Az előző részben Maliba érkezésemről olvashattál. Most a Bamakó piac, életképek, és indulás Dogonföld fele rész következik. Ha Mali zenét hallgatnál közben klikk ide.
Már éppen elmenőben voltam, amikor összefutottam Szilasi Ildikóval, az Afrika-Magyar Baráti Társaság egyik tagjával, akivel még Magyarországon találkoztam pár évvel korábban egy beszélgetés során. Örültünk egymásnak, s elhívott másnapra egy árvaházba és egy kórházba, ahol kiosztják a rászorulóknak azokat a segélyeket, amiket Magyarországról hoztak. Ez már egy másik kaland.
Reggel újra jövök a szállodához. A városnak ezen az előkelő szállodás részén is elég nehéz ennivalót találni. Már vannak közelben szántóterületek, kertek, ahol őskori fabaltával kapálnak, gazolnak elemes rádió zenéjére, helyi kiskútból húzzák spárgával a vizet. Hm, Bamako 2009. A kontrasztok világa.
Látogatás az árvaházba.
Még mindig Bamako a helyszín. Reggel 10-kor találkozom a szállodában azokkal az emberekkel akik mennek az árvaházba, köztük Fábry Sándorral. Természetesen róla nevezik el egy új ‘árvát’ akinek anyja nem ér rá nevelni, mert dolgoznia kell. Persze várják, hogy meglóbálja a pár 100 eurót. Reméljük visszajön majd neki sztorikban.
Valahogy szóba elegyedünk, s rövid beszélgetés után el is hívott az egyik showjába, (ami 8 évvel később be is következett), bár mondtam neki, hogy jövőre leszek legközelebb Magyarországon, így majd akkor számíthatunk egymásra. De nyilván sok minden történik vele, nem emlékezhet mindenkire.
Az árvaházban ahogy körülnéztem hát jobb körülményeket produkáltak ott, mint jó pár otthoni hasonló intézmény, vagy iskola. Kérdeztem, miért itt osztják? Ez a hely közel volt és magyar vendégek számára még befogadható élményt nyújtott. (értsd elég jó körülmények vannak, hogy oda egy fehér ember betegye a lábát).
Illetve itt tudtak olyan embert is, aki angolul tudott szónoklatot szervezni a donoroknak, jelen esetben nekünk és a verseny szervezőinek. A helyi TV is kivonult, hogy tudósítson az eseményről.
A gyerekek köszönő táblákkal fogadtak már minket, nagyon cukik voltak. Az egyik újszülöttet Alexandernek nevezték el Fábry Sándor után, aki gyakorlatilag tiszteletbeli apja lett a gyereknek. Ez rögtön pár száz euróba került neki. This is Africa.
Azt hiszem a gyereket azért adták be, mert a mama valahol vidéken dolgozik és nincs ideje foglalkozni a gyerekkel! De legalább dolgozik a mama. De hol a papa, meg a híres nagycsaládos modell? Ami gyakorlatilag azért érdekes, mert egész Afrika büszke az extended family (nagycsalád) rendszerére, és a mama mégsem tudta elhelyezni ebbe a rendszerbe a gyerekét.
A szónoklatokból az is kiderült, hogy milyen sokba kerül az anyatej, meg azt finanszírozni. Amit megint nem értek, hogy nincsen ennyi minimális társadalmi szolidaritás, hogy a környező mamák összedobjanak pár liter anyatejet? Megint egy lépéssel közelebb kerültem Afrika megértéséhez, és távolabb, hogy megszeressem.
Vagy pontosabban lehet, hogy adnak, csak nem ingyen? Az is egy társadalmi látlelet, de látják-e ezt mások is?
Na de persze én elismerem a munkájukat meg az erőfeszítését a nővéreknek meg az ott dolgozóknak, de azt gondolom, hogy nem biztos, hogy WC-papírt meg rizst kellett volna Magyarországról odafuvarozniuk, hiszen azokat itt is meg lehet venni. Persze a pénznek van egy hátránya, hogy azt bármire fordíthatják, azt mégsem kellene adni. habár semmi nem tartja vissza őket, hogy az adományokat eladják, s így legyen pénz, amit utána el lehet tüntetni.
Aztán kaptunk teát, megittuk, kis beszélgetés a helyiekkel, aztán irány egy korház, ahol a maradék segélycsomagokat leadjuk.
A ‘kórház’ meglátogatása
Átautózunk a Mahamed 5 klinikához. Kis szirénázás a felhajtás végett, hiszen itt fogunk megszabadulni a két mentőautótól is, amit ajándékba vittünk nekik.
Hát ez a kórház is nekem inkább magánklinikának hat, ahol pénzért látják el a betegeket. Kvázi körzeti orvosi rendelő. Van kettő szobája, benne két beteg asszony. Van egy (idézőjelbe téve) „műtőterem”, ami annyit tesz, hogy az ágy fölött egy lámpa is van, meg kétszer annyi szoba az adminisztrációnak. Hát most ők kaptak két mentőautót. Amelyik közül az egyikkel két nap múlva találkoztam amikor stoppoltam Bamakóban, ráadásul föl sem vett engem. Szolidaritás szűk-szeműen. Vagy csak pipa jólelküség? Persze miért is kellett volna felvennie? Nem a szolidaritás hazája Afrika. Szóval azt éreztem lett volna jobb helye is az adományoknak.
