Az előző részt itt olvashatod.
Következzen most a Zimbabwe 4. rész.
Nyanga – Nemzeti park a hegyekben
A teherautó sofőr nem engedett fizetni, mondván, hogy ha ő jár majd Magyarországon, akkor én is biztosan segítenék neki. Jól esik az ilyen kedvesség Afrikában.
Azt hiszem már sok hitelt vettem fel a világon, jó lesz majd otthon, ezeket visszafizetni, habár tudom, hogy ők soha nem fognak eljutni Magyarországra, de mindig vannak, akik rászorulnak. Majd ők beváltják nálam. Egyre hidegebb van, ahogy kapaszkodunk 2200 m magasra, erre az alma termő vidékre. Egyre több pulóverre, van szükség nappal is, hogy ne fázzam, este pedig 3-5 celsius. Innen gyalog 22 km-re van a hegycsúcs, ahol egy hatalmas szakadék mellett belátni az egész környéket. A környező erdők csendjét fűrésztelepek zaja zavarja meg, az erdőirtás mindenütt folyamatban.
Harare felé vonattal megyek, hiszen egy éjszakát hálókocsiban utazva is csak 3.- dollárba kerül. Az állomáson pokrócba csavarva gyűlnek a népek és részeg fiatalok, majd hosszú sorbaállás a jegyért, de az egyik lelkes fiatalember ismeretségét kihasználva, megveszi nekem a jegyet. Habár mint kiderült fűtés nincs benne az árban, így sokan mirelitként ébrednek. Nekem szerencsére van jó háló zsákom.
Harare
Hajnalban érkeztem és furcsán tapasztaltam, hogy nincs nagy autós forgalom, viszont gyalogosok tömege hömpölyög az utcákon. No igen, ilyen az olajválság. A benzinért valutában kell fizetni, vagy nincs. Afrika többi fővárosához képest, Zimbabwében klasszisokkal jobb épületek és város struktúra alakult ki.
A zimbabwei lányoktól nem dobom le a gatyámat, nem olyan szépek, mint az egyenlítő környéki lányok. Itt a fővárosban már beindult a mű haj/hászás, de az öltözet itt is inkább az ódivatú 70-es éveket idézi. A 60-as években üzembe helyezett liftek hősiesen viselik a modernkor hanyagoltságát.
Nagyon aranyosak az emberek, főleg az öregek, ahogy megpróbálnak elegánsak lenni. Annyira édesek és ártatlannak látszóak, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy itt háborúk és népirtások zajlottak nem is olyan régen.
A tourist office zárva, így láthatom, mennyire fontos nekik a turizmus. (No persze az nincs is, amióta elüldözték az ország földművelő fehérjeit s a gazdaság mélyrepülést végez.). Habár nem is értem, hogy akkor a külföldieknek miért kell tízszer-hússzor annyit fizetni a múzeumokért, nemzeti parkokért és egyéb látványosságokért, hogyha az a néhány turista úgysem hoz annyi bevételt, főleg ha az a kevés is meghátrál az árak láttán. (A nemzeti múzeumukban hónapok alatt 8 külföldi járt csak!!)
A Nemzeti Galériában szóba elegyedem az egyik teremőr bácsival és kiderül róla, hogy kőfaragó (na jó, szobrász) és fénykorában még USÁ-ban is kiállított. Manapság már a nyugdíját egészíti ki őrködéssel, hiszen havi nyugdíjából 2 kg. lisztet tudna venni. Mire is panaszkodnak honi nyugdíjasaink?
A közelben zajlik az évente megrendezendő non-profit expo, ahol az AIDS ügyek és a fogyatékosok által készített szőttesek és kosarak mellett az ügyvédek a szabadságjogokért és az amnesty international is megjelenhetett, különböző szóróanyagokat juttatva az arra merészkedőknek. Óránként tradicionális táncelőadás, ahol párducruhába öltözött fiatalok mozognak a dobok vad ritmusára.
Egy decens értelmiségi (fehér) családnál lakom, ahol a 80-as éveket idézi az enteriőr: régi szemcsés TV, zavaros hangú tranzisztoros rádió, zajos öreg hűtök, csöpögő csapok, vaskori computer, fekete cselédek hozzák az ódon hangulatot, melyet takarékos üzemmódra kapcsolt vacsora, ima és lassú étkezés nyomatékosít.
