A határhoz érve megzavarom a békésen kártyázó határőröket, mivel a határon naponta 5-6 autónál nem jár több naponta. Viszont a taxis hiénák 50 km-re 10 US S-ért vinnének el. Stoppolnék egy kamiont, de a taxisok komoly agitációt folytatnak ellenem. Szerencsére az egyik hivatalnok szembe mer szállni velük és elvisz a kocsijával. Mint kiderül az egyik rokona a közeli nemzeti park egyik főembere, így jó kapcsolatra teszek szert. Eljutottam a főútig, de vasárnap lévén a város csak egy kihalt porfészekre hasonlított, de a legérdekesebb hogy a boltok színes festései dél olasz hangulatot árasztanak. Mivel az országban 50 %-al felértékelték a fizetőeszközöket, (kwacha ) ezért Zambia Afrika egyik legdrágább országává lett. Egyik teherautó platóján indultam el Malavi fele, de a határvárosnál meggondolom magamat és adok még egy esélyt Zambiának, hátha nem is olyan rossz hely.
A szállások drágák, így kisétálok a városból és egy építési területen, kérem meg az őrt, hogy ott aludhassak. Elmegy megkérdezni a tulajt, aki nagy örömmel ajánlja fel a kész épületet, és hosszan beszélgetünk. Mint kiderül parlamenti képviselő, aki egy vendégházat épít és így rengeteg jó tanáccsal szolgálhatok neki a túrizmust illetően. Este együtt főzünk, és ők iszogatnak.
A nemzeti parkban áprilisban még túl magas a fű, ezért úgy döntök, hogy majd legközelebb nézem meg. Mivel az egyik teherautója megy visszafele Lusaka felé, ezért velük tartok. Ennél jobbat álmodni sem lehetne, de nem úgy van ám. 40 km után a vízcső szétszakad, és helyi kerékpárosok kezdik el összevarrni a csövet, de persze attól még folyik. De a cső nem most szakadt szét először, és jó afrikaihoz méltóan eszükbe sem jutott beszerezni egy tartalékot. Így 1 napot várnak az alkatrészre. Én addig a faluban ismerkedem a helyiekkel, behívnak kocsmázni a kukorica löttyükre. Náluk ebből készítik az alkoholt. Egyedüli kulturális esemény, amikor színészek jönnek a városból, hogy előadást tartsanak az AIDS-ről.
Mint megtudtam tőlük, fertőzést el lehet kapni borotvával, injectiós tűvel, vagy ha a felesége más pasival alszik, de meg sem említik azt a valószínű variációt, hogyha a férfi alszik más nővel. Panaszkodnak, hogy szegények, de csak nem értem, mert rengeteg föld van a környéken és nyugodtan művelhetnének többet is. Megtudom tőlük, hogy házasságkor a fiú új fűtetős házat épít, amelynek tetejét 3-5 évenként újra kell javítani. A nagyszülők házát haláluk esetén lerombolják. Persze ezt könnyen teszi, mert felépíteni egy új házat 2 napi munkával lehet megtenni D.u. 4-kor a maradék 450 km-re egy dzsipes ember vesz fel. Mint már megszokhattam, Afrikában mindenki a köz javára dolgozik, egy nemzetközi szervezetnél, és természetesen dzsippel jár haza. Úgy tűnik, hogy a nemzetközi segélyekből, legalább az értelmiségi hasznot tud húzni. Panaszkodnak, hogy a mezőgazdaság elindítására nincs pénz, de valószínűleg azt a titkot nem tudják, hogy először az ásót kell megragadni. Az úton sehol sincsen fényszennyezés, az elektromos áram még ismeretlen fogalom, és így a Tejút világítja be az éjszakát.
Lusaka.