Kaptak még fél kamionnyi árut, gyógyszerekkel, amelyet segített 10 nővérnek beöltözött statiszta lepakolni. Azt is tudom, hogyha egy nagy kórházba mentünk volna el, az is egy veszett fejsze nyele, de legalább az optikája jobb lett volna. De ugye óvni kell a fehér embert, nehogy meglássa az igazi nyomort.
Visszamegyünk a hotelba, megírom a CD-ket fotóimmal, hogy oda tudjam adni ajándékba a csapatomnak. Természetesen ez a művelet sem olyan egyszerű. A legtöbb számítógép nem tud CD-t írni, nem működik, lemerült, stb. – Elkapott minket az Afrika kór – semmi nem működik (a nyugati értelemben).
Délután kimegyek a reptérre, hogy a vízumomat elintézzem, hiszen megint csak vízum nélkül érkeztem az országba. Reptérről elküldenek, hogy majd hétfőn az emigrációs hivatalban csináljam. Aztán találkozom rallysokkal, és azt tanácsolom nekik, hogy mondják azt, hogy hajnalban repülnek el, így nem tudnak elmenni az emigrációs hivatalba, így csinálják meg nekik most így a vízumot. Sikerül is nekik. Legalább ennyit tudtam segíteni.
Ezen felbuzdulva visszamegyek, és én is ugyanazt a sztorit adom elő, így 25 euróért kész is van egy 10 perc alatt a vízum. Igaz, hogy csak 5 napig szól, tehát nem úszom meg az emigrációs hivatalba való zarándoklatomat, de legalább nem feleslegesen jöttem ki.
Így legalább megismertem a 2. helyezetteket, és az érveiket is, hogy miért volt csalás a pontozás. Pl. a szervezők olyan ponthelyeket töröltek, amik nekik megvoltak és a mostani 1. helyezettnek nem, illetve a sztori a gyorshajtásért, amit csak nekik róttak ki, holott bizonyos távok teljesíthetetlenek, hogyha betartja az ember a közlekedési szabályokat.
Visszamegyünk a szállodához, aztán ott próbálok Timbuktuba fuvart találni, de nagyon kevesen mozdulnak tovább.
Február 2. Hétfő
A migrációs hivatalba beadom a vízum hosszabbítási kérelmemet 2 hónapot kérek. Amit ingyen meg is csinálnak igaz, hogy a kérdőív az csak franciául volt, illetve másnap vissza kell jönni újra.
Az új csapattársaimmal kimegyek a kézműves piacra. Szeretnének ajándékokat vásárolni, itt csapódom Dobihoz aki az RTL–nél operatőr. Tervezi, hogy a jövőben fog készíteni egy utazós műsort. Ezért csinálunk egy kis vágóképet meg mondok pár mondatot az utazásról. Aztán majd valamikor leadják a TV-ben.
A piacon természetesen nagy a kavalkád, hangzavar. Folyamatos nyomás nehezedik a vásárlókra, hogy valamit válasszanak. Természetesen az árakban meg kell egyezni ami egy hosszabb folyamat, de az európaiaknak ideje nincs. Így az árak elég magasak.
Én is veszek 2 maszkot, hogy haza küldhessem, mert a kamionossal lebeszéltem, hogy elviszik. Láthatjuk, hogy hogyan készítik a maszkokat, dobokat, hangszereket, bőrösök hogy dolgoznak, kígyóbőrt is kifeszítik. Majd vissza megint a szállodához, ott beszélek hollandokkal akik ígérnek fuvart, de nem igazán lelkesek ez ügyben.
Este volt időm beszélgetni a házigazdámmal is. Akinek az elmélete szerint a feketék, vagyis Afrika azért tart ott ahol, mert a feketék nem mernek rizikózni. Ők a biztos üzletre mennek és nem bíznak senkiben és semmiben. Ilyen feltételek mellett pedig nehéz vállalatot indítani illetve vállalkozásokat folytatni.
Megfigyeltem egyébként, hogy itt mindenki egymás szavába vág. A nem a beszélgető külsős harmadik nem várja meg amíg az egyik lélegzet vételnyi szünetet tart, hanem rögtön belekérdez ami éppen eszébe jut. Azt is látom, hogy nem igazán mondják ki azt, amit éreznek, gondolnak. Amit pedig kimondanak az pedig nem az, amit éreznek és gondolnak, főleg ha személyes.
Persze politikáról, gazdaságról lehet kritikai hangvételben beszélni, de családi helyzetről saját egyed fejlődésről biztos, hogy nem. Diktatúrákban ez pont fordítva van.
A következő 4. részben Mali keleti felébe stoppolok el, megismerni a vidéket és Dogon-földet.
