Bolívia. Ha helyi népzenét hallgatnál olvasás közben akkor ide klikk.
Chiléből az Atacama sivatag felől tervezek átmenni Bolíviába a hegyeken keresztül.
Ollague határváros felé indult el a buszunk éjszaka, de már hajnali 4-re megérkeztünk. 4 ezer méter fölött súlyos mínuszok, és 4 órát várakoztunk a buszban, hogy kinyisson a határállomás. Pár villany pislákolt a távolban, földbe ásott buckalakók menedékei voltak ezek, egy földöntúli világra emlékeztetnek, amit a csillagok háborújában is láthattunk.
A környéken hatalmas vulkánok uralják a tájat. Reggel pecsétért állunk sorba, majd mindenkit leterelnek a buszról. A két ország közötti senki földjén, a fennsíki sivatagban a cudar hidegben cserélődnek ki a busz utasai. Nincs fogadóépület. Az átpakolás sokáig tart, mert van, aki még az ágymatracát is hozza, s azt próbálja a busz aljába tuszkolni. Viszlát Chile!
Innentől a maradék 230 km-t rozoga bolíviai busszal folytatjuk utunkat, szemlátomást szegényebb országba érkeztem. Kokain exportból több bevétele van az országnak, mint az összes többi legális exportból. S gondolom, azt nem utakba forgatják.
Két óra földúton döcögés után egy pici faluban állunk meg pihenni, ahol egy gyönyörű, szögletes, nádtetejű koloniális templom van a központban. Mellette a piacon színes ruhában és kalapban indiánok mérik az ételt és árulják a gyümölcsöket. Igazi élet. Utazás a múltba. Rögtön beleszeretek. Ez az én helyem, varázslatos. Nagyon várom, mit tartogat nekem Bolívia.
Uyuni – 3700 méterrel a tengerszint felett.
A buszon találkoztam backpackerekkel (hátizsákos utazók) – egy hónap után ők az elsők, akikkel beszélgetek is. Az egyiküket Argentínában rövidítették meg egy hátizsákkal, a másiknak csak a fényképezője bánta Perut. Nos igen, Dél-Amerikában keresztényi erkölccsel átitatottak az országok, de az istenfélelem kevésbé aktív, mint a muszlim országokban.
Éppen piac napra érkezünk és az egész főutcát kis sátras árusok foglalták el. Alegtöbben hagyományos indián hacukában vannak, az elmaradhatatlan kis kalappal, Andoki hideg lévén a nők vastag harisnyában, térdig érő bő szoknyában, színes felső öltözékkel, és a hátukra kötött gyerekkel árulnak.
A férfiak poncsóban, de ők már kevésbé élik múltjukat. Látunk itt órát áruló, vagy számítógéppel próbálkozó árust, miközben a zeneboltokban „szóljon hangosan az ének” típusú bolíviai slágerek festik alá a kavalkádot – hangosan.
Egyébként még gázpalackokért is sorban állnak a piacon, annak ellenére, hogy Bolívia Dél-Amerika egyik legnagyobb gáz kitermelője. Igaz ilyen magasan fa nem található, így marad a gáz, vagy a kevéssé létező áram.
Napnyugta után már nulla fok alá kerül a hőmérő higanyszála, fűtésről nem is álmodhatunk. A zuhanyzóban meleg vízre sincs sok esélyünk a szálláshelyen, mert Bolíviában a zuhanyrózsába épített elektromos vezetékkel próbálják előállítani a melegvizet – korlátozott sikerrel, de számomra nagy veszély érzettel. De győz a hideg, és próbálok a jéghideg mosakodó helyiségben a nagyon jeges, a hidegnél harmattal enyhébb vízben megmosakodni. Szerencse, hogy van hálózsákom, jól jön.
Éjjelre befagynak a vízvezetékek, s így reggelente forralt vízzel öntözik a vízcsapokat, hogy kiolvadjon belőle a jég. A helyzet elég reménytelen, várjuk a nappali felmelegedést.
Június 23-a lévén azt rebesgetik a városkában, hogy fesztivál lesz. Fáradt vagyok, fázom, de kivárom. A napforduló eseményét tüzek gyújtásával ünnepelik, mint a skandinávoknál szent Iván éjszakáján.
Sok utazó Chiléből befizet egy 3 napos jeepes túrára, s akkor útba ejtik az Uyuni só sivatagot, de nekem erre nincs pénzem, így próbálok innen leszervezni egy 1-2 napos túrát.
Salar de Uyuni – a só sivatag
Végül egynapos kirándulásra nevezek be, hogy megnézzem a környék természeti csodáját, a világ legnagyobb só sivatagját, mely 12 ezer km2, és 4 ezer méter magasan van a tengerszint felett. Több méter vastag só réteg van a rég kiszáradt tó medrében. Kis zenét hallgass közben.
Már az inkák idejében is termelték és szállították a sót a birodalom központjába. Az egyik híres inka trail (út) is innét indul Matchu Pichu, a birodalom központja felé.
A közelben vannak ezüstbányák is, s ennek köszönhetően már a 19. sz.-ban megépült a vasút. A 60-as években kiselejtezett vonatcsodákat, gőzmozdonyokat pillanthatjuk meg a város közelében lévő vasút temetőben.
Utána egy só szárító faluba megyünk, ahol zsákolják is a sót. Itt a rideg fennsíkon más megélhetési forrásuk nincsen az indiánoknak.
De senki nem dolgozik amikor mi ott vagyunk, mert a tegnapi ünnep során állítólag nagyon berúgtak. Munkájuk nyomát csak a sivatagban korábban felhalmozott só kupacok jelezik.
A tó közepénél egy sóból készült hotelnél állunk meg, ahol egy magyar zászló is lengedezik. Erről bővebben Nagy Bendegúz blogját olvassátok.
Ennek a szállónak a létrehozásában magyarok is részt vettek – tudtam meg idegenvezetőnktől.
Isla del Pescadó
A nap fénypontja. Száraz évszaknak köszönhetően egy kiszáradt tó közepén levő szigethez érünk. A nap csillog a végtelen sómezőkön, de a hideggel kombinálva hómezőnek érzékelem.
A sziget arról nevezetes, hogy több ezer kaktusz ágaskodik az ég felé és a legidősebb 12 méter magas és 1200 éves!! Itt a video róla. Kaktuszból készültek a kukák. Csupa csend, néha egy madár röppen a magasba. Kaptunk szabadidőt is kóborolni, én bejártam a szigetecskét, nagyon fotogén volt.
Esős évszakban, amikor vízben áll a sivatag, tükörként működik a tó, mert a fehér meder visszatükrözi a napfényt. A napsütés ellenére itt 3600 m-en tengerszint felett, nappal is pulóvert kell viselni, éjszaka pedig az összes nadrág, sapka és pulóver is kevés rajtam.
Miután visszaérünk Uyuniba, este a buszállomásnál láttam egy fesztivált hirdető plakátot, ami másnap kezdődik Potosiban, ezért úgy döntök, hogy másnap elindulok oda, mely csupán 200 km.
Itt a linkje a bolíviai utamnak: https://goo.gl/maps/PeSUyYNMJzaoBKAE6
Potosi szintén egy hegyi város, az eldorádó volt, ami a Spanyol birodalmat látta el nemesfémekkel.
Ötezres hágókon megyünk keresztül és ismételten megdöbbenek, hogy milyen kietlen és lehetetlen helyeken képesek lakni emberek. A 2. rész folytatás is itt.