Egy ismerősének a vendégházába visz, amelyet egy jugoszláv hölgy vezet, aki 20 évvel ezelőtt házasodott ide. Balkáni állapotok uralkodnak az általa vezetett szálláson, és ugyanolyan állapot van itt, mint bármelyik afrikai szálláson. Lusaka egy kis város,
belvárosa nem több mint egy főutca, a Kairó street. Kicsit hátrébb agyonzsúfolt buszparkolók és a homokba települt piac sok halmaradvánnyal, de szerencsére zöldség is akad. Lusakában mindenki beszélgetni akar a külföldiekkel. Köszönnek, barátkoznak. Próbáltam valamilyen kulturális előadást találni, de ez a 72 törzzsel bíró ország képtelen a fővárosban egy prezentációt felmutatni. Ennyire fontos Afrikának a saját kultúrája. A turista info mintha nem is lenne. Kevesebbet tudnak az országukról, mint én 2 nap alatt megtudtam.
Látogatom a követségeket és a legmegdöbbentőbb, hogy a Botswanai vízum 160 dollár Csillogó új épület a követség, de víz nincs benne. Tipikus Afrika. Egyébként Botswana a környék egyik leggazdagabb országa, kis lakossággal és két érdekes nemzeti parkkal. Mivel a Zimbabwei vízum elkészítésére két hetet kellene várni, így Namíbia felé veszem utamat.
Viktória vízesés felé indulok el. Egy Dél-Afrikai cukornád ültetvényes vesz fel kocsijára. Tévedésből rossz helyen szállok ki, de szerencsére egy kongói rezet szállító kamionos vesz fel a maradék 500 km-re. A fülkében egy fegyveres fogad. Mint kiderül biztonsági okokból erre szükség van, mert gyakran rabolnak el ércet szállító kamionokat, főleg Dél-Afrikában., ahol még egy külön katonai autós kíséretet is kapnak. A sofőr vallást tanít és az eredendő bűnt agresszív gyerekkel magyarázza, a csecsemő is már bűnös.
Livingstone.
Itt ugyan már vannak kulturális programok, de csak akkor, ha valaki megrendel magának egyet, és erre szerveznek rá, mert csak biztosra mennek. A helyiek magukért úgysem csinálnák meg. Innen a vízesés csak 10 km-re van kb., de már innen látszik a folyóvölgyből felcsapódó pára, mint egy óriási gejzír. Mivel ez az ország egyetlen könnyen elérhető, igazi látványossága, ezért az árak exponenciálisan növekednek erre felé. Stoppal jutottam el a vízesésig és szerencsémre így ingyen tudtam megnézni a hatalmas zuhatagot. (10 dollár a belépő) Igaz, a vízesés közelében lévő vízpermet tönkretette a digitális fényképező gépemet. Mérgemben az esőkabátomat elcseréltem, egy napvédő sapkára, mivel a sajátomat előző nap elvesztettem.
Mivel az esős évszak után voltunk, még túl sok a víz a Zambeziben, így a vízpermettől alig lehet látni a teljes 1,7 km széles, 100 m magas vízesést. (A Niagara 1 km széles, és 60 m. magas). Afrikára jellemzően itt sem voltak képesek egy kis esővédett kilátófülkét építeni, ezért a belépődíjért. Le lehet menni az alsó folyóig, de ezt már nagyon kevesen teszik meg. Sokkal többen hajóval, vagy repülőgéppel nézik meg.
Innen egy NDK-ban tanult mérnök visz tovább Namíbia felé, aki nagyon hálás az európai oktatási rendszernek, mert a gyakorlati oktatásban is volt részük, amit itt nagyon jól tudott hasznosítani. Kíváncsiságból áthajózom Botswanába, de a vízum csak 50 dollárral olcsóbb itt. Így közvetlenül fogok Namíbiába menni. Az úton nincs gépkocsiforgalom. A közelben egy menekült tábor épült, mert 200 km-re innen elmosta falujukat az eső terményestől, állatostól és most itt állnak minden nélkül. Nem indulatos, nem elkeseredett a hangulatuk. Csak magállapították a veszteségüket. Mivel sötétedik, rögtön meghívnak a táborukba. A katonaság adott a menekülteknek sátrat, ivóvizet, ennivalót, de már alig várják, hogy felszáradjon a síkság és visszaköltözhessenek.
