Uganda 3 –

Nyugat-Uganda

https://goo.gl/maps/f6XXD6AE5CDLUtK77

 Kisoro városból pár száz kilométerrel északabbra indulok. Másnap reggel kiállok a kihalt, üres földútra, mert forgalom erre sincsen. Várni – ezt tudja Afrika, így én is ezt teszem.

Végül pár Ausztrál idős hölgy kisbusza vesz fel, akik 7 nap túrára 8000 dollárt fizettek. (1 millió 7oo ezer Ft egy hétre, szállás, transzport.) Ez Afrika és a turizmushoz való viszonya is. Kevés ember jön, de azt jól megkopasztják.

Afrikában, aki turizmusból él, az nagyon jól áll. A meggazdagodás sima útja. Viszont Európában ez csak egy az opciók közül, nincs kitüntetett helyzetben.  Itt viszont mindenki idegenvezető akar lenni, de a mennyiség sajnos fordítottan arányos a minőséggel. még olyan értelemben is értsd a minőséget, hogy sokat fizetsz, keveset kapsz. Igen keveset tudnak az országukról, s a bejáratott útjaikon kívül.

Itt Kelet-Afrikában minthogyha létezne egy közmegegyezés azzal kapcsolatban, hogy külföldieknek minden drágább. Vagy a nyelvnek köszönhető (?), mert pl. szuahéli nyelven a 3 órát, azt kilencnek mondják, így időpont egyeztetésnél érdemes megemlíteni, hogy „military time” szerint 3 órakor. Így a szuahéli furcsaságaiból következően az is lehet, hogy 500-at gondolnak, amikor 1000 schillinget kérnek egy sütiért? Jó guideline az alkudozásra ez mellesleg, leosztani kettővel a mondott összeget. Még jó, hogy csak a kettes szorzótáblát tudják.

Innen az ország nyugati részén, a Queen Elizabeth Nemzeti parkon keresztül megyek, hogy láthassam az állatokat, de úgy tűnik, hogy mostanában ez kihalt rész, állatokat nem látok. Egy teherautót sikerült stoppolnom, s újra átszeltem az egyenlítőt, most északi irányba.

 Kasese-ben megállok, mely egyébként a Rwenzori-hegység (5109 m) népszerű hegymászó úticél kiindulópontja. Itt is szomorúan konstatálom, hogy a Nemzeti Park információs hivatalának már 3 éve nem sikerült térképet beszerezniük. Még a hegy magasságát sem tudják, csak azt, hogy 5-6 nap túra 800,- USD. Erre tartanak fenn egy hivatalt. Nem is csodálom, hogy drága. De mivel gyakran párába burkolódzik a hegy, gyakori az eső, így biztos a sárdagasztás, ráadásul drága, ezért most kimarad az utamból.

Innen útjavító munkásokkal haladok tovább. Amikor megtudják, hogy kiraboltak, pénzt akarnak nekem adni. Nagyon aranyosak, visszautasítom, de jó érzés, hogy azért mégiscsak van emberség. A poros földúton a rabok gépfegyveresek kíséretében térnek vissza egy útépítésről, mezítláb és sárga ruhában. Ehej uhnyem

Egyik falusi várakozásomkor a templomból angyali énekszó csalogat közelebb. Itt is lelkes fiatalok próbálnak éteri hangokkal az istenek közelébe kerülni, miközben a közeli cementgyár ontja a port a környékre. Kontrasztok…

Ishaka.A 10 wattos izzók után most már jólesik egy olyan helyen aludni, ahol 60 watt üti a szememet. Fizetni előre kell. Igaz a vakolat lehullott és lyukas a szúnyogháló is, de legalább van. Áram is. Van törölköző és papucs is, meg étel elérhető pénzösszegért. El sem hiszem. Ez is Uganda.

Fort Portal.  A nyugati végek központja, ahol a bankban az 50 dollárból nem tudnak visszaadni egy húszast. Nincs nekik. Képzelem milyen a cash flow-ja a bankoknak errefelé.

Állítom, a legnagyobb bevételi forrásuk a korrupt pénzek tisztára mosása, illetve a hamis bank igazolások kiállítása, amire akkor (is) van szükségük, amikor vízumért folyamodnak és kell a banki számlakivonatot csatolni.

Az egyik postahivatalban George Bush 1989-es üzenete olvasható a posta fontosságáról. Lám, hol van az Etalon elásva. De ki ássa ki?

Ki nevet a végén? Porog a dobókocka. – Halálosan komoly játszmáik a piacon errefele is.

Könnyű por lepi el a pick up hátulját, amíg kijutok a városból. Utána egy túlpúpozott teherautó tetején kacskaringózunk órákat egy hatalmas hegy oldalában. Izgulhatunk, hogy ne zuhanjon a teherautó az irdatlan mélységbe.  Ahogy ereszkedünk lefelé a Kongó-medencébe, az idő egyre kellemesebb. Végre élvezem az esti meleget, nem kell fagyoskodnom.

Karagoto

Kényszerű megálló félúton, pici település. Innen már délután nem mennek tovább a járművek, mert errefelé is él a banditás hagyomány. A falut itt is katonaság őrzi, hiszen közel a kongói határ. Néha átugranak csapatok, hogy megdézsmálják a polgári lakosságot.  Az utakat gumicsizmás AK 47-es terepruhások ellenőrzik és köröznek a faluban is. A fizetésük 78 dollár/hó, ami az átlagkereset 2-3 szorosa, de szükség van rájuk, mert itt a környéken még maradtak, akik banditást játszanak. Szalma barakkokban helyezik el a hadsereget, amit igen vicces látni. A faluban teherautójukkal száguldoznak fel és alá, nagy port kavarnak. Ahol nem látja senki őket, ott már tudnak normálisan is vezetni, de vagánynak kell lenni a nép előtt, s a nép még nyeli a port.

Érdekes (és szomorú) volt látni, hogy a felemelt kődarabról a támadásra szocializálódtak itt is a gyerekek.

Karagotó faluban alszom, ahol teljes a sötétség, áram nincs, csak a csillagok pislákolnak. De mégis. Hiába vagyunk itt a világ végén, itt is megszólal a generátor és két helyen is harsog a zene. A szomszédban ráadásul van egy TV és hangosan üvölt a DVD-ről bejátszott videó klipek hangja. Mindenhol rappellő fiatalokat bámulnak a TV-ben a helyiek, hogy majd erre épüljön fel a jövőképük. Ülnek és bambulják 10 m távolból a piciny képernyőt. Kár értük, hogy más mintával nem találkoznak a világból. így később ez lesz az etalon boldog boldogtalannak. Én ez utóbbiakat sajnálom, hogy hozzájuk nem jut el más, és az előbbieket, hogy ettől boldogok.

A tiszteletemre bekapcsolják a vendégházban is a generátort (2 dolláros szobaárért már érdemes beindítaniuk). Ez persze nem jelenti azt, hogy a szobában lenne áram, de legalább az előtérben felvillant egy neon. A reklám helye. Viszont így van itt is zaj (mintha egy felturbózott MZ motorral aludnék egy szobában) és kipufogógáz, így mintha egy harmadik világbeli nagyvárosban lennék. Itt a világ végén, ahol békességre vágynék, ahol csöndnek és nyuginak kellene lennie, belekerültem a legdisszonánsabb helyzetbe. Miért csak a rossz dolgokat adoptáljak a fejlődő világban? 

