Friedrich Wilhelm Nietzsche
élete (1844-1900) különös tekintettel erkölcstanára
„Soha példának senkit se vettem magam házában óv a magány és minden mestert kinevettem, ki nem nevetett önmagán.”
Nietzsche filozófiája nem katedra filozófia, mely egy fogalmat végigvezet és eljut valahova, hanem sokkal életszagúbb, érzésekkel átitatott, éppen ezért ambivalens életfilozófia, amely kettősség nemcsak filozófiájára, hanem saját életére is jellemző volt. Különc zseniként került a szellemtörténetbe, átható éleslátás, radikális újítási akarat jellemzi munkásságát. S nem csak ezért életfilozófia, hanem azért is, mert irodalmi-esztétikai módon írta amit írt.
Nietzsche történelemszemléletét a kezdeti korszakában a görögség ideál határozta meg, és ezt fémjelzi ‘A tragédia születése a zene szelleméből’ című műve is. Ez persze érthető, hiszen klasszikus filológiát tanult német egyetemeken, illetve később Svájcban tanította is. Korai írásaiban foglalkozott ezzel, ahol Dionüszosz és Apollón ideáljának kiegészítését és egyesítését látta. Mint tudjuk Dionüszosz a mámor istene (barbárság, ösztönösség, mértékfelettiség), míg Apollón a szépség és a művészet istene volt (a természet fölé emelkedő alkotó értelem, mérték). Nietzsche a görögségben ennek a két ideálnak az egyesítését látta, hiszen a görögök maradandó értékű irodalmi alkotásokat hagytak maguk után, de közben a legvadabb orgiákon is részt vettek. Úgy vélte, hogy a művészetet is vissza kell vezetni eredetéhez, amely maga az élet. És ezekből a gyökerekből formálja át írásaiban az erkölcsfilozófiát.
Az összes addigi értéket átértelmezi, és elveti az erkölcsnek a metafizikai illetve vallási megalapozását. Nincsenek örök tények, nem léteznek örök igazságok. (lásd majd alábbiakban). Ezzel helyezi szembe az életet (a testi életet), mely egyik központi kategóriájává válik. Schopenhauer nihilizmusával szemben – habár filozófiájuk között sok a rokon vonás – ő az életet szereti habár nem tartja boldogságnak azt. (Zarathusztra 62. o.) Életigenlő nihilizmusnak nevezném filozófiáját, ahol az örök visszatérés gondolata is megjelenik hindu forrásokra támaszkodva (kreisendes Werden). Ez a körben forgó levés szerint az élet egésze értelmetlen, de ennek ellenére meg kell ismétlődnie, hiszen ez az egyedüli valóságos erő. Ez az erő, a hatalom akarása.
De visszatérve az erkölcshöz, azt veszi alapul – a dionüszoszi és az apollóni kettősséghez hasonlóan, hogy a rossznak is két értelme van: a gonosz (böse), és a silány (schlecht). A silány emberen azokat az embereket érti, akik az erkölcsi törvényt magukra vállalják, de azt betartani nem képesek (itt elsősorban a keresztény emberekre gondolt), így lelkiismeretük alávetettjei lesznek. Ezek a tömegemberek, akik ellen kirohanásait intézte. „Semmi sem utálatosabb, mint a tömeg uralma.” Míg a rossz másik arca, a gonosz (böse), az erő az élet igenlése, egy potens állapot, hiszen az egy aktív teremtő aktus (gondoljunk csak A. Crowly esetére), még ha a negatív értelemben is. Hasonló módon a jóságnak is két oldala jelenik meg: a törvénybetartó, a bárány, a csorda, akik mindent kötelességből tesznek.
A kereszténység kritikája pont ebből állt, hogy elvette az emberek szabadságát, illetve később jogát attól, hogy maguk döntsenek jó és rossz felöl. „Amikor egy ember arra az alapmeggyőződésre jut, hogy neki parancsoló kell, ‘hívő’ lesz belőle.” „A keresztény mérget itatott Erósszal – ez ugyan nem halt bele, de bűnné korcsosult.” A gyöngeség ösztöne konzerválja a vallást és metafizikát. Ezzel szemben állt az erő, az akarat, az önmeghaladás embere, aki túl van jón és rosszon a későbbi Übermensch.
Az élet a hatalom akarása! Azt mondja meg, hogy lényege szerint mi a Létező. Az ugyanannak örök visszatérése elnevezés azt mondja meg, hogyan kell léteznie az ilyen lényegű Létezőnek az Egészben.
Mi a jó? – Minden ami a hatalom érzetét kelti, akarását növeli az emberben. (Antikrisztus c. mű) A hatalom akarása az az őserő, amit kineveltek az emberből. Az embert ösztönlénynek, meg nem állapodott állatnak tartotta a Descartes-i észlénnyel szemben. Ezzel a gondolatával kizárta a metafizikát a filozófiájából. „Test vagyok egészen és kívüle semmi sem. A lélek csak szó megjelölni egy valamit a testen” (Zarathusztra 41. o.)
De a szenvedély szabadjára engedése nála nem öncélú, hanem úgy véli, hogy ezeket kell átszellemíteni. (talán a tantra útja is lehetne). Ez majd megjelenik az emberfeletti ember eszményében is. Az emberi faj érdemes és képes legjobb példányai ösztöneiket teljesen szabadjára engedik, hogy ezáltal virtuálisan kiteljesedjenek, és ennélfogva uralkodhatnak az elsatnyult szürke tömeg fölött. Legyél önmagad! (Werde, der du bist). Gondolataid és érzelmeid mögött áll egy hatalmas uralkodó, kinek neve magad. (42. o.) Az ember vállalja fel egyediségét és pillanatnyiságát, ne helyezze azt ki Istenbe. Most vagyok. ‘Ne higgyetek azoknak, akik túlvilági reményekről fecsegnek előttetek.’
Saját utadat járjad! „Az önmagadhoz vezető utat járod! S önmagad mellett vezet utad és két ördög mellett…”(Zarathustra). Az emberek hazudnak, amennyiben nem követik saját Énjüket. „Együtt akarsz menni másokkal? vagy elöl járni? vagy magadban járni?…Tudnunk kell, mit akarunk és hogy akarunk. – Negyedik lelkiismereti kérdés.”
Az ember felszabadulását s teremtőerejének visszaszerzését reméli Isten halálától. „Ha volnának istenek, miképpen viselném el, hogy én ne legyek isten!” (114. o.) Isten halála után az embernek magának kell megalkotnia az élethez nélkülözhetetlen értékeket. Az ilyen ember számára Isten halott! Csak az ember tesz értéket a dolgokba. „Meghalt minden isten: íme azt akarjuk, hogy az emberfeletti ember éljen” (105. o.). Ha isten nincs, az ember nem is emelkedhet feléje, az ember egyetlen célja csak önmaga felemelkedése lehet. Ez lenne az a bizonyos Übermensch, „aki visszaadja célját a földnek, az Antikrisztusnak és Antinihilistának, Isten és a semmi legyőzőjének’.” Meddig alakíthatja magát az ember? De túlléphet-e az ember önmagán? Fölébe tud-e kerülnie önmagának, régi tábláit összetörni? Ezen kérdés körül járt az író hosszú éveken keresztül.
Persze Nietzsche írásaiból különböző irányzatok találtak ideológiai támaszra – gondolok itt elsősorban a fasizmusra -, ami annak tudható be, hogy gondolatait főleg korai műveiben aforizmákban rögzítette, és a részletekből ki-ki azt találja meg, ami szája ízének megfelel. Ki mennyire veszi ezt komolyan és találja igaznak? Ahogy látom Nietzsche nem, mert élete végére kiszállt a játékból és megőrült….
„Legyen hazuggá minden igazságunk, amelyen egyszer se nevetünk.”
Miközben az erkölcs kritériumát keresi, eljátszadozik a kérdéssel, hogy miért ne lehetne az Antikrisztus a lelke legmélyén keresztény, az ateista pedig hívő?
Munkáról mint az individuum elsatnyulásához vezető nyűgről beszél.