Innen egy teherautóval jutok tovább egy faluig, ahol kellemes trópusi meleg fogad végre. Szól a zene a bolti zenegépből (zseton behelyezése után) A fiatalság a homok borította utcákon, korzózik és isszák a helyi eredetű italokat. Lényeg hogy hasson. Persze itt is mindenki szóba akar állni velem, vagy levelező barátom akar lenni, ami engem a 70-80-as évekre emlékeztet, amikor az orosz tanárunk lelkesen osztogatta a szovjet iskolások leveleit közöttünk. Egy frissen épült agyagfalú házba hív el új barátom. Este tábortűz. (nincs áram, csillagok és beszélgetés). Egyik ismerőse másnap indul Namíbiába, mert étolajjal üzletelnek, így könnyen eljutottam a határig. A határon sorban állás és még a csomagomba is belenéznek, pedig világos, hogy nem olajcsempész vagyok.
Cha-cha-cha. A név a függetlenségig tartó időszak neve. Ez a legnépszerűbb hátizsákos szálló. Itt próbáltam több információt megtudni Afrikáról, de egyetlen önállóan utazó fiatalt sem találtam. Mindenki befizetett túrákon vett részt. Semmit nem tudnak Afrikáról és gyakorlatilag senki nem tudta megfogalmazni, mi is volt jó Afrikában az utazásuk alatt. Egyedül a Viktória-vízesést emlegették. Szomorú.
Homokot fellapátolják a teherautóra, majd 20 méter után lelapátolják. Benzines hordóból leszívással és tölcsér nélkül tankolják fel a kamionjukat.
Zambia 2.
Szerencsére találtam stoppot a rendőrségig, ahol kiderült, hogy még arra sem képesek, hogy a nevük és útlevélszámuk alapján kiderítsék, mit tudnak kirablóimról.
A városban ATM nem létezik, így nulla pénzzel kell eljutnom Lusakáig, amit kirablóim 100 dollárból tettek meg, azt most nekem a semmiből kell megcsinálnom. Sajnos nincs forgalom. A rendőrökben nem dúl a segítőkészség, így végül a taxis, aki elvitte őket a főútig, ő protezsál be egy minibuszba. Furcsa, hogy ugyanabban a járműben ülök, amiben fél nappal korábban a tolvajok utaztak. Emberek, tyúkok, csomagok egymás nyakán halmozódtunk, úgy hogy még az első üléseken is 5 ember ült.
Lusakában is felkerestem a rendőrséget, a határvárosban komputer híján semmiféle adathoz nem jutnak, de a fővárosban igen. Egy 1 milliós nagyváros főkapitányságán, ahol vagy ezer alkalmazott kap fizetést, csak egyetlen jegyzőkönyv tömbűk van. Így ha egyszerre 1-2 bűnesetet akarnak bejelenteni, akkor várnunk kell a sorunkra. Olyan mint az inverz 5 éves terv, hogy annál több bejelentés nem érkezhet, mint amit munkaidőben képesek lejegyezni. A jegyzőkönyv írása abból állt, hogy mit loptak és kik. Arról nem írtak, hogy hogyan történt. Ha véletlenségből letartóztatnák őket, akkor a bíróság előtt mit is kérdezhetnének tőlük, ha még azt sem tudják hol történt az eset és milyen körülmények között. Állítólag 2-3 hónapig tarthatják előzetesben őket, de utána elengedik őket, ha nem jelenik meg gyanúsításon. De kérdem én, ha még telefonjuk sincsen, nemhogy E mailjük, hogyan tudnának értesíteni engem? Megígérték, hogy elmennek az útlevél hivatalba, hogy kiderítsék útlevél alapján a címüket, de amikor 4 hónap múlva visszamentem, addig sem történt semmi. Mint mondám legalább ezer rendőr téblábol a környéken. Fura, hogy bármely oldalán is álljon valaki a törvénynek, mindig átverve érzi magát. A magyarországi csak annyival jobb, hogyha valaki megmondja nekik, hogy ki volt a tettes, akkor esetleg elkapják. Itt meg akkor működik a rendszer, ha te magad kapod el a tetteseket. Viszont ilyen módon olcsó is lehet a rendőrség, az állampolgár feladata (kötelessége) hogy elkapja, majd utána megbüntesse a bűnözőt. Vissza a kőkorba avval a különbséggel, hogy akkor nem volt bűnözés. Akkoriban gyakorlatilag legalizálták ezt a háborúkkal, ahol a győztes mindent vitt, ennivalót, nőt, ékszereket.