Afrikában azt látom, hogy ha van valamijük, fogalmuk sincs, hogyan kell azt használni. Pld: TV-ben és rádióban bömbölő buta slágerek helyett, az embereknek elmondhatnák, hogy hogyan vegyenek részt az életben, hogyan használják az áramot, vizet, WC-t, mi az értelme a tanulásnak, stb. Ami nekünk így viccesen hangzik és természetes, de nekik nem egyértelmű (sőt, nem értelmű!). Nem fogják fel. A technológia előbb jön, mint amiből merítettek, használjak, de nem tudjak, hogy mire érdemes. Ezért van az, hogy bármennyi pénzt és energiát beleönthetünk Afrikába, az nyomtalanul eltűnik. Nem tudnak élni vele. Ezt is tanulni kell, ráadásul generációk alatt. Ahogy a demokráciát és a szabadságot is. Attól, hogy demokratikusnak neveznek egy rendszert, attól még nem lesz az. Fontos, hogy mit értenek, élnek még belőle.

Még Magyarországon is deficitesek vagyunk. A dolgokhoz fel kell nőni. Ha egy társadalom hendikepes embereket nevel (termel ki), akiket gyengére terveznek, azok persze hogy nem tudnak élni a szabadság/ demokrácia adta lehetőségekkel. Nekik még lehet mondani, hogy mit gondoljanak, s el is hiszik, hogy ők gondoljak, s hogy nekik jó. Erős (lelkileg, testileg) emberekre nincs szüksége a profitorientált világnak, mert ők nem kivásárolhatóak, nem manipulálhatóak (olyan könnyen). Tehát a fejlett világban folyik az agyszűkítés, míg a fejlődőben meg sem próbálják az értelmet kiszélesítési, hanem minden marad a régiben, mindent megrágva kapnak. Ne kelljen gondolkodni rajta. (Habár gondolkodásra nem is készít fel az oktatási rendszerük. Lásd tanzániai leírásom utolsó részét, ahol említettem, hogy a gyerekek nagyszerűen visszamagolták, hogy mi az erdőirtás, talajerózió, klímaváltozás fogalma, de amikor megkérdeztem, hogy mi az összefüggés ezek között, akkor senki nem tudott válaszolni. Robotműködés. Nyilván nem értik, amit visszamondanak, de nem is cél nekik érteni a világot.)

Másnap irány a tengerszint, a Kongói síkság!

Sikerül elstoppolnom Ntandi faluig (persze itt alig van forgalom, így fizetnem kellett a fuvarért), ahol szintén pigmeusok tanyáznak. Persze mű pigmeusok. Ez egy kicsi kommuna a paradicsom közepén, az út szélén, hogy a turisták könnyen hozzáférhessenek. Ők nem művelnek földet, mint kiderült, ők a turizmusból élnek, nem is rosszul. 11 dollárt kérnek azért (11 napi munkabér), hogy beszélgessenek velem. jó lenne, de nem vagyok meggyőződve a végeredményről és az autentitásukról, ráadásul minimum kondíciókon élek (amit persze ok nem kepések felfogni), így ezt is kihagyom. Leültetnek, majd az egyik közli, hogy ő a főnök és regisztráljam magam a vendégkönyvbe. Kommentet nem írok, mert nem hiszem, hogy bárki kíváncsi lenne ott az őszinte véleményemre, nem is értenék, csak megsértődnének. Nektek azért leírtam. Mivel beszélgetésért nem gondoltam, hogy fizetek, ezért ennivalót kínáltam nekik, de itt sem kellett nekik. Nem fognak az én minimum szintemre leereszkedni. Hát igen, Afrikában jólét van. Ekkor még megpróbálnak eladni nekem mindenféle turista csecse-becsét, de nem értik meg, hogy kevés a pénzem és nem én leszek, aki megváltja őket. Még a pénz sem váltja még őket, maximum lefolyik a torkukon és felbomlik a maradék családi egység.

Az út:

 Egyébként biztos vagyok benne, hogy ahogy én élek, utazok, az bármelyik embernek viseletes élet lenne, amit még csak el sem tudtok képzelni. Nemhogy kipróbálni. Ahogy sem egy koncentrációs tábort, sem egy börtönt, sem éhezést, szomjazást. Ezeket vagy megtapasztalja valaki, vagy ha szerencsés, akkor találkozik egy jó tollú íróval, aki szavakba tudja önteni.

 Ezt csak azért írom, mert a közelmúltban kaptam kritikát, hogy nem írok a nehézségeimről, pl. arról, milyen az afrikai átlag életszínvonal alatt élni, mozogni, szembesülni azzal, hogy megvetnek, mert stoppolsz, mert nincs pénzed. Furcsán néznek rád, mert szakadt vagy, s minden arra mozdítana, hogy adaptálódj, konformista légy, add fel elveidet (ha azon szerencsések közé tartozol, akinek vannak elvei), s kövesd az elvárásokat.

 Legyél jó nekik, utazz szervezetten, fizess sokat a gagyiért, gondold azt, hogy szegények, de ne is gondolkodj azon, hogy miért és mosolyogj, ha nem tetszik valami. Én ezt nem tehetem, így marad megtapasztalni Afrika másik arcát (az öklét), az igazit, amit csak annak nyújt (vág) oda, aki a másság-ban vett menedéket, aki kíváncsi arra, hogyan zajlik a tényleges élet arrafelé, hogyan gondolkodnak, mit élnek, látnak még a világukból. Ez alapvetoen más hozzáállást igényel,  s vállalni kell az állandó konfrontációt. Rögös útja az életnek, kell erő hozzá. Meg egészség – mely szerencsere adatott. Persze ezért is tenni kell, de ez megint egy hosszabb folyamat, hogy viszonyulunk az élethez, mennyit vagyunk képesek feladni önmagunkból, hogy megtaláljuk magunkat. A passio. Mint egy vallás, egy élt vallás. Az élet vallása. Az utazás.

Afrika engem is elhasznál, nem csak az európai latasmódomba fáradhatok bele (Afrika titka, hogy ne akarj semmit és akkor boldog leszel), hanem a két hónapja guberált műanyag üditős flakonom is kilyukadt már, a hátizsákom zipp-zárja is feladta a szolgálatot, ruháim lyukadnak, szakadnak, megloptak, átvágnak, lenéznek. Igazi tréning. Felkészítés az életre. Az pedig nem mindig habos torta. Mi jöhet még? Isten tudja? Vagy nem tudja még ő sem?

A közeli vanília ültetvény egy bantu család tulajdona, akikkel rögtön jóba keveredtem, s beszélgettem velük a pigmeusokról.  Fotóztam a vanília babot, mire a pigmeusok pénzt akartak kérni, holott a farm nem hozzájuk tartozik. Úgy tűnik fehér = pénz beállítódottságra lettek kondicionalva. Elmagyarázom tehát nekik, hogy nem nekik kellene ezért pénzt kérni, hanem a tulajnak. De szerencsere o embernek nez, és nem penzes-zsaknak, amit allandoan uriteni kell, ha megmozdul. Hozzáteszem, hogy a tudás az a pénz, és én nem az ő kultúrájuk kihalasztására törekszem, mert csupan a penz megoli oket, (on és kulturapusztito eletmodot tesz lehetove szamukra), ha nincs ertelemmel, ertessel tarsitva.  A sorrendre erdemes figyelni.

Itt a közelben van egy hőforrás is. Mivel fürdeni nem lehet benne, és a belépő is 20 dollár, s 10.- dollár a kíséret, alkudni megegyezni nem lehet velük. Ezért ezt is könnyű szívvel kihagyom. Jólet és disciplina ütötte fel a fejét (vagy csak el sem hiszik, hogy valaki ezer km-ereket utazik ide és nem fizet nekik.) Ahogy a statisztikákat nézegetem, nem is jön sok turista erre, csak havi 50-80 ember. Ráadásul a Nemzeti park mellett rögtön irtják a fákat.  Említettem, hogy Afrikában Nemzeti parknak nevezik azt a helyet, ahol még nem irtották ki az erdőt. Egy újabb zsarolási pont, hogy támogatásokat csikarjanak ki a fejlett világból. Még busás belépődíjat.

Bundubugyo

A síkság központja a Semliki völgyben. Bundubugyo a kongói síkságon terül el, így a klímája sokkal kellemesebb, mint az ugandai fennsík.  A klímája jó, de nem munkára! Ha esik az a baj, ha süt a Nap az, egyik sem jó dolgozni. A fehér embernek természetes, hogy dolgozik minden körülmények között, ha esik, ha fúj, de nekik, nem. Úgy is a rabszolgaságra emlékeztetné őket, ahogy azt a Tanzániai Múzeumban olvastam, az pedig traumát okoz neki, amit jobb elkerülni (a munkát). Majd jön a segély, csak szépen kell nézniük a tündéri gyerekeknek a kamerába. Van belőlük bőven…

3 éve még hadműveleti terület volt, köszönhetően a KBH-nak, a kongói bizonytalan helyzetnek. Mostanában épül-szépül a környék, nemzetközi segédlettel. Rengeteg non-profit szervezet, nőegyletek, mentsük meg a gyerekeket, ENSZ és választási bizottság hivatalai, katolikus missziók, orvosok, településfejlesztés stb. sorakoznak a városkában. Rengeteg NGO, azaz nonprofit szervezet azért települt ide, hogy tanítsák az embereket, hogy hogyan műveljék a földjüket.   Ők maguk sem hisznek az eredményben, de legalább ők jól élnek belőle, a külföld pedig segít. Mindenki tudja, hogy ezek a szervezetek csak pénzlehúzásra vannak, hogy a külföldi pénzek biztos kezekbe landoljanak, mielőtt elérné a rászorultakat. Így van (nekik) áram, hivatali épület, mobil, computer, terepjáró, pozíció, fizetés stb.

ENSZ és választási bizottság hivatala tipikus eset, habár választás csak 5 évenként van, mindegyiknek van saját új (!!) terepjárója, s persze biztos nyugis állása 5 évig.  Ennyi hivatali kocsi árából már ipart lehetett volna teremteni a helyieknek, de Afrikában nem a jövőt építik, hanem a pillanatnyi jólétüket a pozícióban levők. Az állami vagyon tudniillik senkié, azaz azé, aki a közelében van, aki elveszi. Igazi kommunizmus.

 A hollandok építettek hatalmas épületeket, hogy a semmirevaló helyi bürokraták tudják hol mereszteni a feneküket, és saját zsebükre elfogadni a megvesztegetéseket. Ráadásul nincs is nyitva munkaidőben. Közben persze lelakják az épületet, mert az entrópia az egyetlen stabil folyamat Afrikában. A faluban áram sincs, de amikor volt, legalábbis a hivatalban, akkor sem tudtak élni vele. Az elektromos rész is tönkrement. „Milka csokit a vaddisznóknak, számítógépet az éhezőknek!”  Kár a biomasszát felélniük.

Nemzeti parknak neveznek valamit, mert még nem vágták ki a fákat – említettem. Már piszkos fantáziámban elő is jött egy kép, hogy még több nemzetközi pénzt tudnának kizsarolni, ha megígérnék, hogy nem vágják ki a maradék fákat. Miután felveszik a pénzt, utána az erdőt is kiirtják, hogy még több bevételhez jussanak. Nekik a tudatukban a természet még egy sohasem kifogyó manna. Csakhogy már a technológia és a populácios nyomás túl nagy rajta. Már nem fenntartható, csak exploitálható még egy darabig.

 Hogy mi marad unokáinknak? Ki veszi ma magára a jövő generáció terheit és megpróbáltatásait? Legalabb gondolatban? Van-e Jézus? Vállalják-e az emberek a kereszt vitelét? A fogyasztói szokásokat nézve, senki, azaz kevesen, és szóban maximum. Már rég a multé az az afrikai mondás, miszerint a Földet unokáinktól kaptuk használatra, így Azt használd úgy, hogy ugyanolyan állapotban adhassuk vissza nekik, ahogy kaptuk! Lám, arra is járt a bölcsesség, de élni a bölcsességet (járni az utat), lemondásokkal (vagy legalábbis odafigyeléssel) jár. Magunkon egy jottányit módosítani sokkal enseben megy, mint kipusztítani és felélni magunk körül mindent. még ha tudjuk is tetteink következményeit, akkor sem vagyunk hajlandóak feladni kényelmünkből, hiába a puszta tudás, hiába a megtapasztalása tetteinknek. Belátás nélkül nincs út. Passió, szenv nélkül nem jön a belátás. Fel kell mászni a keresztre. Igen, neked is.

 Sok afrikai büszke a Nemzeti parkjaikra, bár még soha életében nem járt egyikben sem.  Az biztos, hogy a Nemzeti park sem afrikai ötlet, mert ha rajtuk múlna, a világ már sivatag lenne. Ez is a hagyományos életmódjukban leledzik, ami régen fenntartható volt. Mára megváltozott a helyzet, s a népesség nyomása illetve a vegetáció hiánya nem teszi lehetővé ezt a felfogást. Már csak magunk alatt vágjuk a fát. Nem regenerálódik magától, ha senki nem tesz érte. Tenni pedig csak a ma hasznáért tesznek, a jövő nem valós. Talán nincs is.


Elsétáltam a közeli kakaó gyárig, ami nem más, mint egy babszárító üzem. A kerítés mögött itt is gépfegyveres őr vigyáz a területre. Felvásárolják a termelőktől a kakaóbabot, majd ők egy nagy hengerben tovább szárítják szállítható minőségűre, hogy aztán Svájcban öltsön Milka formát. Az íze egy az egyben olyan, mint a keserű csokoládé és nagyon laktató.

A vendégházakban érdekes megfigyelni, ahogy az egyszerű parasztok eljátsszák a nagyvilági figurát, mert van két dollárjuk egy szobára s mivel nem otthon vannak, így azok, aminek látják őket. Hát adnak a formára. Holott bárhol elaludnának, de ha már üzleti ügyben érkeztek, mutatni kell, hogy aki utazik, annak pénze is van, tehát komoly ember.  Vicces látni, ahogy belesimulnak ebbe a szerepbe, ami megy Afrikának: látszani valaminek, amik nem. Nagy al-valóság, átverés, hazugság, pontosabban a valóság miss-interpretációja.

Természetesen annak ellenére, hogy a faluban még áram sincsen, de már van bankjuk, mobiltelefon társaság kirendeltsége. Az emberek lelkesen próbálgatják végig a mobiljuk egyszeri gépi dallamait, nem egyszer, de vagy százszor, és élvezik. 

 A vanília 1500,- Ft/kg, míg a kakaó bab 200,- Ft/kg.  A kukorica mellett ezek a fő termények errefele. Egy méteres cukornád szál 15,- Ft. Itt is cukornádat rágcsálnak frissítőül és eltűnődöm, hogy Afrikában miért nem préselik ki a nedvét? Olyan egyszerű. De ez itt nem szempont. 

Fort Portal közelében találhatók a híres kráter-tavak, de a lakosság mit sem tud létezésükről, hiába kérdezősködöm róla. Utazási irodák pedig még nem hálózták be a környéket.

