Permakultura

Gondoltam ezt megosztom veletek, mert mindig papolok kornyezetrol, fentarthatosagrol.. s evek ota erdeklodom a permakultura irant. Akinek
nem inge, torolje. S bocs hogy sok, weboldalt pillanatnyilag nem tudok.. de ha rakerestek ezer dolog elojon biztos. Ez egy kis elmelet es gyakorlat, erdekes szerintem, habar kertem nincs. Viszont tarsadalmi kapcsolataim igen. Szoval hajra, Gabor

A permakultúra alapgondolatát az ausztál Bill Mollison, és David Holmgren publikálták az 1970-es években. Az a meggyőződés sarkallta őket, hogy ha az emberi társadalom továbbra is ilyen mértékben folytatja a Föld tartalékainak fölélését, akkor el fogja pusztítani az élővilágot, és önmagát is. A permakultúra megoldásként a természetben zajló ökológiai folyamatok minél teljesebb érvényesítését javasolja az ember élőhelyén, és szükségletei megtermelése során. Hangsúlyozza az fogyasztás drasztikus csökkentésének, az energiamegtakarításnak, és a természetből való „házi” energianyerés különféle módozatainak fontosságát. A permakultúrával megismerkedve az ajánlott módszerek természetszerűsége, szellemessége, és szépsége annyira megragadott, hogy úgy gondoltam, ha ennek csak a fele is megvalósítható, már érdemes kipróbálni. Éppen húsz éve kísérletezek. Most azt mondom: legalább a fele megvalósítható!

Egy biogazdaságban is kimondva-kimondatlanul létrejönnek hasznos ökológiai kapcsolatok termesztett növényeink, szántóföldünk, és a
természetes fauna tagjai között. Ezt igyekszünk elősegíteni: búvóhelyet készítünk a sünnek, hasznos rovaroknak, virágokat ültetünk
a ragadozó, és parazita rovarok számára, hogy a belőlük gyűjthető nektár és virágpor táplálja a zengőlegyeket, fürkészdarazsakat,
fátyolkákat. A permakultúrás gondolkodás annyival több ennél, hogy a gazdálkodás
valamennyi elemét (növényeket, állatokat, építményeket, domborzatot,
táj, és vízrajzi adottságokat) egy egységes ökológiai rendszerré
szerkeszti össze, amelyben az előre megtervezett módon létrejövő
kapcsolathálózaton keresztül az egyes elemek produktivitása,
használhatósága javul, a ráfordítás (ápolás, takarmány, gyógyszerek,
elhelyezésre szolgáló épületek) csökken. A rendszernek része az ember
is, tehát a permakultúra egyben emberi élőhelyeket is teremt. Célja az
is, hogy pozitív közösségi kapcsolatokat teremtsen emberek,
embercsoportok között. A piaci értékesítést nagyban segíti, hogy a
helyi értékesítés különféle formái alakulnak ki. Ilyenek a városok, és
a közelben élő biogazdák között szerveződő zöldség előfizetés, „box-
rendszer”, a termelők-fogyasztók szövetkezése, a szívesség bank, a
helyi „etikus befektetéseket” szolgáló pénzügyi szervezetek, stb.).
Mindezek több helyen megvalósultak már a világban, az élővilág
védelmét, szép természetes környezetet, pozitív közösségi
kapcsolatokat, és a szükségleteket egészséges, változatos módon
kielégítő gazdasági termelést hozva létre.

A permakultúra feltalálója, Bill Molison Tasmánia hegyei között a
természetet megfigyelve, egy élet tasztalatai során jutott el egy
alapgondolathoz, amelynek lényege, hogy létre lehetne hozni az ember
számára hasznos fajokból a természetes életközösségekhez hasonlóan
működő ökológiai rendszereket, és ezáltal drasztikusan csökkenteni az
emberi szükségletek megteremtésének ipari háttér, és energiaigényét,
környezetromboló hatásait, ilymódon az emberi tevékenységet éppen
javító hatásúvá lehetne fordítani. Ezt az alapgondolatot nevezte el
permakultúrának.
Bill Mollison, könyvében kifejti, hogy meg van győződve arról, hacsak
az emberiség sürgősen nem korlátozza fogyasztását, nem teszi
igazságosabbá a Föld javainak elosztását, nem szünetei meg a
természetes élő rendszerek pusztítását, ki fogja pusztítani önmagát

A permakultúra illusztrálására felidézem az „Öreg Bill” könyvéből a
„Példabeszéd a tyúkról” c. ábrapárost a konvencionális, és a
permakultúrás tyúktartásról:
Az első képen egy szűk ketrecben ül a felturbózótt tojótyúk, előtte a
vályú, amibe kapja a tudományosan összeállított takarmánykeverékét, a
gyógyszereit, hormonjait. Hátul, alul is vályú, oda pottyan a tojás.
Az egész ábra gépeket, szállítójárműveket, épületeket ábrázoló
rajzokkal, és nyilacskákkal van tele, mutatván, hogy mennyi szálítás,
gépesítés, vegyipar, stb, stb kell ahhoz, hogy ennek a tyúknak a
szükségleteit biztosítani, és „melléktermékeit” (trágya, toll)
semlegesíteni tudjuk. És egy nagy kérdőjel: Milyen minőségű a tojás?
A szemben lévő oldalon, a második ábrán a permakultúrás tyúk körül
egészen mást látunk. Ö is bent ül egy ládában mert éppen tojik. Társai
kint kapirgálnak egy fás-bokros kertben ahol jól láthatóan minden
megvan, ami egy tyúk szemének, csőrének ingere. A bokrokon ízletes
bogyók, magvak teremnek, csak össze kell szedniük Legelnivaló zöld is
van bőven. A bokrok alatt vastag lombtakaró, amit érdemes
fölkapirgálni egy kis gilisztáért, bogárért. A tojóláda egy kis házban
van, amelynek nyitva az ajtaja. Benne ülőrudak, kényelmes szalma,
alomnak. A tetejéről az esővíz egy hordóba, onnan itatóedénybe folyik.
Itt is pottyan a tojás. Csak úgy sugárzik róla, hogy ez bizony
„tanyasi”!

Az 1980-as években permakultúrás kísérleti projektek, szövetségek
alakulnak világszerte vidéken, és nagyvárosokban a legkülönbözőbb
természeti körülmények között. Bebizonyosodott, hogy a permakultúrás
gondolkodás elvei megvalósíthatóak a legkülönbözőbb körülmények között
a félsivatagtól a folyódeltáig a trópusoktól a hideg klímáig. Meg
lehet vele eleveníteni erodált, lepusztított területeket, Indiában,
oázist lehet varázsolni egy időszaki vízfolyás medréből Afrikában,
lakhatóvá lehet tenni mocsaras folyódeltákat Vietnamban. Új
életreményt, közösséget és egészséges élelmet lehet teremteni
nagyvárosi lecsúszott egzisztenciájú embereknek. A permakultúra
világmozgalommá vált, permakultúra szövetségek, közösségek, ökofalvak
alakultak világszerte, így Európában is.

A permakultúra egy határozott etikai követelményrendszert állít fel,
amely minden, a jövőért felelősen gondolkodó ember cselekedeteit kell,
hogy irányítsa.
Ezt a következő pontokban foglalhatjuk össze:
A Föld(bioszféra)védelme
Ki-ki gondolkodjon el, hogyan tudna életén, gazdálkodásán, fogyasztási
szokásain úgy változtatni, hogy élete során közvetve-közvetlenül
kevésbé károsítsa a természetet. Hogyan tudja jobbá tenni a
környezetében a haszon-és vadon élő lények életét. (Visszautalnék a
tyúk példára)
Az emberek védelme
Hogyan tudjuk jobbá emberibbé tenni a környezetünkben élő emberek
életét. Mit tehetünk a helyi és globális társadalmi igazságtalanságok
enyhítésére? Támogassuk egymást abban, hogy életmódunkat olymódon
változtassuk meg, hogy az ne ártson magunknak, és a világnak.
Fejlesztjük a kommunikációs készségünket, olyan közösségeket hozunk
létre amelyek valódi emberi igényeket elégítenek ki, biztosítva
mindenki számára az értelmes munkát, és a pihenést.
A javak igazságos elosztása
Ez egyrészt azt jelenti, hogy tudomásul vesszük, hogy a Föld javai nem
végtelenek. Nemet kell mondanunk a bennünk élő szerzési vágynak.
Tudomásul kell vennünk, hogy a nyugati fogyasztói társadalmak
fenntarthatatlanok. Csökkenteni kell fogyasztásunkat, nem az anyagi
javak tesznek boldoggá. Osszuk meg a fölöslegeinket egymással. Ez
lehet egy közösségen belüli „csere-bere” kapcsolat. De nem csak anyagi
dolgokat cserélhetünk egymással, cserealap lehet a tudás, információ,
valamely szakértelem. Pl:” Én megcsinálom a tetődet, te megtanítasz
számítógépezni” Ennek az elvnek legfejlettebb megvalósítói a LETS-ek
(helyi gazdasági-kereskedelmi rendszerek -magyar megfogalmazásban
„szívességbankok”.

A permakultúra fenti etikai követelményeket jól körvonalazott
ökológiai elvek, és „tervezési segédletek” mentén történő tudatos
tervezéssel, és kivitelezéssel valósítja meg, amelyek által
természetszerű, emberléptékű emberi élőhelyeket hoz létre. Ezeknek
szerveződése lokális, pozitív emberi kapcsolatokon alapul.

Egy közelgő gazdasági-társadalmi összeomlás jelei sűrűsödnek
felettünk. Ennek okairól, időléptékéről, nagyságrendjéről és a
következményeiről eltérőek a vélemények, a vészharangok azonban
teljesen egyértelműen konganak már, várva, hogy a társadalom szereplői
valami hatásos lépést tegyenek a fenyegető kilátások elkerülése
érdekében.

A növekedés illúzió, a gazdasági tevékenység korlátait Földünk véges
rendszerének korlátai szabják meg, és nagyon közel járunk már a
korlátok feszegetéséhez. Ez volt a Római Klub, a híres tudósokból álló
nemzetközi kutatócsoport üzenete – negyven évvel ezelőtt, 1968-ban.

Az ún. ökológia lábnyom elmélete a határvonalakat már számszerűsítette
is: eszerint a jelen pillanatban Földünk kapacitásait kb. 30%-kal
túlhasználjuk, amelynek – mint a takarón túli nyújtózkodásnak
általában – közelgő globális egyensúlyvesztés lehet a következménye.

Egy ilyen egyensúlyvesztést feszeget a globális felmelegedés elmélete.
A Gaia elméletet világra hozó Lovelock angol tudós szerint egy ilyen
folyamat már elindult, sőt, ez a folyamat sokkal erősebb az ismert
becsléseknél. Szerinte a felmelegedés az évszázad végéig teljesedik
ki, amelyet viszont talán pár száz millió ember élhet túl, ők is csak
valahol a sarkkör közelében.

Hasonlóan borúlátó az ún. „olajcsúcs” (peak oil) elmélet is. Eszerint:
egyes olajtársaságok által az olajforrások kapacitásáról közölt
becslések alapján a világ a kitermelhető olajmennyiség felét már
elérte, vagy esetleg a közeli években eléri. Ez azt is jelenti, hogy
az olajkitermelés a közelgő években várhatóan csökkenni fog. Ha nem
csökkenne, akkor egy kicsit későbbi időpontban a források egyidejű,
hirtelen kimerülése még jobban megrendíti a világot, mintha most,
fokozatosan próbáljuk magunkat az olajelvonáshoz hozzászoktatni.

Talán a legmegalapozottabbak azok a meggondolások, melyek szerint az
emberiség a Bioszférának csupán alrendszere, és ezért függ tőle. Ha
tehát a Bioszférát, vagyis az önellátó ökológiai kapcsolatok teljes
rendszerét megszüntetjük, kiirtjuk – ma a teljes földfelszín talán pár
százalékán uralkodik csupán háborítatlanul a Természet -, akkor az a
túlszaporodott emberiséget teljesen biztosan nem fogja tudni
eltartani.

Az említett zavarok ugyan a Föld egyes biológiai vagy földtani
folyamataira vonatkoznak, de mindezeknek komoly társadalmi
következményeik is vannak. A jog már régóta nem az igazságról szól, a
javak elosztása a kontinentális vagy a tengeri jog alapján, de súlyos
aránytalanságokat mutat. Nemcsak a Föld-féltekék között, de egyetlen
országon belül is. Mintha egyes csoportok saját mérhetetlen
gazdagságukat jogi, gazdasági szabad rablás, de néha politikai és
katonai manőverek segítségével akarnák nemcsak fenntartani, de növelni
is, mindazok kárára, akik kicsik, gyengék, védtelenek, időben vagy
térben távoliak.

A társadalmi feszültségek egyre csak nőnek, amit – tüneti kezeléssel –
diktatúrába hajló eszközökkel lehet a legkönnyebben kézben tartani.
Érezzük: komoly változások előtt állunk, de nem tudjuk pontosan
kifürkészni a jövőt. Egyeseknek azonban van véleményük. A fenti okok
bármelyike is végítélet-szerű képeket válthat valóra, amelyek közül
talán az olajtermelés komolyabb csökkenése a legközelebbi és a
legkönnyebben elképzelhető. Egy érzékelhető csökkenés ugyanis teljesen
bizonyosan komoly ellátási zavarokat eredményez, ami könnyen lángra
lobbanthatja a társadalmi feszültségek ma még csak szunnyadó parazsát.
Hetesi Zsolt asztrofizikus és katolikus teológiai hallgató borúlátó
véleménye szerint az 1960 után születetteknek igen komoly esélyük van
arra, hogy ne természetes halállal haljanak meg, hanem erőszak,
járványok vagy éhínség végezzen velük.

Mi tehát a kiút, van-e még lehetőségünk a végítélet látomásainak
elhárítására, kiküszöbölésére, kikerülésére?

Jelenlegi életünk teljesen biztosan nem tartható fenn hosszú távon.
Általános szabályként az egész emberiségnek egy jóval szerényebb,
takarékosabb életmóddal kell beérnie, és sok kérdésben az idő kerekét
visszaforgatva, pár emberöltővel ezelőtti élet- és műszaki
színvonalhoz történő visszatérést kell elfogadnia. A jelenlegi helyzet
legfontosabb okozója a féktelen gazdasági élet, és annak
csúcsjelensége, a féktelen globalizáció, ezért a gondok
megszüntetéséhez ezt kell lényegesen lelassítani. Ha a vezető
gazdasági és politikai körök – nyilvánvalóan a saját helyzetük
védelmében – ezt nem ismerik fel, akkor öntevékenyen, alulról jövő
módon, a tömegek szabad választásán keresztül.

A vázolt kilátások esetén mindenesetre csakis egy a globalizációval
szembe haladó lokalizációs folyamat segíthet. Vagyis az önellátás
növelése családi, kisközösségi, kistérségi szinten. Ez a jelenlegi
városi vízfejek fenntarthatatlan elemeinek teljes kiiktatását, és a
már ma is érzékelhető vidékre költözési tendencia felerősítését is
jelenti.

A túlélés egyedül közösségi megoldásokkal képzelhető el. A
gazdaságvezérelt társadalom elve megbukott – olyan kisközösségi
együttélési és munkálkodási módszerek kifejlesztése és ismételt
felfedezése szükséges, amely legalább az alapvető szükségleteket
tekintve a társadalom fennmaradását lehetővé teszik a világméretű
ellátórendszerek összeomlása után is.

Hetesi Zsolt tanulmányában rámutat arra is: a fenti teendők
megszervezésére egy széles hálózattal rendelkező, de nem
nyereségorientált módon működő szervezet lehet képes. Nem biztos, hogy
ez csakis a katolikus egyház lehet, de bizonyára alapvető szerepe lesz
benne. Nem biztos, hogy ez az ökológia gazdálkodást terjesztők, a
permakultúrfelelősök, az öko- vagy élőfalvakban lakók mozgalma lesz –
bár célkitűzéseik teljesen közösek. Egy azonban biztos: ideje
rózsaszínű álmainkból mindannyiunknak felriadnunk, és legalább nekünk,
a kérdésekben felelősséget érző polgároknak egymás kezét megkeresnünk,
és a továbblépés, a kilábalás stratégiáján elgondolkodnunk. Még
mielőtt túl késő lesz.

Megjelent: a Biokultúra Tájékoztató 1990 /6. számában.
A permakultúra fogalma a hazai biokertészek körében még nem nagyon
ismert. Az ausztrál Bill Mollison (1988) által megalkotott szó és a
fogalom egy olyan, alapjában véve önellátásra alapuló ökológikus
gazdálkodási rendszert jelent, amely tökéletesen beilleszkedik a
természetes ökoszisztémák rendjébe. A Bill Mollison által megkezdett
mozgalom azóta világméretűvé terebélyesedett. Ausztráliában, Új
Zélandon, az USA-ban, Nyugat- Európában alakultak permakultúrás
központok, amelyek az új útra tért gazdálkodókat látják el
információkkal, szakmai útmutatásokkal.

Kiadványaik számos beszámolót tartalmaznak új permakultúrás gazdaságok
létesítésének módszereiről és eredményeiről, valamint szegény, sivár
körülmények között élő népek számára tervezett tanító körutakról.
Különösen jelentős tevékenységük a Föld katasztrófa övezeteiben ahol
az erodált, vagy az eredetileg is terméketlen táj egyedül lehetséges
művelési és feljavítási lehetőségének látszik. A fenti információkhoz
az ausztráliai kiadású „Best of Permaculture” c. gyűjteményéből és az
amerikai The International Permaculture Seed Yearbook c. magazinból
jutottam.

Ezen írásomban szeretném közelebbről ismertetni a permakultúra
fogalmát saját gazdaságom hosszú távú tervezésének bemutatásával
illusztrálni ökológiai gondolkodásmódját, végül hároméves
tapasztalataimról szeretnék beszámolni.

A továbbiakban saját kb. egy holdas (6000 négyzetméter) permakultúrás
gazdaságom tervezésének és ökológiai kapcsolathálózatának
bemutatásával szeretném a fenti meghatározást illusztrálni. Tervezésem
alapjául a Mollison (1978.) által ismertetett „gyümölcsös
baromfiudvar” rendszert választottam, ahol a nevében szereplő két
összetevő ökológiai kapcsolatrendszere a legjelentősebb. A gazdaságot
alkotó ökoszisztéma egy későbbi, tervezett állapotát az 1. ábra
ismerteti.
Az egyes részegységek kialakításánál a kedvező ökológiai adottságok
minél jobb kihasználása és a kedvezőtlenek mérséklése volt a fő
szempont. A három, kelet-nyugati tájolású sávban elültetett fák
felfogják az erős északnyugati szeleket, a sávok déli szegélyének
homorú kialakítása csapdaként gyűjti a tavaszi nap melegét. Az északi
szegélyek homorulata viszont párás, hűvös mikroklímát biztosít a nyári
melegben az ezt igénylő fajok számára, pl. (bogyósgyümlölcsűek). A
leendő ház számára örökzöld fenyők biztosítanak télen is fokozott
szélvédelmet. A ház előtti tó vízfelülete tükörként vetíti a téli Nap
sugarait a ház déli részén elhelyezkedő üvegházba, és egyéb napfényt
hasznosító felületekre.

