Egy kis versenyt kezdünk a Rolitúrával közösen..
Mindenkinek van egy története. Mindenki utazott már, és került olyan helyzetbe, vagy megélt olyan dolgokat, amire mind a mai napig emlékszik és szívesen beszél is róla. Írd meg nekünk.
Ezeket osszad meg velünk itt lent kommentben, vagy az űrlapon.
A legjobb 2 történetet beküldő egy 5 ezer forintos és egy 10 ezer forintos Rolitura utazási iroda útjaira beváltható utalványt nyer.
Plusz egy 3. sztorizó nyertest 9. járatlan utakon fesztivál
belépővel díjazzuk.
Lényeg, hogy rövid, tömör, meghökkentő legyen, s az sem árt ha jó stílusban tudod megfogalmazni. Max 5-6 mondat legyen!
Akkor várjuk a te sztoridat, max 5-6 mondatban itt lent az űrlapon.
Ha nem nyílik itt a link is
legalul meg a beérkezett válaszok.. ezek közül sorsolunk.
| Örményországból jöttünk haza Grúzia felé motorral, amikor az örmény oldalon kiderült, hogy a motor tartózkodási engedélye 2 napja lejárt. 1000 EUR büntetést akartak kiszabni, különben nem engedik ki a motort. Mivel biztos voltam benne, hogy belépéskor hibás dátumot írtak a papírra, semmiképpen nem akartuk ezt az összeget kifizetni. Már 2 teljes napja várakoztunk, alkudoztunk, könyörögtünk, veszekedtünk mindenkivel a határon, amikor véletlenül kiböktem, hogy a Facebook-on utazási blogot vezetünk, és oda is beírtam, hogy meddig kaptunk engedélyt. Ebben a pillanatban megváltozott minden, lefordíttatták a blog erről szóló részét, ez alapján elhitték, hogy hibáztak, elnézést kértek, majd fél óra múlva már Grúziában voltunk… | Iránban jártunk és az út elején Tabrizból akartunk Shiraz-ba buszozni. Kimentünk a pályaudvarra, megvettük a jegyet, amihez elmondták, hogy másnap délután kettőkor indul a busz és 9-kor leszünk Shirazban. Innen elmentünk egy utazási irodába, hogy másnap estére szállást foglaljunk. – Mikor indul a repülőjük? – Nem repülővel megyünk, hanem busszal. – Ok, akkor miért kell estére szállás? – Hát, mert 9-kor érkezünk. – A 9 az stimmel, de nem este, hanem következő nap reggel: 1.400 km, 15 óra menetidő, meg a megállók… – Ja, ezt benéztük, legyen akkor a szállás egy nappal későbbre… |
| Három hónapos motorozásunk egyik célállomása Grúzia volt, ahol egyik este az előre lefoglalt szállásunk egy családi házban volt. 60 év körüli házaspár fogadott bennünket rendkívül barátságosan. A nappaliban gazdagon terített asztalra lettünk figyelmesek, meg is lepődtünk, mert vacsorát nem kértünk a foglalásnál. Aztán sorba érkeztek a vendégek, szóval kezdtük sejteni, hogy nem minket vártak, ezért, hogy ne zavarjuk őket, kiültünk a kertbe megenni a napközben megmaradt úti szendvicsünket. Egészen jól is laktunk, amikor megérkezett a vendéglátónk fia is, és kért, hogy csatlakozzunk a vendégekhez.Természetesen tiltakoztunk, hogy nem akarunk zavarni, meg ünneplőt sem hoztunk, de annyira kedvesen kért, és az is látszott, hogy nem udvariasságból invitál, hogy végül bementünk. A nappali fel volt díszítve kék és rózsaszín lufikkal, mert most jelentette be a fiatal pár, hogy kisfiú vagy kislány érkezik majd a családba. Igy lettünk részese egy családi ünnepnek és persze egy 13 fogásos vacsorának. | |
