Zimbabwe 3. rész:
Mutare környéki élmények
Az előző 2. részben, bejegyzésemben tárgyaltam a diktatúra hangulatát, móduszait. Most pedig belekostolunk a vidéki létbe.
Laza 300 km-re van Mutare, az ország keleti részén. Ahol kiszállok a kocsiból, a közeli bozótos mögül ének és dob ritmusa szűrődik át, egy újkeresztény csoport vigad egy fa mögött és a kemény magnak egy saját varázsos, vidám, színes egyenruhája is van, saját jelszavakkal a hátukon. A közeli autóbusz pályaudvaron egy performance vonzza a tömegeket.
Kicsit problémás volt a csomagomat rövid időre letennem valahova, mert a média agymosásának köszönhetően mindenhol megkérdezték, hogy nincs-e benne bomba.
Ebben kiválóan globalizálódnak, pedig itt is kíváncsi lennék, hogy fehér utazó valaha robbantott-e bombát?
Mikor járt európai bombamerénylő utoljára ebben a világ számára lényegtelen országban?
Kérdéseimre egyre kevésbé várok válaszokat.
Amikor a város főutcáján meglátom az everlights fantázianévre hallgató szakboltot (tényleg kell fantázia hozzá, ahol nincs áram), akkor csak mosolygok magamban, hiszen mindenki tudja, hogy jórészt áramszünet van a hét nagy részében..
Az emberek az utcán állandóan kérdezik tőlem, hogy teszik az országuk? Vagy: can you say something nice about us? (tudsz valami jót mondani az országunkról?)
A kérdésbe már belőtték a valószínű választ: az országot igen, de a politikáját nem – szoktam mondani nekik.
Ezen a kertvároska jellegű településen üres túlméretezett széles utak régi Szovjetunió-béli hangulatokat idéznek fel fiatal koromból.
Bájos látni, ahogy házilag hegesztett kormányzárral és lakattal zárják a kocsijukat.
A Nemzeti Galériájuk még ígéretes is lehetne, de a művészetek mára már elhalóban vannak, elvégre egy gazdasági vergődésben leledző országban a hús realitása az első, nem az esztétikáé.
A vasárnapi mise mindig érdekes program Afrikában. Gyakran a művelődési házak vannak templommá átalakítva, ami jelzi, hogy az egyházi szeánsz maga a kulturális program.
A pap felhívja a figyelmet a mobil telefonok kikapcsolására, de persze a telefonok csörögnek, a gyerekek sírnak, a WC ajtó nyikorog, és a pásztor próbálja ezt túlüvölteni. Kézrátétel, hanyatt esések, szentlélek, stb. ahogy ez szokott lenni a karizmatikus egyházakban.
A TV Híradóban a hírolvasónak nincsen súgógépe, így igen furcsa, hogy soha nem néz és kamerába. Az időjárás jelentésnél a bemondó teste kitakarja a városneveket, és a táblázaton csak a hőmérsékletek látszanak. Van bája ennek a low budget világnak. Mint utazó, és csak rövid időre. Mint Kuba. Kicsit korai rádiós múltamat idézi ez a sufnituning helyzet.
No de mozduljunk ki.
Mutare közelében vannak sziklarajzok is, mely azt mutatja, hogy 20 ezer évvel ezelőtt az itt élő shan népek (bushmanoknak nevezték őket a
fehérek) erőfeszítést tettek az önkifejezésre. Ehhez képest mára az esztétika a kontinensen a hamburger látványára redukálódott. Sőt az alapkoncepció a vandalizmus: tönkretenni ezeket, ha már alkotni képtelenek. Ilyenkor mindig sajog a szívem, hogy a barbarizmus felülírja a magas kultúrákat. Lásd Banjan Buddha szobrok, vagy Palmíra esete. A vírus győz. De miért nem cáfol engem egyszer már a történelem?
A régmúlt aranykort idézi a városban egy 1933-as Ericsson utcai telefonfülke is, kontrasztként, hogy manapság, – 70 évvel később, már működő telefonfülkét sem találni a városban. Az ország jobban teljesít. S újraválasztják! Hihetetlen. Elhihetetlen.
A közelben van egy kis vadrezervátum, ahol rinocéroszok élnek. Pénztárcám kímélendő, bemászom a magas füves, bozótos területre, s azzal a furcsa félelmetes tudattal vágok keresztül, hogy bármikor előbukkanhat a nagy vad.
Érzékszerveim a maximumon, s amikor a sűrű bozóton haladok keresztül elfog az évezredes vadász ösztön. De mivel hosszas kószálás után sem találtam rino-t, ezért kimegyek. De mellette van egy kis vadrezervátum. Egy kis baksisért bemegyek a tó mellett legelésző rinocéroszhoz. Na igen, ott látok kószáló jószágot. Az utolsó mohikánok. Már csak mutatóban vannak. Szó szerint.
Botanikus-kert. (Mutare-tol 40 km-re)
A gyarmati időkben az angolok gyönyörű növénykertet hoztak létre a hegyekben, de ma elkeserít a látványa, mert az utóbbi 40 évben (függetlenségük óta) már nem gondozzák,
szakértelem, és/vagy esztétikai igény hiánya miatt.
Ez persze nem gátolja meg őket abban, hogy 10.- dollárnyi belépőt kérjenek el a kert meglátogatásáért, így próbálva kihúzni az országot a gazdasági válságból és valuta hiányból. Biztos ez a megfelelő út??? Persze erről Afrikában képzett közgazdászok másként gondolkodnak..