Próbáltam Interneten elérni Magyarország tiszteletbeli konzulját, de mint kiderült 2006. Évben még nincs E-mailje egy konzulnak. Hát ennyit a képviseletről.
Lusaka.
Újra visszatértem a műhajak birodalmába. Vége a 70 évek divatjának, és aki szép, azt veszik-viszik. A verseny éleződik. A piacon kívül a város többi része nyugodt, a csúcsforgalom is csak pár órára korlátozódik.
Egy felső középosztálybeli családnál lakom, banki tisztviselő és vállalkozó, akiknek drága csillogó autóra telik, de közben a vízcsapok csöpögnek, a falakra glettelés, festés is ráférne. Könyveket is hiába keresnénk a lakásban. Még ők is naponta vízben darát esznek kézzel. A karácsonyfa itt is feldíszítve, a ÉTÉV szól egész éjjel és a lámpák sem alszanak. Konyhában az edények a végüket járják.
Reggel veszik csak ki a hűtőből a fagyasztott kenyeret és fél fagyottan eszik, már már rohannak a munkahelyükre. Ez is mutatja, hogy az egyetemi végzettség énem gondolkodásra és főleg nem előrelátásra tanítja meg az embereket.
Szól a TV, magnó, rádió is egy időben, miközben a gyerekek hancúroznak a szobában. Ez az állandó vibrálás biztos, hogy nem az otthon érzését juttatja eszünkbe. No meg a fekete feleségek is elképesztő módon tudják unni az életet, és annyira érdeklődés nélküliek, hogy az már idegesítő. A gyerekek pedig tényleg csak azért vannak, mert jöttek és az utódlásra szükség, van. Amennyire semmi odafigyelés nincs a gyerekekre, az és már fájó. Viszont a cipő csillog, a haj belőve, a krémek is glédában állnak és kenődnek fel az illatfelhők mellé.
Beszélgetés közben is félszemük a TV-n, és tényleg nem értik azt, hogy miért probléma az, hogy nincs az országnak zöldség, vagy hús piaca. Elmagyarázzák, hogyha zöldséget akarnak venni, akkor ott kell venni, ahol lehet kapni: szupermarketben. Ez megint csak azt mutatja, hogy semmi minőségi fejlődést nem tudnak/akarnak vizualizálni. Amit elébük tesznek, azt fogadják el, tehát a szupermarket az sikk, még hogyha sokkal drágább is, mint a kisebb üzletek. .Véletlenül sem képesek egy réteggel mögé gondolni, hogyha a termelő, ne adj Isten a nénike, szeretne kiegészíteni nem létező nyugdíját, azt az állam és a multi nem fogja támogatni. Az egyén részéről pedig előny, hogyha friss áruhoz jut, melyet a gazda szeme hizlalt és kellet, és nem a rabszolgák hada.
Afrikában még soha nem láttam otthon tanulni, vagy görnyedni házi feladata felett, de még olvasni sem. Tényleg kíváncsi vagyok, hogyan fejezik be az egyetemet, és mennyiért veszik a diplomát. .
Soha ne kérdezd tőlük, hogy mit gondolnak és miért. Nincs válasz.
Újságban olvastam Bush elnök Magyarországi látogatásáról, ahol az újságíró Bp-et Közép-Európa hajdani kulturális fővárosaként emlegette., pedig szerintem ma is az.
Lusaka szintén olyan főváros, ahol este 6 után kiürül a belváros. Persze meg sem próbálják élettel megtölteni az estét.
Most olvastam E-mailen, hogy egyik stoppos ismerősöm meghalt Maláriában. Korábban írt egy könyvet a lány az elmúlt 5 év világkörüli stoppolásáról. Ő már a második ismerősöm, aki beteljesedő életet élt, és ment el az élők sorából. Ez egy kicsit olyan érzés, hogy amikor a partizáncsapatból elfogynak azok az emberkék, akik képesek egy új/régi szemlélet meghonosítására a világon. Amikor tudom, hogy vannak hasonló gondolkodású emberek, az mindig erőt ad és most még egy ilyen erő tűnik el mellőlem.
