Az előző részben leírtam, hogy jutottam a Bamakó Rallyra és Marokkóba.
Most a Mauritánia szakaszról írok.
Ha közben helyi zenét hallgatnál akkor itt. vagy itt klikkelj
Szóval Mauritánia. Továbbra is a Bamako rally csapatait stoppolom, s talán innentől könnyebb lesz, mert legalább beértem a mezőnyt, s ma végre a táborban lehetek, s kérdezősködhetek személyesen is a csapatoktól, ki tud /szeretné elvinni az egyetlen stoppost az idei rallyn?
Megkaptam a ’visa on arrival’-t a mauritán oldalon, egy pecsétet 20 euróért. Otthon a szervezők kb. 5x ennyiért csinálják a követségen, s a versenyen való részvétel feltétele, hogy ők csinálják. Ügyes. Pedig a rally az low assistance, azaz adhattak volna döntési jogot a résztvevőknek… de amúgy úgy vettem észre, hogy ebben a kalandban a pénz nem számít.
Akik indulnak azért jó bőrben azaz körülmnyek között vannak. De ez autósportokra mindig is igaz volt. Perzse érthető, hogy nem bízzák több száz ember bejutását a véletlenre, habár a vízum sem jelent semmit, ha nem akarnak beengedni a szervek.
A vicc, hogy nekem sokkal előbb meglett a pecsétem prompt, mint a többieknek akik már bírtak a vízummal, ráadásul a hivatalnokok meg is hívtak engem teázgatni, beszélgetni, mert tea idő, s az sem számít, hogy 100 autó vár kint. De mit tehetek, ha hívnak fogadd el! Klasszikus Magreb tea.. kb. kávé sűrűségű, keserű mentás esszencia, melyet kompenzációképpen agyoncukroznak. Ezt hörpintgetjük több körben egy picike pohárkából. Miközben a rallysok vártak.
Abdullah, a segítő emberke gyűjtögette az útleveleket, hogy amikor majd jön a főnök, aláírhassa a sok száz magyarnak. Egyébként itt már tűző meleg napsütés van, kellemes széllel kombinálva, ideális utazóidő. Izgatottan várom az elindulást.
Amikor végre tovább indulhatunk pár óra múlva, éppen láthattam a világ leghosszabb vonatkaravánját a lenyugvó nap fényében. Mivel napi 2 megy, szerencsésnek mondhatom magamat. Lenyűgöző, ahogy az 1 km hosszú szerelvény úszott a sivatagban szép lassan. Így napnyugtakor nagyon szép, fotogén a táj is. Szórvány viskók kísérik végig az utunkat a továbbiakban.
Az útvonalunk nagyjából, mert google map nem tud mellékutakat.
A népsűrűség érthetően minimális. Úgy tűnik, hogy itt azért jóval nagyobb a szegénység, mint Marokkóban, és átlagban is sokan élnek, és élvezem a látványt meg a teret.
Aztán lőn este, és feltámad a szél, fújja a szemünkbe a homokot, ahogy azt elvárhatjuk egy sivatagtól, romantikus filmek ide vagy oda. Este nem találom meg a táborban azt a kocsit, akik ígérték, hogy tovább visznek.
Így elkezdem körbekérdezni a beérkezett nyolcvan autó csapatait, hogy hátha van valahol hely, de mindenhol teltházat jelentenek. Végül az 55-ös csapat ajánlotta föl, hogy ha nagyon szeretném, akkor összehúzzák magukat, viszont akkor nekem kell először kiugranom a kocsiból ásni, hogyha elakadnak. Deal. Köszönöm a Tik-Tak csapatnak.
Irány Atar.
Másnap kiderült, hogy ez nehéz mutatvány lett volna, hiszen én ültem belül, de értettem az üzenetet. Nagyon kedvesek, mert rögtön sátrat is kapok tőlük (mert meleg klimára nem cipelek ilyen huncutságokat, főleg ha egyedül utazom). Ott alszom közelükben, hogy nehogy lekéssem a másnap hajnali indulást, hamár ilyen nehéz embereket taélálni, akik befogadnak egy stoppost.
Reggel én is segítek nekik összepakolni, megmutatom, hogy hogyan lehet egy hálózsákot, illetve egy sátrat is, betenni egy picit helyre. Legalább ennyit én is hozzáteszek életükhöz, igyekszem megszolgálni a lehetőséget.