Lazításként este megnézem a Kambodzsáról készült Killing fields c. filmet. Elborzadhatok megint és folyamatosan felháborodom, hogy a barbárt tudatlanság miért kap mindig fegyvert és hatalmat? Néha már azt kívánom, hogy teljesüljön be, mindenki essen a másik torkának, nyomják meg a gombot és pusztuljon ki az emberiség, legyen ember embernek farkasa. Legyen tiszta a kép.
Ők érzékenyek az országban történő eseményekre, s tőlük tudom, hogy a legtöbb ellenzéki lapot betiltják, vagy felrobbantják a nyomdájukat az ismeretlen hatósági emberek. A sajtószabadság jegyében ellenzéki napilap indításához könnyen senki nem kap engedélyt. Ha mégis, akkor az újságíróit nyomasztják vagy verik a hatalom pribékjei.
Választáskor félelem járja át az országot, az ellenzéki szórólapozókat rendőrök vonják ki a forgalomból. Vidéken a félelem és a tudatlanság az úr. A helyi hatalmasságok száműzetést helyeznek kilátásba az ellenzékre szavazóknak és iskola bezárással riogatnak, illetve a segélyek megvonását ígérik a renitenskedőknek.
Plusz polgárháború kitörésével fenyegetőznek. Egyébként amikor polgárháborúval fenyeget az uralkodó párt, akkor egy biztos jele lenne annak, hogy az ellenzékre kell szavazni, mert ha valakinek a választási ígéretében a háború szerepel, akkor csak ellene szavaznék.
Ennyi negatív ígéret kapcsán felmerül bennem, hogy a demokráciáknak az egyik ismertetőjele kell, hogy legyen a pozitív ígéret. Habár a mai Magyarországon is elszaporodtak a negatív kampány elemei, ha jól vettem ki a híradásokból.
Az emberek elhitték, hogy a hatalom tudja ellenőrizni, hogy kire fognak szavazni, hisz átlátszó urnák vannak a szavazóbizottság előtt. Annyi kreativitás viszont hiányzik az emberekből, hogy összehajtsák a szavazólapot. Mugabe győzelmét állítólag úgy biztosította be – állítja az ellenzék, hogy a szavazás utolsó órájában, hirtelen sok szavazólapot tettek az urnába. A választási csalás és emberek megvásárlása, vagy megfélemlítése egy bevált recept.
A TV-ben Mugabe egy siker story, aki egy napon több sikerben fürdőzik.
Egyébként a sajtóban csak Mugabéról szóló politikai hírekkel találkozhatunk (jaj, szisszenek fel a magyar párhuzamok láttán). Megcsodáljuk hihetetlen munkabírását, hiszen egy napon vesz részt egy bánya megnyitó ünnepségen, délután üdvözli az új japán követet és este már beszédet tart párttársa temetésén. Dicséretére legyen mondva, hogy ez utóbbin papír nélkül képes beszélni. Igen olcsón megvette a reklámidőt, mert a köz tv róla szól csak.. Még arról is beszámoltak a hírekben, hogy az elnökük 700.- dollár értékben két komputert is adományozott egy iskolának, habár arról nem szólt a hír, hogy van-e áram az iskolában? No meg hány milliárd dollárt lopott ki svájci magánszámláira.
Persze arról sem szól a híradás (előrejelzés), hol és mikor van áramszünet aznap, mikor nincs víz, mit kezdjen a nyugdíjas az 1-2 dollárnyi havi illetményével, miért kell órákat várni a tömegközlekedésre, miért 1000 %-os az infláció, mi a dollár feketepiaci árfolyama, miért korrupt a kormány és rossz a vezetés, s minek a parlament, ha úgyis mindenki egyformán szavaz.
A híradó idejére biztos van áram, hiszen Mugabe ország jobbító napjairól/ tetteiről szól, és ha valaki csak ezt látja, akkor biztos elfelejti, hogy éhezik, és megnyugszik, hogy milyen nagyon jó itt minden Zimbabwé-ban. Csakhogy a híradónak egyszer vége lesz, s meglátják a valóságot.