Elindulok Malawi felé északra. Először egy kínai doktor vesz fel, aki éppen Kenyába repül egy konferenciára, hogy bemutassa tudományos bizonyítékait az AIDS gyógyszeréről, amelyet az utóbbi 16 évben fejlesztett ki. Legalább ennyi jó hír van mára. Utána egy hittérítő vesz fel, akivel igen jó eszmecserét folytattam a kereszténységről. Nagyon jól érvelt, de amikor lebontottam érveit, akkor csak az maradt a muníciójában, hogy az ember logikája és Istené más. Hát igen. Ezzel tényleg nem tudok vitába szállni, de ettől még nem győzött meg az eredendő bűn kérdésében, hogy csak Jézusban újjászületve lehetne tisztességes, jó életet élni (mert ego építésről lenne szó).
A déli és keleti zambiai embereket dolgosként írta le, míg az északiakat lustának és tolvajoknak. Hát igen, arra már Tanzánia van.
Innen egy újságszállító postakocsi vitt tovább, mely szerencse, hiszen egy Bp-Salzburgi távolságon napi 35 jármű ha elhalad, akkor sokat mondok. Talpraesett dolgos ember, aki árvaházból küzdötte fel magát erre az életszínvonalra, van elképzelése a világról, és legszívesebben Japánba utazna, hogy megnézhessen egy gyárat, hogy hogyan készülnek azok az autócsodák, amelyeket nap-mint nap használnak.
Mit minden Zambiai szeret az országában, az a törzsek közötti béke, és a szabadság.
Livingstone. 1886-ban érkezett a mai Zambia területére. Annyira megtetszett neki, hogy vadászterületté alakította. Cserébe megígérte a törzsfőknek, hogy megállítják a rabszolga-kereskedelmet. Ez persze könnyelmű ígéret volt, mert Amerikában ekkorra már megszűnt a rabszolga tartása. Ígérte még, hogy megvédi az országot a többi gyarmatosítóval szemben és oktatást is adnak. Cserébe csupán bányászati és kereskedelmi jogokat kérnek. Milyen fair az európai?!!
Chipata.-Mfuwe és a Souther Luanga nemzeti park.
A városban már egyre több habcsókos mecset, ahol a Khaled enterprise és a Jussuf bakery színes alaphangulata a városnak. Innen a Nemzeti Parkig tartó 120 km-t, jó esetben is csak 4 óra zötykölődés árán érhetjük el, mert a poros utak olyan rossz állapotúak. Egy nagyon igényes kempingben alszom a Park bejáratánál, egy fa tetején, hiszen éjszaka a vízilovak, elefántos és egyéb állatok gyakori vendégek errefelé. Másnap napfelkelte előtt a Park bejáratánál próbálok bekéredzkedni egy szafari járgányba, mert magánautókat nem engedik be a parkba. Ha beengedik, akkor az autóért csak 25.- dollárt kell fizetni. Így egy hozzáértő ember is ült velünk a járműben, aki állítólag tudja merre, és hol vannak az állatok. Persze nem tudja, hiszen ő is csak roamingol a területen. Beszél is róluk pár szót, de ha kérdezek valamit, már nincs válasza rá. De mint Afrikában mindenkit, őt sem fűti lelkesedés munkája iránt. A zsiráf az egyetlen állat, amely szarvval születik és más rendszerben lépdel, mint a többi négylábú, így ha eltöri egyik lábát, akkor nem tud járni. A zsiráfok egymás nyakát tekergetik verekedés közben, sőt még a lábát is felteszi a másik hátára. Láttunk mongúzt, zebrát, hatalmas krokodilt, rengeteg vízilovat, különböző madarakat és egyéb növényevőket.
Az egyik lány peace corps- os lány, aki egy HIV projekten dolgozik és egy legutóbbi vizsgálatuk során, amikor az egész falut megvizsgálták, a falú fele fertőzött volt. Az országos statisztika szerint 20 %-os a fertőzöttség.
Az amerikai szafarizóimmal megállunk reggelizni és az itt önkéntesként dolgozó lány 16 éves testvére most ivott életében először ’hard tea-t’. Otthon csak jeges teával találkozott!!!