A csapatom nagyon vagány, jó hangulatúak. Úgy kerültek be a rallyra, hogy 2 törzsvendég ült a Tik Tak nevű vendéglátó ipari egységben, s láttak egy riportot a tv-ben az első Budapest Bamako rallyról. Megtetszett nekik, s eldöntötték, hogy ők is szeretnének indulni következő évben. Bevették a kocsmáros cimborájukat is, vettek egy autót, feltuningolták, jártak a forma 1 pályára gyakorolni, gps kezelést is betanulták, s idén elindultak. És szeretik, élvezik, s komolyan veszik!
Hajnalban volt egy eligazítás, ahol kiderült számunkra, hogy mindenféle csalások voltak az előző etap-ban. Eltüntetnek jeleket egyes részvevők, így a később érkezők már nem tudták megtalálni, és ezáltal pontokat vesztenek. Ilyen egy magyar rally, magyarokkal, csalással – később a záró-díj-kiosztó ünnepségen kórusban kiabálták a résztvevők: bunda, bunda… talán nem véletlenül.
És hab a torkán: a szervezők meg is változtatták a mai szakaszt, mondván, hogy nem biztonságos itt a határövezetben. Ami butaság, hisz a fegyveres teveháton ügető beduin hogyan is rabolná el a csapatban haladó, szatelit telefonnal rendelkező száguldozókat. Viszont így 400 km helyett mondjuk 800 km lett a napi táv. Ráadásul aszfalton. Unalmas. A versenyzők dühöngtek.
Szerintem a legtöbb ember nem azért jött, hogy aszfalton utazon több ezer kilométert. Szóval a csapatom rendesen besokallt, lehangolódott, Így végül mi is kelletlenül megállunk Nouakchottban, Mauritánia fővárosában. A tura csapatokkal együtt volt a táborozás, mivel sok nap után már folyóvízre, zuhanyzásra és melegágyra vágynak a versenyzők.
Itt összefuthattunk a túra kategóriában indultakkal, ahova a legendás Ikarus busz is megérkezett. Vicces a napozóernyővel a tetején, illetve csapolt sörrel, belül.- mert ügye azért becsempésződik a folyadék, iszlám ide, iszlám oda.
A csapatom egy ötcsillagos szállodában szállt meg, én pedig fölhívtam egy kanapészörfös ismerősömet, és nála fogok lakni. Nagyon érdekes figura volt, rendesen kibeszéltük az ország helyzetét, s hogy milyen itt élni.
Nouakchot – a főváros
Hát azért elsőre, ha valaki Afrikába érkezik, akkor azért elég sokkos lesz ez a főváros, hiszen itt még gyakorlatilag komoly utak sincsenek. Csacsifogatok az utcákon, az utat befújta homokkal a szél, és nagyon kevés helyen aszfaltozott. Emeletes házat alig látni, kibelezett, ablak nélküli roncsok a tömegközlekedés, szóval, nem gondolná egy erretévedt ufó, hogy ez a főváros.
Próbálnék fényképezni az utcán, de úgy tűnik, hogy fotóparájuk van, habár nem is őket fotóztam, de hát legalább ez egy olyan ország, ahol mindenki szeret beleszólni mindenbe. Így működik a félreértelmezett iszlám. Vagy ez csak egy, az előző katonai puccsnak a félelmei? Igazi Afrikára még jellemző a hatalomtól való félelem, ezáltal önnállóan döntést hozni nem mernek, s inkább tesznek semmit (amit másra is kiterjesztenek), mintsem tegyenek valamit, amit utána a hatalom szankcionál (mivel nem korlátozott önkény, így reklamálni esélytelen).
A piac
Beleütközöm valami piacszerűségbe is itt a környéken. Ott helyben vágják az állatokat, és pár paradicsom mellett ülnek a nők egész nap. Ennyi a piac. Biztos, hogy nem a vegetáriánusok paradicsoma. Mondhatni, egy kicsit drágább mint Európa, ráadásul rosszabb kiadásba, minőségben. Főleg, ha külföldi az ember, akkor meg pláne még drágábban jön ki, mert az időjósok szerint a fehér embereknek végtelen sok pénze van. Ezt a politikusok meg vallási agitátorok kiegésztik azzal, hogy mert kizsákmányoltak minket.