Áramszünetek: elképzeltem, hogy abban a társadalomban, ahol TV és gépzene alapú a megoldó képletünk, hogyan is boldogulnának, szórakoznának az emberek, mikor megszokták, hogy mikrosütőben főznek, szövőgéppel szőnek, CD-t hallgatnak, elektromos játékkal játszanak, van számítógép, villany, bankjegykiadó automata, benzinkút stb. Vagyis mi már a legtöbb árammentes képességünket elvesztettük.
Az áramszünettel kapcsolatban azt beszélik az emberek, hogy 20 évvel ezelőtt nem volt áramszünet, de ma már van, hiszen a falukba is bevezették az áramot. Az én megközelítésem szerint nem azért nincs áram, mert a faluban is használják, hanem azért, mert nem termelnek eleget, vagy esetleg ami van azt pazarlóan használják… Ezt az én európai logikám mondatja velem. S már tudom, hogy a logika színe az fehér, s azt Európában kell keresni.
Este 6 óra után lezárják a negyedet és a főutat a belvárosban, ahol a Mugabe főnök lakik, s lelövik aki véletlenül arrafelé mozog. Állítólag még légvédelmi ágyukat is költöztettek a kertjébe. Tény, hogy ez nem egy svéd modell (minta) szerinti élet, ahol a miniszterek a néppel együtt sétálnak.
Az egyik ismerősünket nemrég tartóztatták le, mert amikor a vezér kocsija elhaladt az éttermük előtt, akkor mosolyogni merészeltek. Erről mindig az 50-es évek Magyarországi hangulata és nagy játékfilmjei jutnak eszembe. Persze a rendőrök némi baksis fejében elengedték őket (számla nélkül).
Tavaly Mugabe legnagyobb húzása az volt, amikor a város egyik nyomornegyedét buldózerekkel romboltatta le, hajléktalanná téve 800 ezer embert a tél közepén. Amilyen birka volt az ellenzék és a nép, még egy tüntetést sem rendeztek a szabad ég alá került tömegeknek. (kinek drágább rongy élete, mint rabsága..?)
Ez tipikus afrikai hozzáállás, mert bármit elviselnek, és nem hajlandók semmi erőfeszítést tenni sorsuk jobbra fordulásáért. Úgy tűnik nem éheznek eléggé és még van kitől lopni, s félnek, hogy a tömegbe lőnének, de azt nem tudják megérteni, hogy 2 millió embert nem lehet lelőni.
Ez a városrész-rombolás állítólag azért történt, mert a főváros túl ellenzéki és így akarják visszakényszeríteni a falukba az embereket, mert ott könnyebb kordában tartani, megfélemlíteni őket, s az ellenzéki információ sem jut el oda.
Utam során több száz emberrel beszélgettem erről és még egy emberrel sem találkoztam, aki védte volna a rezsimet. Avagy ennyire torzított a mintavételem a választási eredményekhez képest?
A nem kormánypárti újságban gyakran látni szellemes karikatúrákat, melyek kritizálják a rendszert. Pl. A vádló ujjak. : mindenki vétkes … az elnökön kívül. A másik kedvenc viccem: (az elnök mindig foglalt stb..)
Mit csinál az elnök a szabadidejében? Szereti az országát.
Május 25-én volt az Afrika nap (egész Afrikában ünneplik), amelyet ez az újság csak úgy emlegetett, hogy a diktátorok napja, amely „emlékeztet minket arra, hogy vezetőink hivatali idejük után nem képesek lemondani a posztjukról és már a harmadik-negyedik periódusukat töltik a hatalomban. Hm. dezsavűm van megint..
Amíg mi féltékenyen őrizzük az ország szuverenitását, addig ők a svájci bankszámlájuk felett őrködnek.
Amíg mi az afrikai önazonosságunkra emlékezünk, addig nekik sikerül megakadályozni a mi elképzelésünket a demokratikus vezetőinkről.
Amíg mi ellenállunk az új gyarmatosításnak, addig ők a keleti típusút elfogadják. (értsd a kínait)
S végül mindannyiunknak hálásnak kell lennünk azért, hogy most a saját fajtánk nyom el. Hát elég kemény.. de legalább látják páran saját helyzetüket, jövőjüket.