| A londoni babysitterkedés corn flakes ízű hónapjai után végre szabadok voltunk, valósággal részegen, egy komló szagú városban, Edinburgban. Igaz, törékeny volt a szabadság, már csak egy éjszakát tudtunk kifizetni a kolostorból átalakított hostelben. Aznap ultimátumot kaptam a barátnőmtől, „ha ma nem találunk munkát, akkor holnap hazautazunk”. Nem éreztem a helyzet súlyát, talán a komlószag miatt. 🙂 Délutánra akadt egy görög, aki befogadott a hoteljébe, lett munka és szállás is, a használaton kívüli társalgóba, a „drawing room”-ba. Ott töltöttem a nyarat, a skót reggeli és a görög konyha nem létező mezsgyéjén egyensúlyozva. A sors úgy rajzolta meg, hogy lett egy görög sógor is. | Írországban, a Dingle félszigeten akadtunk el a stoppolással. Esteledett, már a birkák sem okoztak torlódást az utakon, és úgy tűnt, hogy már mindenki a kocsmában emelgeti a Guinesst, ezért úgy döntöttünk, hogy letáborozunk. Leballagtunk az óceánhoz, és sátrat vertünk, jó közel a vízhez, hogy az óceán morajlása legyen esti mesénk. Az álomhullámokon ringatózás, reggelre a dagállyal valósággá vált. |
| Mikor Tihanyból az Atlanti óceánig zarándokoltam az El Caminon (3600km,130 nap) Tirolban egy pap segítet rajtam. Csak németül tudott én meg abból nem sokat,de elvit a helyi kórházba, amit apácák üzemeltettek. Itt volt egy ránézésre Dédim korú apácával egy órás beszélgetés amböl én semmit nem értettem,de reménykedtem hogy segíteni akarnak nekem. Végül elvit magával a hölgy, mint reggel a pecséttröl kiderült egy muter hous-ban (anya othonban) szállásoltak el. Még reggelit is kaptam és áldást a további útamhoz. | |
| Olasz- francia határ, Ventimiglia vasútállomás, este11, olasz vasutasok sztrájkja. Mivel a várótermek zsúfolásig telve kendős muszlim asszonyokkal, temérdek gyerekkel, nekünk a jegyárusító pult alatti kockakő marad, ahol minden esetre magammal cipelt hálózsákomon keresztben heverünk egy argentin nászutas párral, fejünk alatt a bőrőnd. Kis idő múlva a közös sors teljesen egyformává tesz minket a rutinosan újságpapíron alvó hajléktalanokkal és a fekete Afrikából érkezettekkel, akik a fölöttem lévő pultról lógatják le edzőcipős, izmos lábukat a fejem fölé. Két hajléktalan dupla matracot cipel be, általános tapsvihar és nevetés jutalmazza leleményességüket. Miután az argentinokkal jót beszélgettünk és még a Nizzában vásárolt egyliteres sörösüveg is körbejárt , megérkezik egy októberben lengén öltözött illatos orosz naccsága, akinek már csak az én másik oldalamon jut hely, ezért dideregve hozzám bújik. Amikor pár óra múlva megelégelem az édeshármast, kiszabadítom magam, és fotót készítek:a hölgy félálomban a férjemnél keres menedéket. Utolsó emlékképem hajnali 6-kor: az egyik alvó hajléktalan cuki kiskutyája éppen kaksizni készül a sarokban.Mi is megkönnyebbülünk: elsőként indul a vonatunk, elérjük a gépet Milánóban! | |
| A mi történetünk csak „belföldi” és több, mint 22 éves, így lehet nem sok olvasója lesz. Nyaralni indultunk az akkor 5 és 7 éves lányainkkal. Autó nélkül, kevés pénzből vonattal, sok átszállással, több mint 200 km-re. Csillagtúráztunk nap, mint nap, míg egyik este elszámítottuk magunkat és vonat késés miatt nem jutottunk vissza a bázishelyre. Az éjszaka közepén más lehetőségünk nem lévén, útszélen gyalogolva két apró, fáradt gyerekkel igyekeztünk visszajutni a kempingbe. A csajok zokszó nélkül szedték apró lábacskáikat, de éreztem, hogy ez túl nagy falat lesz nekik. Míg leültek apa ölében pihenni kicsit, addig anya kiállt stoppolni az éjszakába és erősen fohászkodtam a csodáért. A csoda „luxusautó” formájában érkezett. A