Chile – Az új világ

Chile – az új-világ… 2005 február

Ausztraliából repültem át Chilébe. Aucklandban volt az átszállás.. várom a gépet, de csak nem látom kiírva.. megkérdem az infopultnál, hogy akkor miért nincs kiírva. Nézi, és kiderült, hogy az csak heti 2x repül, és az holnap lesz. Hoppá, meglepő fordulat.  De nem kell pánikolni, egy gyakorlott utazónál mindig vannak készletek, cuccok, így simán eldekkolok a transzferben 1 napot, mert vízumért nem fizetnék jó szívvel. 

Így el kellett töltenem 28 órát a reptéren. A reptéren csavargok, nézelődök. A fotóboltban nem értenek a fényképezőgéphez, elemük sincs, hogy kipróbálják a gépeket, a kézikönyvet nem nyitják ki, mert be van csomagolva. Lehet nem néztem ki komoly vásárlónak?

Este 11-kor egy csomó süteménnyel gazdagodom, mert egy maori lány a büfében selejtezett számomra a büfé zárásakor. A kápolna az egyetlen nyugodtabb hely a reptéren, mert csak néha tér be valaki, felkapcsolja az összes lámpát, majd fél percet imádkozik és elmegy. (Természetesen csak vakító lámpák sokasága alatt tudnak imádkozni,

hogy Isten mindenképp lássa buzgalmukat, s kimenetkor mindig elfelejtik lekapcsolni. Számla a reptéré.)
Végre eltelt az idő, délután 5-kor indulna a gép, de Chile-i légitársaság nem kapkodja el a dolgot,  csak 1 órás késéssel szállhatunk be. Szóltam vegetáriánus étel ügyben, de persze mégsem kapok, ezt már megszoktam.  Jót röhögtem, hogy a chilei légitársaság plédjei lopás gátlóval van felszerelve, mi lehet ott Dél-Amerikába.  Rajzfilmen mutatják be a biztonsági ismereteket, ez jópofa volt. Szerencsére kapunk szemellenzőt és füldugót, s a pirosba öltözött életteli stewardessek próbálják serkenteni

vérkeringésünket (a fiukét) és ellentételezni a társaság egyéb hiányosságait és hanyagságait. Korrekt TV-s, videós programok és még telefonálni is lehet a gépről (persze pénzért). Egy kedves chilei hölgy mellé kerülök, aki 10 évig gyűjtött erre az útra AU-ban, hogy viszontlássa rég nem látott rokonait. Leszálláskor az Andok által körülvett völgyben landolunk az El condor pasa zenéjére. Stílusos. Megérkeztem Dél- Amerikába!!  Útvonalam itt.

Santiago de Chile

Megérkeztem a fővárosba, veszélyes landolás, mert a főváros sok ezres hegyek közé beékelve,  így egy nagy szmog katlan is egyben. Vízum nem kell, csak pecsétet kapok útlevélbe, mint egy civilizált ország állampolgárához illik. Terminálból kilépéskor nem rohamoznak meg a taxisok, kulturált sokkmentes érkezés. A hegyen levő szent szobra körbebástyázva telefontornyokkal, mégsem középkorba érkeztem.
Hajnalban házmesterek söpörgetnek, kockaköves széles utak, versengő buszok sokasága előzgeti egymást. Topisok (szegényesen öltözöttek) az emberek, öreg hajtáspajtások kezdik a napjukat. Próbálnak nyugatiasodni: van már kerékpárútjuk, de még nem konzisztens, mert

gyakran egy 2×5 sávos útba torkollanak, ahonnan nincs tovább. Onnét a versengő buszoké a terep, ahol három sáv a buszoknak van elkerítve.

Jórészt 3-4 emeletes panelokból épült a város, gyakran ötletes graffitik a szürke falakon, és a rendszerváltásunk utáni időt idéző építkezések mindenfele. Lovaskocsik járják a széles utak – elég kontrasztos jelen való.

Sok boltban háromszor, de minimum kétszer kell sorban állni, ha vásárolni akarok, mert kiállítanak egy számlát, amit a pénztárnál kifizetnek, ott lepecsételik, majd egy másik eladónál felvehetik az árut. Tisztára mint a szovjet időkben ami még a 80-as években is dívott.
A városban még sok kis üzlet van, kicsit külső Józsefvárost idézve fel bennem a 90-es évek elején. Benne szorgos kezek, gumijavító, rugó és tömítő árus, szabó, mosodás, rövidáru, elektromos bolt és pékség. Sok a játékterem és megfigyeltem,

a WC mindenhol fizetős. Az utcákon mindenhol nyüzsi, tele a metró. A szupermarketek mintegy katonai létesítmény, egyenruhások tömege áll éberen.

