Utazásaim összegzése

Mitől az utazás, függőség?

Hm, hosszú, de a válasz a gondolat-szál gombolyítása után arra mutat, hogy ez a felfedezni vágyás a lét-kíváncsiság(om)ból fakadhat. Van egy embertípus, aki inkább statikus, nem kivan elmozdulni a komfort zónájából, nem akar kényelmetlenségeket magára zsuppolni.  Emlékszem milyen herce-hurca volt (igen, ez a megfelelő szó) nagymamámmal elindulni bárhova. Igen az utazáshoz bátorság kell és motiváció. Annál gyávább az ember, minél kevesebb ágyban szenderül el – mely kényelmes: de mi van azon túl?

Van egy másik jellemtípus, aki állandóan kérdez, kíváncsi, – ahogy egy hajdani bölcsesség szerető ember is tette – tudni akarja milyen összefüggés rendszerben létezik, s feszegeti mi is van azon túl, ahova beszorult. The thing without end is mysterious (aminek a vége nem tudható, rejtelmes) – s talán ez az örökké ismeretlenségbe bolyongás késztet újabb és újabb dolgok felfedezésére, mert nem hiszem el, hogy a világ (csak) ennyi.

Amit írtam régebben a stoppolás filozófiájáról az illik ide, teljesen vállalom. Illetve az álarc teóriámat is, melyet kiegészítenék: a társadalom többnyire ránk kényszerít egy magatartásformát, ami nem feltétlen mi (én) vagyunk, amelyet már-már sajátjuknak hisznek az emberek, és elhiszik, hogy jó nekik. S mivel nem (mindig) jó, s úgy érzik változtatni problémásabb, mint maradni, beletörődni (vagy csak egyszerűen nincs merszük), ezért frusztráltak, feszültek, s egy olyan közegben élik majd le életük nagy részét, melyet ellenségüknek sem kívánnának.

Az utazás egyfajta tudatállapot változás– hogy kapcsolódjak a függőség kérdéséhez is, olyan, mint régen a

Dionüszosz kultusz volt. Volt egy szabályozott módja a hétköznapitól eltérni, majd közösen visszatérni a régi kerékvágásba. Manapság nem élhetjük ki ezt a változást, nem mutathatjuk ki a szélsőséges helyzeteket, jellemeket, amire a régi kultuszok lehetőséget adtak. (mint pl. anno Dionüszosz kultusza).

Nincs alkalom ki és megélni magukat, és így állandó bűntudatban tartják azokat, akik ki akarnak lépni a megszokottból, ha pedig deviáns módón mégis megtette, akkor visszatérni igen nehéz a társadalomba. (ennek extrém esete Japán, ahol nem tekintik normális embernek, aki egyetem után nem rögtön kezd el dolgozni, hanem netán 16 év tanulás után venné a bátorságot elmenni nyaralni pár hétre.)

Az individuum, mint a rossz, a kiátkozott, a régi társadalmakban halálra volt ítélve, sőt archaikus közösségekben ez volt a legnagyobb büntetés, s később is a száműzetés a legkomolyabb büntetés. A mai modern társadalomban is el van ítélve a szokatlan, mint a nem jó, mert nem hasonul hozzájuk, furcsa, veszélyes.

A régmúlt társadalmaiban volt kollektív (és szabályozott) megélési lehetősége a devianciának, miután a közösséggel együtt visszahozták az egyént ebből az ’extrém’ állapotból. Akkoriban ez a kultusz része volt, de mára ez szétvált. Mára csak individuális út van, melyet az új rend nem támogat, így visszatérni a nagy közösségi rendbe (pl. egy alkoholistának, homeless-nek, szabadúszónak, alternatív útkeresőnek, bűnözőnek) rendkívül nehéz.

A nyughatatlan lélek ma nem mehet el kalóznak, vagy konkvisztádornak, (maximum politikusnak). Ily módon marad köztes megoldásnak a felfedező jellegű utazás, ahonnan jó esetben még visszaszivároghatunk a társadalom legális szféraiba, mondjuk cikkek, könyvek írásával, esetleg egy

fotókiállítással, – de mondom ez szerencsés esetben van így. Egyébként szociálisan felhasználhatatlan vagyok, mint Csuang Ce görcsös fája.

