Laosz tömegközlekedés, riksa

Laosz – Luang Prabang

Luang Prabang

Szóval magyar hangot hallottam egy nagyon kedves lánytól. Ugye ahol magyar étel van, ott magyarnak is lennie kell. A sors és a történelem hozta őket össze, mert ha nem lett volna háború és forradalom Laoszban, akkor nem került volna Magyarországra, illetve ha a lány szülei tovább élnek, akkor nem kényszerült volna abbahagyni az angol szakot az 5. évben, s munkába állni. Ott ismerkedtek meg, lett szerelem és folytatás Laoszban egy gyönyörű kislánnyal. Liza egy mindig újat kitaláló, kreatív lény (lény vagy lány?), most éppen divattervező, de előtte festett, verseket írt, mintákat tervezett, megosztotta azokat a helyiekkel, melyeket most a piacon viszont lehet látni. Szóval a helyiek nem kreatívak, csak copy-rativak. Férje, Chandra, eredetileg szakács volt, a közgáz csak ráadás, s így nem meglepő, hogy éttermet vezet, cooking classt csinál, s egyébként ő szervezte meg a helyi színtársulatot, akik bemutatják a külföldieknek a klasszikus táncot, tradicionális színházat, természetesen elő zenével. Kis ízelítőt kaptunk a szertartásaikból, illetve a második részben az etnikumok mutatkoztak be saját zenéjükkel, táncukkal (Pl. szájban hatalmas vízzel teli korsóval táncolva). A végén megosztottam észrevételeimet, mert sok apró dolog zavarja az egész élvezhetőségét, de ezen lehet segíteni. Majd meglátjuk… Este pedig a night market kifőzde részen összefutok jó fej magyarokkal, akik szinten nyakukba vettek a világot. Úgy tűnik, ma magyar nap van.

Másnap elindulok stoppal észak fele (Nang Khiaw) a hegyekbe, de itt már pénzért gondolják a dolgot, s ebben eltér a nézetünk, hát kiszállok. Egy motoros is felvett, aki nálam akarta a perui pénzét beváltani, s igen nehéz volt neki elmagyarázni, hogy Peru nem Magyarország felé van. Ez egy folyóparti pici falu, nagy hegyekkel, barlangokkal körbe, s reggel 10-ig párában a környék. Nyugi van, forgalom nincs. Napi egy bizonytalan busz, s ennyi. Végül egy teherautó vesz fel, lábamnál egy elütött nagymacska teteme, nekik vacsora, nekem sajnálat. Utána 3 órát ültem egy söröket szállító teherautó platójának a szegélyén, s nyeltem az út porát (mert a sörnek mindenhova el kell jutnia!). Az 5 órás mai utamon, az ország 7-es számú ’legfőútvonalán’, 4 szembejövő autóval találkoztunk!!! Útközben letarolt erdők párak gazdagodására, mert az ország nem sokat lát a haszonból. Van itt nemzeti parkjuk is, de irtás után könnyű az erdők bántásáról lemondani. Estére megfagyva érkeztem Vien Thang-ba, mely egyetlen nevezetességgel bír: egy hőforrással. Megváltás volt a meleg vízben ücsörögni éjszaka távol minden lakott résztől, bámultam a fényszennyezetlen eget, mert a falu  össz-közvilágítása 4 izzó lehet. Elmélkedem millió csillag alatt, s valósággá vált, hogy forog a föld, éreztem, ahogy a világegyetemhez képest elfordulok. Pedig nem ittam, habár party volt a faluban. Igaz, furcsa, mert katonatisztek isszák le magukat és büntetik a lakosságot hamis éneklésükkel. Ez a buli más, mint amiket megszoktam, helyiek nincsenek, maximum a tanácselnök, meg pár biztos egzisztenciára pályázó lány. Egy motoros katonatiszt megállt szigorúan kérdezett valamit, amiből én csak annyit értettem, hogy bűzlik az italtól, majd elhajtott a dülöngélő motorján. Megérkezik-e? Ki tudja… Az ország legelmaradottabb vidéke ez, s itt még találhatóak átnevelő táborok (értsd Gulag, Recsk, etc.)

Gondolom, így akad munkaerő fairtáshoz is, szökésről pedig ilyen forgalmi helyzet mellett gondolni sem lehet. Másnap reggel még egyszer kimegyek áztatni magam, s ezzel lekéstem a nap egyetlen járművét, ami reggel hétkor elment!!! Reggel 10-től kint csörögtem egy étteremnél s költöttem el az ebédemet abban a biztos tudatban, hogy jármű nem zavarja emésztésemet sem. Ez nem vicc. Egyetlen jármű egész nap az ország főútvonalán, ami sztrádának van jelölve, holott szűk kétsávos, s innentől gyakran csak egy. Mindenesetre egy kedves amerikai párocskával jókat röhögünk reménytelen helyzetünkön, s rögtön megfogalmazódik fejünkben a truck-re várva egy színdarab, a Godotra várva alapján. Körülöttünk hegyek és a forradalmi ifjúság, mögöttem a szeszfőző helyi törzs tagjai üzletelnek a pálinkával, lábamnál tyúkok takarítanak, macska nyávog, légy zümmög.