kocsiba csak félig bemászva tartottam szóval és mosollyal a sofőrt, míg kis családomnak sikerült bevágódni a hátsó ülésre. Mire a srác feleszmélt, stoppos csaj helyett egy komplett családot fuvarozott. Először morci volt az „átverés” miatt, de mire a kempinghez értünk, akkora lett a barátság, hogy segítséget kaptunk tőle a további úti célok eléréséhez is. | A történetem újra „csak belföldi” és több, mint 20 éves. Autója lett a családnak, nem is akármilyen, egy használt négyütemű trabant. Nagy boldogan mentünk vele nyaralni a Balatonra, ahol aztán cserben hagyott bennünket. Életük első kertmozijára vittük el a 7 és 9 éves lányainkat a szomszéd faluba. Oda- odaértünk, de visszainduláskor kiderült, hogy a család kedvence nem indul. Nincs mese, maradt az éjszakai gyaloglás. Semmi vész, volt már benne gyakorlatunk, hajnaltájt vissza is értünk a hotelhez. Visszaérkezéskor azonban zárva találtuk a szállodát, mert házirendjük alapján hajnali egykor a portás bácsi bezárt. Dörömböltünk egy ideig, de mindhiába. Megágyaztunk a gyerekeknek a kertben egy padon, majd reménykedtünk benne, hogy előbb-utóbb csak jön valaki a személyzeti bejáróhoz. Úgy hajnali 5 után jött is a délelőttös műszak, akik miután megértették, hogy vendégek vagyunk és nem „csövesek” beengedtek bennünket. |
| 2017 májusában indultam el első saját Caminomon.Rossz lelkiállapotomból kifolyólag már London Stansed reptéren haza akartam jönni,de valami oknál fogva internet nem működött a telefonomon.Isteni szerencsének tartom,hogy ott és akkor mégis el mertem indulni.Óriási hiba lett volna nem elkezdeni a Caminot. | Októberben Máltán voltunk.A későn érkeztünk Máltára,az előre megrendelt transzfer nem érkezett meg.Összefogtunk két másik magyar csapattal és a reptéren béreltünk transzfert.Pechünkre egy 70 év körüli nyugdíjas forma 1es sofőr vezette az autót. Életemben annyit nem kapaszkodtam autóban, mint abban a fél órában… |
| Tavaly igen csekély spanyol tudással pár napot töltöttünk Madridban. Mivel a barátomnak fontos volt, olyan szállodában foglaltunk szobát, ahol fel volt tüntetve, hogy fitneszterem is van. Érkezésünk másnapján felfedezős kedvemben lévén nekiláttam megkeresni a sportolási helyet. Felmentem a tetőtérbe, ahol egymással szemben két ajtó állt: Gymnasium és Solarium felirattal. Abban biztos voltam, hogy szolariumot nem kérünk, biztos drága, a gimnáziumot pedig biztosra vettem, hogy nem az, amire én gondolok. A portára leérve kiderült, hogy a gymnasium valójában a fitneszterem. Ezek után a solariumba már kiváncsiságból is benyitottunk, és barnító gépek helyett egy napsütéses napágyas tetőteraszon találtuk magunkat! | |
| Marakesh Mediánján, a középkori hangulatú labirintus-szerű városközpontból próbáltam kikeveredni, mikor egy korcsolyás srácbanda szegődött mellém, hogy segítenek kitalálni az óváros falán kívülre. az egy órás bolyongásomnak, így 2 perc alatt véget vetettek. Kisétáltunk a városkapun egy nagy térre és a srácok pénzt kértek a vezetésért. 2 eurot szántam ötükre, mit végül az egyik srác a porba vágott és papírpénzt követelt. megálltam hirtelen, erre lökdösni kezdtek, hogy biztos van nálam több is. tiltakozásom ereje már éppen alábbhagyott mikor hangos üvöltést hallottunk a tér másik oldaláról, ahol is kétszer 20 ember egymásnak rontott, közöttük pedig egy katona hadonászott az AK-val, hogy rendet teremtsen. ez volt a nagy szerencsém, ugyanis a srácok ekkor fel, majd egymásra néztek és berohantak bunyózni a tömegbe. én pedig elosontam. | oh, van rengeteg, csak időm nincs leírni. viszont épp egy videón dolgozom egy indonéz kénbányának látogatásán, ahol világ egyik legnehezebb munkáját végzik a majd függőleges falon napi kétszer 90 kilót másfél órán át cipelő emberek, hogy abból másnak bőrápolója legyen. pár nap múlva kész lesz, szívesen elmennék a járatlan utakon fesztiválra, ha van még hely, előadni is. sajnálom, hogy csak most vettem észre a fesztivált. talán nem ez a legjobb felület, ahol nektek írhatok.. azért jelentkezzetek, ha mégis. üdv temesi szabolcs |
| Az Amerikai Egyesült Államokban töltött idő alatt elhatároztuk, hogy részt veszünk egy autobuszos kaliforniai körúton. Online keresgéltük a jegyeket, végül egy szimparikusnak tűnt, megvettük. Az utasítások alapján hétfő reggel 8 órakor San Fransico egyik Starbucks kávézója előtt találkozó és indulás. Megérkezünk a barátnőmmel fél 8 körül, toporgunk a kávézó előtt, sehol senki. Egyáltalán jó helyen vagyunk? Ellenőrizzük, igen, jó a cím. Megérkezik három kínai 6 nagyobb bőrönddel, ohh, akkor tuti jó helyen vagyunk. Aztán még érkezik vagy négy, elgondoljuk, hogy nocsak, így lesz pár kínai a buszon. Egy pár??? Mikor a busz megérkezik és felszállunk, a sofőrtől elkezdve az idegenvezetőn keresztül az utolsó emberig mind mind kínai. Ketten voltunk fehér bőrüek. Úgy is néztek ránk, mint a lőtt medvére vagy, mintha űrlényeket látnának. Nagyon benéztük ezt a kirándulást. A poén viszont ott kezdődött, mikor kiderült, hogy az idegenvezetőnek nem erőssége az angol. A mondatokat elkezdte angolul, kínaiul lettek befejezve. Ilyeneket, hogy hol mennyi időnk van, mikor kell visszamenni a buszhoz, mit érdemes tudni a látványosságokról stb… semmi, pantomimest játszottunk egy egész héten keresztül. Bizony, mert egy hétig tartott ez az intenzív kínai nyelvkurzus Kaliforniát keresztül-kasul utazva. | Volt, hogy titeket nem engedtek fel a felszállni készülő repülőre, a csomagotok viszont elrepült nélkületek? Nos, velem előfordult az Amerikai Egyesült Államokban. Az angolt kevésbé jól tudó és beszélő barátnőm vásárolta meg a jegyeket, az övét Miss az enyémet Mr. (pedig nő lennék) néven. Repülőtérre érve a chack innél már nagyon méregetett a hölgy, miszerint nem igazán talál a jegyben szereplő név a leírtakkal. Szerintem se, de akkor mi legyen? Átírta, új jegyet viszont nem kaptam. Ellenőrzésen túljutva, az utolsó kapunál a jegyet az elektónikus kapuhoz érintve, vörösen kezd világítani, hogy állj, stopp, ne tovább, valami nem oké. Megrohamoznak az őrök, próbálom bizonygatni, hogy de én jó helyen vagyok, csupán a néni elől belematatott a jegyembe. Kiderült érvénytelen. Keresztülrohanva a repülőtéren, át az ellenőrzésen ellenkező irányban újra a chack innél, követelve az új jegyet. Megszeppent, nem tudta kezelni a szituációt, míg 10 perc toporgás után megkérdi, hogy volt bőröndöm? Ááá nem kicsi szívem, csak a hátitáskámmal ugrottam át Európából. Azonnal hívja a kollégáit, hogy a gépről szedjék le a bőröndöm. Ácsi, akkor mégsem kapok új jegyet? Kiderül nem. Hívom gyorsan a barátnőmet, szökjön le azonnal a gépről, mert én nem jutok fel. Nos el lehet képzelni azoknak a stewardesseknek az arcát, akik végignézték, ahogy a kiscsaj a székéből felszökik, hátitáskát le és futás ki a gépből. Végül ott maradtunk mindketten a reptéren, de bőröndök sehol, kiderült, hogy azok utaznak New Yorkba. Azonnal kezdtük nézegetni, hogy milyen biztosítások lettek kötve végül is… |
| Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik nem szoktak semmiért aggódni egy utazás során, mindig minden megoldódik és az ilyen esetek hozzák a legemlékezetesebb pillanatokat is. Egyik legjobb ilyen élményem, mikor Norvégia északi részén bérelhető hajó után keresgéltünk és az Airbnb tulajdonos pont előző nap mondott fel mérnökként a munkahelyén, hogy a jövőben csak kirándulásokat/túrákat szervezzen és épp ráért egy kirándulásra. Ezért szerzett nekünk nagyon olcsón egy hajót és még hajós kapitánynak is eljött, mert horgászni volt kedve. Eredeti célunk helyett így egy olyan lakatlan szigetre jutottunk el, ahol elmondása szerint 99%, hogy én voltam az első magyar, aki a szigetnél vasmacskát dobott az Észak-Atlanti-óceánba, ugrott ki egy sziklára kikötő hiányában, felfedezte az eddig majdnem teljesen érintetlen szigetet és ráadásként visszafelé beleesett az óceánba is, hogy még emlékezetesebb legyen a helyzet. Az érzés, hogy ott vagyok, és az élmények teljesen elnyomták bennem a hideg és a fagy érzékelését, egyáltalán nem fáztam meg. Aznap (ami amúgy a születésnapom volt éppen) még életemben először a sarki fényeket is láttam az égen. Nagyon szép nap volt, de igazából a nyaralás minden napja ilyen jól telt. | Éltem pár hónapot Spanyolországban, ahol egy Hostelben dolgoztam önkéntesként ingyen szàllásért és reggeliért. Nagyon sok kedves emberrel találkoztam az ott létem során a világ minden tájáról, de egy sztori kiemelkedett a többi közül. A tetőterasz volt az egyedül utazók találkozási pontja, ahol hangulatos fa kanapékon ültünk össze minden nap változatos társasággal. A hely és a társaság hangulatát jól mutatja, hogy az egyedül utazók nagy része sokszor 2-3 nap helyett 2-3 hétre ragadt le Sevilla legjobb Hosteljében. Az egyik ilyen beszélgetős délutánon csatlakozott hozzánk egy 85 éves amerikai bácsi. Nagyon kedves volt és nagyon gyorsan sikerült beilleszkednie a társaságba. Egytől egyik mindenkinél látszott a tisztelet felé és a büszkeség, hogy ilyen korban is elindult egyedül. Majd elmesélte a történetét…. Feleségével tervezték, hogy végig bicikliznek az El Camino egy részén, de sajnos a felesége 4 évvel korábban meghalt és elhatározta, hogy egyedül fogja teljesíteni a távot. Nagyon szép történeteket mesélt az életéről. Aztán a több órás beszélgetős, pihenős délután alatt egy srác egyszer csak elkezdett magának egy “speciális” cigarettát tekerni, melyet a bácsi meglátott és mosolyogva, magabiztosan kért belőle. Ekkor kiderült a mosoly tárgya is, hogy őt ez a fiatal korára emlékezteti és előjött belőle a fiatalság és a fiatal felnőtt kori történetek is. Nagyon megmaradt bennem ez az emlék és az idős Úron is észre lehetett venni, mennyire élvezi a fiatal, egyedül utazók társaságát. 2-3 nap helyett ő is 1 hétig maradt a Hostelben végül. |
| A szalagavatóm utáni reggel, mikor próbáltuk összegyűjteni az emlékeinket, tudatosult bennem, hogy megyünk Szarajevóba. Előző éjjel, mikor már nem voltunk szomjasak, a legjobb barátommal lefoglaltuk a lehető legolcsóbb repülőjegyet a nyár középre. Megpróbáltuk a lehető legkevesebbet költeni, tehát úgy döntöttünk, hogy a reptérről stoppolni, majd túrázni és sátrazni fogunk. Az úticél egy meseszép hegy csúcsa volt, de kb 2000 m magasságban megpillantottunk egy egy kis házikót, ami abban a pillanatában olyan érzést váltott ki belőlünk, amilyet Chris McCandless is érezhetett a magic bus láttán Alaszkában. |
Tavaly nyáron a kihagyhatatlanul olcsó járatnak köszönhetően eljutottam Mallorcára. Képzeljetek el egy 17 és egy 18 éves diákot a spanyol reptéren állva, tervek (és pénz) nélkül. Az egész vadkempingezős – stoppolós kalandunk egy játszótéri alvással kezdődött, majd vettünk egy nagy plédet, és egy kedves sofőr segítségével eljutottunk a sziget délkeleti részére. Rengeteget láttunk a szigetből, tágíttottuk a komfortzónánkat és sok történettel lettünk gazdagabbak. |
| Toszkánába utaztam egyedül. Firenze egyik terén leültem a földre egy nyári estén enni, ahogy ez az olaszoknál szokás. Pár perc múlva oda jött egy srác, aki olaszul kezdett beszélni hozzám. Miután nem értettem, kicsit beszélgettünk angolul, majd németre váltott, mivel az nekem jobban ment. Egyik nyelven se kereste a szavakat, de kb. két óra múlva jelezte, hogy ő a némettel elfáradt. Megkérdezte, milyen nyelven beszélek még? Bevallom eszembe se jutott elsőre a magyar, gondolván úgy se beszéli ezt a nyelvet, de legnagyobb meglepetésemre amikor megemlítettem fülig érő szájjal elővette magyar füzetét és nekem szegezte magyarul a kérdéseit. 3 órán át tanítottam a magyar igék ragozását egy akkor 8 nyelvet tanuló (elég jól beszélő) világutazónak, aki önállóan tanul nyelveket, mert a legnagyobb álma egy fordító gép feltalálása volt. |
Firenzében este arra lettem figyelmes, hogy minden irányból nagy estélyiben és szmokingban a főtér felé tartanak az olaszok. A hölgyek teljes báli öltözékük mellett kivétel nélkül egy nagy napilapot cipeltek magukkal a hónuk alatt. A férfiak pedig pezsgőt, bort, meg üveg talpas poharakat tartottak a kezükben. Kíváncsiságból utánuk mentem. Kiderült, hogy nemzetközi komolyzenei koncert sorozat van esténként a téren. Hihetetlen módon a teljesen felszerelt, nem akármilyen hangosítással ellátott profi színpad előtt egyetlen szék sem volt. Leterítették a kihajtott újságokat, a férfiak meg kinyitották az italokat és élvezték a csodálatos zenét a földön ülve. Imádtam a lazaságukat. |
| Kefaloniá, első last minute utazásom, tapasztalatlanul. Túl kevés készpénzzel indultam, a bankkártyát nem használhattam, enni is alig volt pénzem. Porcióztam a kis élelemkészletemet a 9 napra, épp csak vettem valami helyit, de szinte korlátlan mennyiségű fügét találtam, s ettem reggel-délben-este. Az volt igazán izgalmas ebben, hogy 40 fokban, nagy szintkülönbségeket leküzdve sok 100 km-t tekertem kerékpárral a csodálatos görög szigeten. Minden tervemet megvalósítottam, ami csak belefért, de szépen lefogytam és fügecsömöröm lett egy időre! 🙂 VeloTeo | Kefaloniá, első last minute utazásom. Kerékpárbérlés volt az első tevékenységem, és nyilván a sziget, sőt a szigetvilág legmagasabb csúcsa volt az első úti cél, az 1628 méteres csúcs. 40< fok, erős kaptatók kicentizett víz- és élelemkészlettel. Iszonyat küzdelmesen, de felaraszoltam a csúcsra. Végül naplementéztem a csúcson, ahol eszméletlen volt a kilátás és 20 fokra zuhant a hőmérséklet, majd szentjánosbogár fényerővel ereszkedtem 1628-ról a tengerszintre. Életem legemlékezetesebb és legnehezebb kerékpártúrája volt! 🙂 VeloTeo |