Az álarc kérdése is kapcsolódik az utazáshoz, mert ugye önálló, stoppos-hátizsákos kalandozáskor olyan élethelyzetekbe szoktunk kerülni, ahol már nem lehet eljátszani a jó polgárt: mert hideg van, büdös van, fáradt és koszos vagy, hangos a környezeted és idegesít, mást szeretnél, mint ami van; nem úgy vannak a dolgok ahogy szeretnéd, és nem az sikerül amit elterveztél. Párkapcsolatban pár hét utazás felér egyévnyi házassággal ilyen esetben, mert utazáskor 24 óra aktív együttlét van, nincsenek kibúvok, nem lehet el-élni egymás mellett, mint egy átlag házasságban, ahol legálisan menekülhetünk munkánkba, elfoglaltságainkba. Nyílt lapokkal kell játszani, az álarcot le kell venni, s bizony konfrontálódni kell. Ez egyben önmagunkkal is szembesülés (a jó és rossz oldallal egyaránt), ami saját és partnerünk számára is fájdalmas: mint minden ön-ismereti út.

Mert az úton lenni ilyen kontextusban realizáció. Ahogy a vándor lét is az, amikor felrúgjuk a biztos mindennapokat a megismerés ködös reményében. Realizációs úton levés a zarándoklat is, ahol valami kitűzött spirituális célt próbálunk elérni, melynek apropója egy hely, mely felé tartunk, de az igazi történések közben és belül vannak. Az úton levés teszi a megérkezést.

Ezért is mondják, hogy csak az egészséges személyfejlődésben részesült emberek (és a költöző madarak) képesek lelkesedni az utazásért. Csak ilyen kontextusban ad az utazás valamit, ha ilyen megéléseink vannak.

Viszont az utazásban van egy olyan extra megerősítés, hogy a világ minden pontján találsz hozzád hasonlóan gondolkodó (élő, szerető) embereket, akik ismeretlenül, viszonzást nem várva, belső érzésüknek helyet adva segítenek. Az igen, az erőt ad.

Utazni egy nyitott lét, ahol bármi megeshet – s meg is esik, bármivé válhatsz (s nem a jól megérdemelt két hetes nyaralásokra

gondolok). Huh, itt eszembe jut a régi korok orvosi tanácsa: a levegőváltozás. Kikerülni a környezeted elvárásai/(el)nyomása alól; felszabadító, s tudtak ezt régebben is. Akik ma többnyire utaznak, azok igazából `raftingolnak`, élmény túráznak, anélkül, hogy tudnák, hogy sokkal több lehetőség rejlik az utazásban.

Pl. Bármi megeshet. Ebben van rossz is, de rengeteg felemelő történés is. Engem ezen utóbbiak – főleg az emberek szeretete, a `van meg jó ember a világon’ érzése visz előre. Amikor viszont mélyebben

belegondolok a világ szerkezetébe (mármint az emberiség által szerkesztett és ránk kényszerült világ struktúrájába), akkor rögtön elmegy a kedvem az élettől, mert a világú (n)k életellenes. (Ennyi kultur pesszimizmust megengedek magamnak. Gondolj bele Madách drámájába, azt hiszem a Prága jelenet). Már visszavonulni sem lehet ebből a zűrzavarból, mert beszippant a számszára.

Ezt a hétköznapokban úgy tapasztaljuk, hogy szívjuk a szennyezett levegőt (belvárosban mínusz öt év az átlagéletkor!!), nem ihatunk tisztességes vizet, esszük a ki tudja mit tartalmazó mű- és laboratóriumban készített ételeket, miközben ivóvízzel öblítjük WC-inket. Az ultraibolya pedig falak közé kényszerít, tudatunkat meg a média módosítja, homályosítja. Hogy milyen az idő, arról is csak rádión keresztül értesülünk. Kiépítünk egy mesterséges világot magunk körül, túlfűtött – túlhűtött házakkal és légkondícióval egyetemben, még olyankor is, amikor nem szükséges; nem is gondolva arra, hogy ennek szennyezett árát – a levegőt, ők is beszívják. A kocsit pedig senki nem cseréli buszra, mert a kényelem, a státusz a fontos, még ha órákig kell is szívni társaik és saját kipufogógázát, saját és mások életminőségét rontva. Magunkból semmit nem adunk fel (vagy oda), mindig a világtól kérjük azt. Még ha kérnénk! De elvesszük. Akkor is, ha nincs annyi mindenre szükségünk. Meg akkor is, ha mások elől vesszük el. Szomorú.