A közeli hegyekről szép kilátás nyílik az alant kiépített golfpályákra, erdőkre, miközben az út szélén kézimunka árusok és kongó éttermek sorakoznak.
Visszafele újgazdagék visznek, ahol az egyik utas a sofőrhöz mellékelt maca, aki ugyan turizmust tanult (pontosabban mondva, arról van papírja), de lövése sem volt az országáról, viszont mutatós darab. Hát igen, a végzettség még nem jelent tudást, de a nagy mellek hatalmat adnak a BMW tulajdonos mellett/ felett. This is Africa my friend.
Temető – avagy a lények hogyan beszélnek el egymás mellett.
Katolikus, anglikán, holland, muszlim és nonkonformista parcellákra tagolódik a temető. De tényleg. A sírokon lévő kereszt alufóliával van betekerve, hogy csillogóbb legyen, míg a virágok egy műanyag dobozban hervadnak.
Egy ott tébláboló fickó ered utánam, és még mielőtt meggyanúsíthatna, hogy fotózom, megkérdem tőle: Van a városban másik temető? Mire azt mondja, melyik országból jöttél? Én azt válaszolom: Ma kedd van. Úgy tűnik, hogy
Nem értékeli, hogy egy Zen koan-nal ajándékoztam meg.
És újra kérdezi: melyik országból jöttél? Én is újra kérdem, hiszen még nem válaszolt a kérdésemre. Ez után kijelenti, hogy tilos fotózni. S kezdődik a lemez elölről.
Miért tilos fotózni? – provokálom tovább. Erre ő kérdezi, van-e rokonom itt? Mondom: igen. (a zen koan megint nem megy át neki) Nem érti. És újra kérdezi, mintha nem hallotta volna. Itt van-e a rokonom? Nincs. Erre megint mondja, hogy tilos fotózni. Mondom: Jó, és sétálni szabad? Igen. És fotózni miért nem? Mert elvisszük a hírét külföldre, hogy rendetlen a temető. Hm. Pedig szép volt – valaha.
Kivárom a délutáni temetést, de még oda sem érek a sírhoz és valaki (az elhunyt testvére) máris megfenyeget, hogyha fotózom, akkor bevitet a rendőrségre. Jó.
Úgy tűnik, ebben az országban mindenki a rendőrségtől várja a megoldást. Ez is a diktatúrák sajátja, hogy emberek bizalmatlanok egymással, de bíznak a rendszerben, még ha már sokszor meg is csalta őket. De az emberek mint aranyhalak, memóriájuk az akvárium széléig tart ki.
Pedig amikor ellopták a pénzemet (mielőtt elhagytam az országot), nyilvánvalóvá vált, hogy a rendőrség egy tehetetlen vízfej, mely csak arra jó, hogy visszaéljen hatalmával.
Elteszi a kenőpénzeket, ellenőrizze az elakadást jelző háromszög meglétét és hogy megnyomorítsa a népet, s abból hízzon. Beszéltem az elhuny apósával is, aki maga sem tudja mi volt a halál igazi oka, de vagy százan jöttek el a minden meghittséget nélkülöző temetésre és az egészet 50 perc alatt lezavarták, még Jézus neve is csak egyszer hangzott el. Habár itt mindenki nagyn buzgó keresztény. A buzgóság szintjén, de nem a megéltség szintjén.
Egy afrikai temetés igen zajos közösségi esemény, ahol megint kimutathatják gazdagságukat. Minden a látszat. Egy női kórus folyamatosan afrikai dalokat énekel és táncol. Egy cserkészcsapat mágikus igéket mormol a sír felett, pár ember emlékeztetőt mond, majd dob és énekszóra betemetik az elhunytat.
Amikor a diktafonomat előveszem, megint jön az ürge (a tesó), letilt, mert zavarja, és bizonygatja, hogy én CD-t akarok kiadni és ebből akarok meggazdagodni mondja – hisz ő tudja, mert az USÁ-ban tanult. habár nem hiszem hogy ott tanulta, hogy ha ha a másiknak jó, akkor azt meg kell semmisíteni. (jajj, mennyire a modern Magyarországra rímmel ez a gondolkodás!)
Erre felvilágosítom, hogyha USA-ban élt, akkor biztos tudja, hogy ez az MP 3 felvevő nem jó minőségben vesz fel, így nem is tudnék CD-t kiadni. Végül beadja derekát, hisz büszkeségét piszkálgatom, de már kedvem sincs nagyon, mert ha az elhunyt bátyja velem foglalkozik folyamatosan és nem a végső búcsúval, akkor tényleg semmit nem jelent neki az elhunyt, hanem csak a saját egója, s ez szomorú.
Bennem mindig felmerül a kérdés, hogy milyen nehéz is lehet Afrikában papnak lenni, hiszen amikor a lakosság 30 %-a AIDS-ben hal meg, akkor hogyan is lehet az elhunyt érdemeit kimondania, hiszen a keresztény alapvetéssel ellentétben a
házasságon kívüli szex intézménye nyilvánvaló az elhunyt esetében. Itt is hasonló eset lehet, de erről diszkréten hallgat mindenki.
Azért haragszom a diktatúrákra, mert megnyomorítják az embereket, elveszik az önálló gondolkodást és biztos az, amit nem csinálnak, hiszen abból nem lesz baj, ily módon passzívvá teszi a társadalmat, elveszi a szabadságérzés örömét. Az a kisebbik baj, hogy az uralkodó kirabolja, tönkreteszi az országát, de félelelembe és nemgondolkodásba nyomorítani tömegeket az emberiség elleni bűntett. Jómagam minden diktátort diktatórikus úton eltávolítanék.