Egy lelkes és értelmesnek látszó keresztény gyerek csapódik hozzám, aki szerzett nekem vegetáriánus ételt.  Amikor felajánlotta, hogy szerez, akkor még Ő sem gondolta, hogy ez milyen problematikus vállalkozás errefelé. De mit tesz a helyismeret, megcsinálta. Olyan lelkes, hogy még ki is fizetné nekem, mert a barátság ugye fontos, mondja. Jól esik, hogy van ilyen önzetlenség is Ugandában. Ezt ugyan nem fogadtam el, nem vettem igénybe kedvességét, még úgyis tudom, valahogy benyújtják majd a számlát, így megelőzöm, ne legyen annyira kiábrándult.

Kiderül, hogy a World Visionnál szeretne dolgozni, de mint kiderült semmi elképzelése, hogyan fogjon hozzá az álláskereséshez. Mindenesetre imádkozik Istenhez, mondta, mert az segít.  Tényleg így gondolják!! Jesus the only hope.  Fel sem merül bennük, hogy meg kell venni a lottószelvényt ahhoz, hogy ötöse lehessen. Esetleg érdeklődni a cégnél, hogyan illeszkedhetne a struktúrájába, kit kellene megkeresni ahhoz, hogy elnyerje az állást, addig is milyen irányba képezze magát? Úgy tűnik, megértette, de aztán búcsúzóul csak kap az alkalmon, hogy kérjen pénzt, hogy tandíjra adjak neki pénzt.  Neki is elmondom, hogy a tudás hatalom, és a hatalom pénz, és ezt a tudást el is fogadja. (Legalábbis azt, hogy minden kézzelfogható profit nélkül ért véget interakciója egy fehérrel. Végül is pénzbe nem került, ideje meg bőven volt.)

Egy kenyai kamionos vett fel Kampala felé, aki kapásból intelligensebb, mint az átlag helyi. Kezd kedvem lenni Kenya- hoz, mert csupa értelmes emberrel találkoztam eddig közülük. Visszautam Kampalába csupa zöldellő tea ültetvényeken vezetett keresztül. A munkások havonta szedik a friss hajtásokat. A dimbes-dombos kanyargós zöld táj után a következő pár száz km-en újra végtelen szárazabb sztyeppék következnek.  A kamion puttonyában töltöm az éjszakát, gyönyörű csillagos ég borítja rám paplanját. Az áramszünet ideje alatt csak a Tejút világítja be a környéket.  Hajnali ötre érek be a fővárosba, még pár napot töltök ott, majd irány az ország keleti része, ahol most van a beavatási szertartás szezonja.

Kelet Uganda

A beavatás

Először a Kampala közeli Jinja-ba érkezem, a Nílus folyó egyik forrása, a közelében egy vízi erőmű is van.  Innen ismét egy teherautó puttonyában utazom tovább a hegyekig, de útközben kiszállok, mert egy Sironkó nevű falunál nagy csődület keletkezett, gondoltam, megnézem, mi zajlik. Így ebben a faluban, részt vehetek egy férfivé avatási szertartáson.  Ennek megnyilvánulási formája, hogy a serdülő gyereknek körülmetélik a péniszét. Itt a fennsíkon általában augusztusban zajlanak ezek az események, míg kicsit odébb a hegyekben a november a szertartás ideje. Még itt falun is majd minden napra jut 1-2 vágnivaló. Állítólag az ifjaknak saját döntése, hogy mikor szeretnének részt venni a szertartáson, de a fiúk túlnyomó többsége, már 15 évesen túlesik a férfivé aratáson. Az esemény után 1-2 hétig még fáj a péniszük, főleg ha merevedésük van, ezért jobb, ha fiatalon túlesnek rajta.

A szertartás két napig tart. Az első napon beharangozzák az eseményt, pénzt gyűjtenek az emberektől, amit második nap lakoma formájában viszonoznak.  Szerencsére csapódott hozzám egy fiatal srác, Denis, aki végigmagyarázta az eseményeket és kiharcolt nekem egy jó helyet, így minden a szemem előtt játszódott le.  

Ez a folyamat pszichológiailag is felépített, mert kb. 2 órán keresztül köröznek a faluban, mire az elalélt ifjú beesik a vágóhelyre. Addigra már olyan fáradt és rezignált lesz, hogy a szempillantás alatt végzett vágást észre sem veszi. Persze nem is mutathat félelmet.

A szertartásra készülő srácok arca be van mázolva fehérre, kezében egy felemelt botot tart. A felajzott tömeg kíséretében dobolva, táncolva vonulnak velük a falun keresztül a metélési helyre, amely többnyire az apai ház előtt zajlik.  Lányok sikoltoznak és fűszoknyában táncolnak a menetben (új potente kilátásban), míg a beérődő fiú körül (most válik éretté) barátai mennek és folyamatosan bíztatják és spannoljak. (hogy módosult tudatállapotig jusson.) Ha a metéléskor bármi félelmet mutat, akkor ott helyben halálra verik, mert szégyent hozott a klánjukra. Egy felrajzolt kör közepére érkezik, hatalmas tömeg körülötte. Mindez pillanatok alatt zajlik. Megérkezik a menettel, az egyik ember fogja a fiút, a másik ember végzi a beavatkozást. Miután levágták a bőrkét, a kísérete rögtön felkapja, körbeviszik a környéken vérző szervvel, hogy megmutassák az embereknek, hogy megtörtént a metélés. Majd bebugyolálják a testét, leültetik, és a papa lemossa jodinnal a vérző testrészt.  Utána meghívják a népeket lakomázni, az előzőleg elkészített tehén és kecske áldozatból. Majd zajlik a hétköznapi élet.

Este Denis családjánál alszom, aki kommentálta eddig az eseményeket számomra. Érdeklődőek Magyarországról, de kérdéseik zöme gazdasági természetű. A mosdáshoz sem használnak öntöző edénykét, mert az eszközhasználatig nem jutottak el az egyedfejlődés során, így vödörből fröcskölöm magamra a vizet. Közben kíváncsi szemek lesik, hogy is csinálom. Az olyan területeken, ahol nem olyan gyakori az utazó látványa, ott minden mozdulatom figyelve és kommentálva van.  Köz-magányra vágyom. Vettem zöldségeket, és abból főzött a mama a családnak és nekem vacsorát. A szomszéd indiai földbirtokos család is elhívott magához, indiai étel és film, áram és víz. De ahogy látom, nem szeretik az afrikaiakat, mert lopnak, és nem dolgoznak rendesen.

Egyik nap belefutunk egy iskolák közötti népi táncversenybe, ahol törzsi ruhákba beöltözve ropnak a dob ritmusára, riszálják hátsójukat és megy a hejehuja teljes energiával. Jó látni, hogy nem csak a gang rap és a techno az opció.

Kelet- Uganda

Kapchorwa

  Ez a következő úticélom. Ez a hegyi kisváros, ahol az elmondások szerint szintén vannak szertartások. A meredek hegyoldalakon rengeteg vízesés keresztezi útunkat, de a leghíresebb ezek közül a Sipi Falls, ahol a helyiek unalmukban féldollárnyi belépőt is szednek a látványért. Innét káprázatos kilátás nyílik a szavanna végtelen magányára.

  Gyalog indulunk neki Zen-nel, amerikai utazótársammal a következő 14 km-nek.  A falusiak a főút szélén szárítgatják a kukoricát, a sogunt és a mogyorót.  Itt is kőtörő munkások kalapáccsal aprítják a köveket a közeli útépítés számára.  Természetesen vasgyűrű és szemüveg nélkül, nehogy könnyebbé és biztonságosabbá tegyék a munkájukat. Ez itt nem szempont.