A harrarei humán sciente múzeumból 1500 műtárgy tűnt el az évek során. Lám-lám mit is ér, ha a fél ország mundérban van, de az infláció fékezhetetlen.
Az újságban egy bírósági ítéletet is olvashatok, ahol 67 mozgóárust ítéltek el 5 nap börtönre, vagy, 2,5 dollárnyi büntetésre, mert zavarják a járókelőket és zajt okoztak. Mintha az országnak ez lenne a legnagyobb baja, s nem az, hogy diktatúra van.
Ha hétvége, akkor kis egyházi körsétát teszek. Reggel 9-es zenés, táncos mise után az afrikai család világnapját ünneplik az egyházak és elmondják az embereknek, hogy az AIDS ellen nem a gumi a biztos, hanem a megbízható társ, az árváknak Isten az apjuk. Azért megkérdezném az itt élő 600 ezer árvát, hogy hiányzik-e nekik a hús-vér apa.?
Ezzel a tudással felvértezve indulok a 30-40 km-re levő barlangrajzokig.
A városszéli hiénák (rendőrök) megsarcolják a buszsofőrt, mert több utast szállít a megengedettnél. Hát a rendőrt elküldeném a f…szba.!!!, hogy álljon órákat a buszra várva a hidegben, mert nem fér bele a forgalmiban engedélyezett utas-számba, és várjon majd ne férjen fel a következő buszra sem, ami néha jár, hiszen se benzin, se busz nem létezik elég.
Engem bosszant, hogy a kisembereket sarcolják és nyomorítják a népet, és ebből építenek maguknak karriert és palotát. Fegyvert és hatalmat kapott, de visszaél vele.
Gyönyörű sziklás táj uralja a fővárostól É-ra elterülő vidéket. Itt belebotlok egy USA követségi tanácsadóba, aki meglepően informált a világot illetően, de (látszólag keveset tud a helyi viszonyokról). Javasolom neki, hogy AIDS segélyek helyett inkább az Amerika hangját és a napilapokat pénzeljék, hogy az emberek rájöhessenek, hogy a választás titkos, van ellenzék, és nem lehet 16 millió embert agyonlőni.
Domboshawa, Ngomakurira rock paintings. Innen együtt megyünk a Ngomakurira rock paintings (barlangrajz) együtteshez. Teszünk egy nagyobb sétát a sziklás hegyek között, s egy óra séta után egy okkersárga elefánt festményhez ereszkedünk le. A távoli bozótosból hangos-egyházék dobja szűrődik át, emlékeztetve, hogy vasárnap Isten napja.
Van egy másik Servas vendéglátom is, ő volt a kedvencem. Egy kalandra termett intelligens, aktív néni. Sue, egy 72 éves fehér felmenőkkel bíró bohó nénike, akinek a 40-es években már volt kocsija, majd a háború után települt ki Angliából családjával Zimbabwébe gazdálkodni. Aztán változott a világ, tanárként dolgozott tovább, és 20 évnyi munkájának gyümölcse a havi 2 kg kenyérre elegendő nyugdíja.
Ezek nehéz lelki terhek, de neki van hova visszanyúlnia: a múltjába. Esténként az áramszünet sötétjében Sue beszél fiatal koráról, arról, hogy a 60-as években hogyan stoppolt Európában. Hogyan adtak az emberek szállást neki. Anno a piacokon beszélt a kamion sofőrökkel, hogy elvigyék. A 60-as években járt Magyarországon is, de mivel a határőrök Ferihegyen mogorván azt firtatták, hogy mennyit fog költeni, s mivel nem tudta megmondani, ezért megelégelte az akadékoskodásukat és felült az első repülőre, ami Bécs felé repítette.
Ez az élet működhet is itt addig, amíg nem kerül kórházba, ahol piaci áron jár csak a röntgen és az orvos pillantása. Kora ellenére hihetetlen aktív, vagányul vezetgeti széteső tragacsát és nyugdíj kiegészítésként portugál, és angol nyelvet tanít külföldieknek.