 De hogy ne teljen eseménytelenül a nap, forradalmi ifjak jártak körbe zillel a faluban, zászlót lengetve és jelszavakat skandálva. No, mi van? Elért a forradalom? Ugyanazon megérkezett a helyi főbaka, akin annyi kitüntetés volt, hogy Brezsnyevet is megszégyenítette volna, s ő már külön poncsón viselte hadi ereklyeit, mely gondolom, már golyóálló mellényként funkcionál. A főmufti tartott (felolvasott, hisz mit várjunk egy kommunista katonatiszttől?) beszédet a közeli hegytetőn, ahonnan engem papucsos fegyveresek tartottak távol. Úgy tűnik, nem tartanak érdemesnek arra, hogy forradalmi eszméiket megosszák velem. Furcsa, amikor egy rendszer még magának sem hisz. Lehet, hogy ők szorulnak átnevelőtáborra? Erről jut eszembe, hogy itt vannak ilyen táborok, meg példák a múltból a jogállam hiányáról.

Egy ember 1992-ben azt javasolta, hogy vezessék be a többpártrendszert. Azóta is ül. Valakit ilyenért 17 évig tartottak előzetesben, mielőtt életfogytiglanra ítélték. Talán a katonatisztek is tudják, milyen rendszer részei, s ezért nem szeretik a külföldieket, mert ők tudják, hogy mi tudjuk. A gyűlésről érdemi infót nem tudtam szerezni, mert amikor ezt kérdeztem, akkor az angolja rögtön nem működött az adatközlőmnek… Az LP útikönyvemet elvesztettem (igazából eltűnt), de ez mar tradíció, hogy három nappal azelőtt, mielőtt elhagyok egy országot, elvesztem a tanácsadómat. Így jártam. Január 21-én, szerdán már nem késtük le a teherautót. Nam Noen felé indulunk, 60 km, 5 óra úttalan utakon, de Budapesten sem jobb az átlagsebesség csúcsidőben. Érdekes, hogy 8-10 km-enként egy 40 méteres szakaszt aszfalt borított. Újabb rejtély, mely bevonul „az amire nincs magyarázat” könyvébe.

A teherautón didergő 30 ember, köztük csecsemők, akiket törölközőbe bugyoláltak ugyan, de valamelyik részük kilógott. Rossz volt nézni, mert tényleg 1500akon mozgunk, felhőben, esőben, s szélben, mert ugyan busszá avanzsálták a teherautót, de szélvédelemről nem gondoskodtak. Forró váltás volt, egy pick-up várt minket, s indultunk le a hegyekről Phonsavanh-ba, kacskaringós utakon, melynek következtében a kis hátizsákomat sikerrel hányta le egy csecsemő. Szerencsére vega volt, de így is száműzni kellett a tetőre (no, nem a gyereket). Mindenki igyekezett egy szélcsendes pozíciót felvenni, s így váltunk jégkockává. Negyvenes fejjel már nem csinálnám végig. Amikor megálltunk, akkor kiszálltak az utasok hányni. Ők addig visszatartottak. Csodás képesség. Biztos az aranyfoguk. Sokuknak van. Ez lenne az értékállóság titka? Ki tudja? Körbe letarolt hegyek, kíváncsi vagyok, mi marad a rendszerváltóknak. Errefele egyre több Volga, legutoljára Moszkvában láttam ennyit, de mar ott is kifutófélben van.

Phonsavan

 – a környék bombatölcsérektől tarka, köszönhetően az amerikai légierőnek, s a fel nem robbant bombákat a helyiek kreatívan beépítik kerítésnek. Egy picit elgondolkodtam, hogy mennyi selejtet, azaz fel nem robbant bombát gyártott az iparuk. Ciki. De a több százmillió tonnából azért lazították a talajt rendesen. Még ma is, ha a környéken beletúrnak a talajba, rengeteg harci hulladék kerül elő, melyet a MEH-ben gyűjtenek. Az élelmesebbek eladják a turistáknak, habár érdekes lehet átmenni a határon egy kétméteres bombával. Plakátok figyelmeztetnek mindenkit, hogy ne szedjük szét, ne gyújtogassuk, ha találunk, stb. Habár azért a padláson is akadhat sorozatvető. Igaz ugyan, hogy a belső ellenállás minimális, mert a forradalom után a lakosság 10%-a (a városiak 25%-a) disszidált.

A hely nevezetessége a környéken fellelhető hatalmas kőkorsók, amik valószínűleg temetkezési célokat szolgáltak. A táj Magyarországot idézi, dombok körben, legelők, melyet a felégetés módszerével nyírnak, gondolom, félnek a bombáktól. Átsétálok a site 2-re, látok kígyót, kaméleont, kilőtt orosz tankot, s kedves helyieket, akik itatnának, etetnek savanyú bogyóval, s egy kislánnyal angolozok. A faluban a villamosvezeték egy bambuszrúd tetején fut, s csupán egy csupasz vezeték. Villanyórát sehol nem láttam. Visszafelé egy aknakereső csapat vesz fel, a platón az aznapi trófeák. A csapatot svéd kutyák segítik.