  Zen fáradhatatlanul visszaköszön a minket üdvözlő falusiaknak, míg én élvezem a kölcsön digi kamera lehetőségeit, mivel az enyémet ellopták.  Ahogy beértünk a faluba, egy ifjúsági központban találtuk magunkat, ahol fiatal zenészek készültek a régióban zajló zenei versenyre.  Ebben a faluban az volt a különleges, hogy nem voltak reklámok a házakon, így megállt az idő, a hangulat gyönyörű fényekkel, színekkel és karakterekkel párosult. Hangulatos hely, pedig semmi különös nincs benne. Az emberek nagyon kedvesek és jó hangulatban telt el a napunk is. Egy sörösüvegeket szállító teherautó vitt le a hegyekből minket, vissza Sironko-ba. Ma is elmentünk a szomszéd faluban egy családhoz, akik éppen készültek a szertartásra;  minket is beöltöztettek szőrbe és kagylóba, kezünkbe söprűnyelet adtak, mint a beavatandó fiatalnak.

  Útközben megálltunk egy Milet-ből (kölesből) sört főző családi ház mellett is. Tűzön melegítik a darát, az élesztőt egy kövön porrá őrlik, amit hozzáadnak a kádban hevülő masszához, majd azt felöntik vízzel és pár nap múlva fogyasztható állapotba kerül az ital.  Nem is olyan rossz ez az ital, csak éppen elfelejtették leszűrni, így csak szürcsölve lehet inni a teáskanna csőrén keresztül, amiben adják.

  Másnap búcsúzom a családtól, persze ők sem hagyják ki a kérést, hogy adjak pénzt tandíjra, de ezt már megszoktam.  Afrikában csak az létezik, ami pénzben, anyagiakban megfogható… ideák, barátság, kellemesen együtt töltött idők emléke nem létezik számukra. Ilyen absztrakt fogalmakkal nem tudnak mit kezdeni, mint barátság vagy szerelem. Minden mögött ott a pénz.  Ideák nincsenek, csak érdekek. Sivár világ, mert minden leegyszerűsödik számukra, minden pénzben méretik meg. Csakhogy ők még nem tudjak azt, amit mi nyugaton már tudunk, hogy a pénz nem boldogít. Sőt, látjuk a mellékhatásait. De ugye egy éhezőnek nehéz a túltápláltság káros hatásairól szónokolni, így nekik is túl kell esni ezen a korszakon. Csak az a félszem, hogy ők, a környezetük és a kultúrájuk, ebbe bele fognak halni, mert manapság minden hatványozottan történik.

  Karamayong körzete az ország ÉK-i fele, amely még ellenjavalt a fegyveres támadások miatt. Szóval elindulok Namalu felé, ahol állítólag most lesz a heti  állatpiac.  Ez a terület már Karamayong, olyan emberek által lakott területe, ahol pásztorkodó életmódot folytatnak. Néha átugranak Kenyába állatot rabolni, majd azok ide, így hát gyakoriak a rablótámadások. Túl sok fegyver van közkézen. Még a bandák is ide-oda ruccannak a kenyai-ugandai határon, hogy jószágot lopjanak innen-onnan, miközben a hadsereg tehetetlen. Vagyis a szándék hiányzik, hogy rendbe tennék a helyzetet.

  A közelben ásványkincsek is találhatóak, ezért ez az üzlet, a csempészet is fellendülőben van.

  Egy teherautó sofőr vesz fel, és a puttonyába pár fegyverest is kapunk, akik elkísérnek minket a következő városig. Az út természetesen földút, ahol egy-egy ingoványban elakadunk. Ilyen biztonsági követelmény és körülmények mellett, gyakorlatilag nincsen forgalom a főúton, de végül megérkezünk.

  Namalu egy tényleges állatpiac a szabadban, igazi marha- és kecskevásár, nagy színes forgatag, adok-veszek hangulat. Egy közepes tehén ára 135 dollár körül van- csak ha szükséged van ilyen infóra. Vásárkor a fő attrakció az ivás és erre külön fedett építményeket hoznak létre (kocsma), hogy a naptól megvédjék a betévedőket.  A központban sátorponyva alatt, nagy amerikai konzerves dobozokból isznak és rúgnak be a helyi erők, mert abban erjesztik a helyi sört.

  A dombok közötti területeken, a szabadban zajlik az állatpiac, de persze a helyi chairman jött okoskodni, hogy miért jöttem  és különben is tőle kell engedélyt kérni a fotózásra. A férfiak nem bánják, de a nők gyakran elszaladnak a fényképezőgép láttán. Volt aki, arra hivatkozott, hogy a vallása tiltja. Persze, ha pénzt kapnak (kérnek is), az más. Rákérdeztem, hogy Mohamed melyik szúrában beszél a fényképezés tilalmáról? Erre általában megadják magukat. Érdekes, hogy az emberek, amikor engem meglátnak, rögtön koldussá alakulnak át. Ezt tette velük a sok segély. Elrontottuk őket, mert elfelejtettek maguk hozzáadni értéket a könnyen kapott dolgokhoz.

   A nők sok gyöngyöt hordanak a nyakukban, ami azt jelzi, hogy házasok. A fiatalabbak a fejükön is hordják a díszt, ez pedig azt jelzi, hogy eladósor(s)ban vannak. A férfiak eredetileg meztelenül éltek, de manapság már egy plédet vetnek pőre testükre, amit széles kalappal kombinálnak, aminek oldalába egy lúdtolat is tűznek.

  A karamanzsokkok egy büszke, vad népség, a puszták népe, akiknek ököllel és fegyverrel kell megvédeniük azt, amilyük van. Ez egy olyan harcos nép, amelyik mindig bottal jár (mert pásztorkodnak) és biztosak lehetünk benne, hogy egy kis fa ülőke is van a kezükben, ami egyben párnaként is szolgál, amikor a sötét éri őket. A nyaklánc és fülbevaló viselése is jellemző rájuk. A vegyes sokaságot színesítik a terepszínű gépfegyveres egyedek, akiknek az AK 47-es a törzsi fegyverük.

  A faluban csak sétálok fel-alá egész nap és élvezem a forgatagot. Mindenesetre nem az a veszélyes népség, akikre felkészítettek. Semmi különös nincs a helyben, de valahogy jó érzés olyan helyen lenni, ahol még természetesen élnek a múltjukban, hagyományaikban, még ha ez részben az elszigeteltségből fakadó kényszer is. Ennek persze ára van, mert már a britek is mellékesen kezelték a karamazsongokat, mert makacs, múltjukhoz ragaszkodó népséggel találták szembe magukat, így itt nem is fejlesztettek semmit, ami manapság több nélkülözést, kevesebb infrastruktúrat jelent, mint az ország egyéb részein. Ez az 1961-es függetlenség óta sincsen másképp.

Hitélet

  A focipályát a templom elé építették. Lám tudják, hogyan csábítsák a fiatalokat a lelki élet felé. Gólpassz az üdvösségért.

  Ha már itt ragadtam a faluban, meglátogattam az olasz misszionárius atyát, aki már 14 éve működik Karamayong területén. Igen jót és őszintén beszélgettünk. Élveztem a stílusát, hogy őszinte és nem próbálja meg szépíteni a helyzetet és egy lebegő, makulátlan egységnek tartani az egyházat. A környező hegyeket ostromolják a villámok, míg mi beszélgetünk. A kereszténység itt is csak ráépül a helyi hiedelmekre, nem él tiszta formában (már ha beszélhetunk olyanról). Szerinte csak 10 % gyakorolja komolyan a vallást, él és ért valamit a tanításból.  Afrikában jórészt érdekből járnak templomba, mondja,  meg szórakozásból. A misszionárius szerint a feketék a templomban ünneplik az életet: énekkel és zenével.

