ARS POETICA, avagy kivel ül szemben: Csonka Gábor vagyok, immáron 41 évem elszelelt, s az utóbbi 22 év alatt már úgynevezett „independent low budget traveller”-ként (kvázi szegény független vándorként) járom a világot és Európát. Ez „csupán” annyit jelent, hogy nem hagyományos értelemben vett turistaként utazom, hanem magam tervezem meg az útjaimat, s mindent magam intézek. Persze nem elzárkózva a véletlen és a felfedezések adta megannyi örömtől, hiszen ha utamba akad valamilyen érdekes ember vagy helyzet, akkor kötetlenül annak a kalandnak vágok neki.
Noha eme barangolás már majd’ 150 országot érintett 5 kontinensen, számomra a legizgalmasabb kalandot mindig is Ázsia jelentette. Nem csupán azért, mert a budapesti Buddhista Főiskolán szereztem diplomát, s így átfogó képem lett a Távol-Kelet kultúrájáról, a vallásokat is beleértve, hanem mert természetes érdeklődésem is ehhez vonzott, s ez az a hely, ahol jóval több mosoly, elfogadás és megértés fogad lépten-nyomon, mint az öreg kontinensen, ahol élünk.
Aki már belekóstolt a világcsavargásba, annak nem sok újat mondhatok, ám aki még nem, az írásaim és fotóim révén valamelyest képet kaphat mind a bejárt országokról, mind ama életstílusról és -felfogásról, amit képviselek.
Így hát úti élményeimről évek óta beszámolókat írok, melyeket a szélesebb közönség számára is elérhetővé teszek. Emellett fotózom, s odahaza alkalmi diavetítéseket tartok a bejárt országokról, megosztva tapasztalataimat és élményeimet – jó adag konkrét, pragmatikus tudással elegyítve, vágyott-valódi missziómat beteljesítendő. Ez pedig egyfajta másság: akármely másik kultúra megismer(tet)ése, hogy az emberek lehetőség szerint ne – ki tudja, honnét vett – előítéleteik alapján ítéljenek meg egy országot.
S ehhez egyetlen út vezet, ha résztvevő megfigyelőként az utca emberével élek-alszom-eszem, amiképp ők, sőt! Amikor az ember dzsungelban barangol, és ott is éjszakázik, netán gyalog avagy biciklivel lehetetlen helyekre jut el, akkor találkozik olyan elismerő és befogadó pillantásokkal, amik egy pillanat alatt elsöprik a bennük is rejlő előítéleteket, s megkezdődhet egy immáron maszkok nélkül zajló párbeszéd…
S mivel kulturális antropológiát is tanultam, próbálom a helyi népek, törzsek életét egy picit elhozni Európába, ellesve tőlük életük apróbb részleteit – gyakran csupán hagyományaik maradványait csipegethetem össze. Diktafonom révén hangmintákat rögzítek a zenéjükből, nyelvükből, melyeket ismeret(t)erjesztő vetítéseim alkalmával gyakran aláfestésként is felhasználok a vizuális élmény kísérőjéül.
Egy másik, s nem épp utolsó szempont, hogy amikor idegenekkel találkozom, gyakran én vagyok az első európai, pláne az első magyar, akivel szembesülnek. Úgy vélem, hogy ama szemlélet, tudás, élettapasztalat stb. amit hordozok – a legjobb országimázs.
A magam módján beszélek kultúránkról, bemutatom népzenénket, szokásainkat, képet adok költészetünkről, irodalmunkról stb. Amiben majdhogynem verhetetlenek vagyunk mi magyarok, az a szellemi potenciál, ami Nobel-díjak és a legkülönfélébb találmányok formájában az egész világon jelen van. Mindez gyakran ismeretlen a fejlett világ utazói előtt is, s ezt a sötét foltot igyekszem jelenlétemmel megvilágítani. Amit egy rohanó turistától nem várhatunk el – már csak azért sem, mert lehetőség szerint elkerüli ama helyzeteket, amiket én kapásból bevállalok.
Én ezt érzem hivatásomnak, s ha csak tehetem, utazom. Persze önerőből igen nehéz, és szponzorokat sem könnyebb találni. Talán majd egyszer… Shanthi – mondja erre az indiai. Türelem.