S mik a hatásai? Megint hangsúlyoznám, hogy a vesztesei ezeknek a környezeti hatásoknak főleg azok a népek / csoportok /akik gazdaságilag nincsenek erre rákészülve, mert nincs uv. szűrős krémjük és szemüvegük, nem vehetnek ásványvizet, a savas esők és új kártevők ellen sem tudnak védekezni, s Csernobilről sem értesülnek. A modern világ pedig betör életükbe pl. piac/profit szerzés, elhozva – rátukmálva a társadalmunk mellékhatásait. A fertőzött takarók terjesztése népirtás végett, amit az indiánok után az ausztráliai aboriginekkel is megtettek, az már csak ennek extrém megjelenése. A mai gyarmatosítás formairól pedig sokat lehetne mondani.

Mondhatna valaki: de hiszen jó dolgokat is adtunk ezeknek a népeknek. Igen, de relatív mi a jó.Egy pápua soha nem tudja megfizetni a fogorvost, amire ma még nagyobb szüksége van pl. a cukor bejövetele miatt. Rafináltabb eset, amikor a Dél Amerikai indiánok kaptak ajándékba motorcsónakot a telepesektől (hogy ’könnyebb’ legyen az életük), de hogy üzemanyagot tegyenek bele ezentúl sokkal többet kell

vadászniuk, gyűjtögetniük, hogy elcseréljék benzinre.

S mi is egyre többet dolgozunk azért, hogy legyen pénzünk megvenni azt, amivel több időnk lesz. S erről a pontról regényt lehetne indítani a modern emberről, mert a felsorolás végtelen lenne. Egy klasszikus történet egy idős ázsiai (nem nyugati) horgászról; horgászott a tó partján az öreg, egyszer csak arra járt egy amerikai utazó, s látva, hogy halat fogott, mondta a bácsinak. Miért nem horgászik két bottal? Miért? – kérdezi amaz. Akkor több halat tudnál fogni, s vehetnél egy csónakot. Azt meg miért? Azzal mar egész nap halászhatsz, hogy meg több halat foghass. Azt miért? Mert akkor meg több pénzed lenne, s vehetnél több hajót, dolgoztathatnál embereket, s te pedig csak horgászhatnál a tó partján gondtalanul.

De ez az attitude rengeteg mindent elvesz belőlünk és tőlünk, azokat a dolgokat, melyet messze vidéken megtapasztal az ember, amelyekért élni érdemes. Egyre kevesebb az ilyen terület, de én bízva bízok, „amíg két igaz ember marad a világon”. Ők

adnak erőt.

No, nem akarok mindig mutogatni a tudati szamszáránkra, mert nem muszáj ezt látni egy átlag embernek. (Talán erről szólhatna a nyaralás, mint műfaj, hogy kikerüljenek a számszára malmaiból egy időre, de legalábbis kicsit ráláthassanak helyzetükre.) De világot látva egyre inkább, az az érzésem, hogy az embereknek nincsenek kérdéseik. Még kérdéseik sincsenek! A világról, amelyben vannak, ahogy vannak benne, magukról, amit tehetnének-ről, s a merre tartsanak-tarthatnának-ról. Megszoktuk, hogy megmondják nekünk, de hogy kik és mit, arra nem gondolunk. (Jobb bele sem gondolni egyébként.)

Ilyenkor felvetődik bennem a kérdés, hogy kell-e egyáltalán valamilyen tudás a világ(unk)ról? Boldogok (-e) a lelki szegények? Volt-e aranykor? Lehet-e fellelni nyomait a világban? S bennünk?

