelzi az általános iskolákat, de az égtájakat és a km-eket azt nem.

Afrika nem talált fel semmit, mert nincs mód saját gondolataikba felejtkezni, mert mindig valaki „szúnyog” van körülöttünk.

Az újukkal mosnak fogat, de sokan egy fadarabot rágcsálnak.

Mit tanultunk mi fehérek Afrikától? Van-e a mi felfogásunk szerinti pozitív dolog, amit átvehetnénk? S mit tud Afrika átvenni tőlünk.  Át tudja-e venni, tud-e pozitívat átvenni.

Afrika egyrészről semmit nem tud a hagyományairól, másrészről pedig mélyen a hagyományaiban él. (Sok nő = nagy ember. ) Ennyi a nőhöz való viszonya. Beporozza  őket és tovább száll.  Ennél talán a majom is többet tesz. Viszont ha öltönybe öltöztetik a majmot, attól még nem lesz ember. Az a sanda gyanúm, hogy aki annyira oda van Afrikáért az még sohasem próbált a dolgok (ütemek) mögé nézni.  Az egyszer biztos, hogy nem szívesen születnék nőnek. Az biztos, hogy női ivarszervként tekintenek rájuk és nem nőként.. Verik őket, semmibe veszik, de erre még büszkék is a férfiak. A fehér ember kutyáját is jobban tartja mit a gyerekét, és többet törődik vele, mint amit egy fekete tesz a gyerekével. De tényleg, mi is készteti ezt a sok európait az önkéntes munkákra? Hol és mit kell kompenzálniuk? (unk) Miért ez a bűntudat? Meddig lehet egy fekete lukba önteni sok energiát, italt és pénzt, hogy sokasodjon a probléma. Persze, ha óvszer használatáról van szó, akkor mi keresztények vagyunk. Ja kérem, akkor szenvedjen is meg érte. Kíváncsi lennék, meddig maradna keresztény, ha nem kapnak segélyt? Persze ha nem kap, beadja gyerekét az árvaházba. Ez a viszonya utódaihoz. Illetve ahhoz a felekezethez fog tartozni, ahonnan több pénzt remél. S elnézést attól a 10 százaléktól, aki komolyan, belső hívásra gyakorolja vallását. (Ezt misszionáriusoktól és helyi papoktól tudtam meg.)

Szerencsére Malawi Afrika egyik zöldséges kertje, így piacon is zöldségekben nem szenvedek hiányt. Vendéglátóim is kitesznek magukért, hogy megismertessenek Afrika konyhájával. Egy mogyorószószos, zöldséges étel, illetve egy gombapörkölt-szerűség, ami színesítette táplálkozásomat.

Születésnapom (július 7) lévén, elmegyünk másik vendéglátóimmal a francia intézetbe, ahol a ’zene ünnepe’ alkalmára tervezett koncerteket hallgatunk pár héttel megkésve. Énekesekben nincs hiány, s 3 együttes is játszik felváltva, ugyanazon a hangszereken! Vicces. Azt is el tudom képzelni, hogy a próbatermük is ugyanaz. Meg a barátnőik.

Betétként egy színházi előadást ordítoznak végig, mely a házasodási hagyományok és a modernitás ütközéséről szól. A csini baba jobban csábítja a pasit, mint a számára kiválasztott vidéki tisztességes parasztlány, de a férfi családja átlát a szitán, s elüldözi a bemutatásra hozott  csinibabát, rámutatva annak erkölcsi megbízhatatlanságára.

Mulanje -hegység.

80 km-rel keletebbre található Malawi legszebb hegysége. A távolban már körvonalazódnak az  óriási 2-3000 m-es meredek szikladarabok.  Egy darabig traktorral megyek, majd egy kis pick up hátuljára kerülök 16.-nak, csomagostól. Az út poros, a szilikózis garantált, és a rossz utak és túlterheltség miatt gyakran leér a földre a kocsi hátsó része. Ez Afrika. Egy nap alatt akarnak meggazdagodni. Hiszen minél több pénzt akarnak látni most, de az eszükbe sem jut, hogy ilyen módon hamarabb teszik tönkre az autót, és többet kell utána költeni rá.  Csak a profit. Az úttól már gyalogolok, és mennyei nyugalom kísér fel a hegyekbe a következő öt órában  A fákon cerkoff majmok ugrálnak, madarak énekelnek, patakok csörgedeznek. Amint feljebb kerülök, a fák eltűnnek, a táj kopárrá válik, de cserébe az alant elterülő látvány fenséges.  Szerencsére telihold van, így végül könnyebben sikerült megtalálnom a sötétben a menedékházat, ahol már meleg kandalló fogad, mely jól esik a csípős hideg után.