Az artézi kútból szélgéppel táplált tó egyben tárolómedenceként
szolgál az alacsonyabban fekvő területek öntözéséhez. A vízi élettér
táplálékforrást jelent a kacsák számára, de emberi fogyasztásra
közvetlenül is alkalmas termékek (hal, rák, indián rizs (Zizania
aquatica) megtermelését is lehetővé teszi.

A gyümölcsös kialakításakor a nagy fajszámra és a vegyes ültetésre
törekedtem. A legelterjedtebb gyümölcsfajok mellett a kevésbé ismert
vagy elfeledett fajok mint a házi berkenye (Sorbus domestica) az
eperfa (Morus alba, Morus nigra) a naspolya (Mespilus germanica) a
csipkebogyó (Rosa canina „inermis”) vagy a húsos som (Cornus mas)
telepítését is tervezem. Ezeknek hullott termését a szabadon járó
baromfik jól hasznosítják. Kifejezetten a baromfik számára terveztem a
bodzát (Sambucus nigra) galagonya fajokat (Crataegus sp)
barkócaberkenyét ( Sorbus torminalis) és a pillangósvirágú borsófát
(Caragana arborescens, C. frutex). Ez utóbbiak magától lehulló magas
fehérjetartalmú magvai különösen értékesek a baromfiak számára,
ugyanakkor a pillangósvirágú cserje gyökerei a nitrogént gyűjtve
javítják a többi növény tápanyagellátását. A nagyszámú növényfaj
virágai jó méhlegelőt szolgáltatnak, és a betervezett néhány kaptár
méh amellett, hogy mézet szolgáltat, biztosítja a gyümölcsös jó
beporzását. A baromfiak nem csak táplálékot találnak a gyümölcsösben,
hanem gyérítik a talajba húzódó kártevőket (gyümölcsmolyok,
mogyoróármányos bogár lárvája, stb). A zöldségesbe kellő időben
beengedve részt vehetnek egyes kártevők megfékezésében, illetve –
különösképpen a kacsák- a gyomirtásban. A domboságy téli időszakban
kiváló táplálékforrás a tyúkok számára. Az ilymódon megtervezett
ökológiai kapcsolatrendszert részletesen a 2. ábra szemlélteti.

Az első két ábrán az ültetvény egy későbbi -25-30 év múlva
bekövetkező- fejlettségi stádiuma látható. A permakultúrás tervezés
fontos része az ökológiai rendszer fejlődésének, időbeni változásainak
előrelátása, tudatos tervezése.

Ehhez a növénytársulások fejlődésének, egymást követésének
(szukcessziójának) ismerete nyújt segítséget. Bárki megfigyelheti
például, ha egy felszántott területet vagy szemétdombot magára
hagynak, ott ez első egy-két évben az egynyári gyomok (disznóparéj,
libatop, parlagfű, betyárkóró, muhar stb.) fognak megjelenni,
elhatalmasodni. Ezek árnyékolásukkal szerves anyag tömegükkel,
gyökérzetükkel megteremtik a feltételeket az évelő gyomok (tarackbúza,
somkóró, mezei aszat) megtelepedéséhez, amelyek a harmadik-hatodik
évben felváltják az előzőket. Ha van a közelben gyepes terület, már a
második-harmadik évtől megfigyelhetünk apró pázsitfű növényeket
(angolperje, rétiperje, csenkesz fajok), melyek a negyedik-nyolcadik
év között fokozatosan megerősödve és elsűrűsödve kiszorítják az évelő
gyomokat is. A terület különösebb beavatkozás nélkül is elfüvesedik.
Hazánkban -a szélsőséges környezeti adottságoktól eltekintve- a
természetes szukcessziós folyamat végállomása valamilyen erdős
növénytársulás.

A permakultúrás növénytársulások telepítésekor, felnevelésekor a
természetes szukcesszió irányulásának kihasználására a kívánt irányba
való terelése fontos alapelv. Ily módon töredékére csökkentjük a
telepítés és a fenntartás ráfordításait. Emellett a permakultúrás
gazdaság már az első években lehet produktív! A majdani gyümölcsös
területe például már az első évben hasznosítható lucerna vetésével és
legeltetésével ha a facsemetéket körbekerítjük.

Saját gazdaságom tervezett, illetve az első három évben megvalósult
fejlődését a 3. ábrán mutatom be.

A legeltetéses állattartásra és baromfitartásra az első években a
telepítés gondozásának nagy munkaigénye miatt -a szükséges idő híján-
nem volt módom. Ez az oka annak, hogy az állatok betelepítését a
későbbi években tervezem. A tervezés távolabbi jövőre vonatkozó része
természetesen inkább hozzávetőleges jellegű a gazdaság
létesítményeinek megvalósulása a körülményektől és lehetőségektől
nagymértékben változhat.

A szóban forgó terület az Alföld északi részén Tápiószele község
határában van. Nagy részén előzőleg kukoricát termeltek. Van rajta egy
kis vályogház valamint egy villanymotoros szivattyúval ellátott
csőkút. Kedvező adottságai, hogy szomszédságában magánföldek és erdős
területek vannak, így a kívülről bejutó vegyszer kevés. Talajának
felső 70-100 cm -es rétege enyhén humuszos homok, amely fekete
mezőségi talajt borít. A talajvíz 2-3 méter mélyen van, így azt a fák
gyökereikkel hasznosíthatják. A terület meglehetősen fagyzúgos.

Gazdaságom telepítését 1986 őszén kezdtem. Kezdeti célom a növényzet
természetes regenerálódásának segítése volt. 1986-87 telén a hóra
különböző gyommagvakat, és vörösherét szórtam, amelyhez a vöröshere
magtisztítás hulladékaként jutottam. Az elfüvesedés gyorsítására 1987,
1988, és ’89 őszén a környékben szedett perje és csenkesz fajok magvát
valamint Sportkeverék fűmagot szórtam. A kiszórt fűmagmennyiség -egy
ősszel- az intenzív füvesítéssel alkalmazottnak mintegy 1%-a volt így
a 6000 négyzetméter területre őszönként 2-3kg fűmagot szórtam.
Ugyancsak szórtam giliszatűző varádics-, cickafark-, évelő
kokáradvirág-, lucernamagot. Minden mag kiszórása a terület
előkészítése nélkül a talajfelszínre történt az ott lévő gyomok kórói
közé.

A vetést követően sem történ semmiféle elmunkálás, az esetek nagy
részében. Kisebb területeken az elszórt fűmagra az alsó talajszintből
bányászott mezőségi talajt vagy falevélkomposztot terítettem 1-2 cm
vastagságban. A facsemeték nagy részét 1987. tavaszán az előkezelt
csírázó mag közvetlenül végleges helyre való ültetésével telepítetem a
4. és 5. ábrán látható módon fészekbe. A fészkek elhelyezése sorokba,
a tervezett gyümölcsös sávoknak megfelelően történt. A nemes
gyümölcsfák részére a számukra alkalmas alanyokat (vadkörte vadalma
vadcseresznye cseresznyeszilva sajmeggy stb.) telepítettem. Mogyorót
nemes mogyorófajták (Zelli és Római mogyoró) szabad beporzású
magvairól indítottam. A papírral, szalmával takart fészkeket a nyár
folyamán gyomlálással sarlózással gyomtalanítottam, megközelítésüket
az egyébként háborítatlan gyomállományba kaszával vágott utcákkal
biztosítottam. A területen létesített utcák rendszerét
hozzávetőlegesen a 6. ábra, egy ilyen utcát a 7. ábra szemlélteti. A
csemetéket nyaranta 4-6-szor öntözni kellett, amit villanymotoros
szivattyúról hajlékony és toldható műanyagtömlő segítségével oldottam
meg.(8. ábra)

A terület körülhatárolása érdekében sövényt telepítettem. A kb. 400
fm. sövényt három ősszel három ütemben telepítettem 1987 és 1989
között. A leendő sövény nyomvonalában kb. 20 cm mély árkot ástam,
melybe megfelelően előkezelt galagonya-, kökény és mogyorószemeket
vetettem. A magokat 5-10 cm vastag földdel kevés lombbal takartam. A
kikelt növénykéket gyomláltam, műanyag tömlővel locsoltam.

A vegyszermentes zöldséges 1988. tavaszától van jelenlegi (végeleges)
helyén. (Lásd 1. ábra) Kialakításánál igyekeztem a Gertrud Franck
által javasolt növénytársításokat figyelembe venni. A területét
1988-89. telén egy dombosággyal bővítettem. Ez kialakításában némileg
eltér a biokertészek hagyományos domboságyaitól, mert csak 30 cm
magas, teteje sík szélesség és hosszúság méretei viszont korlátlanok.
Az én domboságyam kb. 5 m széles és 6-7 m hosszú volt. Ezt a
módosítást a Bill Mollison Permakultúra c. könyvében olvasottak
hatására tettem. Így a teteje bejárható és az öntözővíz nem csorog le
róla.

A telepítés első három évének tapasztalatait az alábbiakban foglalom
össze:

A különféle lágyszárú növények mag kiszórásával történő telepítése a
fajok túlnyomó többségénél sikerült. A télen, hóra kiszórt vöröshere
mag a terület nagy részén kikelt és a növények kellő sűrűségen életben
maradtak.