Utazás – Szeretek a múltban időzni, legyen az egy illat mi visszaröpít avagy egy látvány vagy ifjúkorom zenei élménye. Az utazás számomra időutazás is, de ezt átélni elég Budapesttől 40 km-re elmozdulni, és máris a múltban vagyunk, a megáll az idő érzésében.

Már említettem, hogy az utazás nem féltetlen helyváltoztatás, hanem a táv (a világ, esetleg önmagunk) birtokba vétele. Ez egy tudati aktus a bölcseknél, mint a sokat idézett kedvenc Tao Te King-emben is írva vagyon, de a meditáció is ad egy ilyen rátekintést (önmagunkra és a világra).

Úgy lettem felnőtt, hogy odébb kellett állnom a térképen, mondta volt valaki. Ez rám is igaz, ha nem vesszük azt, hogy azért még belül igenis gyerek vagyok, melyet nem is bánok. A gyermeki lét még sok kérdést tartalmaz a világról, a hogyanok-ról, ekkor vagyunk még fogékonyak, befogadóak, meg bármi és bárki lehet belőlünk. Ilyen az élet, majd később fokozatosan belefásulunk (talált szó) és már lesznek (rög)eszméink, s mindennapi szokásaink a kenyerünk…

Sokan mondják, hogy különös ember vagyok. De

szerintem nem biztos, hogy azért izgalmas valaki, mert sokat utazik, sok helyen megfordult. Ez az érdekesség lehet az eredménye egy belső történés (történet) sorozatnak is. De az tény, hogy a sok külső történés mögött nagy belső történések zajlanak. Bennem is, még ha nem is látszik, meg ha adott esetben nem is tudom megfogalmazni, amikor kérdezik. Ezek csak úgy rám rakódnak, mint az út pora. Olvastam egy mondást, miszerint amit az iskolában szerzünk az tudás, amit utazással az bölcsesség.

Igen, az utazás egy katalizátor, egy vegyszer mely előhívja a tapasztalatok által a lelkünkbe vetített események lényegét, értelmét, azt, hogy t.i. ’mik vagy muk’. Hordozunk valamit az aranykor lenyomataiból. Ebben hiszek, ezt keresem. Isten, válasza bennünk vagyon. Ez a vagyonunk. Bennünk a lét-ra – Weörest idézve.

 De a kérdés, hogy keresésben vagyunk-e? Kérdésben vagyunk–e? Érdekel-e minket (érdekli-e magunkat), hogy kik vagyunk, kivel állunk szemben? Persze ha nem, akkor nincs mit keresni, lehet sodródni a koloniális épületektől az inka romokig.

Ha pedig él a vágy az önmegismerésre, akkor a sipan kultúra városai, vagy egy gótikus templom, a tömött busz vagy az élettársad mind az önreflexió tükre lesz. Előhív, összetesz, megértet bennünk, velünk valamit. A kinti történés eleve(n) lesz bennünk. De persze ez is egy hosszabb folyamat, mint bármelyik belső út. A sok sodródásban, bukfencben elfelejtünk (divatosabb nevén- nincs rá időnk) magunk megértésével, gyomlálásával foglalkozni.

Ahogy a meditáció is, úgy az önmagunkra figyelés is mindig fájdalmas, mert szembesülés önmagunkkal, türelmet és időt igénylő foglalatosság, mely le-foglal. Ott kell lenni. Nem csak félig, mert mint tudjuk; fél (megértés) megtérés nincs. Csak teljes fordulat, odafordulás. Persze csak ha követni akarunk egy (belső) utat. Utunkat.

Az események hálójába belekerül megpróbáltatás, öröm, sok csalódás, felfedezés, melyek aztán a hosszú buszúton összerázódnak. A dolgok a helyükre kerülnek bennünk. Egy lépéssel közelebb kerültünk önmagunkhoz. Minden esemény terel minket magunkhoz (persze ha éberek vagyunk), ezért utazni sem kell. De ha már igen, akkor miért ne használnánk a belső utunkhoz? S akkor már lehet bármi, akár romok, templom és rafting is.