Korábban napelemről működött a világítás is, de idén azt is ellopták a házról, hiába van állandó gondnok. Innen a világ végéről. Mintha egy ősember hifi tornyot lopna. Hihetetlen. Azaz nem, csak Afrika.

Reggel pazar látvány tárul a szemem elé, ahogy a hajnali köd bebugyolálta az al-világot és csak a hegyek csúcsai nyúlnak túl a pára zónán. Az erősödő Nap sugarai 9 óra felé eloszlatják a sejtelmes látványt lent, amely immár a 3 ezres csúcsokat lepi el. Kopár sztyeppés tájon jutok el pár óra baktatás után a következő menedékházig. Csak a patakok csorgása zavarja meg csendes magányomat. Tényleg jól esett a csend és a gondolataimba burkolózás.

Körben magas hegyek csúcsosodnak. Itt is 2 ezer méter fölé kell vonulni/húzódni, ha egy kis magányra, természetre vágyunk azon egyszerű oknál fogva, hogy az emberek nem szeretik a hideget. Sajnos ebben a tekintetben vannak az emberiséggel közös vonásaim. Ezt a teóriát látszik igazolni, hogy itt az 1800 m-en levő menedékház gondnokának már volt elemes rádiója és szólt a modern hangzavar. Szegény madarak.

Az utolsó napon, amikor a kőszikla hegy másik végére érek, egy 1300 m-es szakadék tárul elém, ahonnan a látvány hasonlatos a repülőgépből tapasztalhatóakhoz. Több órán keresztül csak bukdácsolok lefele, ösvényt benőtte a növényzet, hiszen Afrikában a túrázás nem része a kultúrának, hetente talán egy ember jár a hegyekben, itt még annyi sem. Nagy része olyan meredek, hogy már ösvény sincsen, csak sziklák és nedves, csúszós fű, s a sűrű fű miatt nem látni, hova lépek. Néha eltűnök egy vízmosta gödörben, de hál istennek lábtörés nélkül leérek, hisz ezen a részen hónapokig nem találna rám senki. Izmaim teljesen elfáradtak a lejt-terheléstől. De kárpótlásul lent már kellemes meleg idő fogad, körben zöldellő teaültetvények és falusi élet, ismét sok zajjal.

Éjjel is nagy hangzavar tört ki egy teherautó körül, síró gyerekek, hangos asszonyok, mintha embereket deportálnának. Pedig csak költözik egy család.

Zomba  Plateau (fennsík)

Egy mini busszal megyek ki egy darabig, ahova 25 ember és csomagjaik vannak bezsúfolva. 30 km-en keresztül végig a nyakamban a hátizsákom. Megváltás volt kiszállni. Afrika kényelmetlen, de drága – summázhatnám. Stoppal már sokkal kényelmesebb az út. Egy autó platójáról gyönyörködhetem Malawi változatos, hegyes-dombos tájaiban, miközben a langyos szellő simogatja az arcomat. Ez az utazás.

A Zomba fennsík is népszerű kirándulóhely, egy hatalmas hegy emelkedik ki a környék lankáiból. A letarolt erdők, zöldségtermelés és a mesterséges tó látványa inkább lehangoló volt, mint felemelő, s jóval messzebb kell innen menni a nyugodt természetért. De tény, hogy lenyűgöző a kilátás a hegytetőről.

Malawi-ban általában a legolcsóbb szállások a sörözők környékén találhatóak, így a füldugó elengedhetetlen kelléke a nyugalomnak, mert amíg áram van, addig hangosan szól a zene. A szúnyoghálót nem a fej fölött lógatják le, vagy esetleg kisebb az átmérője, mint az ágyé, így kezünkhöz simul, felkínálva B RH+ unkat a vérszívók számára. S ráadásul gyakran lukas is, hogy ne az előző igénytelenség miatt bosszankodjunk. Azt hiszik, ha valami lóg, azzal kész a szúnyogháló. Mint a gyereknevelés. Megetetem, megitatom és kész. Felnő. Fel-nőtt. Mehet kapálni.