Lakása a múltat idézi, kazettás magnók, öreg bútorok és lámpák, elhasznált konyha és tartozékai. Ő is takarékos üzemmódban él, együtt megyünk zöldséget guberálni és a boltban kiöntött tejet begyűjteni, hogy túrót készítsünk belőle. Kortársaival tollaslabdázással kezdi a napot, amelynek egy templom belseje ad teret. Én addig a szomszédos óvodában nézelődöm, és persze 3 embertől is engedélyt kell kérnem, hogy fényképezhessek.
Este színházi próbára megyünk, ahol egy részeg tengerészt kell eljátszanom, rendező nagy megelégedésére, mivel az egyik szereplő nem jár próbára.
Színház. Sue sok mindent csinál, s én is segítettem neki pld. programfüzetet árulni a színházban. Már több hete készülnek (főleg fehér fiatalok) egy koncert előadással, ahol play back-re zenélnek és táncolnak régmúlt slágereket idézve, pantomim előadásokat, rövid jeleneteket is előadnak, jórészt a családtagokból álló közönségnek. De a bemutató előadás közepén áramszünet lesz. Ennyit a befektetett energiáról és a gazdasági realitásokról. Kár, hogy az alkotóerő és a sok lelkesedés, ami még maradt az országban áldozatul esik a gazdasági kényszernek. De meddig tart még ki a lelkes kisebbség??
Egy másik este ellátogattunk egy helyi jóga asramba. Kiderült, hogy az indiai vezető nem lelkesedik a feketékért, mert nincs elképzelésük a spiritualitásról. Számukra ez csak csupán jóga torna, de a szellemiségből nem sok ragad át a mindennapjaikra. Ez nem egy megújulásra/változásra képes nép. Még az értelmisége sem.
Elmentünk egy komolyzenei koncertre is, ahol a közönség csak fehérekből állt. Nos itt található a Zimbabwei értelmiség maroknyi csapata, akik a szünetben ásványvízből és pár CD-ből válogathatnak kedvükre. Több választék nincs. A koncert egy művelődési házban volt, amely néha templomként is funkcionál. Úgy tűnik, hogy a magas kultúra kivonul a kontinensről és minden marad a régiben. A koncerten XVIII. és XIX. századi popzenéket hallgattunk (Mozart, Sosztakovics) de a XX. századi ritmikák -hiába adták elő zongorán és hegedűn, számomra már túl zavartak voltak, ahogy a kor is azzá vált.. Este hazaautózunk a kivilágítatlan utcákon, s még jó, hogy a klasszikus zenék nem függnek az áramtól..
Meglátogattuk Sue egyik nő ismerősét is, akinek a lakását az utóbbi pár évben már háromszor raboltak ki, de pechére egyszer otthon volt, így megerőszakolták, majd megverték, mert ugye 60 évesen már biztos szárazabb és nem olyan jó vele a szex. Az, hogy elviszik értéktárgyait az általában nem elég, hanem még törtek, zúztak is hozzá. Tudom itt már a nem-logika szerint vannak bekötve az emberek.
A hangulatomra rímelve egy kedves német filmet nézünk meg, ahol a jól szituált családból származó mama elhanyagolja a gyerekét. Elutazni Afrikába, segélyeket vinni, és önkéntesként dolgozni arra van ideje a mamának, mert ott szükség van rá, miközben nem ismeri fel, hogy a saját magánélete és családja romokban hever, hogy inkább azt kellene ápolgatnia. Így vagyunk mi lelkes Európaiak.
Kimozdulok megint. Lake Chivero.
A Hararétől 30 km-re van a helyi ’Velencei-tó’, hajdan volt népszerű rekreációs vízfelület. Itt található a Bird Sanctuary. Ebbe a madárparkban már egy hete egyetlen látogató sem érkezett, pedig színes madarak, kicsinyek és nagyok minden variációban megtalálhatók. A kertben pacik nyargalnak, a horgászok emelik ki a jókora halakat. De a recesszió még a gazdagokat sem mozdítja ki a természetbe. Ennyi a viszonyuk a környezettel, búza és kukorica.