Ha ráébredünk, hogy nem jó amit teszünk – a változások közepette – ott a lehetőség, hogy változtassunk, könnyebben, mint aki egy statikus helyzetből akar más (lét)helyzetbe kerülni. S ha jó amit (ahogy) teszünk, akkor majd a nem-változás áll a változtatásunk középpontjában.

S tovább utazunk, hogy újabb rétegeket lehántsunk álarcainkból. Így találkozunk magunkkal, találunk magunkra. Persze sohasem veszítettük el magunkat, mert ahogy a sors, az Isten, úgy a válasz is mindig bennünk van. Mindig. Megtalálható. Ráébredés.(megvilágosodás). Ki korán kel, sokáig élvezi gyümölcsét.

Szóval, ha utazunk, akkor ne rohanás legyen, lehetőleg. Lehet úgy is egy darabig, de egy hónap után belefáradunk. De ne is legyen henyélés, mert akkor otthon is maradhatnánk. Itt is követhetjük Buddha utját, ha a közepet vesszük alapul. Nézzünk is és lássunk is, hogy beleláthassunk. Hogy beláthassunk a dolgok mögé, illetve a saját énünk, egónk, álarcunk mögé, mert az érmének két oldala van.

S erre a legalkalmasabb, ha figyeljük önmagunkat, mert a komfort zónánkon túli helyzetekben reakcióink mi magunk vagyunk. S az úton levés ezt bőven kínálja. Így utazás számos alkalmat ad kilépni a mindennapok megszokott ritmusából. Erről szól, ez az értelme, a többi csak hab a tortán. S az sem kevés persze, de miért ne merítsünk többet a bőség kosarából? Annyi helyzet adódik, fordítsuk javunkra, épüljünk belőle!

 Ilyenkor felvetődik önkéntelenül is a kérdés, hogy mi van azokkal, akik állandóan úton vannak? Nekik mi a kilepés az utazás mindennapjaiból? Persze a zen buddhista válasz adódik: maga az utazás. Mint mondtam volt, lehet enni és zabálni is, nézni vagy látni. A vízválasztó, hogyan tesszük. Lehet utazni többféleképpen. Én emigyen.

Annak, aki állandóan úton van, annak a hazatérés is lehet a kilépés. Ez tud fájdalmas és sokkos lenni, mely újra visszalöki őket az útra. Meg nincs itt az ideje a visszatérésnek. Ez velem is megtörtént, még nem ért(em) meg az idő az ’ott’(hon)-létre. Illetve az idő nem ért meg (bennem). Engem. Aztán majd lesz olyan is, amikor megértem az időt. Hogyan is lehetnénk a menyben, ha nem éltük a poklot? Hogy lenne jó, ha nem volt rossz? Hogy lehet könnyű, ha nem volt nehéz? `Elől és hátul egymás után lendül. (Tao Te King, Karátson Gábor fordításában, ha jól emlékszem)

De mint írtam az utazás nem helyváltoztatás feltétlen. Faluját el nem hagyja, s világot megismer – hogy Lao Ce-t citáljam ide megint. Lehet úgy is. A bölcs embernek. Előttem még hosszú út van odáig. Hát így állok az utazás terén. Mily ellentmondás, ugye?

Mi is az utazás?

Látni a Dél keresztjét? Felmászni 6 ezer méterre, vagy végigámulni egy naplementét 10ezer méterről a felhők felett? S nem csak térkép e táj nekem, hanem élt és megélt világok, melynek részese és része voltam, lehettem. Köszönöm.

Élni az emberek önzetlenségét (-vel), örülni a gyermekek őszinte nyíltságának, idősek békés bölcsességének, szembesülni a váratlan fordulatokkal, melyből egy új világ szökken szárba. Hagyni, lenni.

Kondort repülve, bálnát meglepetésszerűen felbukkanva, vörös pandát megilletődve látni, amint szembetalálkozik velem. Termeszvár, milliónyi madársereg állandó áramlása, pingvinek totyogása, koala lassú nyugalma, kenguru erszénye megtöltve, mind-mind olyan élmény, amely ha ér, el nem hagy bennünket. Harmónia.