Szintén jellemző, hogy az ágyakból kilógnak a szögek, mert nem a megfelelő méretű szögeket használják a készítésénél, hanem azt, amit találnak. Nem érdekli őket az esztétika, lényeg, hogy nem esik szét az ágy. De a példákat sorolhatnám.

Természetesen a vendégházakban tükörről ne is álmodjon a nagyérdemű ott, ahol a kilincs sem alapfelszerelés.  Zuhanyzó ugyan van egy cső képében, viszont mosdó nincs, vagy ha netán van, akkor víz nincs benne. Vagy ha mégis, akkor nincs alul lefolyócső, és a lábadra folyik, és tocsogsz a lében. Vagy ha nem, akkor nem Afrikában vagy.

Mindenhol jellemző, hogy már hajnal előtt elkezdenek söpörni. Bekapcsolják a magnót, vagy a porszívót. Errefele fogalmuk sincs a vendéglátásról.

A vékony falaknak köszönhetően részt veszek az afrikaiak szexuális életében is, ahol egy hang nélkül párosodnak a titkos légyott résztvevői de semmi jelét nem hallani, hogy élveznék is.  (A recepciós rákérdezett a kedvemért, egy éjszaka kb. 4.- dollár/ nő, plusz 1.5 dollár a szállás egy kétágyasban. A házasodás persze kevésbé népszerű, mert jóval drágább ügylet, pár tehén ára.)

Malawiban egyre markánsabb a muzulmán jelenlét. Reggelente már rendszeresen egy müezzin ébreszt, úgy tűnik Tanzánia felé haladva egyre inkább hozzátartozik a mindennapjaimhoz. Érdekes, hogy általában a muzulmánok vágják le az állatokat, így a halal (kvázi koser) hus mindenki számára fogyasztható.

Liwonde Nemzeti Park.

Gondoltam Malawiban is megnézek egy nemzeti parkot, de ez több mint lehangoló. Az állatállományt a vadorzók kiirtották és még nem regenerálódott az állomány. A táj kellemes, madarak tanyáznak a pálmafákon, vaddisznó (warthog) is felbukkan, no meg egy iguana, s a távolban elefántok sziluettjét is vizionálhatjuk, a folyóban pedig vízilovak is pihengetnek. Már telepítettek 6 rinocéroszt is, de ők csak külön pénzért nézhetők meg. (Ez nincs benne, a belépőjegy árában.)

A Parktól a főútig 15 km-t kell gyalogolnom, és ahogy a falvakon áthaladok, folyton gyerekek rohannak az úthoz ’Hello zungu!’ (Hello fehér) kiáltással, és közben mosolyognak, hevesen integetnek, ezek az édes porból szakadt csemeték. Még sokáig jönnek mögöttem, bátrabbja lopva megérint, hisz errefelé csak dzsipben látnak elszáguldani fehér embereket, gyalog soha. Egyik faluban biciklis riksával megyek,  amit én tekerek. Meg is bámulják a falubeliek. Ásott kutakból műanyag kannával húzzák a vizet, ahol sorokban állnak a gyerekek, majd cipelik haza a vizet. De az európai segítségnek köszönhetően már pár helyen van nyomós kút is, amit használnak addig, míg el nem romlik.

Az emberek képesek kilométereket gyalogolni kukoricás zsákokkal a hátukon, hogy megőröljék a magvakat, ahelyett, hogy feltalálnák magukat, s kitalálnák a mobil őrlőberendezéseket, mely faluról falura járna..

Elnéztem egy cultural village-be is, ha már útba esik, s mivel nem rendeltem meg a fizetős táncprogramot, ezért Afrika valós arcát láthatom megint. (Csak pénzért foglalkoznak a múltjukkal!!). Semmi sem utal a múlt, vagy a hagyományok jelenlétére. Még a házak is európai téglaházak, és az egyetlen aktivitás, amit láttam, hogy kitették a donation box-ot. Hátha. Meg ha a fényképezőgépem előkerült, akkor máris pénzért kiáltanak. Milyen jó is a turizmus! Ennyi elég is volt belőlük. Vissza az igazi falusiakhoz, akik kedves és szeretetreméltó emberek.