Összefutok itt élő fehér külföldiekkel, akik nagyon dicsérik Mauritániát, hogy mennyit fejlődött. Hát, hogy mennyit, azt én nem látom, de mivel ők itt élnek, biztos tudják.
Este az utcák már nincsenek kivilágítva. Gödrös utakon megérkezek az ismerősömhöz. Ő egy éttermet üzemeltet. Három kaja közül is lehet választani. Igaz, vegetáriánusoknak csak valami köles van (nem kőleves, de majdnem), joghurttal leöntve, és természetesen homokszemcsékkel dúsítva, hiszen Mauritániában vagyunk, ahol mindennek ura a homok. Bizony, itt sivatag környékén csikorog a vacsora. Ha babot eszünk, akkor pedig kődarabok járulnak a fogunk fele. Kellemetlen, ebből derül ki, hogy mi milyen óvatlanul eszünk Európában.
Az biztos, hogy a jó fog és a jó gyomor alapfeltétel a túléléshez itt. Vendéglátómmal nagyon érdekes beszélgetést folytatok a mauritániai életről, vallásosságukról.
Január 27-én hajnalban még elnézek a városnak a nagy piacára. A taxissal volt egy kis afférom, amit már rutinosan kezeltem, mert nyilván máshova akart elvinni a megállapodott árért, aztán, ha már odavitt, ahova vitt, akkor már nyilván többet akart kérni, csak hát most éppen emberére talált.
Mindenesetre tény, hogy a külföldieket nem éppen szeretet övezi, de a szegénység az kétségbevonhatatlan a városban, ahol szerintem Mauritánia lakosságának a fele összpontosul. Nagy nyüzsivel éppen nyitnak már a boltok, csordultig pakolt kisbuszok várakoznak utasokra.
Na, sebaj, megtalálom az 55-ös csapatomat a szállásukon. Aszfalt napunk van megint. Több száz kilómétert haladunk autóutakon, szerencsére elég jó állapotúak, jórészt sivatagi a táj.
Vannak itt is ellenőrzőpontok, de itt csak cadou-t,( azaz ajándékokat) kérnek, így mindig kiadunk valami tollat, sapkát. Útközben egy-egy falunál megállunk, és ott is adunk a gyerekeknek ajándékokat, de erről érdemes leszokni, mert rögtön akkora hatalmas tumultus támad a kocsik között, hogy nem tudunk elindulni.
Kiosztunk egy pár idegesítő türelemjátékot, amelyek egy európai számára megoldhatatlan feladatok elé állítják, türelem híján. De sebaj, itt a homokban lesz idejük eljátszani vele. Viszont a kocsi súlyát csökkenteni kell, s mivel Mauritániában tényleg nagy a szegénység, itt tényleg jó helye lesz bárminek is.
De amikor már tényleg távol vagyunk a civilizált világtól, a főúttól, akkor az emberek már nem is jönnek oda kérni, mert nincs rá mintájuk. Ilyen még soha nem történt velük, ezért tök jó nekik adni, mert így a meglepetés erejével hat. Kvázi isten ajándéka.
Persze le van szervezve a rally által egy iskolánál egy kollektív átadás, amire rögtön ráveti magát az egész falu, főleg a felnőttek, természetesen. Szóval, nem olyan jó élmény látni azt, hogy nem az iskolának marad. De lesz valakinek, vagy legalább is azoknak, akiknek jó összekötettésük van. Erről szól Afrika.
Nap végére elértünk egy hegyes részhez, ahonnan nagyon szép napnyugtánk volt, és beláthattuk az egész sík sivatagi síkságot, egy városkával megspékelve.
Közelünkben megállt egy taxi, kitette a mamát a gyerekkel, és jött oda kérni, hogy nem elég nekik eljutni a céljukig a benzin. Persze ez a kérdés, hogy ez miért most jutott eszükben, miért nem akkor, amikor elindultak? De mindenesetre bepróbálkozott.
Egyébként Mauritániában nagyon drága a benzin. Sőt, a városoktól távoli helyeken csak dízelt lehet kapni, és így a benzinnek a literenkénti ára a 3 dollára is fölmegy.