Ugyancsak kikelt az ősszel gaz közé kiszórt kokárdavirág, és a
giliszatűző varádics is és a második évben virágozva a többi virágzó
növénnyel együtt bő nektárfogást jelent a fürkészdarazsaknak,
zengőlegyeknek, sőt -érdekes módon- még a fátyolkáknak és a
katicabogaraknak is. (9. ábra)

A szeptemberben kiszórt fűmagvak még ősszel kikeltek. A csírázás az
esős, nedves időszakokban történt és az azt követő száraz, meleg
időjárású néhány hét sem pusztította el a begyökeresedett cérnavékony
füvecskéket a gyomok kóróinak árnyékában. A gyomok a következő nyár
folyamán árnyékukkal védték a Nap melegétől és a kiszáradástól. A
következő ősszel a sárguló kórók alól előtűnt az üdezöld fű.

Érdekes tapasztalat, hogy a túl sűrű vetés nem előnyös, mert a kikelő
nyövénykék gátolják egymás fejlődését és a hagyományos füvesítésnek
megfelelő sűrűségű állomány könnyen kiszárad. Ugyancsak kisült a
füvesítés gyomokkal nem borított (rövidre kaszált) területeken. Ahol
viszont a trágyázott föld miatt a túl buja gyomálomány megdőlt,
jórészt megfolytotta az alatta lévő fiatal füvet. Ezt kaszálással
lehetett megelőzni.

A 4. ábrán leírt és az 5. ábrán látható módon telepített csemeték
csaknem kivétel nélkül kikeltek, és túlélték az első nyarat. A legtöbb
faj kielégítően fejlődött legéletrevalóbbak a vadkörte, vadalma, és a
sajmeggy csemeték bizonyultak. A borsófa és a húsos som gyengén
fejlődött, gyakran kellett őket locsolni. Szinte valamennyi faj
fejlődése lényegesen jobb volt, ha a fák, gyomok mérsékelt árnyékába
kertült, de különösen igaz volt ez az eperfa, mogyoró, törökmogyoró
csemetékre. Ezért a második nyárom a fészkek déli szegélyén félkör
alakban meghagytam a gyomokat.

A permakultúrás gyümölcsös-baromfi gazdaság szempontjából oly fontos
borsófát nem sikerült az előzőekben leírt módon, a mag végeleges
helyre való ültetésével felnevelni, ezért csemetéről kellett
telepítenem. A csemete megnevelése sem volt könnyű mert a cserépben
nevelve is alig fejlődik. A szabadföldbe iskolába vetett magoncok
viszont karógyökeret nevelnek az átültetést már az első évben
megsínylik. A legsikeresebb az volt, hogy a magot kilyukasztott aljú
UNIPACK tejesládába vetettem majd az első éves csemetéket innen
ültettem ki. A húsos somot és az eperfát is érdemesebb lett volna jól
fejlett csemetével telepíteni. A harmadik év után a kb. 120-140 fészek
csemetéje kielégítően fejlődik, többségük elérte a 70cm es magasságot,
némelyik már 150 cm magas (11. ábra). A flakonokat 1989 tavaszán
eltávolítottam róluk.

A sövénybe vetett galagonya, kökény, és mogyorómagok kikeltek és
gondos gyomlálás, öntözés mellett kielégítően fejlődtek. (12. Ábra)
Ahol ritka volt a kelés, ősszel csemetével pótoltam. A hároméves
sövény csemetéi elérték a 60-70 cm-t. (13. ábra)

Az almafa csemetéken levéltetű telepek jelentek meg, amelyeket 1988
ban mintegy 2 héten belül 1989 ben 5-6 hét alatt felszámoltak a
zengőlégylárvák, katicabogarak, fátyolkák. 1989-ben némi
hajtástorzulás jelentkezett.

A kezdeti években a zöldséges adta a permakultúrás gazdaság egyedüli
terméseit. A gyenge homoktalajon végzett javítás észrevehető
változással járt a domboságy pedig különösen eredményesnek bizonyult.
Az 1987-ben még vöröshagyma társítás nélkül telepítet sárgarépa
meglehetősen kukacos volt, míg 1988-ban és 1989-ben a vegyeskultúrás
művesésben alig volt kártevő. 1988-ban a gyenge homokon késői vetésű,
valamint a palántázott növények (cékla, zeller, paradicsom, karalábé)
fejlődése az öntözés ellenére gyenge volt. Az 1989-ben 3-4-cm
vastagságban elterített és bekapált feketefölt segített, de az
áprilisban vetett cékla így is gyengén fejlődött. 1988-ban a hónapos
retek teljesen használhatatlan volt a káposztaágy kártétele miatt, így
1898-ben nem is vetettem. Néhány jégcsapretek azonban elszóródó magból
mégis kikelt a domboságyon és gyönyörűen fejlődött. Nem károsította
őket a káposztalégy.

Az 1989-ben domboságyra telepített növények erőteljesen fejlődtek a
palántázott korai és kési káposztafélék két héttel előzték meg a
kontrollt. (Némelyik zeller gyermekfej, kései karalábé emberfej
nagyságúra nőtt.)

Összefoglalva: a zöldséges sárgarépából borsóból paradicsomból
karalábéból zöldbabból zellerből sóskából feketeretekből kielégítette
a család igényeit, az uborka és sárgadinnye termelése elmaradt a
várakozástól.

Úgy tűnik a kezdeti hároméves telepítési eredmények, melynek számos -a
megszokottól eltérő és a ráfordításokat csökkentő- új elemet
tartalmaznak a permakultúra szellemében, alátámasztják a permakultúrás
szemléletmód létjogosultságát. Meggyőződésem, hogy ez a fajta
gazdálkodás lehet a legbiztosabb és legtökéletesebb válasz a Föld
ökológiai katasztrófáit előidéző gazdasági és társadalmi problémákra,
mert bármilyen más (akár ökológiai) gazdálkodáshoz viszonyítva ez
igényli a legalacsonyabb munkaráfordítást, legkisebb a fajlagos
energia ráfordítása, ipari nyersanyag iránti igénye és a legkevesebb
illetve nulla a hulladék-kibocsátása. Ugyanakkor -külföldi
tapasztalatok alapján- furfangos egyedi megoldásai révén megél a
legszélsőségesebb legkedvezőtlenebb adottságú területeken (félsivatag,
erősen erodált területek, mocsarak, trópusi őserdők) ahol semmilyen
más gazdálkodási mód sem tud tartó megélhetést biztosítani a környezet
átalakítása nélkül vagy külső segítség nélkül.

Hazai viszonyaink között az első lépés néhány referencia gazdaság
volna, elsősorban olyan közösségek által, amelyek a megszokott
életmódtól elszakadva természetszerű, önellátó biogazdálkodásra
alapozott életet kívánnak élni. Reményeim szerint ez az életforma
terjedni fog, és a távolabbi jövőben uralkodóvá válva a permakultúra
meghatározó lesz Földünk agrárgazdaságában.

Magánkertjeinkben bevett gyakorlat, hogy síkra planírozzuk a kertet,
még a lejtőt is úgy alakítjuk át, hogy téglalap alakú területekre –
rézsűkre és teraszokra – szabdalva biztosítjuk a megszokott szabályos
sík placcokat. A mélyedéseket is gondosan feltöltjük.
Pedig sokat veszítünk ezzel a sematikus gyakorlattal, két szempontból
is:
* Egyrészt elveszítjük a harmonikus domborzatalakításban rejlő
lehetőségeket.
* Másrészt kihagyjuk mikroklíma alakítás domborzat adta lehetőségeit.

Ami az esztétikát illeti, két ökölszabályt említenék meg:
* A szemlélő akkor érzi kellemesen magát, ha feléje hajló, homorú
felületeket lát. Ősi, állatvilágból örökölt ösztön ez. Őseink
évmilliókba viszonyulóan ott érezték jól magunkat, ahol jól belátták a
teret, és a rájuk leselkedő ragadozókat.
* A másik, amire a festők jöttek rá, az aranymetszés szabálya. A
látómezőnket kettéosztó hangsúlyos elem (dombtető, nagy fa, bokor,
épület) úgy helyezkedjen el, hogy a kettéosztott látómező kisebbik
darabja úgy arányuljon méretben a nagyobbikhoz, mint a nagyobb az
egészhez. Ezért tűnik mesterkéltnek, diszharmonikusnak, ha pl. egy
oszloptuját a kert kellős közepére ültetünk.

A mikroklíma alakítás lehetőségei a Nap besugárzásának irányából, az
uralkodó szélirányból, az éjjel lehűlő levegő fajsúly különbségeiből
eredő lefelé áramlásából, ill. a síkokon és mélyedésekben történő
„megüléséből” adódnak.
A permakultúra atyjának, Bill Mollisonnak ötlete a „napcsapda”. Ez egy
dél felé homoruló felület, amely összegyűjti a nap melegét, ősszel-
tavasszal kellemes hőtöbbletet nyújtva épületnek, embernek, állatnak,
ha süt a nap.
Szélsőséges hazai klímánkon ennek ellentétére is szükség van,
tikkasztó nyári hőségben jól esik a fák árnyékába, erdősáv északi
oldalára húzódni. A hűsítő hatást fokozza, ha egy esztétikusan
kialakított völgy, vagy lapály aljára húzódhatunk, mert a hűvös levegő
a mélyedésben nagyobb fajsúlya miatt „megül” Az ilyen helyen a levegő
párásabb is, ideális hely a páraigényes, forróságtól szenvedő
növényeknek (bogyós gyümölcsűek)
A tavaszi-őszi fagyok hatásait mérsékelhetjük, ha ismerjük azok
kialakulásának törvényszerűségeit. A derült éjszakákon a talajfelszín
hőkisugárzása miatt lehűl, és lehűti a közvetlen felette lévő
légréteget. Ezért mindig a talaj felszínén a leghidegebb a levegő,
általában 2-3 Co- kal, mint két méter magasságban. (talaj menti
fagyok)
Sík területen ennek megfelelően egy rétegződés alakul ki, ezért akár
20-30 cm szintkülönbség is meglátszik a paradicsompalántáinkon egy
fagyos éjszaka után. Egy kb. 2m magas földhalom tetején 3 fokkal
magasabb hőmérsékletet mértem, mint a tövében, minkét helyen 10cm-rel
talajszint felett.
A lejtőkön a felszín által lehűtött alsó légréteg lefelé áramlik.
Azonban nem úgy, mint a víz, hanem lassan, komótosan, mint a méz. Sík
területeken megül, felhalmozódik, így a lejtőkön kialakított
teraszokon, sőt a fennsíkokon is. Viszont a lejtők közepe táján, ahol
a legmeredekebb, fellép egy érdekes jelenség: Az alul lefelé zúduló
hideg áramlat „leszívja” a fölötte lévő melegebb légréteget, és azzal
keveredve kissé felmelegszik. A permakultúra irodalma a lejtőnek ezt a
részét nevezi „kulcsvonalnak”, vagy „kulcspontnak”, azt javasolván,
hogy ide építsük házainkat, telepítsük legfagyérzékenyebb
növényeinket. Ráadásul, ha a lejtő délies, nappal is itt van a
legmelegebb. Hazai borvidékeinknek elhelyezkedése ezeknek a
jelenségeknek empirikus felismerésén alapszik.
Nos, mindezt tudván, mit is tegyünk a mi kis területünkkel? Méretétől
függően persze, ha sík terepen fekszik, alakítsunk ki rajta dombokat
és mélyedéseket úgy, hogy azok dél ill. észak felé homoruló
felületeket adjanak, az alábbi sémák szerint:

Az ábrákon a függőlegesen satírozott területek a felmagasított, a
ferdén satírozottak a kimélyített területek, melyek lankás rézsűkkel
kapcsolódnak egymáshoz. A magasságkülönbségek a terület méreteitől,
erőnktől függhetnek, mindenesetre a mélyedések lapos, tálszerűek, a
dombok ugyancsak laposak legyenek. Már 60-70cm- es
szintkülönbségekkel, és 5-10 fokos lejtőkkel is jelentős mikroklíma
hatások érhetők el.
A magaslatokra telepítsünk gyümölcs, és díszfákat, a mélyedésekbe
bogyós gyümölcsűeket, örökzöldeket, kevésbé fagyérzékeny, vízigényes
zöldségféléket.
A magaslatok déli, lejtős szegélyére, főleg a ház közelébe ültessük
fagyérzékeny, hőigényes zöldségféléinket, és a szőlőt. A ház déli
oldalát pergolával, lombhullató fával árnyékoljuk. Az eresz pont olyan
széles legyen, hogy a nyári nap ne süssön be az ablakon, de a tavaszi-
őszi laposabban érkező sugarak igen. (passzív napenergia hasznosítás)
Ugyancsak a ház közelébe a déli oldalra áshatunk egy tavat is.

A fent sémák jól láthatóan eleget tesznek az esztétikai szempontoknak
is. Bármelyik tisztásra állunk, homorú felületek vesznek körül. Ha a
homokóra alakú magaslatok legmagasabb pontját, és a házat nem középre,
hanem az aranymetszés szabályainak megfelelően helyezzük el, kertünk
még harmonikusabb lesz, egyúttal a ház jobb és bal oldalán lévő kisebb
és nagyobb terek különböző funkciót kaphatnak. Például a házat kissé
délkeleti irányba fordítva a baloldali, nagyobb térfélen a ház nyugati
fala a napcsapda hozzá csatlakozó ívével egy kisebb napcsapdát alkot,
ide tehetjük legfagyérzékenyebb növényeinket, és ide lesz a
legkellemesebb kiülni a kora tavaszi, késő őszi napra. A jobboldali,
kisebb térrész egy pergolával árnyékolva enyhet ad a forró nyári napok
délutánjain.
Természetesen a fentiekben bemutatott vázlatokkal csupán a
terepplasztika alapelveit kívántam illusztrálni, a konkrét
megvalósítás mindig egyedi tervezést igényel, mivel a talaj, és
talajvízviszonyok, meglévő növényzet, és egyéb tereptárgyak, valamint
a leendő lakók személyes igényei sokoldalúan befolyásolják az elvek
konkrét alkalmazását.

Permakultúrás kísérleti területem formálása közben „A gyomszabályozás
művészete” c. írásomban leírt földtakarásos, ágyásemeléses módszerek
szoros összefüggésben állnak az itt ismertetett elképzelésekkel: A
gyomszabályozás során mindig ott alakítom ki az emelt ágyásokat, ahol
a terepplasztikai és mikroklíma alakítási szempontok kívánják, és a
szükséges földet a tervezett mélyedések helyéről szedem ki.
Mindezt ásóval, talicskával végzem. Azt szoktam mondani: „Van, aki
súlyzózik, vagy szobabiciklizik, én a talicskát tolom.” A feleségemnek
meg a lelkére kötöttem: ha meghalok, a talicskámat velem együtt
temessék el…

Tarackirtás
Azzal az esettel kezdem, amikor egy teljesen, évelő gyomokkal borított
területből akarunk egy zöldségparcellát kialakítani. A dolog lényege
az, hogy a növényt kiéheztetjük, tartalék tápanyagainak felélésére
kényszerítjük. A növények a zöld részeiket napelemként működtetve
fogják fel az életükhöz szükséges energiát, amit aztán
testfelépítésükhöz használnak el, vagy keményítőbe, cukrokba építve
tárolnak.

Ha a zöld részeket a fénytől elzárjuk, azaz letakarjuk,
életfolyamataikat egy ideig tovább folytatják, de ahhoz az energiát az
akkumulátoroktól, vagyis a gyökerekben felhalmozott tartalékokból
szívják el. Ez a folyamat egy hét- tíz napig tart, amíg el nem
pusztulnak.

Ezt követően a gyökerek- szintén a tartalékokból- új hajtásokat
hoznak. Ezek két-három hét alatt nőnek meg akkorára, hogy érdemes
legyen újra letakarni őket, amikor is a készletek felélése újra
kezdődik. A legmakacsabb gyomok is két-három ilyen ciklus után
kipusztulnak.

A takarás hogyanja-mikéntje, anyaga, időpontja nagyon változatos
lehet, szándékunktól, lehetőségeinktől függően. Ha azonnal akarunk
kertet készíteni, akkor Bill Mollison javaslatát alkalmazzuk:
Szerezzünk jó vastag papírokat, rossz zsákot, ruhát, stb. Ezzel
hézagmentesen fedjük a parcellát, majd kb. 10 cm vastag. földréteggel
terítsük, amire korhadt falevelet, esetleg szénát-szalmát teszünk.
Ebben az esetben, az első évben csak nagyobb magvú, nagytermetű
növényeket, palántákat ültethetünk fészekszerűen. A fészek alatt a
takaróréteget késsel át kell szurkálni, hogy a gyökerek le tudjanak
menni. Az instant módszer hátránya az, hogy meglepően sok papírt,
miegymást, és rövid idő alatt sok munkát igényel. Az első évben csak
gyomfojtó növényeket ültethetünk. (Burgonya, tökfélék)

A legjobb és legkényelmesebb az, ha tudunk majdnem egy évet várni.
Legjobb májusban kezdeni, amikor a zöld részek a leggyorsabban
növekednek, és a talajban van még nedvesség. Az elején elmondottak
miatt a zöld részeket nem szabad levágni, kikapálni, stb. A
takaróanyag lehet fűkaszálék, föld, útban lévő fákról, bokrokról
levágott leveles ágak, vagy ezek kombinációja. Tehetünk bele
hulladékpapírt is, vagy bármit, ami elbomlik. Nem fontos, hogy a
takarás tökéletes legyen – van időnk. Három-négy hét múlva a tarack
újra sarjad. Jó, ha a második réteg az elsőtől eltérő jellegű. Pl.,
kezdhetünk leveles ágakkal, esetleg egy kis földet közé dobálva. Három
hét múlva jöhet szalma, vagy fűkaszálék. Ezt harmadszorra kövesse egy
kis föld, vagy komposzt. Ezután már nem sok évelő gyom lesz a
területen. Jól tesszük, ha egy erős kapával, baltával kombinálva
felverjük a területet, főleg, hogy a gallyakat felaprogassuk.
Meglepően könnyű lesz, mert a giliszták már a talajt fellazították Ha
száraz a föld, előtte jól öntözzük be. Egyébként a gallyakat nem kell
kiszedni, nem lesznek útban. Ősszel már ültethetünk facsemetét,
málnasarjat, ribizkét. Tavasszal hagyma és sárgarépa kivételével
bármit vethetünk, ültethetünk, ezeket csak a következő tavasszal,
mivel nem szeretik a friss szervesanyagot, megrothadhatnak.

Az ismertetett két véglet között bármilyen köztes megoldás lehetséges
a kezdés időpontját illetően. Tehát kezdhetünk, később, nyáron,
koraősszel is. Csak az a fontos, ne aszályban, amikor a gyomok
lesárgultak, és úgysem akarnak nőni. Minél később kezdünk, annál
alaposabbak legyünk a takarásokkal, hogy tavasszal kezdeni tudjuk az
ültetést.

A tarackirtásnak egyéb, furmányos módszereit is alkalmazom: Nyáron a
felső 15-20cm-es réteget gyeptéglázva leszedem. A gyeptéglákat az
előre odakészített leveles ágakra, papírra, stb. gyökérrel felfele
ráhelyezem, a kiásott területtel szomszédosan. Két-három hét alatt a
Nap csonttá szárítja. Ezalatt a kiásott helyen földben maradt
tarackgyökerek pont kihajtanak., akkor mindkét területet letakarjuk
valamivel. Télen, ha fagy van, de még tudunk ásni, (füves területet
tovább lehet) a fenti módon kiásva a gyeptéglákban is, és a kiásott
részen is kifagy a gyom, ha nem esik rá hó. Kemény fagyos idő
beálltakor szoktam ezt tenni, ha nem várható havazás.