Elbaktattam a főútig, ahol felvett egy kutató csoport, akik az AIDS-ről kérdezősködtek a falusi lakosság körében. 40 oldalas kérdőívekkel bombázzák a falusi lakosságot, de ahogy belenéztem a kérdőívekbe azt láttam, hogy őszintétlenek a válaszok, mert abból az derült ki, hogy mindenki hű az élettársához. Ezek szerint a hív ránézésre fertőz. A kérdező biztosok szerint is a válaszok őszintesége  megkérdőjelezhető. Ráadásul olyan kérdés nem is volt, ami azt firtatná, hogy tesztelte e magát az utóbbi 5 évben? Tehát nem izgatják magukat. (minek is, ha hűek.) A projektet irányító fehérek szerint, a feketék igen is aggódnak a fertőzés miatt, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy elkerüljék. Én az gondolom, hogy ennek az adatok ellentmondanak.  Hivatalosan 14 % fertőzött, de egy kísérletképpen teljesen tesztelt faluban 45 % volt az eredmény. A szeretőd megöl, ágyékától halsz meg, szólnak a hirdetések – ezek szerint hiába.

Amikor a gumióvszer elutasításának okát elemzem, ők (a projektet irányító fehérek) azt mondják, hogy a nők itt igen is kiállnak magukért. Leinformálják szeretőjüket a faluban, hogy volt-e az utóbbi időben szexuálisan terjedő betegségük. (de ha nem ellenőrzik, akkor honnan tudnák?) Ennek a történések ellentmondanak. Hogy miért nem tesztelik magukat? Mert nincs pénzük elmenni a legközelebbi kórházba – mondják a kutatók.. Erről is az a véleményem, ha ezt fontos kérdésnek tartanák állami részről, akkor biztos megoldhatnák, másrészről meg a rengeteg pénzből, amit HIV projektekre, kampányra költenek, abból üzemeltethetnének mozgó véradó helyeket, vagy akár megoldhatná az önkormányzat is a fiolába tett vér elszállítását a korházig. Ez nem pénz kérdése, csak szervezés.

Kísérletképpen volt egy falu, ahol mindenki végezhetett tesztet, de csak a lakosság 93 %-a ment el önként. A maradéknak lehet, hogy volt oka félni? A teszteket és a hirdetések hatékonyságát ellenőrzendő, tartanak besúgót is a faluban, aki informálja őket a kocsmai beszélgetésekről ahol szoba kerül a HIV, mit is tudnak az Aids-ről.

Az is az AIDS terjedésének az oka, mondják a kutatók, hogy téves nézetként azt sulykolják, hogy már egyetlen alkalom után is elkapható a fertőzés, és emiatt sok nő nem is próbálja tesztelni magát, hisz azt gondolják, már úgyis megfertőződtek. Szerintem viszont ez átgondoltabbá teheti viselkedésüket, ha veszélyérzetük van. (áá, úgysem. ) Viszont ez az attitűd azt mutatja, hogy nem is kíváncsiak státuszukra, hátha nem.

Cape Maclear

Ez a Malawi tó csücskénél elterülő kedvelt fürdőhely, szigetekkel és hegyekkel a környéken. Kérdeztem onnan jövő fiatal turistákat, hogy lehet-e ott helyi ennivalót kapni. Nem emlékeztek rá, hogy lett volna bármi étkezde. Amikor odaértem láttam, hogy van piac, helyi kifőzdék, de  jellemző módon ha egy fehér Afrikában utazik, akkor is elszigetelten él az őt körülvevő világtól. A szállodájában pizzát eszik, s ha teheti ki sem mozdul onnan.

A falusiak a tó partján mosnak, illetve szárítják az aznapi halfogást. Még csak 2 éve vezették be az áramot, megszűnt a világ nyugodt volta de már mindenhol bömböl a zene és ennek még a gyakori áramszünetek sem képesek gátat vetni, mert ahol sör, ott a nép is, ott pénz, ott generátor. Ők azt hiszik, hogy a zene attól jó, hogy torzítva bömböltetik. Agyrém. Ha zene, akkor tuc, tuc.