A városkában egy majálisnál tesznek ki, melyet géppisztolyos civilek biztosítanak. Saslikosok, körhinta, sok zaj-zene, van lufi, darts, lehet forgatni repülőgépet nyerés reményében, de a legviccesebb, hogy lehet téteket helyezni fényképekre (mikrobusz, teherautó, híd, épület, stb.), ha a húzott borítékban van olyan, akkor megkapod… a fényképet. Aki pedig a számok világát szereti, annak ott a bingó. Igazi hazárd május 1 berúgott emberekkel. Este szétnézek a piacon, ahol madarak, rágcsálók, békák, hiúz, rákok, piócák várják a gasztronómia – főleg kínai – kedvelőit.

Utolsó napom Laoszban: elstoppolok egy hadirokkant faluba, ahol mindent bomba maradványokból készítettek a falusiak. Egyébként mozgó MEH járja a falvakat, s felvásárolja a fémhulladékokat és tankmaradványokat). Valódi szegény falu, akiket akaratlanul ért a háború. Laosz már csak ilyen, a hadseregek átvonultak rajta, s több bombát kapott, mint Vietnam, s erről a világ keveset tud, mert titokkent kezelték. Amikor pedig egyezség született, hogy Amerika kivonul, akkor nem történt egyéb, mint a CIA katonák átöltöztek civilbe, s úgy indultak bevetésre. A pilóták kaptak méregkapszulát, hogy ne legyen bizonyíték. Így lesznek az eltűnt katonák, akiket Amerika azóta is keres, vagy elcserélne.
Ezzel a kitérővel lekéstem a napi egyszeri buszt, hogy izgalmasabb legyen az életem, de nehogy már 100 km-t ne tegyek meg egy nap alatt egy főúton… (Délután 4-kor zár a határ.) Hát nem ment könnyen, mert a helyközi platós 20-szal ment, minden falunál és háznál megállt, de ez meg belefért volna, de útközben fát pakoltak, majd egy kecskecsaládot kényszerítettek a kipufogó fölé (nem olyan könnyű am). De arra már tényleg nem kalkuláltam, hogy egy feldőlt teherautó lelki békéjét kell helyreállítanunk.

 Az utolsó 15 km-en 0 forgalom. Egy platós felvesz, de a marokkói modell szerint működik, s a végére az ár tízszeresét akarja. Ez önmagában meg nem lenne baj, de a határőrökkel összejátszik, akik addig nem akarnak pecsétet adni, amíg nem fizetek. Huzavona, tolakodás, de a lelkiismeretem rendben, mert adtam annyit, amennyiből a benzinre bőven futja. Aztán jön a főhatárőr, újra kezdődik a hajcihő a sofőrrel, de az érveit megsemmisítettem ékes laoszi tudás híján is, mire a főhatárőr elzavarta, de a sofőr sem tűnt olyan levertnek. Ő mindent megpróbált, nem rajta múlt (hanem rajtam). Nos ezzel a feszült epizóddal zárult a laoszi tiszavirág életű, hónapos látogatásom, egy fénykép emlékül, hogy létezik ez a  határ, majd nagy boldogan átsétálok a latyakos földúton Vietnamba. A távolból mar hangulatos zene fogad, a határőrök ping-pongoznak és mosolyognak. Ez egy vidámabb barakk.

ps.

Meg par dolog Laoszról:

Átlag 3 evet járnak iskolába. 70%-uk befejezi a 6 elemit, de 40% írástudatlan (matematikailag ez lehetséges??). 1980-ig a költségvetés 78%-a a külföldi segély volt, ami a GDP 16%-a. A költségvetés 20%-a megy a szociális szférába. Az emberek 80%-a mezőgazdaságból él, 10% katona!!!, 10% munkanélküli (itt az érdekes adat az iparban dolgozok aranya!!!). 1989 óta van magánszféra engedélyezve (glasznoszty?). Alkotmányuk 1990 óta van. 1998-ban félmillió turista látogatta az országot. Az 1975-ös forradalom után a városi lakosság 25%-a elhagyta az országot, az összlakosság 10%-a!! (jórészt az USA-ba). Laosz ma a világ 3. legnagyobb ópium termelője (még ez sem húzza ki őket a válságból??) Évi 100-200 tonna, melynek fele helyben fogyasztva (Európában jóval több kábszeressel találkozni – vagy ott kicsiben nyomjak). Ára 30-120$ per kilo évjárattól függően. A termelő falusiak 11%-a használja, 0,5%-uk  függő. A háború alatt a CIA is benne volt a drogüzletben, ezzel fedezték a háborús kiadásokat és így járultak hozza a heroin világméretű elterjedéséhez.

folyt köv.

üdvözlettel
Gábor Csonka
Hanoi, 2004.01.29 este 10.25

About the author

Világlátott, világjárt, jártas a világban, mert világot járt.
Alternatív világjárás, alternatív világlátás.
155 ország, sok élmény, rengeteg tanulság, és végeláthatatlan történetek. Itt a blogomban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Like Button for Dummies