Az első részben megérkeztem Kubába, leírtam a rendszert első blikkre. Most jön a stoppolás. Már 5 napja itt vagyok, aklimatizálódtam, ideje felkerekedni.
Hogyan szerezzünk buszra vonatra jegyet? Kis reménnyel.
2006 November 27. Próbálok vonatjegyet szerezni, de ez egy hatalmas mizéria és ráadásul harmincszoros áron!!! árulnak a külföldieknek fapados járatokra jegyet. Még hálókocsi sincsen egy egész éjszakás kalandra ennyi pénzért. Viszont a váróban összeismerkedtem egy ellenzéki sráccal, aki megpróbált segíteni, hogy vesz nekem helyi jegyet. Viszont ez sem olyan egyszerű, mert 3x is csekkolják, mert sok emberük és idejük van erre.
Hiába vesszük meg előre a jegyet (helyben esélytelen mert nem lesz hely), amikor becsekkolunk, akkor még egyszer sorba kell állni azért, hogy konfirmáljuk a jegyünket, és utána, amikor beengednek a pályaudvar területén belülre, akkor ismét ellenőrzik a jegyeket. Tehát valószínűleg elég hamar kibukna, hogy nem beszélek spanyolul olyan jól, hogy átmenjek.
A fiú belső migránsnak nevezte magát. A jogi egyetemről rúgták ki – elmondása szerint – a politikai nézete miatt. Egy ifjúsági szervezetet irányít manapság, de gyakran jönnek hozzá a rendőrök és elkobozzák tőlük a számítógépeket. Persze, papírt nem adnak róla, kvázi elrabolják tőlük. Hát így működik az állam, ahogy ezt a vezetőktől is tanulták a káderek: elvenni attól akinek van. Csak ezzel nem lehet egy államot hosszú távon fenntartani, ahogy ezt Kuba pusztuló jelene mutatja is.
Jogvédő szervezetekkel állnak kapcsolatban, hogy tájékoztassa őket a kubai helyzetről. Egy-két havonta jut internethez az USA követségen is, de sok e-mailje így is eltűnik állítólag. Az utcai internetezéshez pedig nincsen pénze, mert netkávézó körülbelül 6 dollár/ óra és iszonyú lassú, ráadásul csak azok használhatják, akiknek van útlevelük. No és persze azoknak van útlevelük, akik lojálisak a rendszerhez.
A vicc, hogy még ez sem jelenti azt, hogy elhagyhatják az országot, mert útlevélhez kell egy fehér űrlapocska, amit lepecsételnek, és csak utána mehetnek ezzel együtt külföldre. Amerikai vízum sem gond megkapni, csak néhány napos sorban állásra kell számítani a vállalkozóknak, habár abban itt mindenkinek van gyakorlata.
Politikai fogolyként 2006-ban kb. 300-an vannak börtönben, mert nemzetközi nyomásra a legtöbbjüket hazaengedték. Persze az újságokban nagy publicitást kap, hogyha ellenzéki összeesküvést leplez le a kormány, de általában a kiengedésüket már titokban ejtik meg. Lényeg, hogy az elrettentés meglegyen és az embereknek az eszükbe se jusson a kormány ellen lázadni. És a nép nem is lázad. Tűr.
Persze a szervezetüket folyamatosan ellenőrzik, gyakran házi őrizetben vannak, tulajdonképpen csendben működhetnek, csak nyilvánosan nem szabad megszólalniuk a rendszer ellen. A 80-as évek kelet-európai „puha diktatúrája” köszön vissza.
Ugyanez vonatkozik a népre is: szabadon beszélhetnek otthon, viszont ha kilépnek az utcára, akkor a spionok tömege veszik körül őket és rögtön ’deportálhatják’ őket a börtönbe.
Délután ezzel a sráccal elmentem a Szépművészeti Múzeumba. Vele sikerült kicselezni a múzeumi őröket, így helyi pénzért tudtam bejutni. A kubai művészet festményei elég jók, látszik, hogy élt ez a nemzet, alkotott, volt kulturális élete és az igény ma is megvan erre, de nem olyan könnyű nyilvánosságra és elismerésre kerülniük. Főleg akkor, ha indexre kerültek. Ennek nem csak ideológiai okai lehettek, hanem például az is, ha valaki homoszexuális.
S mint tudjuk, ők érzékenyebbek és fogékonyak a művészetekre is. Aztán már hiába házasodik meg, lesz gyereke, soha nem térhet vissza a kulturális közegébe. Például egy színházi rendező nem csak a rendezéstől lett eltiltva, de még színházba se tehette be a lábát évtizedekig, azért, mert homoszexuális volt.