  Ahonnan nagyobb csont (előny) várható (gyógyszer, tandíj, stb.), oda térnek be/ még az emberek. Most már értem, miért nem törlik el a tandíjat sok afrikai országban, mert akkor nem vásárolhatnák meg ilyen könnyen az embereket. Ez legyen az egyház feladata. Amúgy kb. 10 %-uk próbálkozik elsajátítani valamit a kereszténység tanaiból, a többi 90 % csak eljár a templomba. Néha. Vasárnap és ünnepnap inkább.

  Legtöbbjük azért jön templomba, hogy kérjenek valamit (étel, pléd, stb.), de a pap  átirányítja őket a kommunához, hogy megtanítsa őket, akkor is tudják hova forduljanak, ha ő már nem lesz. Amikor a pap kertjében meglátják a mangót, akkor elkérik tőle. Ő pedig inkább magot ad és tudást, hiszen ő csak egy példa; hogyha nála megterem, akkor az emberek kertjében is élni fog (amit a helyiek persze nem értenek, mert nincs a jövőre rálátásuk). Ily módon lassacskán tanítja (legalábbis próbálja) őket a jövő szemléletére. Nehéz. Soha még ország nem kapott ennyi lehetőséget a fejlődésre, mint Afrika. Látnak jó példákat, mert pár értelmes helyi nagyon sokra vitte, ha csak egy kicsit is megértett és tett a fejlődés érdekében. De a probléma az (nekik nem), hogy akarják-e a változást.

  Evangelisation is the solution for Africa. Jesus is the only hope- hirdetik. Pedig esetleg hihetnének magukban is, hogy változtathatnak a helyzetükön tudatosan is; nemcsak amikor táncra vagy szexre kerül a sor. Nem csak imádkozni Istenhez, hogy az majd talál nekik munkát, hanem tenni is valamit. A kulcsot megkapták, hogy használják-e, az már az ő döntésük, nem a mi felelősségünk. Nem lehet mindent a gyarmatosításra fogni.

  Az pedig egy másik kérdés, hogy Európa csak azt adja anyagi segítségként, amit levet, (használt ruhák, stb.) vagy nem kell neki, pl kukorica. Traktor projektet készítettek anélkül, hogy értenék a gépek működését vagy akár képük lenne arról, hogy azt fenn is kell tartani. 3 hónap múlva már tönkrement a traktor.  A benzinről ne is beszéljünk. E helyett inkább az ekeszarvfogásban kellene segíteni, kommunát építeni, majd amikor már önfenntartó a gazdaság, akkor lehetne fejleszteni és traktor adni.

  A fehérek megrontották őket, mert ingyen adtak mindig mindent,pl.:kutat, technológiát, így nem azokat érezték sajátjuknak. Ezért hamar lepusztult… Afrika. A helyzet súlyos, de nem reménytelen.

  Van testvérvárosi kapcsolat is. Bizonyos projektekre küldenek pénzt Európából, de a pap rászoktatta őket, hogy a helyieknek is hozzá kell tenni 25 %-ot. A misszionárius atya érti a helyzetet, és már nem izgatja magát azon, hogy nem tudja megváltani (megváltoztatni) őket. Teszi, amit lehet, hagyja, amit nem lehet. Így lesz eklektikusan egyedi az afrikai kereszténység és élet.

  Afrikában nehéz változtatni, mert a tradíció azért sorompókent mégis ott van a végeken, pl. hogyha a nagy pusztaságban szeretnél földet művelni, és nem a falu eddigi határain belül, akkor nem kapsz rá engedélyt a vének tanácsától. Mivel az a folyó túloldalán található, oda az ellenség jobban eljuthat, ezért a közösség nem ad rá engedélyt. Az sem lehet érv, hogy a folyó már régen kiszáradt, mert a szokás, az szokás. Persze a Coca-Cola-val nem bánnak ilyen mereven.

Választás

  A választás is megmutatja, hogyan lehet vesztegetni az emberi energiát. Az állam minden 18 év felettinek kiküld egy értesítést, azzal elmehetnek a hivatalba, ahol beiktatják őket egy nagy könyvbe – természetesen kézzel. Utána kiállítanak egy fényképes kártyát, ami csak a választásra érvényes (mert nincs személyi igazolványuk), amivel a választás napján elmehetnek szavazni. (Ennyi erővel, már egy személyi igazolványt is kiállíthatnának, amit a regisztrációs listával elég lenne összeegyeztetni a választás napján.) Ott összeegyeztetik az adatokat és szavazhat az illető. De előtte az egész listát kézzel átmásolják (nem fénymásolják ám!), ami közel 20 millió név, így alkalmazzák a helyi értelmiséget a másolgatásra.

Nem redukálják a munkájukat arra, hogy csak annak állítanak ki fényképes választási kártyát, aki máshol szavaz, mint a lakhelye. Jól megbonyolították a dolgot. A listán látom, sok olyan ember van, akinek csak a keresztneve szerepel, hát igen, így nehéz bármi listát, vagy személyit készíteni. Ezeket a pénzeket lehetne az ország fejlesztésére is fordítani, de az nem fontos, hanem csak az, hogy a hozzájuk lojális embereknek munkát adjanak. A racionalitás nem szempont.

Házasságtörés

  A törvény szerint 4 dollárra ítélnek házasságtörésért, de csak pár centet kell fizetni a törvény szerint. Viszont a közösségi törvények szerint 60 tehénre büntetik a házasságtörőt, amit 5 tehénre lehet lealkudni.  Ha nem fizeti meg, akkor másnap meghal. Ebből értenek.

  Ha egy öreget megsértesz, akkor másnap megverve találod magadat, az íratlan szokásoknak megfelelően. Ezt értik, s így tisztelik az időseket; igaz nagyon kevés van belőlük.

  Ahogy tapasztaltam a családok közötti feszültségeket, amint laktam náluk, azt a következtetést vontam le, hogy az emberek ahelyett, hogy megmondanák a véleményüket, inkább haragszanak.  Ez szerintem a tehetetlenség jele, mert ahelyett, hogy érdemben reagálnának, megbeszélnék, inkább a harag tör felszínre. Azt élik nap, mint nap. Pedig amikor kérdezem mi a jó az országban, az is elhangzik, hogy kedvesen beszélnek egymással, megbeszélik a problémát; de úgy tűnik, a gyakorlat mást mutat.

  A nők az egész napjukat kukoricatöréssel (vagy házasságtöréssel), bab vagy rizs válogatással töltik, de ez sem menti meg az ebédet attól, hogy kavics is maradjon benne. Ennyit az időről és a hatékonyságról, amely nem létezik ezen a kontinensen.

  Délután stoppolok tovább. Aki felvesz, az csak másnap indul tovább, más jármű pedig nincs, csak napi egy busz, így addig meghív hozzájuk a falu szélén lévő házukba. Loko egy értelmes üzletember, aki papokkal és fehérekkel is dolgozott együtt, így direktebb logikája van (logikája van egyáltalán), mint egy átlag kelet-afrikainak. Van TV-jük, lámpájuk is, csak éppen az elektromosság még nem létezik errefelé. Középosztály. Ismét egy példája annak, amikor a hardver megelőzi a szoftvert.

  Másnap reggel ellátogatunk a nagyfőnökhöz, akit el kellene vinni valahova, de ő nyugodtan eszik, miközben többen is várnak rá. Kusturica filmjeit idéző kép. Utána a kecskéit hajkurássza, míg végül eldönti, hogy nem jön velünk Nakapiripirit felé.  Rozoga földút vezet fel a hegyekbe. Sehol egy jármű. Tényleg egy busz, egy nap a forgalom.

Nakapiripirit egy piciny “járási”központ, egy világvége falu, ahol napcellákról üzemeltetik az internetkávézót, és ott töltik a falu emberei a mobiltelefonjaikat.  Ha befelhősödik az ég, akkor nem működik a rendszer. Itt is két állami hivatal működik, a “lakossági minimál”-ra. De a 60 minisztériumról és kihelyezett intézményeiről már írtam. Pár árus, meg két étkező hely van a faluban, napi egy buszjárat köti össze a világgal a végét.