Kicsinek érezni magam egy vulkán kráterében, a feltörő kéngázok folytatásában belépni az alvilág birodalmába, vagy lebegve egy vulkán mocsarában átélni a végtelen mélységet alattam, egy hegytetőről pedig gondolatban felrepülni a mennyországba és beszélgetni Istennel. Örökkön örökké.

Az előttem kitörő vulkán mellett érezni a lét semmisséget, egy földrengés közben pedig a földanya erejét. Élvezni az áldást, mely stoppolás közben egy mellettünk felbukkanó szeder vagy málnabokor képében megjelenik. Való világ.

Melegség önti el szívemet (s könny a szememet) mikor a falu széli házból kijön a szegény idős néni mikor meglát a falu szélén stoppolni, hogy adjon a terméséből. Megossza örömét, hogy a természet megosztotta vele gyümölcsét, örömét. Áldás. Áldás.

Vagy átélni az erdélyi hegyi pásztorok örömét, hogy enyh-helyet adhatnak éjszakára, s másnap reggel a szemközti hegyről hatalmas kürtjén játszik nekünk, megtoldva egy puliszkával. Pedig szegényebb, mint mi. De nem világértését tekintve. Benne a létra. Viszonzást nem vár, ő tudja, hogy adni, segíteni öröm. Ad; élethelyzetet, otthont, szeretetet. Ezek az élmények pénzben nem kifejezhetőek, turistaként nem megvásárolhatóak.

Amit én adni tudok nekik az egy-egy történet, kilépés a világba, világból; dallam vagy íz. Vagy csak hogy vagyok velük, nekik. De nem várják el. A dolgok még tiszták.

Nem felejtem mikor Ázsiában felvesz valaki stopposként, megáll mindenhol, mindenkinél és büszkén mutat be minden ismerősének, s természetesen szülőfalujában mi vagyunk a legkülönlegesebb vendégek. Tán az egyetlen évszázadok óta. Az ajtajában tolong a fél falu, ablakában gyerekek lesnek be, hogy lássák a jövevényt.

Utazásban erőt ad, ha látom, hogy a fejlett társadalmakban is van még önzetlen odaadás, segítőkészség, s nem csak a szavak szintjén. Mikor teljesen reménytelen helyzetben valaki ismeretlen, spontán felajánlja házát, hisz van benne hely, ne ázzak éjszaka kint a városban. S ezek mind örök élmények és tán örök kapcsolódások. A világhoz. Hogy otthon vagy benne. Talán oldalakat töltene meg felsorolni azt a sok kedvességet, segítséget, amit ismeretlenektől kapok folyton folyvást. Anonim is köszönöm nekik/nektek, ha segítettek.

 Stoppoláskor is sokszor meghívnak magukhoz az út végére, s ők mind- mind érdekes emberek, izgalmas életutakkal. Nyitott lét, bármi lehet benne. Engedik. Még egy stoppost is beenged. Erre utal múltbeli életük, s ezt erősíti meg jelen cselekedetük. Él még a bizalom, amely nélkül élni nem érdemes. Ezt veszítjük mi el nagyon gyorsan modern világunkban. Túl sok pszeudo egzisztens és dolog vesz körbe minket. Az új világ mechanizmus világrend az emberség helyére az értek-rend-et teszi. Attól van ma valaki, attól lehet hinni valakinek, mert pénze van, pozíciója van. Igen, változik a világ, ilyen örömteli helyzetek egyre ritkábban adódnak, de tudod: amíg két igaz ember akad…

Utazás feltölt kíváncsisággal, újabb élethelyzeteket akarok kipróbálni. Kilépni 4 kilométer magasból a semmibe, szabadesés közben átélni a tér szűkülését és tágulását egyszerre, szagolni az űrt, majd visszatérni az illatok szférájába, miközben ernyőnyíltával már csak békésen lebegek.

Utazni és elhullni egy gigapolisz roppantnyi valósága alatt, amikor a `soha sincs vége – ’még mindig laknak erre’ élménye néz szembe a semmivel (velem) mint egy mitikus szörny, de közben mint a hangyák birodalmában, mindenkinek megvan a helye az átláthatatlan káoszban.