Volt egy művészektől induló kezdeményezés, akik az értelmiségiek csoportjával együtt reformokat kezdeményeztek szigorúan az alkotmány keretein belül. Erre válaszul a hivatali gépezet ellenaláírásgyűjtést szervezett ellenük, és hogyha azt valaki nem írta alá, azoknak a sorsa is megpecsételődött. Viszont ebből az USA azt a következtetést vonta le, hogy azok, akik aláírták az „ellen papírt”, azok Fidelt támogatják, tehát azoknak nem adnak USA vízumot.
A huszonkettes csapdája, mert aki kormánykritikus az meg nem utazhat ha nincs fehér papírja. Tehát bármit teszel, vesztes leszel. Úgysem utazhatsz. Marad Kuba és a lojalitás. Ezért nem jó diktatúrákban élni, mert ezekkel kell majd szembesülni. Az egyéb emberi jogokról, mint szólás-, gyülekezés szabadsága, meg ne is essék szó. Hisz gyülekezni csak ünnepelni, táncolni, meg Fidelt hallgatni lehet.
November 28.
Az utóbbi két napban egy másik srácnál laktam, itt is konspirálni kellett, mert ugye külföldit laktatni veszélyes. Viszont vállalták. Ideológus értelmiségi család, egyszerű körülmények között élnek, a víz is csak minden második nap folyik a telepen. Többnyire a várost fedezem fel napközben, sok zene az éttermekben. Konvertibilis peso-ért.
Vidékre utazásom.
Reggel csúcsidőben elindulni hiba volt. Csak a harmadik buszra fértem föl, így két órát kellett várnom ahhoz, hogy eljussak a belvárosba, de sebaj. Vagyis dehogy, az a baj, hogy így lekéstem a találkozót Ilianaval, ezért egyedül utaztam tovább, mert ugye Kubában nincs mobil telefon, vagy bármi promt kommunikáció, csak a jó öreg 70-es évek: amit korábban megbeszéltél, ahhoz tartsd magad.
Így most egy egész más utazás bontakozik majd ki, hiszen spanyolul elég szegényesen tudok.
Viszont így nagyon sok interakció lehet közvetlenül az emberekkel, főleg ha stoppolok.
Útvonalam: https://goo.gl/maps/RFXxEmi2MdWRmxmGA
Hogyan lett az útból Stoppolás Kubában?
Szóval, indulás vidékre. Ugye azt tudjuk Kubáról, hogy a stoppolás az államilag szervezett műfaj. Ki kell vergődni a fővárosból másfél -2 óra alatt a perifériához. Se gps, se mobil, csak a kulcsszavak és pár papír térkép alapján.
A város határán ott áll egy egyenruhába öltözött fiatal, akinek az a munkája, hogy a gyér forgalmú autópályán leállítja az állami rendszámmal rendelkező gépjárműveket és feltölti olyan emberekkel, akik ugyanabba az irányba haladnak. Ez az elmélet.
De hogy működik a gyakorlatban?
Egyébként a hivatalos stoppolás sem ingyenes, mert ott is kell váltani egy sorszámot, amit három peso-ért árulnak. És ha megáll valaki, akkor sorszám szerint szólítják az embereket.
Megállítják nekünk a gépjárművet vagy teherautót, az emberek beszállnak, mondjuk a teherautó puttonyába. A teherautó elindul és „kábé” pár kilométer után megáll és közli az emberekkel, hogy bizony ő mégsem oda megy, hanem valahol máshol van dolga, szálljanak le! Természetesen nagy veszekedés, vitatkozás, s nyilván, hogyha fizettek a ticketért, majd ezek után veri át a sofőr az embereket ezzel a lefordulós trükkel, akkor nagy felháborodást kelt, de hát nincs mit tenni, mindenki leszáll.
Mit csinál a teherautó? Elfordul, és úgy egy öt perc múlva visszajön. Az emberek, ugye akik ott ragadtak az autósztráda kereszteződésében a pusztában, mit tehetnek? Stoppolnak és próbálnak tovább jutni. És mit ad isten, ugyanaz a teherautó megáll nekik, amelyik kidobott minket. Viszont most már ő dirigál, s mondja meg, hogy mennyiért viszi el ugyanazokat az embereket. Na ilyen a kommunizmus vagy a szemenszedett diktatúrák, semmi sem igaz amit mondanak, semmi nem úgy működik, ahogy azt propagálják. Állítólag jó egészségügyük van. Ezek után te mit gondolsz?