Amikor hivatalos kérdőíveket kell kitölteni, akkor gyakran foglalkozáskent a Traveller kifejezést írom le, holott életem során már rengeteg mindennel foglalkoztam. Többek közt volt rendszeres rádióműsorom egy független adónál, ahol különböző érdekes emberekkel készítettem beszélgetéseket: filozófiáról, zenéről, irodalomról, vallásokról, antropológiáról, hagyományokról – az életről, a Világmindenségről meg minden efféléről… Mivel már rendszeresen nem tudok műsort vezetni, leginkább vendégként szereplek ex műsoraimban, ahol élményeimet az éter hullámain keresztül osztom meg a hallgatósággal, avagy a TV-kbe hívnak el.
S hogy miképp kapcsolódik az utazás és a buddhizmus? A nagy bölcsek tanítása abból ered, hogy oszd szét mindened, vagy hagyj hátra mindent, s kezdd el (a valós) életed. Ez egyet jelent egy olyan kiüresítéssel, létbizonytalansággal, ami egyszersmind lehetővé tesz valami új befogadására. Félredobni megszokott életünket, előítéleteinket, s hagyni, hogy megtörténjenek velünk a dolgok. Ne csak átfussunk önnön életünkön, ne csak lefotózzuk-lenaplózzuk, hanem ott legyünk, benne legyünk.
Egy Traveller is bármiben benne van, bármikor feladja terveit, s ha a helyzet úgy hozza, hát gyakran nem tudja, hol alszik másnap, ám ettől az „ürestől” telítődik – hogy visszakanyarodjam a buddhista szemlélethez.
S hogy mindezt virtuálisan megélhessed, írásaim révén, amúgy pedig az életben is UTAZZ VELEM!..
Gábor Csonka
more about me: https://vandorboy.com/en/magamrol/
A vándor aki 125 országban ütötte fel a fejét, hogy a helyét találja. 8 év vándorlás után jutott erre az oldalra, ahol összegzi ami szöget ütött a szemében, fejében, s most teret kapott hogy megossza másokkal is. Ha részese kívánsz lenni a nagy utazásnak, akkor jo helyen klikkelgetsz.
Én még nem jutottam el 125 országban, de egy jó pár helyen megfordultam vándorként. Nem szeretem az előszervezett utakat, mert tapasztalataim szerint ekkor csak egy pénzes turistának néznek.
Én is a Buddhista Főiskolán végeztem, és keresem a hazámat, amit már négy évesen kijelentettem, hogy meg kell találnom. A szívem a Polinéz háromszögben maradt és oda is húz vissza. Az ország és az emberek tisztasága (nem fizikailag értem, bár az is példamutató) ott megdöbbentő. Én, az ott felhalmozódott avagy még megmaradt ősi tudást szeretném összegyűjteni mielőtt a „fejlett” nyugati civilizáció végleg tönkreteszi. Más emberek és kultúrák megismerése, olyan mintha magadba mélyednél, és önmagadat is jobban megismered.
Vandorboy, full respect!
Engem is „világutazónak” hívnak néha, pedig közel sem vagyok hozzád. Én is sokat stoppoltam (kb 17’000 km-t), de mindig csak az utazás és a kaland kedvéért. Magyarországon csak azért, hogy eljussak A-ból B-be, talán kétszer stoppoltam, de aztán rájöttem, hogy az nem tetszik. De utazni más.
Mi is aludtunk már útszélén, padon, állomáson, kilátó mellett (Monaco fényeivel a lábunk alatt), templomkertben, stb. Sokszor volt, hogy meghívtak magukhoz vendégségbe, ebédre/vacsorára, éjszakára. Vagy CouchSurfing.
Általában haverral, vagy barátnővel megyek. Kb. egy Budapest – Lisszabon, vagy Budapesttől Albánia déli részéig tató távokban gondolkodunk (egyelőre :)).
Pl. a Budapest – Lisszabon három hét volt, és 100 ezret költöttünk közben (szállásra, kajával, mindennel). Az egy hónapra is 130 ezer, úgy, hogy közben sokat aludtunk Hostelben (kb minden harmadik este, a zuhanyzás miatt), ami esetleg menet közben kipróbálnivaló vagy megnéznivaló, azt nem hagytuk ki, tehát néha turistáskodtunk is.
Szóval ez egy átmenet a tényleg nomád életmód (a te verziód) és a kényelmes de drága utazás között.
