Zimbabwe 2. rész: Masvingo.
A korábbi Zimbabwe intro bejegyzésem után, induljunk el. Az első állomásom Zimbabwe déli részén Masvingo, tele széles utcákkal és gyér élettel.
A városka elég unalmas, de mivel a közelben van a Zimbabwe ruins (romok), jó kiindulópont. Afrika egyik legnagyobb (egyetlen!) kőváros nevezetességéhez próbálok eljutni. Fekete Afrikában szinte nem létezik épített kultúra a XI-XIV. századból, de itt szigetként megtalálható ez a nevezetesség, egy kővár romjai.
A leletek arról tanúskodnak, hogy ekkortájt kőépítményeket és városi struktúrát is létrehoztak már, s folytattak földművelést is. (a tudósok máig értetlenül állnak eme furcsa jelenség előtt) Mára nem sok maradt az építményekből, de a fellegvárból kellemes kilátás nyílik a környező vidékre.
Egy drámaíró/színész ismerősömnél alhattam, aki emberjogi témákról is ír, (de diktatúrában ezeket nyilván problémásabb előadni). Így megélhetésül színdarabokat ír a gyerekmunka betiltása mellett kampányolva, amelyet a Kulturális Minisztérium is támogatott egy darabig (természetesen svéd pénzből, hiszen az emberi jog csak az európai szótárunkban található, s csak ott áldoznak pénzt arra, hogy ezt propagálják is.)
A Szakmunkáról:
Hajvágás: Afrikában a fodrászok csak kopaszra nyírni képesek, és nekem kellett megmutatni, hogy hogyan kell fésűvel és ollóval bánni. Az eredmény elképzelhető: szörnyű.
Ez egy tipikus jelenség, akik csinálnak valamit Afrikában, azok általában nem értenek hozzá. Pedig ez azzal sem magyarázható, hogy a technológiai fejlődéssel nem tartanak lépést, hiszen az ollót már évtizedekkel korábban ismerték, mint a hajfelnyíró gépet.
Egyébként ezeket a hozzávetéseket nem azért írom, mert nem bírom őket, (mert a Zimbabweieket különösen kedvelem) egyszerűen nem kapok magyarázatot a jelenségekre, – s ezek nekem állandó kérdések, hogy miért is nem képesek/ akarnak jól csinálni dolgokat, kezdve a fodrásztól, építészig és politikusig bezárólag.
Miért nem működnek abban a rendszerben, ahol precizitás, figyelem, kitartás kell, még ha nem is bonyolult dolgokról van szó?
Miért tiltakozik szervezetük a fejlődés ellen, miközben a fejlett világ vívmányait vágyják folyamatosan?
Választások és a félsz
Amikor az utcán szóba elegyedem emberekkel, egyértelmű az ellenzéki párt szimpátia, mégis Mugabe győzött a választásokon 60%-al. Az ismét uralkodó párt. Mugabe a világ legidősebb államfője, egyben Afrika egyik legrégebb ideje hatalmon lévő elnöke (diktátora), a Zimbabwe Afrikai Nemzeti Szövetsége – Hazafias Front (ZANU-PF) vezetője. Kezében van a totális, négy-hatalmi ágra kiterjedő és azon túli hatalom, és gátlástalanul ígérnek és fenyegetnek. (pont mint itthon 10 évvel később)
Száműzetéssel fenyegetik az oktalanokat, akik a szabadságra voksolnának, míg a családosokat iskola bezárással, vagy polgárháborúval fenyegetik (régi recept, ismerősen cseng nekem) és akkor az egyszerű emberek inkább a régi rendszerre szavaznak, csakhogy nyugalom legyen. (no de kérem, ha valaki ezzel fenyeget ott valami már bűzlik szerintem).
Elhitetik az emberekkel, hogy kamera van a szavazófülkékben (amikor még áram sincs!!), és így kiderül, hogy ha az ellenzékre szavazott valaki. S persze az oktalanok elhiszik, meg amúgy is félnek, meg úgysem bíznak a jövőben, így tök mindegy hova szavaznak, s így legalább polgárháborúval sem fenyegetik őket. A helyi nagyfőnökök is megvesztegethetők, s mivel a nép a helyi főnökre hallgat, ő is kézben tartja a népét..
Fotó paranoia. Nem az első és nem az utolsó eset utam során. Csak 1 a sok közül.
Diktatúrában az emberek általában azt az elvet követik, hogy jobb, ha az ember semmit nem csinál, mintsem valamit és esetleg hibázzon. Így még egy kerék nélküli taxi lefényképezése is problémákat okoz, nemhogy amikor a rendőrség sokat mondó címerét akartam lefényképezni (Zimbabwe police republik ! = kvázi rendőrállam). Pedig bizonygattam, hogy azáltal nem dől meg a rendszer, hogy megörökítem a címert. (Lehet hogy ők sem akarják örökíteni a rendszert? – kérdezem – magamtól – szarkasztikusan.) Persze lehet, hogy csak a kamerámat akarták megörökölni, mert el akarták venni, de annyi biztos, ha valaki nem csinál valamit, abból baj nem lehet. Csakhogy itt kicsit tovább gondolják, a munkára is kiterjesztik a biztonságos passzivitást, s így az ‘aki nem dolgozik az ne is egyék’ mondása miatt, éhezik az ország java. Pedig a fehérek alatt ugye Afrika kenyeres kosara volt Rhodézia.
Legutóbb egy szupermarketben fényképeztem le a kenyérért sorban álló embereket, amikor a helyi fegyveres erő dühösen megpróbálta elkobozni a kamerámat. Mivel Zimbabwéban mindenki beszél angolul, ezért megkérdeztem: Miért? Mert nem szabad. – válaszolta többször is. Én csak nem hagytam valós válasz nélkül, mire végül azt mondta: azért, mert rossz hírét viszem az országnak.
Erre azt mondtam neki, hogy nem a fényképemtől lesz rossz híre az országnak, hanem az ország ilyen rossz, hisz maga is látja, tudja. Kérdezzen meg bárki járókelőt! Erre kiegyeztünk abban, hogy többet nem fényképezem a sorban állókat a boltban, s kimentem.
Egy másik boltban még azt sem engedték meg, hogy azt a táblát lefényképezzem, amin a környezetvédelemre hívták fel a figyelmet. –
A zacskóért pénzt számolunk fel, hogy ne szennyezzük annyit a környezetet és hogy az ország valutakészletével takarékoskodjunk állt a kassza fölötti táblán. Gondolom a nejlon import.
Ez is mutatja, hogy mindentől félnek, még attól is amire büszkéknek kellene lenniük.
Csak nincs róla felsőbb utasítás, gondolkodni nem tanították meg, így másolja a berögzültségeit. S inkább fél, mint gondolkodik.
Egy másik boltban a rendőr odajön hozzám és megkérdi, hogy: maga kicsoda? Mondom neki: emberi lény (human being).
Mire mondja: tilos fotózni, elkobzom a gépét, jöjjön a rendőrségre. Rendben mondom, de miért tilos? Szintén oda fut ki végül a beszélgetés, hogy kérdezzen meg bárkit az utcán, hogy milyen az élet itt Zimbabwe-ban, és ahhoz nem kell fotó, hogy lássák az emberek milyen senyv(edés) a lét itt.
Egy kis közgazdaságtan.
Innen az ország keleti része, a hegyek felé száguldottam egy közgazdász emberrel, akinek a vadonatúj autója elkezdett gyengélkedni, mivel a fekete piaci benzin nem volt elég tiszta. Az ő megoldása gazdasági problémákra az élelemosztás. Ismétlem, közgazdász. Ennyi a víziója. (Ez a rezsicsökkentés afrikai verziója). Azt hiszi, hogy ételosztással az éhség oka megoldható? S akkor mi lesz holnap?- kérdem. Pedig mezőgazdasági területben gazdag.
Jó magam a háló híve vagyok, hogy megtanítsuk az embereket halászni, ahelyett, hogy halat adjunk nekik. Lehet, hogy ő Afrikában tanulta a közgazdaságtant, és nincs elképzelése hosszú távra. (Biztos vagyok benne). S az oktatási rendszerben semmi kivetni valót nem talált, s nem is tűnik fel neki (és családjának), hogy sokan képtelenek megfizetni a tanulást.
Így marad az elité a tudás kiváltsága, örökre bebetonozva saját pozícióikat, míg a köz marad tudatlan. Csak a szakember gárda limitált, a pártkatonák meg nem tudják ellátni a feladatokat, max. felélik amit megkaparintanak.
Holott a sokszor szapult fehér uralom alatt Afrika
egyik legműveltebb országa volt Zimbabwe (Rhodézia), s persze ily módon kinevelte saját tudatos ellenségeit (egy kis kommunista pénzzel és ideológiával megfejelve.) Ezt támasztja alá, hogy amikor Magyarország nevét hallják, akkor nem azt kérdezik mint máshol, hogy az
Afrika melyik részén található? Vagy USA melyik állama?, hanem a Monarchiára asszociálnak. A sokat szídott britek hagytak ott azért valamit.
Innen megyek tovább majd a keleti régióba, posztomat itt a 3. részben olvashatjátok róla.