A főúttól gyalog kell menni tovább, de séta közben nagy zsivajt hallok a távolban, így meglátogatom az itteni általános iskolát. Szünet utáni sorakozóra érek oda, majd a himnusz és a Miatyánk után a tanárok a morálról tartanak fejmosást. Utána a mezítlábas diákok elvonulnak a tanterembe, vagy a szabad ég alatti táblák köré. Még szerencse, hogy nincsen hideg nappal. Rengeteg gyerek zsúfolódik egy osztályba, szapora népek, de azért a munkában nem annyira, hogy tantermeket is építsenek olyan ütemben ahogy nő a gyereksereg.
Látogatásom végén a tanárok itt sem mulasztják el, hogy kérjenek, hogy adományozzak nekik pénzt, mert szükségük van telefonvonalra. Hát erre egy picit ideges leszek, mert 600 gyerekre nincsen víz az iskolában, és közben telefonra kunyiznak, hogy cseveghessenek aktuális szeretőikkel!!! Afrika teljesen érzéketlen és felháborítanak. Vagy nekem van rosszul vezetékelve az agyam?
A legtöbb gyerek azért jár iskolába, mert ingyen ételt kapnak, melyet az USA AID feliratú kukoricás zsákokból főznek. (feltehetően génmódosított élelmiszer). Miért is nem a ’szeretett’ kormányuknál kuncsorognak, hogy adjon nekik telefont? Az iskolának van számítógépe is, amelyet Európából kaptak, de azt használni nem szabad!
Nem tudom kiknek a fejéből, jön ez a segélyezési kényszer, de sajnos azt hiszem, el vannak tévedve európai lelkecskéim. Itt még cipője sincs mindenkinek, vagy csak fél pár zoknija, mosakodni is akkor tudnak, ha gyalogolnak érte, vagy esik az eső, nincsenek könyveik, papírról ne is beszéljünk. Szabad ég alatt törött tábla mellett kevés és képzetlen tanárok oktatnak, és közben telefonra kunyerálnak pénzt, s számítógépet kapnak.
Az egyik misszionáriussal beszélgetve ők úgy értékelik az európai segélyeket, hogy Európa meg akar szabadulni a felesleges holmijaiktól, eszközeiktől, de Afrikának nem feltétlenül erre van szüksége elsősorban. Még a misszionáriusok is gyakran azt gondolják, hogy azáltal civilizálnak egy népet, hogy nyugati ruhákba öltöztetik őket, s az elég..
Az udvaron több száz lelkes gyerek játszik és kergeti az egyetlen játékát, a nejlon zacskóból gyúrt focilabdát, és szorongatnom kell könnyeimet, mert kedves, lelkes energiával teli mosolygós, boldog gyerekek garmadáját teszik tönkre ezen a kontinensen, a jövő ígéretei sikkadnak el, mert a gazdag kormányuk oktatásra pénzt nem ad. (fájó párhuzam jön szembe megint hazámban)
Kell a pénz a vezetők bankszámlájára, kell támogatni a kongói és a mozambiki polgárháborút, hogy ott is nyomorba dönthessenek még több embert, kell pénz, hogy az elv/ társak ott is degeszre tömhessék devizakártyájukat és dőzsölhessenek arab sejk módjára, míg a többi nem számít. Köpni kell. Phű. (A.E. bizottság.) És megint az új NER burzsoázia jön szembe párhuzamként.
Mi több, ami adomány érkezik az országba, azt hivatalos árfolyamon váltják át értéktelen zimbabwei dollárra, (inflációról annyit, hogy a kenyér ára az utóbbi 3 hét alatt, kétszeresére emelkedett). Tehát minden munkaóránkból kiizzadt segély dollár 66 %-a egy diktatúra klientúráját élteti, (lásd magyar pályázetleosztási rendszer), míg a maradék 33 % sem jut el a rászorulók felé, az elosztási rendszernek köszönhetően. De ha mégis akkor telefont szerelnek fel és fizetik a telefonszámláját a tanároknak. Már megint nem a szegény gyerekek jártak jól a segélyekből. Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófa virág sokat ígér, keveset ád, mit ád is csak keserűt ád.