Este egy kempingben volt táborhelyünk, ott tudtunk találkozni a csapat többi tagjával is, akik a sivatagon keresztül jöttek, amit mi kihagytunk, a nouakchott-i kitérő miatt. Mivel az én csapatomnál nem volt hely, ezért a csomagom egy másik autóban jött, aki még nem érkezett meg, így ott vagyok hálózsák és minden nélkül, a világ végén.
Szerencsére az egyik csapat beinvitál az általuk bérelt házba, így együtt élvezem a csapattal az esti főzést, partit, sztorizásokat, sörözést, pálinkázást, amely még mindig van a hozott csempész anyagból.
Január 28., szerdán reggel, eligazításon, egyre több a bekiabálás a szervezők felé, mivel megint töröltek egy szakaszt, pedig itt érdekes helyeken mentünk volna keresztül, pl. láthatunk volna sivatagi krokodilt, barlangrajzokat, illetve szép, hegyes tájat.
Ehelyett vissza kell menni az aszfaltúton odáig, ahonnan jöttünk, és ha ezt egy nappal korábban méltóztattak volna közölni, akkor nem jöttünk volna ide be, hanem rögtön megyünk a harmadik napi táborhelyre. Fejetlenség felső fokon.
Innentől megint konvojban haladunk a társainkkal, így a cébérádión nagy dumaparti folyik. A fővárostól 600 km-re keletre van Kiffa a következő úticélunk, ahol a túra és verseny kategória egybeér. A buszon az utolsó söröshordót is csapraverik, szól a zene, tevehúst is rendelnek az emberek.
Megy a lehúzás természetesen, mert hát külföldiek vagyunk, sok pénzzel, ha már ugye kocsival jöttünk. Ha valakinek elromlott vagy javítani kellett valamit a járgányán, még 1 db csavarért is 300 forintot kértek. Az ezer forintos benzinről ne is beszéljünk.
Viszont az jó dolog volt, hogy a szervezők elintézték, hogy a kipecsételés itt történjen meg, mivel másnap zöldhatáron fogunk átmenni.
Mondjuk, nem is annyira zöld, inkább a sivatag, de hát ezt így hívják.
Itt a táborban volt két veterán autós is, a két német Trabantos, akik már mind az öt kontinenst megjárták. Azt mondják, cég reklám, pedig ilyen cég már nincs is. Niva is van, Skodával is versenyeznek, jött régi Opel is, szóval, ami szem-szájnak ingere.
Tán ez az első és utolsó hely, ahol időben értek az emberek táborhelyre, és szocializálódhattak. Igazi kemping-feeling volt. Ilyenek kellett volna lenni végig, szerintem mindenki örült volna neki.
Vagy esetleg három kategóriát indítani: egy a zúzós ralisoknak, akik nem alszanak, és csak a pontokat gyűjtik, akkor lenne egy laza ralis, ahol terepen mennek, de már a pontok nem annyire érdeklik őket, és vannak túrások, akik ugye a társasági életért utaznának, közben élvezve a szavannai és a sivatagi tájat.
Most is körbekérdezgetem, ki tudna elvinni, de mindenki tele van, és most már úgy tűnik, hogy az 55-ös csapat is elfogadott, részük lettem, néha én is tudok nekik segíteni. Így innentől már együtt, csapattársként tudok velük utazni.
A 118-as csapatban van egy motoros repülős ember, ő reggel és este fölszáll, és föntről videózza a tábort. Arra gondoltam, hogy ez egy bokros terepen még jól is jöhet nekik navigácós-formának mert ugye a GPS-ek elég rosszul működnek, rendszeresen nem a megfelelő helyre rajzolják be a főutat, így rossz terepviszonyoknál jól jöhet egy ilyen madártávlat.
Éjszaka én a tábortól messze alszom, egy dombtetőn, hogy láthassam a holdat és a csillagos eget.
Irány Maliba
Január 29-én reggel még vettem egy kis lekvárt, aztán irány a szavanna. Nem tudjuk, hol van a határ, de érrezzük a változást, mert egyszerre csak tiszták a faluk, kedvesek az emberek, mosolyognak, és valahogy már nincs az a nagy feszültség, amit tapasztaltunk Mauritániában. Sőt, még engedik azt is, hogy fotózzuk őket. Szóval, olyan öröm közöttük lenni.
Ha tetszett, alul a like segt ezt megtenni.