Amikor valaki egy helyben ül, akkor is minimum három helyről üvölt a zene, egybemosódva a torz hangokkal.  Ez kell nekik? Itt valahogy mesterkéltebb a mulatás, lazulnak, mert a kocsmában kell mulatni.  Nekem Lesotóban sokkal őszintébbnek hatott, ahol gyertyafény mellett, elemes rádió hangjainál ropták a táncot.

 Már sajnos a ’Hello money’ effektus is megfertőzte őket.  Semmi idill a faluban, pedig a hely fekvése lehetővé tenné.  A közelben van egy szikla is, melyet a természet rovátkolt úgy évmilliók során, mintha egy barlangrajz lenne. A közeli Nemzeti Park is egy kellemes, romantikus hely, gyönyörű látképpel a tóra, majmokkal, madarakkal és teljes nyugival.

Erre fele az olcsó szállások már bezártak, a nagy hal megeszi a kis halat, turista hely.

Szerencsére a dormitoriban találkoztam egy francia tanárral, aki biciklivel járja Afrikát, de az ilyen emberek, akik tényleg felfedezni akarják a kontinenset, ritkaságszámba mennek. (habár ő is Európából hozta leves porait.) Ő minden évben kétszer elutazik a világ egy pontjára, ahol a tanítási szünetben karikázik pár hetet.

A Malawi tóban sok helyen van még Bilharzia (egyiptomi métely), de a mosdóban azt elfelejtették kiírni, hogy a víz egyenest a tóból jön, így a métely zuhanyzáskor külsőleg, iváskor belsőleg beszerezhető. Ezt persze csak később derítettem ki. Fúrt kutat elég nehéz volt találni a faluban, és azt mondják veszélyes is éjszaka mozogni a területen, ha kimennék vízért. Ez megint jellemző, hogy a saját falujukban megtűrik a bűnözőket. Inkább nap mint nap félelemben telik, ahelyett, hogy diszkriminálnák a kétes elemeket. Éjszaka csak részeg fiatalokkal találkoztam, ami azt mutatja, hogy nincs is szegénység az országban. Vagy nekem van más elképzelésem erről a kérdésről, hiszen ha van pénze sörre, akkor az nem éhezik, vagyis nem szegény.

A szálláson találkoztam egy amerikai tanárnővel is, akinek egy helyi fekete barátja volt. Két év múlva arra eszmélt, hogy más női is vannak a srácnak. Ennyit az őszinte Afrikáról.  Mint fehér lány, a szex-ben rá tudta kényszeríteni emberét a kooperációra, mert Ő mint fehér, a társadalmi ranglétrán magasabban van, így befolyása is lehet valamennyire a szokásaikra. Azért annyira nem, hogy tényleg megváltozzon a fekete vére. Kutyából nem lesz..

Malawi tó.

Az ország egyharmadát foglalja el a hosszúkás ország keskeny tava, mely Tanzánia, Mozambik és Malawi között képez természetes határt. Hajó egy kellemes módja az utazásnak, igy Nkhotakota-ig hajóval megyek. A fedélzeten végre találkozom hosszú távú utazókkal egy amerikai antropológussal és egy Izraeli leszerelttel, akik szintén hátizsákkal próbálják megismerni Afrikát. Ezúttal ez a fedélzeten alvást jelenti. Amíg kikötöttünk egy helyen, elmentünk ebédelni a közeli faluba, addig pedig iskolás csoportok mentek fel a hajóra, hogy lássanak belülről egyet. Aranyos. De az már nem, hogy pénzt szedtek tőlük a bejáratnál. Illúzió romboló. Habár sok illúzióm már nincs Afrikával kapcsolatban.

Este a csöndes tavon haladunk 30km/h-val, még az árboc sem mozdult, csak a motorok zúgtak és a telihold világította be a tavat. Hajnali 2-kor érkeztünk meg Nkhotakota-ba, s meglepetésünkre nem volt móló, így csónakkal kellett kievezni a partig, ahonnan pedig beugráltunk a tóba, s fejünkön a csomaggal evickéltünk ki a derékig érő vízből a szárazföldre.  Szerencsére a parton beszédbe elegyedtünk 3 fiatallal és az egyik tanárfiú meghívott magukhoz vendégségbe.