A legszívszorongatóbb élmény, amikor látom ezeket a csöppségeket, amint az egyetlen játékszerűk a nejlonzacskóból (ba) tömörített focilabda és azt a kettőt rugdossa, kergeti 300 gyerek. A tanároknak még ötletük sincs, hogy milyen játékokat készíthetnének ami ingyen van, pld. kukoricacsuhéból, fából, drótból, rongyokból, agyagból, kövekből, ceruzával, stb., had fejlődjön a gyerek képessége. De nem!!
A tanároknak arra van ötletük, hogy legyen ingyen telefonjuk. Az órákon folyik a bemagoltatás, a másolás, egyszóval gondolkodni véletlenül sem tanulnak meg itt a gyerekek. Mondjuk egyetlen diktatúrában sem cél. Helyette énekelnek és táncolnak és megtapsolják a bemagolt jó választ.
Mindig megdöbbenek azon, hogy a gyerekkori energiát, érdeklődést, kreativitást hogyan zúzza szét az iskolarendszer serdülőkorra. Hogyan lesz egy virágzó emberből már csak evés, ivás, szexre degradálódott lény. Bocsánat nem is szexre, hanem párzásra. Miért van az, hogy amint kipucolják az embereket a szarból, rögtön szükségét érzik, hogy átvegyék a hatalmat, de utána önkéntelenül lepusztítják, elrontják azt, amit köréjük építettek. Miért csak hatalom vágy van, s nem fejlődés vágy, tudás vágy, vagy kulturális vágy?
Tudatlanságból akarnak egyetemet csinálni, és azt hiszik ha más tudta csinálni, akkor ők pláne. Ha nem, akkor az sem baj, lényeg, hogy ők megkapják fizetésüket és uralkodhassanak mások felett.
S arra sem kapják fel a fejüket, amikor már tábla figyelmezteti az újgazdagokat a szupermarketben, hogy „Kérjük, Ön tolja a bevásárló kocsiját és ne az őrt csicskáztassa ”
Mert ugyebár a gazdag fekete ember Afrikában nem tudja magát a színénél fogva megkülönböztetni a többitől, akkor a magatartásában fog különbözni a néptől. (akit baromira lenéz, s legszívesebben rasszista lenne, de hát az is fekete.) Neki meg kell mutatni, hogy kicsoda, csillogó autó, fényes cipő, leszól, lenéz, várakoztat, véleménye van, amit papírról olvas, mert beszélni nem tanult meg, nemhogy angolul, amikor az a hivatalos nyelv.
Miért van az, hogy az átlag fekete az segítőkész, mosolygós, míg az újgazdagok, az új pozicionisták átfordulnak sebzett tigrissé /elefánttá/, aki lenéző viselkedéssel próbál felülemelkedni. Persze még szaros a seggük, de ki kell mutatni kik is ők, ami még mindig abból áll, hogy felesége, marhája (=kocsija), szeretői, vannak.
Mivel a feleség az teher, no meg fizetni is kell érte, így már inkább csak szeretőik vannak és ugye az pedig nem számít, ha éppen „leellik” pár gyereket, mert úgysem érdekli. Lényeg, hogy még egy rovátka legyen a listán, hogy ő milyen potens férfi.
Az, hogy mennyi szenvedést hagy maga mögött, (síró gyerek és HIV) azt leszarja. Mit eszik az a szerencsétlen kölök? Az nem számít, mert most éppen másfele vadászik (nőt), vagy éppen másét vadássza. A nő meg úgyis arra fordul, ahol pénz van, ahonnan remény várható egy kis figyelemre / létbiztonságra/ pénzre. Persze újfent csak megdugják, s ha pechje van, jön egy csemete, és persze a vész, az AIDS. Mit érdekli!
A pasi már a gond elől tűnik is tova, és szegény nő még a szexuális együttlétet sem élvezte, a gyereke is a nyakán marad és rossz esetben még orvoshoz is járhat, de miből? Persze a nő is szívbaj nélkül árvaházba (jobb esetben a nagyira ruházza a gyerekét) mert ilyen előzmények után nem is érzi sajátjának. Az hogy 600 ezer árva országa lett Afrika kenyereskosara, miközben büszkék az extended family-re (nagycsalád, ahol generációk élnek együtt, s vigyáznak egymás gyerekeire) az már jelzésértékű.
A befejező 5. részt itt olvashatjátok.
2005 Május. 24.- juni 20.