Ha az ágyásainkat előzetes elképzelés nélkül, össze-vissza készítjük,
a kertünk pár év múlva olyan lesz, mintha egy jó nagy vakond össze-
vissza túrta volna. Nálam az újabb ágyások helyének kiválasztása egy
előzetesen kialakított tereprendezési elképzelésnek megfelelően
történik, amely során az eredetileg vízszintes terepen egy
esztétikus,és praktikus domborzat fog hosszabb távon kialakulni. Ennek
elveit ismertetem „Terepplasztika és mikroklíma alakítás” c.
írásomban.

Ha a fent leírtakat elég ügyesen végeztük, akkor jobbára csak egynyári
gyomokkal van dolgunk a zöldségparcellában. Ezek csak pár hónapig
élnek, miután elszórták magjukat, elpusztulnak. Ezért kevesebb
tartalék energiát halmoznak fel, (úgymond kisebb az akkumulátoruk),
könnyebb elpusztítani őket, mint az évelőket.

Jó, ha tudjuk, hogy kelésük, növekedésük és magszórásuk időpontját
illetően az egynyári gyomok kétfélék:
I. Azok, amelyek kora tavasszal tűnnek a szemünkbe (tyúkhúr,
pásztortáska, rozsnok, ragadós galaj) szeptember-októberben kelnek ki
az első őszi esőkkel, áttelelnek, majd a melegedő tavaszi időben
szöknek szárba, nyár elején magot érlelnek, majd el is tűnnek
maguktól. Többnyire kistermetűek, igazán gondot csak a korai vetésű
zöldségeknél (petrezselyem, sárgarépa, borsó. retek) okoznak.
II. A másik csoport az, amelyik tavasz második felétől kel,
folyamatosan akár őszig. Magjuk nyár végén-ősszel érik be, viszont
csak jövő év tavaszán kel ki. Ilyen a disznóparéj, libatop és a
retteget parlagfű is. Főleg ezekkel van bajunk a zöldségesben.

Általában ne legyen célunk a teljes kiirtásuk, hanem tartsuk egy többé-
kevésbé állandó szinten állományukat. Ez azt jelenti, hogy magasságuk
ne haladja meg a zöldségnövények magasságának harmadát-felét. Ha pl.
egy elgyomosodott parcellából az utolsó szálig kigyomlálunk,
előfordulhat, hogy a mocskospajorok (bagolylepke hernyója) amelyek
eddig a gyomokat rágták, most nekiesnek a káposztának, babnak,
paprikának.

Fontos az is, hogy minél kisebb erőfeszítéssel érjük el célunkat.
Például kezdjük először a kapálással a sorok, tövek közén, majd
várjunk egy-két napot, míg a kikapált gyom elfonnyad, és jól látjuk,
hogy mit hagyott meg a kapa. A sorokat, tövek környékét csak azután
gyomláljuk. A kikapált, kigyomlált zöldtömeget felesleges kiszedni,
összehúzni, hagyjuk nyugodtan a helyén. Ha sok a gyom, és kevés az
időnk, időt nyerhetünk azzal, hogy pl. a terület egyik feléről
kigyomlált gyomot a másik felének gyomosan maradt sorközeire szórjuk,
és ezzel elérjük, hogy ezt a felét ráérünk néhány nap múlva
gyomlálni.

A parcellák széleit, gyalogösvényeket kaszáljuk, a sorközöket is lehet
esetenként sarlózni, ha már több mint fél méteresek a növényeink

Gyomlálás helyett mulcsozhatjuk is a sorok, tövek közeit. Ezzel
megspórolhatunk egy-két kapálást. Ez akkor célszerű, ha nagyobb
mennyiségben van fűkaszálék, vagy a parcellák, utak széléről kaszált,
gyomlált zöldtömeg. Akármilyen hihetetlen, a mulcsozott területet is
lehet kapálni, igaz, hogy egy kicsit nehezebben mozog a kapa, de
kevesebb a gyom, és ráadásul lágyabb a szára-gyökere, könnyebben
kijön. Ha tartósan esős az idő, inkább mulcsozzunk, mert a kikapált-
gyomlált gyom visszaered. Ha száraz az idő, akkor viszont kapálás
előtt két nappal öntözzük be a parcellát, mert száraz földben sokkal
nehezebb kapálni-gyomlálni.

A fiatal, lágyszárú gyomokat könnyebb eltávolítani, ezért sohase
várjuk meg, míg a száruk elfásodik.

Korai vetésű, kistermetű zöldségnövények alá fontos az alapos
gyomirtás. Már vetés előtt két héttel sekélyen kapáljuk át a
területet, majd vetés előtt közvetlen még egyszer. A magvetést szükség
szerint gyomláljuk.

A későbbi vetésű-ültetésű zöldségek parcelláiban április közepéig-
végéig hagyhatjuk nyugodtan nőni a kora tavaszi gyomokat. Amikor
elérik a 30-50 cm magasságot, vastagon mulcsozzuk le őket, vagy
földdel takarjuk. Ha kevés az időnk, takarjuk le egy megfelelő méretű
használt fóliával. A Nap kb. két hét alatt kiégeti őket. A maradékot
már könnyű lesz kikapálni. A szárát hagyjuk ott mulcsnak a
parcellában. Hordhatunk rá fűkaszálékot, őszi levelet, ezzel
késleltetjük a nyári gyomok kelését, szárba szökését. Földön kúszó
növényeknél (tökfélék, uborka, krumpli) ágakat is tehetünk a
parcellára, ezek megtartják a szárát.

Ha vadkártól kell tartanunk, némileg segít, ha a parcellákat földre
fektetett ágakból képzett sövénnyel vesszük körbe. Ezeket ősszel
fölszedjük, tüzelőként hasznosítjuk, vagy az első részben leírt módon
földdel betemetve nagyobbítjuk velük a parcellát.

Megjelent: a Biokultúra Tájékoztató 1990 /6. számában.
A permakultúra fogalma a hazai biokertészek körében még nem nagyon
ismert. Az ausztrál Bill Mollison (1988) által megalkotott szó és a
fogalom egy olyan, alapjában véve önellátásra alapuló ökológikus
gazdálkodási rendszert jelent, amely tökéletesen beilleszkedik a
természetes ökoszisztémák rendjébe. A Bill Mollison által megkezdett
mozgalom azóta világméretűvé terebélyesedett. Ausztráliában, Új
Zélandon, az USA-ban, Nyugat- Európában alakultak permakultúrás
központok, amelyek az új útra tért gazdálkodókat látják el
információkkal, szakmai útmutatásokkal.

Kiadványaik számos beszámolót tartalmaznak új permakultúrás gazdaságok
létesítésének módszereiről és eredményeiről, valamint szegény, sivár
körülmények között élő népek számára tervezett tanító körutakról.
Különösen jelentős tevékenységük a Föld katasztrófa övezeteiben ahol
az erodált, vagy az eredetileg is terméketlen táj egyedül lehetséges
művelési és feljavítási lehetőségének látszik. A fenti információkhoz
az ausztráliai kiadású „Best of Permaculture” c. gyűjteményéből és az
amerikai The International Permaculture Seed Yearbook c. magazinból
jutottam.

Ezen írásomban szeretném közelebbről ismertetni a permakultúra
fogalmát saját gazdaságom hosszú távú tervezésének bemutatásával
illusztrálni ökológiai gondolkodásmódját, végül hároméves
tapasztalataimról szeretnék beszámolni.

A továbbiakban saját kb. egy holdas (6000 négyzetméter) permakultúrás
gazdaságom tervezésének és ökológiai kapcsolathálózatának
bemutatásával szeretném a fenti meghatározást illusztrálni. Tervezésem
alapjául a Mollison (1978.) által ismertetett „gyümölcsös
baromfiudvar” rendszert választottam, ahol a nevében szereplő két
összetevő ökológiai kapcsolatrendszere a legjelentősebb. A gazdaságot
alkotó ökoszisztéma egy későbbi, tervezett állapotát az 1. ábra
ismerteti.
Az egyes részegységek kialakításánál a kedvező ökológiai adottságok
minél jobb kihasználása és a kedvezőtlenek mérséklése volt a fő
szempont. A három, kelet-nyugati tájolású sávban elültetett fák
felfogják az erős északnyugati szeleket, a sávok déli szegélyének
homorú kialakítása csapdaként gyűjti a tavaszi nap melegét. Az északi
szegélyek homorulata viszont párás, hűvös mikroklímát biztosít a nyári
melegben az ezt igénylő fajok számára, pl. (bogyósgyümlölcsűek). A
leendő ház számára örökzöld fenyők biztosítanak télen is fokozott
szélvédelmet. A ház előtti tó vízfelülete tükörként vetíti a téli Nap
sugarait a ház déli részén elhelyezkedő üvegházba, és egyéb napfényt
hasznosító felületekre.

Az artézi kútból szélgéppel táplált tó egyben tárolómedenceként
szolgál az alacsonyabban fekvő területek öntözéséhez. A vízi élettér
táplálékforrást jelent a kacsák számára, de emberi fogyasztásra
közvetlenül is alkalmas termékek (hal, rák, indián rizs (Zizania
aquatica) megtermelését is lehetővé teszi.

