Az első részben leírtam, ahogy 2009 januárjában elindultam Nyugat Afrikába, ahova a Bamako rally is éppen tartott.
Utána következő törtnetemben beértem őket a Mauritánia határnál, s onnan már különböző csapatokat sikerült stoppolnom. Ha Mali zenét hallgatnál Ali Farka tour zenéje itt a legjobb kezdés. Róla itt olvashatsz, Timbuktuba született, ahol az egyik legnagyobb világzenei fesztivál volt Afrikában.
Szóval velük érkeztem Maliba a ’zöld’ határon keresztül, ami persze nem zöld, hanem kősivatag.
A határátlépés virtuális, mert ez is egy ilyen terepszakaszon van, vagyis át a semmiből a semmibe.
Itt, a Mauritánia – Mali határszakaszon, a világ végén, ahol még a kurta farkú kismalac sem túr, itt tényleg nagyon egyszerűen élnek az emberek. Homokba ásott itató kutakkal, bőrvödrökkel és spárgával húzzák a vizet a nők és a gyerekek az állatok számára.
Itt Mali ezen részén még az üres műanyag flakonjainkat is elkérik, mert víztárolásra alkalmas, s ők ugye nem vesznek ilyen felesleges és drága folyadékot. Igazi antropológiai kutatási terület, még valós törzsi hagyományokkal és civilizációmentességgel.
Szívesen lennék velük több időt is, de hát sajnos a stoppolás mindig kompromisszum, s itt a puszta közepén semmi nincs ezen kicsiny pásztorkodó csoporton kívül, így tömegközlekedve sem tudnék kijutni innen, nemhogy utolérni a Bamakósokat, akik szintén nem a városokban alszanak. Tehát most sietni kell, mert ez egy verseny, és teljesíteni kell a távot és a szintidőt. Sajnos…
Mert talán a Dogon földön kívül ez a legérdekesebb része a Bamakó rally versenynek. Tényleg időutazás a látvány, évezredet visszatekertünk az időben… miközben mi meg high tech-el dübörgünk keresztül.
Megkeressük a feladatpontot, lefotózzuk, adunk a helyieknek ajándékokat s már robogunk is tovább. Küzdünk az idővel, hogy teljesítsük a távot, pénzeket és energiát nem kímélve (furcsa fogalmak és értékrend egy afrikainak: teljesítés, idő, táv, pénz, energia).
Ahogy ez a nyugati ember értékrendje, övéké pont az ellenkezője. Melyik is a normális?. Hát itt van rögtön az esszenciája az afrikai és európai kulturális különbségeknek, szemléletnek.
Szavannás táj, nyomjuk a gázpedált, egyszer majdnem fel is borultunk, – hogy ne legyen már izgalommentes a dolog. Az ágak is néha bekéredzkednek az ablakon, ha bozótoson vágunk át. Kalandos.
Az első város, amit érintünk az Kayes, a bank már bezárt sajnos, pedig pénzt kellene váltani, tankolni kell, ennivalót venni, szóval egy picit izgatott itt a helyzet.
Erre a szervezők megint nem gondoltak, hogy ilyen nehézségek is fölmerülhetnek a versenyen. Mindenki feszült, hogy este 7-ig beérjen a célba.
De mint kiderült ez a százvalahány csapatból egyetlen egy autónak sikerült 6 óra 59 perckor. Tehát kb. ilyenek a távkiírások – lehetetlen teljesíteni, főleg, ha enni is akarsz közben.
Ráadásul most jön csak az útnak a neheze. A szavannás rész. Néha folyómedreken kell átmenni, ami mélyhomok, könnyen elakadhatunk.
Illetve a bokros táj már sötétséggel nehezítve már csak szenvedés, mert nincs térlátás, s van, hogy bezár a növényzet és megszűnik az út.
Nagyon nehéz így ismeretlen bokrosban vezetni. Illetve rossz GPS programokkal tarkítva biztossá teszi az eltévedést. Mert terepviszony nem látszik a GPS-en, csak azt látjuk, hogy merre van a cél légvonalban, de hogy jutunk oda az olyan esetleges ahogy a katica megtalálja a tetvet.
Roamingolunk, gyakran kerültünk mi is zsákutcába, aztán csupán egy reflektorfénynél visszatalálni ugyanazon az úton egy másik művészet. Főleg úgy, hogy rengeteg ilyen piszte (kitaposott ösvény-szerűség,) van, s fogalmunk sincs, hogy melyik megy igazán arra a helyre, ahova szeretnénk menni. csak az irányt tudjuk.
De még így is mi lettünk talán a 4. vagy az 5. akik beértünk!! Ráadásul a szervezők utolsó pillanatban törölték a táborhelyet, mivel az iskola előtti camping-et megszállták a gyerekek, és lehetetlenné tették a privát szférát az európaiaknak, így végül a pusztába költözött ki a camping.
Persze sok csapatnak defektje van, kidobjuk nekik a rapid emelőnket, lám azért szolidaritás még létezik. Jó fej a TikTak csapatom aki idáig elhozott.
A pusztában aludtunk, a nyugalom kedvéért skorpiót is láttunk.
Reggel újra stoppolok egy másik autót. Ma egy angol és egy cseh filmes kettős vett fel. Őket is jórészt a kaland motiválta nem a győzelem. Reggel bementünk egy közeli faluba, ahonnan gyakorlatilag indulni kellett a mai etapnak, és már állt a bál.
A helyiek beöltöztek maszkba, táncelőadást tartottak a Bamakosoknak.
Zenéltek, kicsit break dance elemeket használva a táncokba, marimba és ének kísérettel, dob és fa csattogókkal, kísérve.
Kis színes, persze az ajándékok sem maradhattak el. Afrika nem mozdul meg csak úgy.
Színes nép, fotogének, kedvesek. Az asztalra meg gyűlnek az adományok. Talán a focilabda a legígéretesebb.
Aztán reggel 9-kor indulás, majd irány a főváros, ahol szintén lehet pontot gyűjteni. Az egyik pontnál megint csak 20-an 30-an kóvályognak a GPS-ükkel, és senki nem találja a jelet.
Már múltkor is valaki átforgatta a megjelölt követ, így az utána jövők nem találják, így vagy pontot, vagy időt vesztenek a többiek. Magyaros virtus, azaz csalás, de hát magyarok vagyunk vagy mi.
Bamako
Délre érünk be a Salam szállodához az egyetlen / egyik nyugati minőségű szállodához. De az amerikai söförömnek se célszalag, se pezsgő, se durrogás – ez a legnagyobb csalódása. Két hét után többet várt a szervezőktől. A diadalív ott volt, meg a földet tartó emlékmű, de a glória nem.
A szálloda előtti tér viszont rögtön átalakul autópiaccá, s minden gazdag helyi vadássza az eladó autóinkat.
A csapatok nagy része próbálja eladni a (lopott) vagy kopott autóját, mert senki nem akar 3 hetet hazaautókázni visszafele egy leamortizálódott kocsival.
Hazavitetni meg többe kerülne mint egy átlagos autó ára. Hát marad a business. A felszerelések, gumi, szerszámok, kanna is gazdára várnak, ami kicsit disszonánsan hat egy 5*-os szálloda parkolójában ez a zsibvásár. Mindenesetre furcsa ez a vásári hangulat az outsider gazdag szállóvendégeknek, akik véletlenül itt szálltak meg.
Viszont van feszültség a köbön, hiszen sokan foglaltak 400 Euróért szállodai szobát, aztán idejőve kiderül, hogy nincs meg a szobájuk. Szép. This is Africa my friend. De eljött a magyar temperamentum ideje is. Üvöltözések és anyázások.
A szálloda és környéke egy felzavart méhkashoz hasonlítható, s tapintható a feszültség. Mindenki izgul, hogy el tudja-e adni az autóját időben. Én búcsúzom a csapatomtól, s megyek a belvárosba.
Kanapészörfös házigazdámmal felveszem a kapcsolatot. El is jött értem,majd megállunk a zöldségpiacon vásárolni.
Gondoltam, hogy főzök, hogy valami tartalmasat egyek végre. De hát aztán kiderült, hogy Afrikában vagyunk, és az, hogy van konyhája, az csak jelképesen jelenti azt, hogy főzni lehet ott. Erre újra és újra rá kell döbbennem Afrikában.
A lakás nem feltétlen jelent otthont. Hiába minden, informatikus, még a CD-írás is behal itt Afrikában. Welcome back. Ráadásul jófej vagyok, elhívom őt is a díjkiosztási ceremóniára. Természetesen megjelentek a helyi éjszakai pillangók is. A feszültségeket le kell vezetni.
A díjkiosztó buli: Mindenféle díjakat osztanak ki: a legolcsóbb autóval ki jött, a legbátrabbak, a legsegítőkészebbek, majd amikor eljutottak az igazi versenydíjakig, a 2. helyezett jól beolvas a szervezőknek, hogy ilyen rosszul szervezett Rally-val még nem találkoztak pályafutásuk során.
Ők már több száz rally-n vettek részt, és vagy 200 trófeát vittek haza, és nagyon csalódott a szervezők korruptsága miatt, hiszen gyorshajtásért csak tőlük vettek el pontokat, és ráadásul kétszer annyit, mint általában a gyorshajtásért szoktak, pont annyit, s pont azért, hogy így lemaradjanak a dobogó felső fokáról, és így csak másodikak lehessenek.
Szomorú magyar valóság, ahogy a sivatagi jelölt követ is beforgatta valaki, így senki nem találta meg, igy pontot és értékes időket vesztettek a kereséssel. Már a sport sem szent. Pedig itt nem a fődíj 1 milliója, ami bárkinek a szívét dobogtatja, hanem egy 3 hetes verseny eredménye. Itt mindenki többszörösét költötte gépjére, útiköltségre, szállásra, javtásra..
Közben az első helyezett csapat, akik állítólag barátságban vannak a szervezőkkel, ezért jutottak az első helyhez. Így hát amikor az első helyhez ért a felkomferálás és a díj kiosztása, akkor hangos, tömeges: bunda, bunda – skandálás volt a közönség soraiból. Rally befejezése magyar módra.
Aztán egy magyar srác kevert hangos diszkóra.
A történet Mauritánia részét itt, a Mali 3. részét itt olvashatod.
A galériát itt pörgetheted:
.