Utazni – állni a semmi közepén, reménykedni a nem jövő-ben, vagy elnyugodni egy világ végi falu csöndjében, ahol megállt az idő. A naptár visszafordul dekádokat, miközben a lelkem éveket fiatalodik. Az egyszerű élet újra visszagördülő mindennapjaiban meglelni az örökkévalóságot is része az utazásnak.

Utazni – a hajnali müezzin, hindu ének vagy buddhista mantra kitartó áhitatossága (álhatatossága) megszünteti az időt, a holnap is ma, a tegnap is holnap, s ebben a végtelenben a pillanat örökké lesz. Ezt is éltem, ezt is hordozom.

Utazás – adni magamnak heteket, amikor kilepek az (álom) világból és belépek a valóságba, valamikor meg fordítva.. s csak a ki-be légzés és érzetek vannak. Vipassana. Nincs szó, nincs kontaktus. Meditáció. Nincs valóság csak interpretáció. A valóság nem interpretálható. Ezért azt nem is írhatom meg, csak élem. Mint bárki más. Érzem, mint akárki. 6 ezer méter magasan, vagy húsz méter mélyen, a tenger fenekén, vízen, földön, levegőben, s a tűző nap alatt. A világ az enyém. A mienk. Élni miatta, mert miatta élhetek. Felismerem.

Kicsiként a legnagyobbnak lenni (a legnagyobbat tenni), de legerősebbként nem élni a hatalommal – ez a nagyság titka Lao Ce szerint is. A természet tudja ezt is. Meg néhány ember. Még ha a faluját el sem hagyta. Benne lenni a sodrásban, de nem elsodortatva, hanem kívülről nézni/látni az örvényt. Enni, de nem lenni, vagy lenni, de nem enni – ennyi lenne a különbség? Sodródni vagy elsodorva lenni.

Utazni – gyalogolni 60 km-t hegynek fel, völgybe alant, s újra az egész heteken keresztül. Úszni 5km-t, vagy a dühöngő tengerben egy keveset. Mászni mélybe, vagy magasba, ahonnan nincs vissza út. Nem aludni napokat, zötykölődni 10-20 órákat kicsi helyre zsúfolva. Mind mind határ átlépés. A sajátunkké.

Utazni – fázni és ázni, nem tudni merre húzom meg magam éjszakára. Avagy 40 fokban aszalódni, forró szélben stoppolni a reménytelenben, de lelkileg még nehezebb egy forgalmas úton stoppolni órákat, mert talán társadalmunk világa még ridegebb, mint a természet bármely megjelenési formája. Tudni milyen is, amikor nincs levegő, elfogyott az étel, a víz nem iható körülöttem mind a határaimat próbálja, tologatja. Lassan körvonalazódom, s ezzel bezárul a kör. De asszem nem körzővel vontak e kört..

Utazni – látni krokodilt felugrani előttem, elefánttal szembetalálni magamat egy szűk ösvényen, aludni szúnyogok százaival, lepihenni hangyák közelében, állandó idegesítő legyek társaságában létezni, mert szemünkbe-torkunkba szállnak, megbirkózni sand fly-ok tömegével, akik nem kertelnek annyit mint a szúnyogok, hanem rögtön harapnak. Mind önmagunk próbái. Persze az agresszív részek, vagy a kiszámíthatatlan drogos sem jobb, de azzal bárki mindenhol találkozhat, azért nem kell messze menni.

Utazni – tudni milyen, amikor fegyveresek elvezetnek, bezárva lenni, körötted emberek halnak nem békés halált, amott meg késsel fenyegetnek, vagy csak spontán megütnek. Mert ott vagy; ott és akkor. De amióta emberek visszatértek a Gulágról, azt hiszem kerek a világom. Bármi megtörténhet. Már csak csiszolgatom, domborítgatom, de talán ebbe a 34 évbe elrejtettem mindazt, amit mások életük végéig halmoztak. Van mit, van hova. Habár már telítődöm, s úgy érzem, hogy le is zárhatom. A többi a végzet dolga. Állok elébe.

Az életet ajándékba kaptuk.

2005 Vándorboy

rólam többet itt: https://vandorboy.com/magamrol/