Irány Kelet-Pamír, Murgab.
Az előző 5. fejezetben a Nyugat-Pamírban jártunk .
Másnap a Pamír highwayen a Gunt völgy mentén indultam Murgab felé. Útközben egy esküvőre is behívtak fiatalok, hogy a pamíri kulturális spektrumom is teljes legyen. Szeptember közepe, a Ramadán vége, ezzel beköszöntött a házasodási szezon. Utolsó őszi napot még kihasználják a kerti mulatságra. Van élő zenehangosítással, füvön ülő násznép, amint falatozgat, és az esemény jelentőségét mutatja, hogy gyümölcs is volt az abroszon. Igaz, azt senki nem eszi, mert a hús a fő esemény. Na meg a vőlegény.
Aztán tovább indultam kelet felé, itt a főúton már ellenőrizték az útlevelemet, s az engedélyt, de tovább tudtam menni.
Egy teherautós vett fel. Üzbég, Kamazzal, és ezt mondta: – Húsz éves a kocsi és még mindig ad egy falat kenyeret nekem. Aranyos. A Koi Tezek-hágó a legmagasabb része a Pamír highway-nek, átvergődtünk 4272 m magasságban a földúton, s innentől már megint méltóságteljes a fennsík, hátrahagyjuk a magas szikár csúcsokat és lekerekítettebb idomokat csodálhatunk. Messzire tekintve a gyűlő vihar színeivel még misztikus is a látvány.
Alichur településig mehettem vele, és már besötétedett, amikor ideértem. A vendégházban húztam meg magam, ropog a tűz, fagypont körül van kint, érezhetően beköszöntött az ősz szeptemberre. Házigazdánkkal falatoztunk, beszélgettünk.
Másnap hajnalban a Bulun kul tóig terveztem a túrát. Ez 16 km kirándulást jelent. Hajnali indulás, fagypont körül a higany mérőszála, befagyott pocsolyák is láthatóak. Itt az ősz, pedig szeptember 10 körül járunk. Ismét szerencsém volt, mert a kihalt tájban megjelent egy teherautó aki a korábban pásztorok által lekaszált fűért indult a tóhoz.
A Bulun kul tó pár házból álló település, utolsó aktív napjait éli idén, mert köszöntget a tél. Ropog a lábam alatt a deres talaj, ez olyan érzés és hang számomra, mintha friss havon haladnék, holott csak kiszáradt, ingoványszerű a terület, ami a kaszáló. Pár szépen díszített nemez kirgiz jurta is a végnapjait éli az út mentén. Mindenki lovakon poroszkál, és gumicsizmában jár-kel. Kaszálás után lebontják és visszaviszik ezeket is Murgab-ba, amely a legközelebbi település innen 140 km-re..
Keleti-Pamír
Bulunkul – szerencsére, ahogy megérkeztem településre, rögtön meginvitáltak éjszakára. Téglaépület, elég alap minden. A faluban kis kemencékben sütik a kenyeret. A nők közösen mosnak, a férfiak a kaszálón dolgoznak, gyűjtik a szénát télire. A gyerekek az iskolában ismétlik, biflázzák a tanultakat.
A közeli jurtákhoz is elbarangoltam, amiben kirgizek laknak. Oldalán napelemek, ami egészen meglepett. Bent szólt a rádió, egyszerűen felszerelt, de otthonos. Ropog a tűz, jó meleg van bent. Itt is megvendégeltek.. Elég meglepő, hogy a világ tényleg végén az egyszerű életformába milyen finomságok teremtődnek. Beszélgettünk oroszul, sőt a gyerekekkel sakkoztam is a szülők unszolására. Aztán a 6 éves gyerekek majdnem elvertek, pedig nem sakkozok rosszul. Elképesztő motiváltak az emberpalánták, csodákra képes a kíváncsiság.
Utána, mikor már felmelegedett az idő, elkirándultam a 4200 m magasan fekvő tóhoz. Egy hőforrás is van a partja közelében, igaz, hogy csupán egy kádba csurog a meleg víz, de több a semminél. A víz éppen meleg, kint pedig fújt a szél. Jól esett megint áztatni a hidegre keményedő sarkaimat. Aztán estére visszaérek a településre. Napnyugtától a házban is csak hálózsákban léteztem, itt már fagyok vannak éjszaka.
Reggel, amikor elindultam mindenhol befagyott tócsák voltak láthatók. Fantasztikus formák, színek a tó környéken, öröm túrázni ilyen környezetben. Csak 36 km visszafelé Alichurig, ami napi járóföld. A hátsó utat választottam, ahol romok, hőforrás és egy gejzír is útba esett. Jól esik egyedül lenni a természettel, csönd, béke honol körülöttem, szemet gyönyörködtető a táj. Egyedülálló, boldogító érzés tölt el.
Aztán félúton jártam, amikor felbukkant egy UAZ teherautó, benne német fotósokkal. Kitettem az ujjamat, hátha van helyük. Fel is vettek. Hurrá. Szeretek fotósokkal utazni, mert ők mindig ismerik a legjobb helyeket, s pénzük is van eljutni oda, mindig a legjobb időben. Ők is minden érdekes helyen megállnak. Profik, a Nikonommal képtelen vagyok visszaadni azt a látványt, amit ők fotóznak, 500-as lencséikkel. De milliók választanak el minket. Rögtön a kocsiban le is töltik a laptopra, és ha nem jó, akkor újat fotóznak.
Ahogy haladunk Murgab felé, a Keleti-Pamír már szelídebb dombokkal mutattatja magát, letisztult, megnyugodott formákkal, a színek napnyugtás meleg színek. Völgyek, folyók, kanyarok tűnnek fel, majd el sorra.
Estére Murgabba értünk, ahol alig sétáltam 50 métert a belvárosban, szembe jött egy ember, nézett, majd megkérdezte, hogy van-e hol aludnom? 5 perc múlva már a házában melegedtem egy tea mellett.
Közben már készült a vacsora… tea, kefir, kenyér, a szokásos menü, krumplilevessel megtetézve. Nem is értem, hogy itt miért nem esznek babot? Tápláló, könnyű szállítani, víz is van, de kiderül, hogy nincsen tüzelő főzéséhez. Na, igen. Fák nincsenek sehol, kis bokorkezdeményeket gyűjtenek, de azok pillanatok alatt elégnek. Teának jók, de hogy órákig főzzék a babot, arra nem. Főleg, hogy ilyen magasan a forráspont is alacsonyabb, soha nem készülne el.
Murgab – Pamír Badakhshan része. Magassága 3576 m, 310 km Khorogtól, de egy napi autózás után, a vad keletnek nevezném. Jórészt kirgizek lakják már a határ közelsége miatt.. Az utcaképhez tartozik az eldobott gumióvszer és a birkalábak is, szóvel olyan szedett-vedett konténerváros hangulata van.
Másnap ellátogattam az iskolába. Sikerült bevásárolnom némi élelmiszert, hogy a mai kiruccanásomhoz elegendő legyen. Sajnos a 100 km-re lévő hőforrásokhoz már nem jutottam el, mert ott is leszakadt egy híd, így a közlekedés beállt. Egy földcsuszamlás pedig eltorlaszolta az utakat, hogy ne is gondolkodjak az elinduláson. Innen semmi más érdekesség nincs elérhető távolságra, főleg stoppal, amikor zéró forgalom van.
Az egyetlen tömegközlekedés az az UAZ dzsip, persze drágán mérve, több napra a legközelebbi rendes benzinkúttól is. Hideg van még nappal is, így ideje volt a Kirgizisztánba indulásra gondolnom.
Csakhogy itt 2-3-4 naponta indul egy, azaz egy UAZ minibusz. Amikor a busz megtelik. Ki tudja mikor. A vízumom két nap múlva lejár, kezdek izgulni, mikor indulnak. Próbáltam a városban elcsípni a sofőrt, hogy legalább a határig eljussak, ami 200 km távolság. De arrafele szinte senki nem lakik, így csak Kirgizekhez megy néha jármű Osh-ba. De borsos 30 dollár az ára.
Alternatíva nincs, ezt beláttam, amikor a városka szélén találkoztam egy orosz lánnyal, aki már két napja ült ott, és nem vette fel senki. Egy napot nekem is várni kellett, együtt stoppoltunk. Napi 10 kínába tartó kamionon kívül semmi forgalom nem volt. Kirgiz irányba meg semmi. Náda, nothing, nicsivo. De szerencsére van egy kőből épült jurta a város határában, ami a frissen épített kulturális központjuk, ahol a nő értelmes, számítógépe is van, amely napelemről!! működik, – na ebben biztos valami EU-s szervezet keze van! Nos, így filmet nézünk együtt.
Ez az országrész már annyira elszeparálódott Tadzsikisztántól, hogy az órát is eggyel előre kellett állítani, a tadzsik valósághoz mérten. A piacon teherautó konténerekből árulnak, ha nyitva vannak, de inkább akkor, ha valakiről tudják, hogy jön. Amúgy minden zárva. Megáll az idő. Elég halott hely. Feltankoltam élelmiszerből, ki tudja meddig tart eljutni a határig.
A sofőrnek meghagytuk vendéglátóm számát, s ha meglesz a létszám, indulunk. Nyugi van, senki nem izgul, ha ma nem akkor holnap, ha akkor sem ráér utána is. Ígytelik az élet. Itt semmi nem terem, nem is értem miért élnek itt emberek. A gyümölcsöket szintén Kirgizisztánból utaztatták idáig. A csokoládé konfettiket pedig Oroszországból.
Este megint ismerősömnél aludtunk a lánnyal. Mivel pénze nincs, megfinanszírozom neki az utat Osh-ig.
Másnap hajnali 5 -kor felvett a dzsip, és indulás. Természetesen sofőrünk ilyenkor áll meg útközben tankolni, kereket szerelni, mert tegnap egész nap nem volt ideje, mert kőrözött a városban utasokért. Vicc. S így most ott fagyoskodunk a kisbuszban. Ez csak egy kis kulturális adalék.
A határhoz az Ak-Baital-hágón kell átvergődni. Ez 4655 méter magas, és mivel magasabban jártunk, elkezdett esni a hó, szeptember közepén! Első pihenőnk Kara-kul tónál, 4000 méteren volt. Ez 10 millió éves, meteor vájta tó, érdekessége, hogy májusig fagyott állapotban van. A határ felé már mély hóban kaptattunk a kocsival, dolgozott az ablaktörlő. Kyzyl-Art hágó 4282 m magasságban van, tán a világ legmagasabb járműves határátkelője.
Csak minket külföldieket ellenőriztek a vámosok, belenéztek a csomagunkba. A többiek mind jó állampolgárok. Köveket kerestek a csomagokban, drágaköveket. Most már értem, hogy amikor kirándultam, a helyiek miért kérdeztek állandóan, hogy geológus vagyok-e?? Mert gondolom, jórészt azok fedeznek fel helyeket a cégeknek feltárásra, vagy egyéni bizniszre. Ugye az országnak nincsen pénze magának kitermelnie a kincseit, így főleg kínaiak jutnak az nyersanyag ínséges ipart kielégítendő ércekhez.
Az út jó része a kínai határ mellett ment, végig kerítéssel, itt a világ leges-legvégén, szögesdrótokkal, aknamezővel. Kína nemrég vásárolta meg a hegynek ezt az oldalát, mert eddig a hegytetőn volt a határ. Rossz nyelvek, vagy jól értesültek azt mondták, hogy máris találtak azon az új szerzeményen értékes ásványi anyagokat. Hamarosan indul is a kitermelés. A kínaiak, nem buták. Hamarosan Tadzsikisztán is Kína része lesz, ahogy ez már Burmával, Laosszal is megtörtént. Újkori gyarmatosítás folytatódik. Ne legyen igazam.
Aztán 20 km senki földje következett, már az orrunkig sem láttunk a havazástól, de legalább lefele tartottunk.
Bor Dooboo – a határ kirgiz része
Természetesen ebédidőben érkeztünk, ami szent a hivatalos szerveknek, annak ellenére, hogy napi három járműnél több itt soha nem megy át a határon 1 nap! Semmibe nem kerülne az ott dolgozóknak, hogyha gyorsan elintéznék az érkezőket, és utána nyugodtan folytathatnák étkezésüket. De itt ugye nem a kutya csóválja a farkát. Így vártunk a hidegben.
A kirgiz vízumom is naphoz kötődik, amit nem is értek miért? Közép-Ázsiában ez divat, mintha itt bármi kiszámítható lenne! Tőlem meg elvárják, hogy jósoljam meg! Másnaptól érvényes a vízumom, próbálom meggyőzni a kirgiz határőröket, hogy üssenek be következő napi pecsétet, úgyis este érnénk Osh-ba. Rendesek, megértőek, ezért felhívják Osh város hivatalát, hogy engedélyt kapjanak. De persze nem lehet, nem engedhetnek be, mert állítólag már csináltak valakinek ilyet, akit elkaptak egy városban.
Hiába kínáltam alternatívát, hogy a következő falunál kiszállok, mert lehet, hogy két napig nem jön erre jármű, de nem hatottam meg őket. Mondták, hogy másnap átmehetek, legyalogolhatok, csak 40 km. A hóban. A szandálommal. Ott toporgtam a hóban a szandálommal, a kisbusz elment. Elképzeltem az éjszakámat a hidegben, de semmi jó nem néz ki a helyzetből, még egy szabad épületrész sincs ahol szárazon maradhatnék. Megkérdem tőlük, hogy megengedik-e, hogy ott aludjak a határ poszton. Nem.
Akkor hol töltsem az éjszakát? Erre visszamutattak a senki földjére ahonnan jöttünk. Ott van egy hotel, aludjak ott.- mondta. Hotel?? A senki földjén?? Semmi épületet nem láttam amikor jöttünk! – azt hittem, csak viccelnek. De nem, mert kb. 1 km-re tényleg volt egy ház. Nem látszott innen a hóesésben, de nem volt B opció, elindultam. S tényleg füstölgő kémény, fények.. mint a mesékben. Bekopogok, bent két fiatal lány és az öccsük, aki a jakokra vigyáz.
Hát igen, ilyen magasan az életet már csak ezek az élőlények élik túl, mármint a jakok. Nos, 2 dollár összegért lehet ott aludni, ennivalót is adnak, no meg van kályhájuk, illetve elektromos áram!! Civilizáció, itt a világ leges- legvégén! Tadzsikisztánban még a fővárosban sem mindig van. Itt pedig mindig. Sőt még a mobilhálózat is működik. Az egyik lány nagyon szép, van is sürgés-forgás körülötte, jön az összes kiskatona melegedni köré.
Az egyik rokona katona, egész értelmes, minden témában érdekeset mondott, tudott érvelni és indokolni. Elég jó bemutatkozás ez az országnak. Örülök, hogy megérkeztem, pihiztem, olvastam, de mindig jött valaki beszélgetni, tea folyamatosan van, duruzsol a szamovár, meleg érzetet ad, készítik a ghi-t, szól az egyetlen CD. Néztem a kinn fázó kutyát, a békésen hulló havat, a végtelen csendet és az örökkévalóságot.
Másnap egész nap várok, ki tudja mikor jön a következő jármű. Délután szerencsére jött egy üres teherautó, amely szenet fog hozni visszafelé fuvarként. Ők felvesznek emberi összegért a maradék 40 km-re lévő Sary Tash-ig, aminek nem vágtam neki reggel, mert ugye a szandál nem jó a hóban, vizes lesz a zokni is, utána permanans fázás. Ezért kivártam, írogattam, olvasgattam, élveztem a semmittevést, ami az intenzív másfél hónap Tadzsik utazás után azért jól esett.
Így talán magyar honpolgárként csúcsot döntettem a földi senki földjén eltöltött idő tekintetében.
Nos, ennyit erről, remélem inspiráltam sok embert, hogy ellátogasson ebbe a gyönyörű országba.
HOZZÁSZÓLÁSOKRA válaszaim:
p.s. – Ja, hogy miért ennyi bürokrácia és határátlepő történet? Azért, mert ezt a körlevelet sokan olvassák olyanok is, akik az utazók kasztjába tartoznak, és így nem kell tízszer megírnom ugyanazokat az információkat nekik. Elnézést azoktól, akik csak a belső utazásomra, vagy a történésekre kíváncsiak.
Miért ilyen hosszú a leírás? Miért próbálom átfedni minden általam látott aspektusát a kultúrának, ahol előfordulok? Mert ez egyben egy napló, amelynek rövidített változata fog könyvben testet ölteni, sok fotóval.
De lehet kommentálni, amit írtam, és lehet kérdezni. Ígérem, válaszolok.
Említettétek, hogy miért foglalkozom olyan sokat a politikával? Miért ezt veszem észre? Mások a szőnyeg mintáira emlékeznek, nyilván ők ehhez értenek. Én meg semmihez, így ezt látom meg.
Én sokkal szívesebben veszítem energiáimat felfelé kaptatva egy hegyre, mert tudom, az egy megváltoztathatatlan valóság, és tudom, hogy ez ezzel jár. Viszont az emberiséget, mint értelmesnek nevezett társadalmi lényt, próbalom ebből a szemszögből szemlélni, és nem értem, hogy ha valami mehetne egyszerűbben, jobban, ésszerűbben, miért kell emberek sokaságának szenvedniük értelmetlen törvények és rendszerek alatt?! Mennyivel más lenne az élet.
Azt próbálom tudatosítani, hogy az élet milyen szép és gyönyörű, és erre jön a képbe az értelmetlen ember és az általa jóváhagyott társadalmi törvények, elvárásokkal stb., ami teljesen ellene van a józan észnek, s nekem, mint embernek is fölösleges szenvedéseket okoz.
Neked is, biztos vagyok benne, csak te beletörődsz. Vagy csak ennyire van igényed. Ennyi az életminőséged,s neked ez elég. Nekem nem. Létrehoztunk egy komplex struktúrát, a társadalmat, amit aztán nem tudunk kezelni. (Na, most nem akarok megint belemenni, hosszú lenne). Persze, nem kérdőjelezek meg mindent, csak piszkálom azt, ami (szerintem) nincs jól. Szóvá teszem, ilyen vagyok. Nem szeretnék olyan utazó sztorikat írni, ahol mindenki mosolyog, mindig süt a nap, egymásra borulnak boldog emberek, és jókat esznek. Erre van a fejlett letelepedett élet, szappanoperák, Mc Donald’s-ok, Mátrix… http://www.youtube.com/watch?v=DC78wv8h-m0
Én kilépek a valóságba! Lehet élni olyan valóságban is, mint a többség, nem vitatom, kényelmes állas(ülés)pont, de erre én nem vagyok alkalmas.
Nos, egyelőre ennyit a tadzsik utamról, mert megérkezett az útlevelünk Európából, és indulhatunk Etiópiába!
Mindenkinek kellemes karneválozást innen a meleg és szárazság szítta Észak-Kenyából.
Vándorboy, Gábor
2011. febr. 19.