  Innen busszal indulok tovább, de mivel lerobbant az előző napi busz, így ma dupla tömeg volt az ajtónál. Ment a verekedés, hogy ki férjen fel, habár én ezt nem is értem, hiszen az idő az teljesen mindegy nekik, maradhatnának még egy napot… Ennek ellentmondani látszik, hogy innét 2 óra száguldozásba kezdünk a földúton, és max. pár falun megyünk keresztül 100 km. alatt, de azok is inkább rőzse barakkokból álló katonai táborok. Fegyveresek is voltak a buszon, habár buszra általában nem támadnak, mert ott sok lehet a földijük. Így csak rálőnek a buszra emlékeztetőül, hogy tudjuk, merre járunk. Afrika, Uganda, Karamayong vidéke. Magánautók nincsenek, mert azok nagyobb veszélyben vannak. Így ha mégis, akkor nekik éjjel biztonságosabb. Állítólag. Lehet, hogy a banditáknak nincsen elemlámpájuk?

Moroto

  Délután 5-re érkezünk meg ebbe a kihalt megyeközpontba. Abszolút turistamentes övezet. A legutóbbi két hónapban csak 1 amerikai hölgy járt erre. Állítólag megdobálták kővel. Nos, nekem  ilyen élményem nem volt, úgy látszik kidobálták magukat. Erre abszolút nem járnak turisták (hál’ Istennek), ezért mindenki újságírónak néz.

  A városka gyerekkoromra emlékeztet. Forgalom nélküli széles aszfalt utak, meleg este, járműzaj nélkül.  A helyi elöljárók persze dzsippel közlekednek akár 500 m-t is, hogy 5 perccel hamarabb érjenek a falu másik oldalára, és az így felszabadult időt, a többi 23.50 perccel egyetemben a semmittevéssel tölthessék. Bírom, amikor világvége pici falukban olyan hangzatos utcanevek vannak, mint Indepedent Avenue, State  Lodge Road, stb. Rengeteg Kalasnyikov sétál a faluban, sőt kerékpáros verzióban is előfordulnak, hogy diákkorom világháborús filmjéhez repüljek vissza. Van itt, egy Teréz Anyának segítő misszionárius  központ is. Lám,  milyen hosszú a keze.

  A leghangulatosabb kép, amikor 6-7 ember körbe ül egy korsót. Mindenki szája felé kihajlik egy hosszú szívószál, és azon át szürcsölik a helyi érlelésű sörszerűséget.

  A vezetékek (áram) feszülnek a faluban, csak feszültség nem vezet a faluhoz. Azaz mégis, mert amikor betévedtem egy iskolába, akkor kifelé menet volt egy kis feszültség, a bakter utamat állta, és mérgesen kérdezte, mint akinek a magánterületét sértettem, hogy ki hozott engem ide? Who bring you here? S elállta az utamat. Az Isten – válaszoltam. Nagyot nézett erre, gondolkodott egy darabig, majd kinyitja a kaput, s azt mondja: Menjél! Lám, nem volt felesleges koan-okat olvasgatnom fiatal korom hajnalán.

  Érkezésemkor, ebben a világvégi nyugis faluban törzsi emberkék mászkáltak az utcán, de a legnagyobb csoportosulás a falu piacánál volt, ahol egy roadshow kápráztatta el a közönséget. Modern techno zenére, négy fiatal vonaglott valami multinacionálisat reklámozva a porból előkerült közönségnek. Kicsit kontrasztos, mondhatni disszonáns. No, még ha zajkeltés, akkor dupla, mert a generátor és az általa táplált cd-lejátszó és erősítő torz üvöltése együtt tette élvezhetetlenné a világvége hangulatot. Már nincs távol Afrikában…

A piacon eszem a sokszor felhasznált, de nem elmosott tányérból. Nos igen, sok európai elszörnyűlködne azon, mi zajlik itt, de nekem fel sem tűnik, mert már ez a természetes. Nekik is. Szocializálódtam. Ha vízért sorba kell állni, akkor mit várjunk mosogatás terén? S most mondja valaki, hogy nem adoptálódtam a körülményekhez! Egyébként, ha csepülöm is őket, az csak azért van, mert azt gondolom európai fejemmel, hogy a könnyebb, hasznosabb, értelmesebb élet a jobb. Nekik az élet a jobb, jelzők nélkül, persze legyen könnyű, vagy legalább is ne kelljen erőfeszítést tenni. Az élet olyan mint a víz, a kisseb ellenállás irányába mozdul el. Vagy marad minden a régiben.

  Egy kocsmában próbálok érdeklődni szállás iránt, mert ami van, az irreálisan drága. Az egyik pityókás ember rögtön fölajánlja, hogy aludjak nála, mert itt lakik pár lépésre. Bizonygatja, hogy a fekete ember és a fehér ember testvérek.  Feel you free.  Már délután 5-kor a sokadik sörét és zacskózott röviditalát fogyasztotta.  Elmondása szerint ő itt a nagy ember (kvázi bölcs, rangidős, a vajda) és az egyik boltnak a tulajdonosa. Úgy tűnik, itt Afrikában csak nagy emberekkel találkozom. Nagy ország, mint tudjuk. Nagy ország, nagy emberekkel. Éppen ötször akkora, mint Magyarország. Szóval a családjánál töltöm az éjszakát, míg ők töltögetik söreiket és idejüket hajnalig.

  A boltjában a felhozatal (hangos, dübörgő zene kíséretében): rovarriasztó-tekercs, elem, táskarádió, egy csomó termosz, egy társasjáték, egy darab ing (43-44-es méret!), egy darab kalkulátor, két falióra, vécépapír, két pár cipő, chilli, toll és füzetek, egy(!) pár zokni, karácsonyi izzók, intim betét (egy darab), öt darab kölcsönözhető VCD, egy skótmintás bőrönd, három hibajavító, egy hajzselé, három darab sapka, keksz, két kefe, Colgate fogkrém, egy fotóalbum, négy fémtál és egy ugrókötél. Kihagytam valamit? Azt hiszem ezzel lefedték egy kisváros életviteléhez szükséges eszközöket. El tudod ismételni?? Ha fáradsz, abbahagyhatod.

  Nagyon aranyos volt, amikor megkérdeztem valakit, merre van a busz indulási helye? Erre az egyik kertkapura mutattak és mondták, hogy itt alszik a busz.  (The bus sleeping here) Amikor a buszon megkérdezem valakitől: how far from here to the next town?   I can not detect – volt az aranyos válasz. Hát igen, nem detektívek.

A busz hajnali 4-kor indult a banditáknak köszönhetően, akik napközben megtámadhatják a járműveket. (Nocsak, hát munkaidejük is van?)  A világvégi csöndes, nyugodt hajnalban indulunk, álmatag emberek és ezt töri meg a buszon hangosan szóló reggae zene. Kár érte. Később a „We are the world ” ismétlődik a kazettán. Sokszor. Hajnali 4-kor inkább a hírek, pontos időjelzés és az útközben szignálja illene, hogy szóljon.

  A busz tülkölve körbeszaladja a városkát, felébresztve a szerencsétlen maradókat, és még vagy 30 percig gyűjti az utasokat. Utána 4-5 óra rázkódás a földutakon, kényelmetlen székeken, mintha arra tervezték volna, hogy ne legyen jó rajta ülni. Ez minden utazó rémálma. Nagy ritkán felbukkan egy falu, fatörzsekből kialakított karámokkal az állatoknak, kert hiányában. Egyébként végig szavanna, fű és bokor kombinációk illusztrációnak.

  A buszon csirkék csipdesik a lábamat, amiket diszkréten odébb rugdosok, de amikor másokat kezdenek csipdesni, azok is visszarugdossák őket. Ilyen a buszon a foci a csirkékkel. Mielőtt a szomszéd ülésen ülő ember felém rúgná, azért megkérdezi: Ezek a tyúkok a tieid? És ezt komolyan kérdezte. Talán  4 éve nem járt erre fehér ember a buszon, és akkor rólam feltételezi, hogy majd csirkét szállítok? Asszociáció, logika..tudoood!! Van akváriumod? Akkor buzi vagy.., Hofi után szabadon.

Soroti

  Még megérkezésünk előtt defektet kaptunk, pont ott, ahol már aszfaltút vezet be a városba. Itt megejtem éves kórházlátogatásomat, ha már itt ragadtam. 

A kórház

  Második világháborús képekkel találom szemben magamat: matracok a földön – jobb eseteknek. A rosszabb eseteknek ágy, nagy vas a tetején, ahol a lábukat rögzíthetik.  Általában az udvaron főzhetnek a hozzátartozók (amiből arra következtetek, hogy a kaja nem included!). Van külön egy kis fedett viskó, amit konyhának használnak eső esetén, így egy kis betoncsíkra letehetik a kupac faszenet, hogy a hozzátartozók elkészíthessék az ebédet.  Itt a beteggel a család is költözik, és az udvaron főzik a mindennapi vízbe-darát, míg mellettük kapirgál a vasárnapi csirke, amiből pörkölt lesz vagy mi. Igazán izgalmas hely, panasz nem lehet rá.

  A kórtermet úgy képzeljük el, hogy csak matracok vannak benne. A toalett az udvaron van, abból is csak hármat találtam. Az mindig megrendítő látvány, amikor 2-3 éves gyerekek fejéből csövek állnak ki. 281 betegre 14 orvos, több mint 100 ápolónő jut – tudom meg a főnöktől hosszú engedélyezési eljárás után ezt a hadititkot. Ehhez társul több, mint 200 hozzátartozó, így világelsők lehetnek az egy betegre eső vigyázó szemek tekintetében. Kell is ennyi ápoló, mert végtelen lassú felfogásúak, de az is tény, hogy hatalmas türelemmel vannak megáldva. Van idejük.

      Ebben a kórházban nincs európai doktor – tudtam meg ezt is, de többen is tanultak külföldön. Minden szolgáltatás ingyenes ebben a kórházban, de ha nincsen gyógyszer (miért is lenne), akkor megvetetik a beteg hozzátartozóival. Ha nincs megfelelő vér, akkor a hozzátartozóknak kell szerezniök, vagy esetleg a beteget átszállítják egy másik, több óra buszútra lévő megyei kórházba, hátha addigra meghal. 

  A bejáratnál hospice kurzusokat hirdetnek, ebből azt gondolom, a túlélési esélyek nem túl bíztatóak, illetve AIDS ápolókat képeznek ki a faliújság tanúsága szerint. Örök probléma, örök álláslehetőség, biztos jövő a nem jövő-ből.

  Innen egy fekete, római katolikus pap visz tovább. Ő is hasonlókat mondott a hitállapotokról, mint az olasz szerzetes, így nem vádolható rasszizmussal, s tán én sem. Ahol a pénz, ott a fekete. Ő érdekes módon amiatt aggódik, hogy Európában a lakosság létszámának csökkenése miatt eltűnnek a fehérek, pedig szerinte kell az európai szellem és értelem a világban!! Hoppá. Ezt mondom én is, de Európában is egyre kevesebb adatik. Igaz, egy értelmiségit kitermelni minimum két-három generáció, jó konstelláció esetén.  De sajnos bármikor jöhet egy diktátor, aki az értelmiséget fogja kiirtani először, míg a plebs multiplikálódik számolatlanul.

  Mbale megyeközpont, alapjában véve érdektelen hely. A metélési szezon is a vége fele jár, van nagy piac és üzletközpont, ami ráadásul drága is. Ezért inkább vidéken szállok meg, ahol nyugalom van, de víz csak este, áram pedig minden másnap.

  A falu szabad területén,  a generátorról kihangosított hittérítők (az áramszünetre felkészülve) csinálják a fesztivált és egyórai zene-tánc után, megszakítják az előadást. Felkészítik a közönséget, hogy csak 15 perc lesz az igehirdetés, bírják ki, és utána megint jön a zene.  Kérem, maradjanak velünk, hallelujah!! 15 perc odafigyelés, nagy szó!  Miközben hirdetik az igét, kicsit hátrább illusztrációként csirkék kapirgálnak a porban, odébb kismalac túr, gyerekek tolakodnak a vízkútnál kannáikkal, és a még kisebbek gyűjtögetik a földre elhullajtott faszén darabkákat. Ég és föld. A mennyei ígéret és a földi realitás. Kontrasztként láttatva az égi valóságot (a színpadon táncoló szexis fiúk-lányok) és a földi valóságot (amikor a szemétdomb mellett tyúkok és gyerekek gyűjtögetnek). De miért kell üvölteni, hogy elhiggyék, hogy higgyenek?

  A hittérítő band-nek több napos a banzája, és esténként az evangélium túl- decibelálja a konkurens kocsmában szóló pop zenét. A HIT kiüti a TOP10 hit-et. Az övéké is pop, eközben elsziszegik párszor, hogy: dzsizis (Jézus). ……

  A vendégházban az esővíz a szoba felé folyik, de mindenesetre kedvesek tulajék, mert ha veszek zöldséget, megfőzik az ebédet. Természetesen annyit kérnek érte, mintha ők vették volna a belevalókat, de hát itt ilyen a logika, mondtam már. Örülj, hogy zöldséget ehetsz. Pár napig csak pihengetek, írogatok, de mindig akad valaki, aki be akar köszönni, vagy bemutatkozni. Találnak valamilyen okot, még ha egyszer köszöntünk is egymásnak az utcán, hogy meglátogassanak. Végre valamilyen színt hozok a falu életébe. A fehéret.

  Innét szép lassan elstoppolok Busia határvárosig, amely egy nyüzsgő és lebzselő központ, sok ivodával, lányokkal, pénzváltóhellyel és átverő legényekkel, akik bőrszínemet látva, már dollárokat látnak a zsebükben. A szálláson az egyik ember szóba elegyedik velem, mivel nem volt biztos benne, hogy hol van Magyarország, a szobájából kihozott egy felfújható léggömböt. Aranyos, hogy valakinek az úti kellékei között még ez is helyet kap.

  A vendégház lakatját odaláncolták az ajtóhoz, nehogy valaki elvigye. Fő a bizalom. Afrikában vagyunk vagy mi.

  Reggel elbúcsúzom Ugandától és tovább indulok Kenyába, megküzdve újabb démoni erőkkel, amik határőr-hivatalnok formájában manifesztálódnak minden ország határán.

  Itt a vége, fuss el véle. Hogy Afrikaba mész-e vele, azt nem tudom. De kérdezz rá te is. Tapasztald meg magad és vond le a konklúziót, oszd meg és vitatkozz valamin. J Mondjuk velem.

Gabor Csonka

vandorboy

A kukoricatorzsát használják a vizeskannához dugónak, mert az eredeti a feledés jótékony homályába veszett.

About the author

Világlátott, világjárt, jártas a világban, mert világot járt.
Alternatív világjárás, alternatív világlátás.
155 ország, sok élmény, rengeteg tanulság, és végeláthatatlan történetek. Itt a blogomban.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


*