Reggel indulnánk tovább, de meghív reggeli vízbe-grízre. Megemlíti, hogy a falu most választott új vezetőt és délután lesz tánc szertartás, ahova elmehetnénk. Kapunk az alkalmon és maradunk még egy napot. Addig pedig elsétálunk a közeli hőforrásig, amely annyira forró, hogy nehéz benne mosakodni. A környékbeliek a közelében mosnak. A piacon bevásárolunk, amit a tanár felesége főz meg nekünk estebédre.

Kora délután elnézünk a főnök házánál tartandó ünnepségre, ahol a táncosok rúgják már a port, bolondoznak, és a nép örül. A táncosok tollat tesznek a hajukba, némelyikük lábán söröskupakból készített lábcsörgő van, különböző rongyok lógnak a fejükről, és maszkban táncolnak, miközben női és gyerekkórus kántál, biztatva a táncosokat, míg a ceremónia mester locsolórózsába tett kövecskékkel adja az ütemet, melyet a dobok ritmusa követ. Van tehén maszk-ban táncoló alak is, végül egy fa maszk is előkerült, melynek a fejét meggyújtották. A szövegek: ’ törd a követ’,  a tehéntánchoz a ’ mit csinál a tehén?’, míg az égő maszkhoz a ’nap melegítsen, mint a tűzhely’, szövegek társultak. A jelentésekről senki nem tudott felvilágosítást adni, még a főnök sem.

A táncosok pénzt kérnek a nézőktől, s leállnak ha nem kapnak. Mondom, mint a duke machine. Van, amikor a főnök lány rokonai gyűjtik be a pénzt, mert a show must go on. 

Vendéglátónk megkérdezi, hogy lehet-e fotózni, de irreális összeget mondanak a fotózásért. Mivel a vendéglátóm nem agilis, ezért magam megyek a főnökhöz, hogy engedélyt kérjek.  Üdvözlöm, beszélgetünk pár szót, de gyenge angolja miatt nem sok infót tudok meg a szertartás jelentéséről. Nagyon kedves volt és megengedte, hogy fotózzak nyugodtan.  A tömegben előttem ülő miniszter (hírnök) begerjed amikor látja, hogy exponálok és reklamál a főnöknél. Hívnak vissza a nagyúrhoz. Kiderült, hogy mégis pénzt akarnak. Vázolom neki anyagi helyzetemet és kirablásomat. Hosszú tárgyalás következik, de nem fordították, így esélyem sem volt, hogy érveljek.  Mint később kiderült, nem a főnök kompetenciája volt, hogy megengedje a fotózást. Elmondom, hogy a hierarchia csúcsán lévőtől kértem engedélyt, tehát azt követtem.  Hosszas tárgyalás után kiderítik, igazán a zenészek akarnak pénzt, de kevesebb is elég. Ezután ismét vázolom a helyzetemet. Végül mosolyogva kezet fognak és búcsúzunk. Itt megint annyi tanulságot lehetett levonni, mindig van egy mitugrász, aki unalmában keveri a szart, mert mint kiderült a zenészek vezetője is beleegyezett, hogy fotózhatok. A hírnök, akinek a dolga a szertartás ellenőrzése lenne, eközben velem volt elfoglalva.  Mindegy, legalább kiderült, nekik is kommunikációs deficitjük van, és én egy ok voltam, hogy ez kiderüljön. Sebaj, ez is Afrika és megint tanultam karakterológiájukból.

Nkhata bay – felé.

Innen megint egy teherautóval stoppolok tovább. A faluban ahol letett, éppen egy utcazenész csapat készülődött. Saját készítésű hangszereikből csiholtak dallamokat: a nagybőgő sima fából volt faragva, (szét is repedt), a hangoló kulcs pedig egyszerű fadarab. Bambusz állványon állt a szintetizátor, amihez külön cipelték az akkumulátort. A gitár is egy helyi készítésű csoda volt, de a dobfelszerelés volt a csúcs, mert a cintányért bicikli fogaskerék helyettesíti, a dob rendes bőrbe csomagolt, kivájt fa. Igaz a zene nem több mint ritmus, és egyszerű ének, amelyet elnyom egy arra elhaladó autó zaja, de ilyen szerkóval amúgy sem lehet más kihozni, mint népszórakoztatást.

 Amerikai barátom rögtön beállt táncolni, buzdították, zajongott a közönség. Nagy sikere volt.  Innen egy másik kamionnal megyek tovább, mely le is robban hamarosan. A sofőr Angliába menne szívesen, mert az a leggazdagabb ország. Érdekes motivációk.

Nkhata bay

Éppen a football mérkőzésre érkezem, ahol a helyi rendőrcsapat játszik egy másikkal. Minden labdaérintést női rivalgás fogad, s a kapurálövésre is hatalmas örömrivalgást csapnak. A háttérben egy csapat dobol és a közeli fán is lógnak az emberek. Nagyon jó a hangulat. Szemközt van a börtön, ahonnan a rabok is szurkoltak és a bejáratnál megtudhatni, hogy látogatás minden nap van, délelőtt és délután is.

Afrikában most látom először, hogy eszükbe jutott, hogy a banánt beletehetik az olajba és akkor lesz a sült banán.  Mivel ez egy turisták által látogatott hely, ezért van pizza felirat is, és hallottam, hogy létezik erre tofu és mogyorószósz is.

A falutól délre kellemes apartmanok vannak a kavicsos part közelében. Itt próbálkozom életemben először egy kivájt fatörzsből készített kenu-val elindulni, amely egy kezdőnek rendkívül instabil és haladni sem hatékony vele. Be is borulok a vízbe.

Mzuzu.

Ellátogattam a helyi Néprajzi Múzeumba, de szegénység miatt az áram itt is ki van kapcsolva, s csak pár kiállítási tárgy látható. Az igazgató egy kooperáció keretében járt már Svédországban tanulmányi úton, de persze itt Malawiban semmit nem valósíthatott meg, mert az állam, nem adakozó a múlt ápolása érdekében. Ami van, azt mind nyugatról kapták.

A belvárosi fákon hatalmas madarak tanyáznak és csodálkozom rajta, hogy még senki nem lőtte le őket. A földet elárasztották a hangyák akik nem sorban mozognak, hanem mozog az egész talaj, és fürtökben lógnak egy nagy gilisztán.

A város napnyugtakor sötétbe borul, mert az áramszünet itt is a mindennapok része..

 Reggel megvarratatnám a hátizsákomat, de kiderült, hogy a varrodában egy darab zipp-zár sincsen. Ezért a szabóval egy másik piacra megyünk át, ahol az egyik rövidáru boltos nem tudja, hogy van-e még a piacon hasonló árus. Tudatlanság és a tehetetlenség idegesít. Legviccesebb, hogy a szabó tőlem kért pénzt arra, hogy vásároljon cérnát, mert az sincs neki. Hogyan is lehet így bármit csinálni? Az egész város uralja a nagy piac, ahol azt hinnénk, hogy minden megtalálható, de csak azért, mert nem keresünk semmit. Ez az úgy tűnik földrész.

A következő akadály a patikus. Ebben a nagyvárosban alig találni gyógyszertárt. Ajánlanak egyfajta gyógyszert a Bilharziára (egyiptomi métely), és nagy nehezen megtalálja egy nagy könyvben, milyen dózist kell alkalmazni. Közben rájött, hogy ezt már kifejlődött betegségre kell szedni. Ezek után akkor sem vennék tőle, ha megtalálná a csodakönyvében, megtalálná a valós tablettát. Erre 5 ember van a patikában. Megint azt a következtetést vonom le, hogy ezen a földrészen senki sem ért ahhoz, amit csinál.

Kamionnal megyek tovább, de az első rendőrblokádnál a rendőr meg akarja büntetni a sofőrt, mert hárman vagyunk a vezetőfülkében. Én is kiszállok és segítek elmagyarázni a tényállást, hogy ne egy rendes embert büntessen meg, aki segít a rászorulóknak, inkább olyanokat, akiknek a kocsi műszaki állapota katasztrofális.  Csoda, de megértette és elenged minket.

Egy hágón vergődünk át, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Malawi tóra. Innét már látom a másnapi célpontomat, Livingstoniát, az egykori misszionárius központot.

Chitimba faluban húzódom meg éjszakára, ahol még áramvezeték sincsen. Hajnalban egy napelem dealer visz fel tovább a hegyekbe.

Livingstonia 1894-ben lett missziós központ, mert az előző központok nem váltak be a túl sok malária szúnyog miatt.  Itt 1600 m magasan már a klíma is kellemes, szúnyog sincs annyi, s mint erre vetődő érezhetem, hogy van európai illat, van erdő és még eső is esett, egy picit visszacsöppenünk az Alpok hangulatába. Igaz az út meredek és tengelytörő, de megéri a kellemes hangulatért.

A helyi középiskolában éppen vizsganapot tartottak végzősöknek, ahol megnéztem a földrajz tesztlap kérdéseit. Jórészt mezőgazdasággal voltak kapcsolatosak, pld. folyók mire használhatóak. Volt népsűrűség számlálási feladat is.

Látok egy restaurant feliratú táblát, ahol az r után csak egymás alá tömörülve férnek el a betűk, mert amikor elkezdték írni, nem mérték föl, lesz-e elég hely a táblán. Ez tipikusan Afrika, a nem tervezés és a rövidtávú gondolkodás eredménye. Persze ezekre a történetekre senki nem kíváncsi, hogy milyen következtetéseket vonok le az engemet körülvevő világból, de számomra az ilyen kis apróságok nagyon érdekesek, mert szerintem bepillantást nyújtanak egy kultúra gondolkodásmódjába. Ha tévedek cáfoljatok.

Itt már megint elegem lesz, a ’mit szeretne enni?’ kérdésekből, amikor semmi sincs az étteremben. Hát akkor minek kérdezi? Vagy esetleg azon kéjelegnek, hogy csurog a nyálam, amint elképzelem, mit lehetne enni, és kijelentik utána, hogy semmi sincsen. Akkor minek az étterem erre felé?  De Afrikában már eleve limitálom képzeletemet, mert a bab, spenót, rizs, krumpli, vizbedara variációkon kívül nem sokat álmodhatok vegetáriánusként. Végül már így kérdezek az éttermekbe belépve, van reggeli? Nincs. Ebéd? Nincs. Nyitva van? Nem. Persze fordítva hatékonyabb, habár egy étterem tábla és benne tébláboló emberek láttán nem ’a nyitva van-e’ kérdés fordul meg a fejünkben először. Nemdebár? Vagy a logikámmal van a baj?

Innen a hegyekből gyalog indulok vissza a tóhoz. A közelben van a Manchewe vízesés, amely még így a száraz évszakban is elég látványos. Mögötte van egy piciny barlang üreg, ahova a helyiek bújtak el a rabszolga-kereskedők elől. A környéken még voltak gyönyörű kilátással bíró campingek a semmi közepén. Mivel ez egy népszerű hely a külföldieknek, így már meg sem lepődöm, hogy a ’give me money, give me sweet, giv me pen,’ gyerekek jelzik a turisták gyakori felbukkanását.  Ez olyan, mint a vadállatoknál a: menj oda, de ne avatkozzál be az életükbe, mert felborítod az egyensúlyt (a lelkit is) és tényleg csak frusztrált koldusokká tesszük őket és azután már nekünk sem lesz jó köztük sétálni. Nekik sem lesz jó, mert elveszítik azt a nyílt örömet, amivel még régen bírtak amikor megláttak egy utazót.

Éppen piac napra érkezem a lenti faluhoz. A szokásos fánkokon kívül és a helyi rettenet alkoholon kívül semmi ehetővel nem találkoztam, csak ruha és gagyi árusokkal, illetve berúgott emberekkel. Sebaj, Afrikában a piac inkább lengyel piacot jelent, habár ez a szó már otthon is kezd kikopni, mert helyét átveszi a kínai. Ahogy az egész üzleti életet. Ébresztő Afrika!!

Innen egy lyukas kipufogójú 35 éves megpakolt dzsip visz tovább, benne 3 angol egyetemistával, akik Dél-Afrikában vették a kocsit, és folyamatosan úton vannak, de állandóan cserélődik a közönség, mert azt már otthon leszervezték, ki mikor hova csatlakozzon. Ez Európa. Jól szervezett, laza csapat. GPS készülékkel és napelemmel a tetőn, meg sok sörrel ..

Közeledve a Tanzániai határhoz, már változik a városok hangulata, egyre üzletiesebb. Az eső is elkezdett szemerkélni, s lassan búcsút mondok Nyasa-landnek egy kedves országnak, ahova tán még egyszer visszatérek.

Ilyen képetek volt Afrikáról, tudtam valami újat behozni? Ha nem hiszitek járjatok utána. Itt a vége…

Gábor Csonka – vandorboy