A gyümölcsös kialakításakor a nagy fajszámra és a vegyes ültetésre
törekedtem. A legelterjedtebb gyümölcsfajok mellett a kevésbé ismert
vagy elfeledett fajok mint a házi berkenye (Sorbus domestica) az
eperfa (Morus alba, Morus nigra) a naspolya (Mespilus germanica) a
csipkebogyó (Rosa canina „inermis”) vagy a húsos som (Cornus mas)
telepítését is tervezem. Ezeknek hullott termését a szabadon járó
baromfik jól hasznosítják. Kifejezetten a baromfik számára terveztem a
bodzát (Sambucus nigra) galagonya fajokat (Crataegus sp)
barkócaberkenyét ( Sorbus torminalis) és a pillangósvirágú borsófát
(Caragana arborescens, C. frutex). Ez utóbbiak magától lehulló magas
fehérjetartalmú magvai különösen értékesek a baromfiak számára,
ugyanakkor a pillangósvirágú cserje gyökerei a nitrogént gyűjtve
javítják a többi növény tápanyagellátását. A nagyszámú növényfaj
virágai jó méhlegelőt szolgáltatnak, és a betervezett néhány kaptár
méh amellett, hogy mézet szolgáltat, biztosítja a gyümölcsös jó
beporzását. A baromfiak nem csak táplálékot találnak a gyümölcsösben,
hanem gyérítik a talajba húzódó kártevőket (gyümölcsmolyok,
mogyoróármányos bogár lárvája, stb). A zöldségesbe kellő időben
beengedve részt vehetnek egyes kártevők megfékezésében, illetve –
különösképpen a kacsák- a gyomirtásban. A domboságy téli időszakban
kiváló táplálékforrás a tyúkok számára. Az ilymódon megtervezett
ökológiai kapcsolatrendszert részletesen a 2. ábra szemlélteti.

Az első két ábrán az ültetvény egy későbbi -25-30 év múlva
bekövetkező- fejlettségi stádiuma látható. A permakultúrás tervezés
fontos része az ökológiai rendszer fejlődésének, időbeni változásainak
előrelátása, tudatos tervezése.

Ehhez a növénytársulások fejlődésének, egymást követésének
(szukcessziójának) ismerete nyújt segítséget. Bárki megfigyelheti
például, ha egy felszántott területet vagy szemétdombot magára
hagynak, ott ez első egy-két évben az egynyári gyomok (disznóparéj,
libatop, parlagfű, betyárkóró, muhar stb.) fognak megjelenni,
elhatalmasodni. Ezek árnyékolásukkal szerves anyag tömegükkel,
gyökérzetükkel megteremtik a feltételeket az évelő gyomok (tarackbúza,
somkóró, mezei aszat) megtelepedéséhez, amelyek a harmadik-hatodik
évben felváltják az előzőket. Ha van a közelben gyepes terület, már a
második-harmadik évtől megfigyelhetünk apró pázsitfű növényeket
(angolperje, rétiperje, csenkesz fajok), melyek a negyedik-nyolcadik
év között fokozatosan megerősödve és elsűrűsödve kiszorítják az évelő
gyomokat is. A terület különösebb beavatkozás nélkül is elfüvesedik.
Hazánkban -a szélsőséges környezeti adottságoktól eltekintve- a
természetes szukcessziós folyamat végállomása valamilyen erdős
növénytársulás.

A permakultúrás növénytársulások telepítésekor, felnevelésekor a
természetes szukcesszió irányulásának kihasználására a kívánt irányba
való terelése fontos alapelv. Ily módon töredékére csökkentjük a
telepítés és a fenntartás ráfordításait. Emellett a permakultúrás
gazdaság már az első években lehet produktív! A majdani gyümölcsös
területe például már az első évben hasznosítható lucerna vetésével és
legeltetésével ha a facsemetéket körbekerítjük.

Saját gazdaságom tervezett, illetve az első három évben megvalósult
fejlődését a 3. ábrán mutatom be.

A legeltetéses állattartásra és baromfitartásra az első években a
telepítés gondozásának nagy munkaigénye miatt -a szükséges idő híján-
nem volt módom. Ez az oka annak, hogy az állatok betelepítését a
későbbi években tervezem. A tervezés távolabbi jövőre vonatkozó része
természetesen inkább hozzávetőleges jellegű a gazdaság
létesítményeinek megvalósulása a körülményektől és lehetőségektől
nagymértékben változhat.

A szóban forgó terület az Alföld északi részén Tápiószele község
határában van. Nagy részén előzőleg kukoricát termeltek. Van rajta egy
kis vályogház valamint egy villanymotoros szivattyúval ellátott
csőkút. Kedvező adottságai, hogy szomszédságában magánföldek és erdős
területek vannak, így a kívülről bejutó vegyszer kevés. Talajának
felső 70-100 cm -es rétege enyhén humuszos homok, amely fekete
mezőségi talajt borít. A talajvíz 2-3 méter mélyen van, így azt a fák
gyökereikkel hasznosíthatják. A terület meglehetősen fagyzúgos.

Gazdaságom telepítését 1986 őszén kezdtem. Kezdeti célom a növényzet
természetes regenerálódásának segítése volt. 1986-87 telén a hóra
különböző gyommagvakat, és vörösherét szórtam, amelyhez a vöröshere
magtisztítás hulladékaként jutottam. Az elfüvesedés gyorsítására 1987,
1988, és ’89 őszén a környékben szedett perje és csenkesz fajok magvát
valamint Sportkeverék fűmagot szórtam. A kiszórt fűmagmennyiség -egy
ősszel- az intenzív füvesítéssel alkalmazottnak mintegy 1%-a volt így
a 6000 négyzetméter területre őszönként 2-3kg fűmagot szórtam.
Ugyancsak szórtam giliszatűző varádics-, cickafark-, évelő
kokáradvirág-, lucernamagot. Minden mag kiszórása a terület
előkészítése nélkül a talajfelszínre történt az ott lévő gyomok kórói
közé.

A vetést követően sem történ semmiféle elmunkálás, az esetek nagy
részében. Kisebb területeken az elszórt fűmagra az alsó talajszintből
bányászott mezőségi talajt vagy falevélkomposztot terítettem 1-2 cm
vastagságban. A facsemeték nagy részét 1987. tavaszán az előkezelt
csírázó mag közvetlenül végleges helyre való ültetésével telepítetem a
4. és 5. ábrán látható módon fészekbe. A fészkek elhelyezése sorokba,
a tervezett gyümölcsös sávoknak megfelelően történt. A nemes
gyümölcsfák részére a számukra alkalmas alanyokat (vadkörte vadalma
vadcseresznye cseresznyeszilva sajmeggy stb.) telepítettem. Mogyorót
nemes mogyorófajták (Zelli és Római mogyoró) szabad beporzású
magvairól indítottam. A papírral, szalmával takart fészkeket a nyár
folyamán gyomlálással sarlózással gyomtalanítottam, megközelítésüket
az egyébként háborítatlan gyomállományba kaszával vágott utcákkal
biztosítottam. A területen létesített utcák rendszerét
hozzávetőlegesen a 6. ábra, egy ilyen utcát a 7. ábra szemlélteti. A
csemetéket nyaranta 4-6-szor öntözni kellett, amit villanymotoros
szivattyúról hajlékony és toldható műanyagtömlő segítségével oldottam
meg.(8. ábra)

A terület körülhatárolása érdekében sövényt telepítettem. A kb. 400
fm. sövényt három ősszel három ütemben telepítettem 1987 és 1989
között. A leendő sövény nyomvonalában kb. 20 cm mély árkot ástam,
melybe megfelelően előkezelt galagonya-, kökény és mogyorószemeket
vetettem. A magokat 5-10 cm vastag földdel kevés lombbal takartam. A
kikelt növénykéket gyomláltam, műanyag tömlővel locsoltam.

A vegyszermentes zöldséges 1988. tavaszától van jelenlegi (végeleges)
helyén. (Lásd 1. ábra) Kialakításánál igyekeztem a Gertrud Franck
által javasolt növénytársításokat figyelembe venni. A területét
1988-89. telén egy dombosággyal bővítettem. Ez kialakításában némileg
eltér a biokertészek hagyományos domboságyaitól, mert csak 30 cm
magas, teteje sík szélesség és hosszúság méretei viszont korlátlanok.
Az én domboságyam kb. 5 m széles és 6-7 m hosszú volt. Ezt a
módosítást a Bill Mollison Permakultúra c. könyvében olvasottak
hatására tettem. Így a teteje bejárható és az öntözővíz nem csorog le
róla.

A telepítés első három évének tapasztalatait az alábbiakban foglalom
össze:

A különféle lágyszárú növények mag kiszórásával történő telepítése a
fajok túlnyomó többségénél sikerült. A télen, hóra kiszórt vöröshere
mag a terület nagy részén kikelt és a növények kellő sűrűségen életben
maradtak.

Ugyancsak kikelt az ősszel gaz közé kiszórt kokárdavirág, és a
giliszatűző varádics is és a második évben virágozva a többi virágzó
növénnyel együtt bő nektárfogást jelent a fürkészdarazsaknak,
zengőlegyeknek, sőt -érdekes módon- még a fátyolkáknak és a
katicabogaraknak is. (9. ábra)

A szeptemberben kiszórt fűmagvak még ősszel kikeltek. A csírázás az
esős, nedves időszakokban történt és az azt követő száraz, meleg
időjárású néhány hét sem pusztította el a begyökeresedett cérnavékony
füvecskéket a gyomok kóróinak árnyékában. A gyomok a következő nyár
folyamán árnyékukkal védték a Nap melegétől és a kiszáradástól. A
következő ősszel a sárguló kórók alól előtűnt az üdezöld fű.