Legközelebb csak délután érkeznek látogatók a Parkba, de akkor már senki nem volt hajlandó felvenni. Kíváncsi voltam az esti életre. Többen mondták, hogy a főnöktől kell engedélyt kérni, de nekem nincsen autó m.- Ha akarná, akkor CB-n is megkérdezhetné főnökét. Ennyit tesz a zsíros állás, a pénz, hogy fel kell adni lelkük belső vezérlőelveit. Új világ. Így az estefelé vadászó oroszlánok kimaradnak az életemből. A parkon belül szintén, vannak vendégházak, de az 500-600 dolláros szállásárakat nem nekem találták ki.
Ezek a lodgok támogatnak iskolákat, orvost, könyvtárat, ami mind szép, de mit tesznek a helyiek maguk? Persze ha én betegszem meg, akkor a doktor 150 dollárért jön ki megnézni.
Az európaiak nagy lelkesen építenek kutakat a falukban is, de ha véletlenül meghibásodik, vagy eltörik a kerekes-kút, akkor senki sem akarja megjavíttatni. Onnantól kezdve kézzel húzzák újra a vizet.
A segélyszervezetek ajándékai olyanok, mint a karácsonyi játék, többnyire azt adunk, amit mi gondolunk jónak, és minekünk lenne jó. A világ más, mint mink vagyunk.
Miért van, az hogy segíteni akarunk, amikor maguk nem akarják, vagy nem képesek felfogni annak mibenlétét?
Pár nap után visszatérve képviselő ismerősömhöz, jól esik az út tömény porát lemosnom magamról újra, normálisan ennem. Nem én voltam az egyetlen vendége aznap, mert a környék nagy főnöke is nála vendégeskedett, aki mind a mai napig befolyásosabb ember, mint egy politikai vezető. Egy nagyon kedves idős, foghíjas bácsi ódon öltönyében sétálgatott fel-alá, kis tranzisztoros rádióját rövidhullára hangolva. Megfelelő eligazítás után, ceremóniális szabályokat betartva köszöntöm. Ő nagyon boldog, (de tényleg)., hogy beszélhetett velem és nem is gondolta volna, hogy egy külföldit érdekel az ő életük. Rajtam keresztül kicsit többet tudhatott meg a világ többi részéről is.
Neki, mint főnöknek a feladata, egy kvázi békebírói szerep, ha nézeteltérés van, akkor ő hallgatja meg a feleket, majd dönt a vitás kérdésben belátása szerint. Ő egy csatorna a népe és az ország népképviselője között. Ő tolmácsolja, ha az ország vezetésétől (tanácselnököktől) szeretnének valamit kérni. Ő az aki munkára serkenti a züllődőket. A teherbeesett lány pasiját 3-4 állattal büntetik, de ha megházasodik, akkor csak 1 tehénnel terhelik, az iskoláskorú megrontásáért. Ő maga szerelemből házasodott. Azt mondta, hogy két neje van és’16 gyerekem’, ha nem tévedek és kuncogott. A főnöki funkciót férfi testvére örökli, több fiútestvér esetén a nagycsalád összeül, és a legérdemesebbet választják meg, ha az nincs, akkor egy nővérének elsőszülött fia. Az önkormányzat pénzeli őt is, és a különböző projekteke, de ha elromlik pld. a kút, akkor az ő dolga, hogy a népek összedobják a javításra a pénzt.(ahogy elnéztem, sehogy nem javult meg a kerekes kút) Népét dolgosnak tartja, szavára hallgatnak az emberek, és szegényeknek kioszthat földeket.
A határra egy malawi kamionos vesz fel, aki nagyon kedves és mogyoróval kínál jó hangulatban telik az utunk. Azt hiszem ez egy jó bevezetés, hogy milyenek az emberek Malawiban.
Afrika rövidtávon gondolkodik. Mindenkinek van mobilja, de senki nem tudja, hogy mennyibe kerül a hívás. Lényeg, hogy van nekik, ez a státusz szimbólum, igaz a pénzük arra már nem elég, hogy használják is. A tartalom nem fontos, csak a forma, a látszat.