A múltidézés hangulat képei, az alkalmi árusok, és tényleg él még a cipőpucoló intézménye, sőt megjelentek a riksák is. Az árusok kétkerekű taligán tolják zöldségeiket. A szociológiai diverzitáshoz a kukázó idősek is hozzátartoznak.

A falakon aktuális popsztárok plakátja, vagy Jézus dicsőségét hirdető graffitik keverednek. A templomtéren (főtér) pedig s festők adják az

alapszínt, az egyébként szürke moszkvai

hangulatot adó városban. Az utcán csókolózó, kézen fogva sétáló párok emlékeztetnek moszkvai fiatalságomra.

Délelőtt a központban tüntetés Pinochet ellen, illetve diákok a tandíj bevezetése ellen. A kormány megunta, hogy a diákok nem fizetik vissza a diákhitelt, így most piaci alapokra helyezték az oktatást, amelyet nem akar elfogadni a diákság.

Délután az utcai performerek veszik át a belvárost: bábuval táncoló előadók, pantomimes utánozza a járókelőket, van, aki beszédével köti le a sétálók figyelmét, és vannak, akik rögtönzött

táncbemutatót tartanak, és a fő attrakció a hagyományos forgó dobosok kintornával kísérve. Lényeg, hogy hangos, mozgalmas és színes legyen. Nem a mozdulat-művészeké a jövő. Dinamika, zaj kell a figyelem megragadásához, ebben a nyüzsgő városrészben.
A piac élő központ, kiabáló árusok sokasága, illetve kacat és mozgóárusok próbálnak túladni műanyag babákon, TV antennákon és még ki tudja mi minden kacaton.

A buszok alternatívája a collectivo /taxi/, mely 4 utas megléte estén indul el.
2004- évig tilos volt a hivatalos válás, de persze

mindig voltak kiskapuk.
Gáz áruló autó kolompolással jelzi érkezését. /de jó hogy nem a family porst idegesítő dallamát használják /
Kellemes kisvendéglős kerületet is felfedeztem véletlenül, merészen színesre festett házakkal.

A város közepén a Cerro Santa Lucia (hegye) dombtetőről körbe lehet látni a 6 milliós megapoliszra, melyet egybefüggő szmog réteg takar. Körben az Andok csúcsai, mely tiszta időben impozáns látványt nyújt.

Elvetődtem random sétálgatásaim alatt egy fogyatékos kórházba, ahol a sportpályán éppen

tolókocsisok gyakorolnak és akadályversenyt rendeznek. A végén a legügyesebb tolókocsis srác teniszezhetett az edzővel. Majd leesett az állam, hogy tolókocsival hogy megizzasztotta éplábú edző embertársát. Lenyűgöző volt látni azt az életkedvet és ügyességet ahogy fogadta a szervákat és szetteket nyert. Jó volt látni önfeledt nevetésüket, mosolyukat, amely megerősített abban, hogy így is lehetnek boldogok az emberek.

Mogorva rendőrök lepik el a város minden részét, megadva egy múltat idéző alaphangulatot. A diktatúra szaga máig érződik, de javukra legyen írva, hogy állítólag nem korruptak. (A

népességhez viszonyítva Chilében a legmagasabb az egyenruhások száma.) A házakat fegyveres őrök és magas kerítések őrzik. Május végén még mindig hideg van.

Kontrasztként Che Guevara pólós, lángoló szemű forradalmár fiatalok, alternatív kocsmák sokasága minimál graffitis enteriőrrel. Élénk az éjszakai élet, fiatalok söröznek, politizálnak, korai 90-es évek hangulata. De jó is ezt újra átélnem. 

Valparaiso.

Nagy nehezen sikerül elstoppolnom Valparaisoig, Santiagotól két órányira van busszal, a Csendes Óceán partján elterülő nyüzsgő üdülőváros. Ez Chile turisztikai büszkesége, ahova a smogos fővárosból kiruccannak a hosszas hideg szürke napok után. Végre engem is napsütés fogad.

A kikötői sétány felejthető, mert igazán értenek a romantikus helyek elhidegítéséhez. Minden lepusztult, a 70-es éveket időző, de mégis Chile tudatában ez a mintaváros. Erre büszkék mindenhol. No 1 turista célpont, turisták nélkül. Tény, hogy a szürke szmogos Santiágó után ez egy felüdülés. A város sármja a század eleji fából készült siklók, melyek felvisznek a hegyoldalra.

A főtéren egy katonai emlékmű magasodik, fegyveres őrökkel ugyebár, – a múltat eltörölni nem lehet. A város legizgalmasabb része a hegyoldal, színes házakkal, kávézókkal, mediterrán hangulatot próbálnak idevarázsolni, de még kell nekik 10 év, hogy a lepusztultságból kikupálódjanak.
A börtön – mára a kortárs művészek telephelyeként szolgál. Korábban sok politikai fogolynak adott helyet és az egyik úgy szökött meg, hogy a szembelévő bordélyházban megszervezte, hogy nyitott ablak mellett bujálkodjanak a prostituáltak. Így az összes őr

kukkolással volt elfoglalva, így észrevétlenül leléphettek a kor politikai elitéltjei.
Látszik, hogy a fiatalok kreatívak, díszítik, festik, dekorálják portáik környékét Ennyi előnye a diktatúráknak, hogy kreatívvá, érdeklődővé teszik a fiatalokat, mivel direkt módon nem fejezhetik ki magukat, megtanulnak szimbólumokban, elvontan gondolkodni, sorok között olvasni és dekódolni. A mai Európaiakból már kivész ez a képesség, a jólét és szabadság kikoptatja az erre való készség igényét.

Este kocsmázó egyetemistákkal kezdek beszélgetni. Egyikük irodalmár, aki nagyon büszke országuk rejtett költői kincseikre, melyek Nobel díjasaiknál (P. Neruda, és Gabriel Mistral) is jobbak. A másik srác filozófus, német gyökerekkel, aki büszke a chilei filozófusokra, de elégedetlen országával abban, hogy a chileiek pontatlanok és nem effektíven dolgoznak. A filozófáló este után meg is hívnak magukhoz, így megoldódik a szállás kérdése, nem kell csöveznem a városban.

Este náluk alhatok, cserébe egy lecsóval gazdagítom ottlétemet, hogy én is megmerítsem őket a magyakr kultúrában. Ízlett nekik.

Másnap mentem tovább. Valparaisoval egybenőve van Vina del Mar, s meglepő módon nem a fővárosban található az ország parlamentje, hanem itt a tengerparton, mely egy rusnya betonkolosszus. Itt bukkanok egy Kovacs autókereskedésre, s a bejáraton magyar címer jelzi, ő itt a konzul is egyben. Beszélek vele, ha már erre vetett a sors. Itt született magyar, s rajta kívül kb. 300-an élnek a városban magyar eredettel.
A Vina del Mar egy nagy bevásárló-város, miközben beach resortnak hirdetik. A kiszáradt folyómederben parkolókat és utat nyitottak

gépjárműveknek. Tengere a déli áramlatok miatt hideg, a partja sem a fürdőzésről szól, de van kaszinója, vára, bár utóbbiak nem látogathatók. 

Este a városból kimenet megismerkedtem egy éppen záró boltossal, aki elhívott családjához, ott aludhattam. Valaha hajós volt, most hentesboltot nyitott feleségével. Egyszerűen étkeznek, élnek, csurgó WC mutat a múlt felé ismételten.

Megunva a hidegeket, elindulok stoppal Észak felé. Először egy ír fiatalember vesz fel a feleségével, akik éppen földbirtokot néznek a környéken, mert bővítenék farmjukat. A legtöbb középfarm a legmodernebb technológiával dolgozik, s jórészt

európai piacra dolgoznak, így amikor tél van Eu-ban, tudnak kurrens primör árukat szállítani. Csöpögtetős locsolás technika, ugyanazon a csövön keresztül juttatják a tápszert és a vizet a talajba. Bizony Mo. le van még maradva.

A környéken viszont egy idős ember lóval szánt, cáfolva Chile modern mezőgazdaságába vetett hitemet. De Dél-Amerika a kontrasztok országa, így meglepődni felesleges lenne.

Rengeteg egyirányú utca a városokban, zöld parkokból is van elég a város közepén és mindegyiket Plaza de Armas-nak nevezik.

Chilében szeretnek kereszteket telepítenek a hegytetőkre, az utak mentén mindenütt keresztek, kápolnák virágokkal. Amint elhaladnak mellette, rögtön keresztet vetnek. Szabálybetartók, a főúton értelmetlenül elhelyezett stoptáblák láttán is megállnak.

A közelben süteményárusok lebegtetik fehér zászlóikat, hogy megállásra bírják az éhes pilótákat, de nem sok sikerrel. A forgalom minimális, mert jórészt kamionok és buszok oldják meg a közlekedést, magán járművek alig vannak. Benzinkút 100-200 km-ként van a Pánamerikai országúton. Estére az út szélén ragadok, ott terítem le hálózsákomat és kis matracomat. Nyugi van.

La Serena

Másnap tovább indulok, láthatóan a stoppolás nem fog könnyen menni.  Végül egy kamionos visz

tovább La Serenáig. Erre már sivatagosodik a táj, egyre lakatlanabb, sziklás part és magas hegyek között cammogunk. Egy servas-os családnál lakom, ahol a pszichológus feleség családja Pinochet diktatúrája alatt menekült el és élt Venezuelában, majd 5 évvel ezelőtt tért vissza ide. Érdekes, hogy még az üldözött családok is elismerik, hogy a diktatúra alatt a liberális gazdaságpolitikának köszönhetően az ország Dél-Amerika legstabilabb és leggazdagabb országává vált, így nem csoda, hogy a felelősségre vonás elmaradozik. De egy baj van Chile gazdaságával, hogy nagyon 1 lábon áll. Nyersanyagokat

bányásznak, főleg a réz domináns a gazdaságban, ami a gdp 25%-t teszi ki.

Pinochet megítélése politikai tettei ellenére ma is kedvező, mert gazdasági téren liberális gazdaságpolitikával talpra állította, és biztos pályára állította az ország gazdaságát. Hivatalosan 4 ezer, de valójában 20-30 ezer ember tűnt el a diktatúra alatt.

La Serena – Érdekes, hogy a főtér környékén nem kávéházak, hanem bankok vannak. Notórius park tisztogatások mindenhol, miközben az egész város hangulata inkább egy 80-as évek béli lerobbant

szlovákiai kisvárost idézett. Épül, szépül egész Chile, kíváncsi leszek, hogy fog 20 év múlva kinézni..

Coquinbo – egybenőve La Serenával, halász-város melynek közepén egy mecsetet építettek. A hegy tetején egy hatalmas betonkereszt, lerobban, koszos külsejű kis városka. Innen teszek egy kis kitérőt, hogy megismerjem Chilének egyik leghíresebb bortermő vidékét

Pisco Elqui völgy
A legmodernebb technikával felszerelt gazdaságok,

miközben a faluban agyagházak idézik a múltat. Megáll az idő. Kutyák, unatkozó gyerekek a faluban. Földutak, éttermek, árusok. Nagyszerű kilátás a csupasz meredek hegyoldalak aljában virágzó zöldség, gyümölcs farmokra. Itt van az ország szőlő, és szesz iparának központja, ahol a rideg sivatagi környezetből paradicsomot vásároltak. Este egy állatorvos vesz fel. Megállunk a közeli duzzasztóműnél, ahol a kispatakból tengert csinálnak. Itt várjuk meg a naplementét. Ebben a térségben sok csillagászati obszervatórium található, mert egész évben csillagos égbolt van.

Másnap tovább stoppolok É-ra Antofagastáig. 12

óras út É-nak és egyetlen látványosság útközben a 15 m-es emberkéz szobor, mely kiemelkedik a sivatagból. Maga Antofagasta egy piszkos gyárváros és a cementgyárak állandó zajjal és porral lepik el a környéket.

A következő stoppom már a hegyek felé visz. Egy vízügyes fiatalemberrel utazok tovább, aki elmondja, hogy a helyi víz nagy-mennyiségű arzént tartalmaz. Sebaj, gondoltam, régen a királyokat úgy védték a mérgezés ellen, hogy hozzászoktatták a szervezetüket a méreghez.

Útközben megálltunk egy kacatmúzeumnál ahol az utóbbi 80 év használhatatlan emlékei gyűltek fel. /gramofon, üvegek, ruhák, és fizetési zsetonok, mert akkoriban nem pénzt kaptak a bányászok./ Útközben a sivatag közepén megálltunk egy temetőnél, aminek a különlegessége az, hogy semmilyen településhez nem kötődött. Csak a sivatag közepén egy temető.

Az Atacama sivatag a világ legszárazabb sivatagja, 1000km hosszú és 160 km széles, az óceán és az Andok között. voltak olyan időszakok, amikor itt 40 évig egyáltalán nem esett eső. Az Atacama 15 millió éves, és 50-szer szárazabb, mint a kaliforniai Halál-völgy. Annyira száraz, hogy a 6800 m-re is felemelkedő hegyek teljesen gleccsermentesek. 

Innen indulok fel az Andok-ba, s a legmegdöbbentőbb az, hogy szinte kanyarok nélkül jutottunk fel Calamáig, 2400 m. magasra. Furcsa érzés, de itt kezdődnek majd az igazi kalandok.

Calama 
A bányász városka drágább, mint Chile bármely pontja, mert a bázisát az a 7 ezer ember alkotja, aki a közeli rézbányában dolgozik, átlagosan 2 ezer dollárért havonta (2003). Nagy mall-ok (plázák) nőnek ki a városban. Prostituáltakkal, net helyekkel, éttermekkel, nagy forgalommal működik a város itt a sivatag közepén 2300 m-el a tengerszint felett. Nappal kellemes idő, estére lehűl 10 C-ig.
Itt található Chuquicamata  a világ legnagyobb nyitott, külszíni művelésű rézbányája a codelco állami cég üzemeltetésében.

Útközben megállok egy óriás játék villanydömpernél. 3 millió dollár/darab a gép ára. Ebből 100 db. dolgozik a bányában!! 3600 lóerős, 5,5 inch(14 cm) egy henger, és 2 liter üzemanyagot fogyaszt percenként, amit villamos áram termelésére fordít. Egy kereke 4 méter,  30 ezer dollár, melyet 4-6 havonta cserélni kell, s melynek a feléig érek és tövében

törpének érzem magam. 100 ilyen dömper dolgozik a rézbányában, amelynek munkagödre 3 km x 4,5 km. Mélysége 870 méter. 17 km.-t kanyarog felfelé a gödör aljából a dömper mire felér, amelyet 45 perc alatt tesz meg. Naponta egy Gellért hegynyi követ termelnek ki és 3.1 tonna kőből lesz 10 kg réz. Itt van a világ legnagyobb markológépe, mely 450 tonna és 12 millió dollárt ér. A munka jól szervezett, hiszen 1 perc munkakiesés 8000 dollár veszteséget okoz a cégnek.
A bánya 1915 óta működik, és 3,4 milliárd profitot termelve évenként és így a GDP-nek 4 %-át adja, de a profit 10 %-a a hadseregek megy ma is. A világ rézkészletének 20 %-át birtokolja a Codelco cég. (www.codelco.cl)
Chuquicamata a bánya melletti város, mely hamarosan szellemvárossá lesz, folyamatosan költöztetik ki az embereket Calamába a szilikózis veszélye miatt, mert minden reggel a szél arra fújja a bányából felcsapódó veszélyes port. De legalább rájöttek.

A bányától visszafelé stoppolva egy munkás vesz fel (Aldo), aki geológiai méréseket végez, és mint kiderült, valaha filozófiát tanult. Meghív házába és a hétvégén együtt megyünk gyerekeivel a világ 3 legaktívabb gejzír mezőjéhez, amely nem mellesleg 4300 méteren a világ legmagasabb gejzírje.

El Tatio gejzír

1800 km-re található a fővárostól, 121 km-re Calama-tól, ahol 85 fokos víz párája szökik a magasba, miután a magmával találkozott a hideg víz. Reggel 4.30-kor indulunk, hogy napfelkeltére

odaérjünk, mert csak akkor látszik szépen a – 10 fokban a forró víz párája, amely nagyon fotogén. Száguldunk a jeepjével, fröccsen rá por. Egy óvatlan pillanatban az ablakspriccelővel rápermeteztünk az ablakra, és a folyadék azonnal ráfagyott az ablakra. Nem kis gondot okozott az eltávolítása. Ilyen magasságban -10 fok körüli a hőmérséklet, de cserébe  kristálytiszta az égbolt.

Napfelkelte, a bugyborékoló forró vízfelületek szélén már a víz meg is fagyott. Ilyen magasan még sohasem voltam! A környéken találkoztam

először vikunya-kal, akik a llámák (jama) vad változatai. Édesek, békésen legelésznek, igaz közel nem férkőzöm hozzájuk, de jó nézni ahogy kecses testük beleolvad a rigid, kietlen pusztába. Nagy ajándék volt látni őket. Utána fürdünk az egyik buzgár táplálta tavacskában, kellemes ahogy felenged elfagyott lábam a meleg vízben, hiszen ide is csak szandálban jöttem, hisz súly optimalizás miatt nem viszek cipőt útjaimra..

Ahogy a Nap egyre feljebb kúszik az égen és melegszik a levegő, ezzel arányosan eltűnnek a gejzír gőzei, de marad a kristálytiszta vulkáni hegyek látványa körülöttem, fürdőzünk, és én csak

ámulok a magasodó, 5 ezer méteres hegyek látványán. Visszafelé megálltunk még pár hegyi faluban, majd visszatérünk a civilizációba.

Másnap délután elindulunk a Calama melletti Puritama termál forrásához, mely 3500 m. magasan fekszik. Felveszünk stopposokat is, s mit ad isten, egyikük filozófiát tanult, mint én. Mivel most éppen sztrájk van az egyetemeken, ráérnek utazni. Aldo, a vendéglátóm ismeri a környéket és a hőforrásoknak egy eldugott helyére megyünk, ott fürdőzünk. Már délután 3-kor árnyékban vagyunk, így a vízből kijőve vacogtató hideget érzünk. A meleg patakban a vízesés alatt

masszíroztatjuk magunkat. A környező hegyoldalakon Pejot kaktuszok nőnek, mely gyökerét az indiánok szertartásaikon használtak, halluciogén hatása miatt. Itt a hegyoldalban láttam először csincsillát a természetben.

San Pedro de Atacama. Atacama sivatag

Calamából egy helyi vámost stoppolok, aki az argentin határhoz ment szolgálatba. Hibás térképeknek köszönhetően egy fél napot ülök a 2700 m magas sivatag közepén, mert rossz kereszteződésbél tett ki és erre naponta csak

pár autó közlekedik, annak ellenére, hogy egy kitűnő aszfaltút vezet a határig. Egy gyönyörű 4 ezer km/2 -es völgyben vagyok, köröttem 6 ezer méteres vulkánok tornyosodnak.

Délután már feladom hogy a Laguna Chaxa felé eljussak, stoppolnék vissza San Pedro-ig, amikor az autós mondja, jó helyen vagyok, de kicsit korábban volt az elágazás. Elvitt odáig. Így újra nekivágok. Eső errefelé nincsen, de a hegyekből néha jön víz, mely felhalmozódik ebben a tóban, melynek különlegessége, hogy teljesen sós. A kőből kimosott ásványok kicsapódnak a párolgás során, gyakorlatilag sókövekké vált a tó környéke,

mely jelen állapotában csak a közepén tartalmaz vizet, de ez épp elég, hogy flamingókkal teljék meg a környék. Impozáns.

Az estémet 2600 m. magasan lévő piciny Tocanó faluban töltöm, ahol a hegyek közé lebukó nap gyönyörű színekkel tölti meg a temetőt, sivatagot. Sivatagba menetelő katonák idézik fel Rejtő Jenő történeteit s az egész olyan mesebeli érzés.
A falu temploma 1750, gyarmati templomokhoz hasonlóan agyagból készült és különálló harangtornya van. A templomból hangfalakon szól a zene a főtér felé, és legnagyobb meglepetésemre

apácák vezetik a szertartást. Igaz, csak 8 hívő vesz részt a szertartáson.
Mivel szállást nem találok, ezért az apácáknál rákérdezek, hogy tudnának-e szállást ajánlani. Egy kis tanakodás után ajánlják az egyik asszonyt, aki felajánlja vendégházát, így az esti 5 Celsiuszt már falakon belül vészelem át.
Reegel együtt reggelizek az apácákkal a templomban, s búcsúzóul kapok egy fotót a főnökükről. Kedves.

San Pedro – a környék volt a központja az Atacama-i kultúrának az inkák előtti időben, amely egy kis oázist teremtett ezen a végtelen

kősivatagon. A múzeumban a fő attrakció a korsóban zsugor- temetett indián, de mint a dél-amerikai múzeumok többségében itt sem jutunk sok információhoz angolul. Érdekes, hogy ezt a múzeumot egy belga jezsuita misszionárius alapította. A falu temploma 1641-ben épült agyagból és a tetőszerkezetét szög nélkül állították össze.

Valle de Luna.

Elsétálok a sivatagon keresztül a 15 km-re lévő kihalt völgybe. Köves táj, hegyek, és egy hatalmas homokdűne, kicsit Kappadokiát idézi. Itt futottam össze egy holland fiatalemberrel, aki elmesélte,

hogyan rabolták el egy taxival Peruban és égették a lábujját a pin kódért.

Következő állomásom Bolivia lesz, a hegyekben megyek át a határon.

Vándorboy