Tehát az ilyen átmeneti stílusú utazás kijön havi 130 ezerből, Nyugat-Európában! De az EU-n és az USA-n kívül simán lehet havi 60-80 ezerből (vagy még kevesebből) utazgatni. Ezt azoknak írom, akik szkeptikusak az anyagiakkal szemben.
És ami rendkívül fontos: az ÉLMÉNY, a TAPASZTALAT, és a kettőnek köszönhetően a FEJLŐDÉS.
2-3 hét stoppolgatás Nyugat-Európában képes teljesen megfordítani valakinek a felfogását, a hozzáállását. Előtte mindenki féltett minket, hogy de hát elrabolnak, kirabolnak, eladják a vesénket, stb.
Ehhez képest annyi kedves emberrel találkoztam, hogy meggyőződésem lett, hogy az emberek alapvetően jók.
(Persze ehhez az is kell, hogy mi pedig ártatlanok legyünk, mert ha hátsó szándékunk van, azt úgyis megérzik, és úgyis lereagálják.)
A „kihasználásról” én úgy gondolkodom, hogy a stoppos is adhat: jó társaságot, történeteket, új információkat, érdekességet. Egy európai főleg Európán kívül lesz nagyon népszerű…
És aki valaha stoppolt, az később a saját kocsijával úgyis meg fog állni minden stopposnak, és így meg is van a világ egyensúlya, és a stoppos kultúra megmaradása. 🙂
ziv
engem inkább az érdekelne, hogy így hogy lehet valakinek barátnője, azért mindenki szeret(ne) tartozni valakihez.
szerintem ez lehet egy szomorú része a dolognak, de a többi nagyon tetszik, és hát igen, Mo-n elég sok a beszűkült szemléletű ember, de ez csak azért van, mert nem merték megvalósítani azt, amit a szívük diktált, a félelem miatt van, és ezért kötözködnek.
de nem mindenki ilyen, és én is annak a pártján vagyok, hogy csinálja mindenki azt, amit a szíve diktál, mert ugye nem mindenkinek ugyanazt mondja, nem mindenkinek az a vágya, hogy stoppoljon, engem a hideg kirázna pl.
szóval csak így tovább, és egyébként szerintem senkinek sem lesz nyugdíja egy 30 év múlva, szóval emiatt aztán végképp nem érdemes idegeskedni.
szandi-tol
Bár már régen íródott ez a komment, mégis kedvet kaptam, hogy hozzászóljak…
Olyan társat kell találni, aki szintén kalandvágyó természetű, és szívesen utazik. Mondjuk a családalapítás már kicsit problematikusabb, de az is egy opció, hogy az ember fiatalon kiutazgatja magát, aztán később megállapodik valahol, valaki mellett.
Bár én még nem voltam olyan túl sok helyen (csak Európa pár országában) és az USA-ban, hátizsákos utazóként pedig egyelőre csak az El Camino-n szereztem tapasztalatot, imádtam és rengeteget tanultam az úton. Bár azt még nem sikerült megállapítanom, hogy az utazás nálam önmagamra találás vagy inkább menekülés önmagam elől. Az egyik részem azt mondja, hogy karriert kell csinálni, alkotni, létrehozni valamit… a másik azt, hogy családot akarok és gyerekeket… egy harmadik meg azt, hogy legszívesebben itt hagynék csapot-papot, és beutaznám az világot. Hatalmas álmom egyszer végigtrekkingelni Dél-Amerikát, különösen Perut, Chilét, Bolíviát és Argentínát. Európában ugyanígy vagyok Svájccal, Skóciával és Finnországgal. Talán kipróbálhatom magam önkéntesként ezekben az országokban. Vannak ilyen tervek, hogy részt venni különféle közösségi kezdeményezésekben. Legújabban pl. nagyon tetszik az ökofalu ötlete. Olyan jó volna, ha mindez beleférne egy életbe…
Belefér egy életbe.. semmi nem lehetetlen.. példa az én életem.. bár én még adós vagyok a család-gyerek projetel.. de még van pár évem :)) Tehát ne add fel az álmaidat..
Amikor megnézem a térképet, hol mindenhol jártál, csak annyit mondok – Irigyellek téged. Annyi látnivaló…ez az élet megérte.
No igen, a sportolókat, zenészeket is irigyelhetjük, de nem tudjuk min mentek keresztül, hogy eljussanak oda ahol te most látod őket.
Viszont mindenki előtt nyitva áll az út az önfeladásra és önmegvalósításra.