Érdekes tapasztalat, hogy a túl sűrű vetés nem előnyös, mert a kikelő
nyövénykék gátolják egymás fejlődését és a hagyományos füvesítésnek
megfelelő sűrűségű állomány könnyen kiszárad. Ugyancsak kisült a
füvesítés gyomokkal nem borított (rövidre kaszált) területeken. Ahol
viszont a trágyázott föld miatt a túl buja gyomálomány megdőlt,
jórészt megfolytotta az alatta lévő fiatal füvet. Ezt kaszálással
lehetett megelőzni.

A 4. ábrán leírt és az 5. ábrán látható módon telepített csemeték
csaknem kivétel nélkül kikeltek, és túlélték az első nyarat. A legtöbb
faj kielégítően fejlődött legéletrevalóbbak a vadkörte, vadalma, és a
sajmeggy csemeték bizonyultak. A borsófa és a húsos som gyengén
fejlődött, gyakran kellett őket locsolni. Szinte valamennyi faj
fejlődése lényegesen jobb volt, ha a fák, gyomok mérsékelt árnyékába
kertült, de különösen igaz volt ez az eperfa, mogyoró, törökmogyoró
csemetékre. Ezért a második nyárom a fészkek déli szegélyén félkör
alakban meghagytam a gyomokat.

A permakultúrás gyümölcsös-baromfi gazdaság szempontjából oly fontos
borsófát nem sikerült az előzőekben leírt módon, a mag végeleges
helyre való ültetésével felnevelni, ezért csemetéről kellett
telepítenem. A csemete megnevelése sem volt könnyű mert a cserépben
nevelve is alig fejlődik. A szabadföldbe iskolába vetett magoncok
viszont karógyökeret nevelnek az átültetést már az első évben
megsínylik. A legsikeresebb az volt, hogy a magot kilyukasztott aljú
UNIPACK tejesládába vetettem majd az első éves csemetéket innen
ültettem ki. A húsos somot és az eperfát is érdemesebb lett volna jól
fejlett csemetével telepíteni. A harmadik év után a kb. 120-140 fészek
csemetéje kielégítően fejlődik, többségük elérte a 70cm es magasságot,
némelyik már 150 cm magas (11. ábra). A flakonokat 1989 tavaszán
eltávolítottam róluk.

A sövénybe vetett galagonya, kökény, és mogyorómagok kikeltek és
gondos gyomlálás, öntözés mellett kielégítően fejlődtek. (12. Ábra)
Ahol ritka volt a kelés, ősszel csemetével pótoltam. A hároméves
sövény csemetéi elérték a 60-70 cm-t. (13. ábra)

Az almafa csemetéken levéltetű telepek jelentek meg, amelyeket 1988
ban mintegy 2 héten belül 1989 ben 5-6 hét alatt felszámoltak a
zengőlégylárvák, katicabogarak, fátyolkák. 1989-ben némi
hajtástorzulás jelentkezett.

A kezdeti években a zöldséges adta a permakultúrás gazdaság egyedüli
terméseit. A gyenge homoktalajon végzett javítás észrevehető
változással járt a domboságy pedig különösen eredményesnek bizonyult.
Az 1987-ben még vöröshagyma társítás nélkül telepítet sárgarépa
meglehetősen kukacos volt, míg 1988-ban és 1989-ben a vegyeskultúrás
művesésben alig volt kártevő. 1988-ban a gyenge homokon késői vetésű,
valamint a palántázott növények (cékla, zeller, paradicsom, karalábé)
fejlődése az öntözés ellenére gyenge volt. Az 1989-ben 3-4-cm
vastagságban elterített és bekapált feketefölt segített, de az
áprilisban vetett cékla így is gyengén fejlődött. 1988-ban a hónapos
retek teljesen használhatatlan volt a káposztaágy kártétele miatt, így
1898-ben nem is vetettem. Néhány jégcsapretek azonban elszóródó magból
mégis kikelt a domboságyon és gyönyörűen fejlődött. Nem károsította
őket a káposztalégy.

Az 1989-ben domboságyra telepített növények erőteljesen fejlődtek a
palántázott korai és kési káposztafélék két héttel előzték meg a
kontrollt. (Némelyik zeller gyermekfej, kései karalábé emberfej
nagyságúra nőtt.)

Összefoglalva: a zöldséges sárgarépából borsóból paradicsomból
karalábéból zöldbabból zellerből sóskából feketeretekből kielégítette
a család igényeit, az uborka és sárgadinnye termelése elmaradt a
várakozástól.

Úgy tűnik a kezdeti hároméves telepítési eredmények, melynek számos -a
megszokottól eltérő és a ráfordításokat csökkentő- új elemet
tartalmaznak a permakultúra szellemében, alátámasztják a permakultúrás
szemléletmód létjogosultságát. Meggyőződésem, hogy ez a fajta
gazdálkodás lehet a legbiztosabb és legtökéletesebb válasz a Föld
ökológiai katasztrófáit előidéző gazdasági és társadalmi problémákra,
mert bármilyen más (akár ökológiai) gazdálkodáshoz viszonyítva ez
igényli a legalacsonyabb munkaráfordítást, legkisebb a fajlagos
energia ráfordítása, ipari nyersanyag iránti igénye és a legkevesebb
illetve nulla a hulladék-kibocsátása. Ugyanakkor -külföldi
tapasztalatok alapján- furfangos egyedi megoldásai révén megél a
legszélsőségesebb legkedvezőtlenebb adottságú területeken (félsivatag,
erősen erodált területek, mocsarak, trópusi őserdők) ahol semmilyen
más gazdálkodási mód sem tud tartó megélhetést biztosítani a környezet
átalakítása nélkül vagy külső segítség nélkül.

Hazai viszonyaink között az első lépés néhány referencia gazdaság
volna, elsősorban olyan közösségek által, amelyek a megszokott
életmódtól elszakadva természetszerű, önellátó biogazdálkodásra
alapozott életet kívánnak élni. Reményeim szerint ez az életforma
terjedni fog, és a távolabbi jövőben uralkodóvá válva a permakultúra
meghatározó lesz Földünk agrárgazdaságában.

A konvencionálistól eltérő mezőgazdálkodási módok megjelenése
megerősíti azt a felismerést, hogy az eddig előnyben részesített
intenzív gazdálkodási rendszerek nem tudnak alkalmazkodni az emberiség
fokozódó igényeihez. Ésszerűtlen alkalmazásuk a Föld
kizsákmányolásához, az ökoszisztémák veszélyeztetésével rosszabb
esetben ezek összeomlásához vezet.
A biogazdálkodás természethez legközelebb álló ága a permakultúra
(permaculture), amely az ausztrál Bill Mollisontól származik. A
permakultúra atyja az 1970-es években fogalmazta meg a gazdálkodási
mód alapelveit, gyakorlati kérdéseit. A kifejezés a „permanent” és az
„agriculture” angol szavakból áll össze; az állandó mezőgazdaságra,
vagyis a fenntartható, évelő növényeket előtérbe helyező gazdálkodásra
utal. Az elképzelés olyan gondolkodásmódot tükröz, amelynek
középpontjában a Földünkről és az emberiségről való gondoskodás,
valamint a népességnövekedés hatására kialakuló problémák megoldása
áll.
A permakultúrás gazdálkodás lényege az, hogy a gazda a gazdaság minden
egyes elemét – növények, állatok, épületek, táj és ember – egy közös
rendszerbe foglalja össze, a közöttük lévő kapcsolatokat tudatosan
tervezi meg, használja ki. Így maguk a természetes folyamatok
léphetnek az egyébként sokszor energiaigényes, költséges tevékenységek
helyébe: például a gyümölcsösben, zöldségesben kapirgáló tyúkok
amellett, hogy összeszedik a kártevőket és a gyomok magvakit,
trágyájukkal javítják a talaj minőségét, így szükségtelenné teszik a
gazda munkáját és a vegyszerhasználatot. A gazdaságok jellemzően
önellátásra törekszenek, terményeik köre igen széles, de ezekkel
leginkább csak a termelőket felkeresve ismerkedhetünk meg.
Első könyveinek megjelenése után, az 1980-as évektől Bill Mollison
tanfolyamokon adta tovább tudását és tapasztalatait az érdeklődőknek,
akik kétéves gyakorlat után maguk is oktatókká, tervezőkké válhattak.
Ennek köszönhetően a permakultúra világszerte elterjedt, különösen
sikeressé válva az elszegényedett országokban, ahol a természetes
folyamatokat kihasználó gazdálkodás amellett, hogy kiküszöböli az
éghajlati és domborzati problémákat, csökkenti a környezetszennyezést,
egészséges élelmiszert biztosít, és erősíti a helyi közösségeket.
Napjainkban Ausztráliában és az Egyesült Államokban permakultúra
intézetek, bemutató gazdaságok tucatjai foglalkoznak kutatásokkal,
tanfolyamok szervezésével.
Magyarországon a permakultúra még nem igazán terjedt el, leginkább az
ökofalvak kertjeiben találkozhatunk egy-egy megvalósult részletével
(gyümölcsös, ártéri gazdálkodás, tanfolyamok szervezése…). 2007-ben
alakult meg a Magyar Permakultúra Szövetség, amelynek tagjai segítik
az érdeklődőket az eligazodásban, találkozókat és tanfolyamot
szerveznek, cikkeket írnak, levelezési listát vezetnek. A mozgalom
egyik hazai úttörőjének, Baji Bélának köszönhetően előreláthatólag
idén megjelenik a témával foglalkozó első magyar nyelvű könyv,
amelyből megismerhetjük a permakultúra történetét, a tervezés
alapjait, valamint a szerző saját, tápiószelei gazdaságában az utóbbi
évek során felhalmozódott tapasztalatait.