Páran a hoppon maradt utasok közül, nem akartuk ezt a kényszer lehetőséget. Egy korábban kivándorolt emberkével stoppoltam tovább, aki Amerikába emigrált, segítőkész, és beszél angolul. Megtanultam, hogy a leghatékonyabb módja a stoppolásnak, hogy a kezünkbe veszünk egy köteg pénzt és azt lobogtatjuk meg a gépjárművek előtt.
Na, mindegy, végül is sikerült egy kis mikrobuszba bekerülnünk, és amikor másfele mentek, egy benzinkútnál rögtön leszerveztek nekem egy másik járművet, így a következő 350 kilóméterre is kábé csak 1 dollárért jutottam el. Sőt, mi több Las Tunas–ig mentünk végül, ami 650 km, ahol megálltunk enni, illetve benzin kannázni, gondoltam ez a feketepiac élőben és aztán kiderült, hogy Santiagoig is elmennek. Hurrá! Még 350 kilométer 3 euróért. Még alkudnom sem kellett, mert aránylag korrekt árat mondtak. 100 kilométer 1 euró.
2006 November 30. csüt. Santiago de Cuba
Hosszú 900 km. autózás után másnap hajnalban érkeztem Santiagoba, ami nyilván nem a legjobb időpont megérezni valahova, viszont meglepő módon itt igen. Az utcák tele voltak emberekkel, társaságba verődve, zászlóval a kezükben sétáltak. Még tart az éjszakai buli? – gondoltam. De hamarosan tízezrek hömpölyögtek a Felvonulás tér fele, meghallgatni (na jó, ott lenni) Raul Castro beszédén. Most van a forradalmuknak az egyik évfordulója.
Viszont itt az emberek nem önszántukból mennek tapsolni és zászlót lebegtetni, tömeget képezni, hanem mert így jobban járnak. Mert ha a fiatalok nem mennek, akkor nem vizsgázhatnak az egyetemen, így kvázi kirúgják őket. Vagy ha nem megy valaki a brigáddal, akkor nem részesül pénzjutalomban, előléptetésben és külföldi útról sem álmodhat. Szóval az egész város ott van a felvonuláson. Pontosabban aki el akar tűnni, az nagyon könnyen el tud veszni a tömegben. Így a brigád látta, hogy ő is oda vonult, azt már persze senki nem tudja ellenőrizni, hogy a pár órás beszédet végig hallgatja-e vagy sem. Ezért már reggel 6-7 óra felé sűrű oszlopokban távoznak a legbátrabb emberek. A gyávábbak, vagy a hithűek, kibírják reggel 10h-ig is.
A hangszórókból indulók, harsogó beszédek, dobpergés és kürt. De csak itt Santiago de Cubában van egy nagy ünnep, mert itt kezdték el Fidelék a ribilliót. (rebelliót)
Hát ilyet is láttam, érdekes volt, nem lennék a helyükbe. Áldom az eget, hogy nem a 40-es években születtem, s nekem ezt már nem kellett végigcsinálni. Meg láttam az ünnepség után a földbe taposott kubai zászlócskákat, amiről persze a hírügynökségi jelentések nem szólnak, csak a tömegről, ünneplésről.
De hogy mi van a hírek hátterében, azt csak az tudja, aki ott volt személyesen és átélte. Ahogy a világháborúból visszatért katonák sem tudnak beszélni a háború borzalmairól, mert nem megosztható az az élmény. Itt azért írok róla, hogy ne kelljen a jövő generációnak belefutniuk, hanem vegyék észre a jeleket, ha egy rezsim rossz irányba megy, még ha diadalról és sikerről beszél is.
Santiago belvárosa dimbes-dombos. Lelkes fiatalok csoportja még csörömpölésre táncol és énekel, hiszen ez is egy alkalom a bulira, ismerkedésre. A belváros nagyon könnyen bejárható, ott felújított épületek is találhatók. Egy piciny vidámparkjuk is van, ahol kézzel hajtják a mini óriáskereket. Én indulnék tovább keletre, a tengerpart fele, de buszt nem is olyan könnyű találni. Semmi menetrendük nincsen, mindig azt mondják, hogy majd jön 1-2 órán belül.
Szerencsére mikor indult egy személyszállító teherautó Guantánamo felé, megengedték, hogy feltornáztam magamat rá. De persze itt is szembesültem azzal a problémával, hogy külföldi vagyok, így a tízszeres vagy húszszoros árat akarták tőlem kérni. Egy ország, ahol az árak és a komfort fordított arányban áll. Végül a hivatalos, helyi ár kétszeresét alkudtam ki. Legalább volt alkura lehetőség, ez már jó.
