Az előző részben a rally végét írtam le, majd a fővárossal ismerkedtünk. Irány a keleti régió felé
Aztán február 3. Kedden reggel elindulok hátizsákommal Bamako-ból. Fölveszem a papírjaimat, majd elmegyek a szállodába ahol a 3 kocsinyi magyar indul. Közben kiderült, hogy azok, akik ígérték, azoknak a kocsija megtelt. Van egy másik kocsi, aki autót bérelt, de annak igen kicsi a valószínűsége, hogy elvisznek, hiszen mint utóbb kiderült az ország 5. leggazdagabb embere volt! De azért megkérdeztem.
Szerencsémre beleegyeznek, hogy elvisznek egy darabon, de nem tudták megmondani mennyi az az egy darabon. Ilyen jó indulatúakra tudok most számítani.
Ségou-ig 240 km, 3 óráig tartott az út nagyon meleg van már a sivatagos úton. Velem 5-en vagyunk a kocsiban, az üzletember gyakorlatilag folyamatosan telefonál, az euró árfolyamtól függően ad vesz, irányít. Ezt nevezem aktív pihenésnek. Habár percenként 3-400ft-os percdíjjal számolva tényleg nem szegény ember.
Fizetős az egy sávos út, de legalább tűrhető minőségű.
Ségou-ban lemegyünk a Niger folyó partrjára, ahol zajlik az élet. Homokot lapátolnak zsákokba, pakolják a hajókat. Egyedül én vagyok az, aki lemegy a folyópartra és elegyedik a népekkel. Így közeli képeket tudok csinálni mindennapi életükről, munkájukról, de ez az egész csak 10perces kis szünet, lábmozgatás, pisilés, majd utána folytatjuk az utunkat.
Beszélgetésbe elegyedek gazdasági krízisről, gazdasági elméletekről, amikor az utazó társaimnak éppen van ideje 2 telefonbeszélgetés között. Hát igen más világ a pénzvilág, ott ahol a pénz nem számít, mert van. Nekem sem számít, mert annyi pénzem van, amire éppen kell és az a boldogsághoz elég. Hisz utazom. Szabad vagyok magamat illetően, de önkorlátozóan, ők pedig elvileg bírnak pénzügyi szabadsággal, de ez szintén önkorlátozott, mert munkájuk / tözsde stb rabjai.
The show must go on, és az üzleti élet nem áll meg, ha ők nyaralnak. De érdekes látni, hogy emberek 8000 km-re sem szakadnak el otthonukról, hozzák a feszültséget, a gondokat és gondolom otthon még inkább hatványozottan él ez a fölpörgetett életmód, mint most ’nyaralás ’ alatt. De minden tiszteletem neki, hogy egy csavargót befogadott a kocsijába, igaz túl sok ideje nem volt beszélgetni.
Djenne
470km Bamakótól, kvázi egész napos autózás. Estére értünk Djenne–hez ahol átkompoltunk.
Dzsenné az egyik legrégebbi település a Száhil övezetben. Területe Kr. e. 250-től lakott, de városként csak a 8. században alapították a szongájok. A történelem folyamán a Szaharát átszelő, aranyat szállító karavánok egyik fontos állomása. A 15. század végén a Szongai Birodalom része lett. Ezután fontos iszlám oktatási központ. Útitársaim luxusbungalókba fognak aludni, én pedig elvegyülök a kisvárosban.
A legolcsóbb szállás egy háztetőn van, 5 dollárért. Ezért inkább azt kihagyom és sétálok az emberek között, eszem valamit, ami szintén nem egyszerű vegetáriánusoknak. Így aztán 19 év vega életmódomon lazítok, elkezdek rászokni a halra, a sült halra. Igen, itt Afrikában embert próbáló vegetáriánusnak lenni, s az illatok győzedelmeskedtek. Habár jobb nem tudni, hogy mit szállít a Niger folyó onnan közép Afrikából, mivel táplálkoznak a halak, de a végeredmény térdre kényszerített. De ezt döntöttem, és nem bánom.
Természetesen itt is csapódnak hozzám mindenféle öncsinált ’alkalomszüli’ idegenvezető szerűségek. Azokat is meg kell győznöm, hogy egyedül szeretnék sétálni. Mivel ez a hely is látott már turistákat, ezért a pénz koldulás is bekerült a szótárukba.
Az utcán nincs világítás és így napnyugta után minden sarokban gyerekek egy fatáblával a kezükbe mormolják a Korán szavait. Igazi időutazás, régi kalandregények lapjain érzem magam, s boldog vagyok, hogy itt lehetek.
Aztán valakivel összetalálkoztam, aki 2 dollárért ígér alvóhelyet a háza tetején. Bingó. Ennyit megér a biztonságom, igaz komfort nem jár hozzá, de minden cucc a hátizsákomban, matrac, hálózsák, szúnyogháló. Kellemes hűvös volt az este, telihold, ráláttam az egész városkára, sőt a mecsetre is, szóval a panoráma mindenért kárpótolt.
Másnap még sétálok a környéken. A leghíresebb látnivalója az 1240-ben épült sár mecset, amit a franciák 1907-ben eredeti stílusban építették újjá, s 1988-tól Unesco világörökségi helyszín! Hajnalban még nem szednek belépőt, mert ugye nem számítanak külföldire, így ingyen sétálhatok belül.
Az oldalából fahusángok állnak ki, ami építésnél, s manapság az állag megőrzésnél segít. A klíma száraz sivatagi, de azért ha esik az eső, az mossa el. Ezért most cementet kevertek a sárba, s így tovább megörződik ez a szép építmény az utókornak. Remélem becsülni fogják.
A pár km-re levő folyóhídról készítek nagyon szép felvételeket a halászokról, akik kivetik a hálójukat, és így tudnak pár halat fogni.
Indulok tovább.
Sajnos ez egy turista hely, ezért elég nehéz olcsón kijutnia városból, hiszen itt is van a transport-maffia. Ahol még a hátizsákért is külön pénzt kérnek, hogy azt elvigyék, ráadásul várni is kell, hogy megteljen az autó.
Pechemre én befizettem, de aztán nem vártam ki és elkezdtem stoppolni. Így guineai voluntarik vettek föl a főútig a köv. 20 km-re. Elbuktam ugyan a taxi jegyemet, de legalább jó társaságba voltam addig is, beszéltek angolul, kicsit képbe kerültem az országot illetően.
A kompon átkéredzkedem egy másik autóba, aki abba az irányba megy mint én. Közben a kompos akart engem lehúzni és bujtogatta az autósaimat, hogy igenis kérjenek pénzt tőlem ne vigyenek el ingyen. Igen, Afrikában az önzetlen segítés egy ismeretlen fogalom, ha valamiből hasznot tudnak csinálni. Aztán rendbe tettem a fickónak a gondolatatit pár keresetlen szavammal. (Amúgy nyugodt intelligens szavakkal). Tisztáztuk, hogy nem ő az autónak a tulajdonosa és ne szóljon bele ebbe az egészbe. Pont.
Így egy új kocsival utaztam a következő 100 km-t helyiekkel Sévaré-ig. Innen lehet továbbmenni a híres Timbuktu felé, habár most lázadók tartják kezükben, így necces oda menni. Viszont már csak egy ugrás Moptiba, Dogon föld kapujához, amely egy kikötő város, fotogén hely, legalábbis az utcai élet nagyon érdekes.
A mecsete kívülről látványos, de hát ugye belülről nem izgalmasak általában, de ezen a mecseten is láthattam, hogyan konzerválják ezeket a műemlék épületeket. Az utcákon természetesen itt is homok mindenütt, de legalább itt már kövezés alatt.
Napnyugtakor a kikötőben még javába folyik a rakodás zajlik az élet. A napkorong beleúszik a csáklyázó csónakosokba meg a többi kocsit és motort mosó emberkébe, akik a szegény Niger folyót olajjal terhelik.
A belvárosba próbálok pénzt váltani, mert Bamakó kicsit rohanósra sikeredett, ott nem volt időm. Találok is egy bankot amely még nyitva, de 30 percig tart mire kiszámolják az átváltásnak az 1% át azaz a jutalékot. És ez egy bank komputerrel meg öltönyös analfabétákkal. Innen egyébként le lehet hajózni is Tomboctouig 18 dollárra sikerült lealkudnom, de 3 napig tart a hajóút.
Ma este az egyik hospitalityclubos vendéglátómat hívom fel, akinél megszállhatok. Ö egy holland idős ember aki örökbefogadott gyerekeket és most itt él Afrikában és mezőgazdasági projecteket támogat. Mindig csodáltam ezeket a fehér embereket, akik sok energiát és pénzt tesznek bele idealizmusukba.
A következő részben a Dogon földön teszek pár napos gyalogtúrát.
A képek amik kimaradtak, itt a galériában:
