Az előzőrészben írtam Dushanbe találkozásaimról, meg a poszt szovjet feelingről.
Khojand
Khojand (régi nevén Leninabad) az Észak fővárosa, a leggazdagabb országrész, Fergana-völgy folytatása, üzbégekkel, és termékeny területekkel. Nem különösen érdekes a város, de van Lenin sugárútjuk, illetve nagy Lenin szobruk is.
A város volt nevéhez hű képet ad a szobor, pár szép szocbarokk épületük, a várost átszelő széles sugárút, sarló és kalapácsos emlékmű. Erre válaszolgat a mecset és a medresze (iskola). Az élő bazár, teszi változatossá kiülős étkezdék zenéivel.
A helytörténeti érdekesség a vármaradvány, mely ma nemzeti múzeumként funkcionál, ahol a 2.világháború részben volt egy illusztráció, meg egy térképvázlat, mely mutatta, hogy a vörös hadsereg hogyan kebelezi be Németországot. Aláírásként pedig a Barbarossa terv volt írva.
Kis képzavar, állami szinten, hiszen pont fordítva történt. (Mármint annak, aki még emlékszik történelem órákon hallottakra, annak furcsa.)
Visszafelé stoppal Lakat nevű falu is útba esett, ha valaki a magyar – tadzsik közös eredet után kutatna, feleslegesen.
Panjikent, 7 tó régiója, Marguzor-tavak
Aztán Panjikent felé vettem az utamat, de pechünkre lezárták a hágó felé vezető egyetlen utat. No persze a tíz kilóméterenként sarcoló rendőrök nem szóltak volna az autósoknak, hogy délután 5-ig az út lezárva, mert ugye nem azért vannak, hogy védjenek és szolgáljanak. Főleg nem arra, hogy informáljanak. Így a hegy tetején a hidegben, a semmi közepén kell eltölteniük 5-8 órát az utazóknak, fuvarozóknak. Volt, aki reggel 8 h óta várt, mert éppen aszfaltoztak!!. A világ legtöbb helyén ezt éjszaka vagy részleges lezárással oldjak meg, de itt holisztikusan nem tudnak gondolkodni.
Ezek után azt is el tudom képzelni, hogy a polgárháború azért ért véget, mert elfogyott az ember vagy a lőszer, vagy egyszerűen már senki nem szponzorálta. Nos, sikerült a következő 50 km-ig eljutnom a hegyek felé, Sing falujához, ahol már rám esteledett. Meg is hívott magához az egyik utas vendégségbe. Áram nincs itt sem, de kedves vonzó kis falu, éppen a Ramadán megtörésére érünk haza. Jó étvággyal ettünk, a fő bölcs-öreggel beszélgettünk. Kíváncsiak voltak a véleményemre, mindenhol visszatérő témaként, főleg a vallási ügyeket illetően.
Megkapták gondolataimat, ami nekik elég meredek, mert én az intézményesített vallást átpolitizált dolognak gondolom. Így maradtunk a klasszikus kérdés sornál, azaz mindenki ismét a liszt árát kérdezi tőlem, mennyi Mo-on? Panaszkodnak, hogy a liszt megdrágult tavaly óta. Főleg most, hogy egész Oroszországban bozóttüzek égtek, és így ott a termés megsemmisült. Ezért az árak a kereslet-kínálat törvénye alapján felfele mennek. Meg amúgy is felmennének, ha van inflációjuk. És van. Nekik a lisztkérdés az komoly létkérdés. Tényleg meg tudom érteni keserűségüket.
7 tó régiója, Marguzor-tavak
Másnap viszont minibusszal mentem az elágazásig, hiszen erre már magánautó gyakorlatilag nem létezik. Igen. Tadzsikisztán szegény ország. Sok kis lepésben jutottam el végül a 7 tó régiójához, (Marguzor-tavakhoz ) ahová egy épülő aranybánya felé tartó teherautó vitt el. Szép a táj, semmi jármű, nyugalom. Innen már gyalog indulok felfelé. A völgyből, mint 0. napi túra, 6 óra alatt fel is lehet érni a 7. tóig. Én is elindultam, s ha lesz kocsi stoppolok.
Szóval élénk, kék színű tengerszemek mellett kaptatok 2400 méter magasságig, szerencsére korán indúltam, s egész napos idővel kalkulálok. Felejthetetlen szépségű a táj alant és körbe tekintve. Boldogság. Csak a táj meg én.
Este az egyik hegyi faluban öregek invitáltak meg aludni. Napnyugtakor az egyik ház elé (a mecset) kiállt az öreg, és kikiáltotta az Allah Akbar-t. Időutazás! Nagyon meghitt. Ilyen lehetett ezer éve is! Aztán begyújtanak a kályhába, teát főznek, valamint elfogyasztják a mindennapi kenyerüket teával, vajjal. Most ősz lévén egy kis sárgabarackkal színesítik egyhangú evési rendjüket. Hát az biztos, hogy nem változatos.
De az a kedvesség, ahogy megosztják azt a keveset, és ahogy tisztelik azt a keveset, az tényleg meghatott. Ilyenkor átjár az egyszerűség szeretete. Meghatódom mindig, ha ilyet tapasztalok. Valahogy hiányzott belőlük a mohóság, ami olyan szép ebben a kontextusban. Amit Isten adott, azt egyszerűen elfogadják. Mert ugye haladás, életszínvonal emelkedése csak plusz energia befektetéssel lehetséges.
Igaz az is, hogy itt azért a körülmények szűkösek, mind a klíma, mind a földterületet illetően. Tehát elég küzdelem életben maradni ilyen körülmények között, ahol a tél 9 hónapot tart, kevés és egyhangú az étkezés, de valahogy egy békét tapasztaltam. Nem elégedetlenséget, hanem egy nemes egyszerűséget, ami már a városi emberekben nincs meg.
Akkora folytatáshoz klikkelj ide: induljunk el a hegyekbe.