A teherautó platóján négy sorban fapad van és közte is állnak az emberek, mert ugye itt mindig minden tel, ha mozog. A táj zöld, dimbes-dombos, és ahogy az egész országban, lévén trópusokon vagyunk. De nem értem, ha ilyen gazdag a földjük, miért is van műveletlen területek sokasága? Ez azt mutatja, hogy olyan nagy éhezés még sincsen? Vagy csak munkakedv nincsen? A kommunizmus lustává tesz! – vonom le a következtetést. Pontosabban nincs verseny, még pontosabban, nincs motiváció a jobb teljesítményre, így mindenki az átlagon teljesít.. az meg mindig lent van. S ezzel meg nem a fejlődés, hanem a pusztulás, entrópia, s igénytelenség jár. Vagyis a jobb életre való kilátástalanságát beváltják lustaságra.
A teherautóval megérkeztünk Guantánamoba, ahol eltöltöttem egy pár órát. Ugye erre van az USA támaszpontja, de amúgy egy teljesen jelentéktelen város. Sétáltam a városban, mivel busz az nem indul egyelőre. Nem is tudják mikor indul, így úgy döntöttem, hogy ne kelljen várnom a buszra, ezért egy helyi buszjárattal kimentem a város széléig és onnan kezdtem el stoppolni.
Az első ember-teherautó fel is vett, tele fiatal katona kadéttal. Látszik, hogy csak azért van rajtuk a ruha, mert muszáj. Ők is gyűlésen vettek részt. Úgy 50 km után jött csak a kalauz/jegyes ember, próbált megsarcolni, mert látta, hogy külföldi vagyok. De én sokalltam a negyvenszeres árat az utazásért, így inkább leszálltam. Ez Kuba. Így járnak a mohók, akik inkább semmit sem keresnek, mint jól. A tisztességeset nem is említeném.
Egy kis faluban ragadok az út szélén, ahol a buszmegállóban fiatal lányok versenyeznek, hogy az elhaladó buszok kalauza fekete vagy fehér lesz. Valami legalább mozgatja az agyukat. Végül egy teherautó platóján landoltam velük, de falujáró ’busz’ és így izgulhatok, hogy lekésem a távolsági buszt, ami egyébként indulna Guantánamoból amit lestoppolhatnék.. Elengedem.
Szóval egy közeli faluban esteledett rám, fáradt voltam, forgalom sem volt így feladtam. Az egyik hölgy behívott, hogy aludhatnék ott, de a szülei féltek, hogy külföldi alszik az ő házukban, ezért kiküldtek minket, hogy kérjünk engedélyt a helyi rendőrségen. Persze hogy nem engedték a hatóságok. Viszont a faluban nincs olyan hely, ahol aludhatnék, így szépen lecuccoltam a rendőrségen és lefeküdtem aludni.
Este 9 fele ébresztgettek, hogy fogtak egy teherautót és a platóján utazhattam tovább. A hegyeken át éjszaka haladtunk, de hogy ne legyen minden olyan jó, elkezdett esni az eső. Utálom ezt a helyzetet. Fáradt vagyok, esik az eső, és a hegyekben hideg is van. Ilyenkor erősödik fel bennem az érzés, hogy utálom ezt a rendszert. Beleszólnak a normális emberi életmenetbe. S mindig csak rosszabb a végeredmény, mintha hagynák a dolgokat természetesen folyni, s nem kontrollálni, szabályozni az emberséget. De ez a rezsimek karakterisztikája, ezért nem szeretem. Félelmet építenek a jóság helyére.
Aztán Baracoa előtt leszálltam, mert a fickó, aki szintén a platón utazott, meghívott, de utána ő is beparázott, hiszen külföldi vagyok. pedig éjjel van, még a szomszéd se látna. Ilyen gyáva ez a kubai nép, nem mer kockázatot vállalni. Felpuhították a csontozatukat, nincsen gerincük. Hivatalosan nem lehet helyieknél lakni, de hát ezt mi magyarok is tudjuk, hisz a kommunista országokra is jellemző volt régebben, ahogy ezt a Servas 80-as évekbeli illegális vendéglátó tevékenységéről tudtuk itthon.
Mert ugye akkor a külföldinek nem lekövethető a mozgása, sem az, hogy miről beszélget, milyen információkhoz jut. Illetve nehogy esetleg barátság alakuljon ki és esetleg vágyakat ébresszen az emberekben, hogy másképp gondolkozzanak és megértsenek más kultúrákat. Mert a rendszer (ország) egysége egy közös ellenségkép kialakításában rejlik, ezt Hitler óta láttuk, habár nem ő találta fel, de autoriter rezsimek kihasználják az ebben rejlő potenciált.
A folytatáshoz, a 3 részhez klikk ide.
A fotógalériát itt alul léptetheted:
