Hamvas és a magány

maganyHamvas Béla és a  magány – társadalmi gondolatjáték tíz percben

Ebben a dolgozatban a nagyvárosi magányra szeretném felhívni elsősorban a figyelmet. A közösségi magány minden élőlény közül csak az embert sújtja, és ami különösen meglepő, hogy elsősorban olyan közösségben tapasztalja ezt az érzést, amelyet önmaga választ. De magányt sokkal ritkábban érez a természetben, a fák között, réteken, tó mellett, mint ugyanabban az állapotában az embertársai között. Az érdekes az, hogy az ember magára marad a városban, közösségben, ahol pedig éppen az odafigyelés, a kapcsolatok végtelen lehetősége nyílik. Megszakad a kontaktus ott, ahol minden egyéb éppen az érintkezésre épül fel. A nagyvárosi ember sajnos ismeri ezt a tanácstalan és végtelenül kiszolgáltatott állapotot. A
dolog ismételten paradox, ahogyan ezt Hamvas Béla probléma felvetéseiben is már többször észrevehettük. Az ember közösségérzése, közösség igénye ellentmond a magánynak, vagyis ellentmond az ember önnönmagának, természetes alapállapotának, ‘együttérzés’ének, mégis érdekes, hogy a helyzet valós, létezik, és nem is csak elszigetelten egy-egy esetben, hanem tömegesen.

A pszichológusok szerint általában a  magányban az ember egymaga van önmagával, egyedül áll a világtól elszigetelten, ezért a súlypontot az emberbe helyezik. A pszichológia tapasztalata szerint az embereknek különböző szükségleteik és elvárásaik vannak a társas érintkezéssel szemben. Ezek az elvárások természetszerűleg elsősorban akkor jelentenek problémát, ha elutasítják őket. Érdemes megvizsgálni, hogy aki magányosnak érzi magát, az hogyan magyarázza meg magának: kívülre vagy belülre helyezi a kiváltó okokat, illetve mennyire tartja az okokat megmásíthatatlannak?

A pszichológia régóta vizsgálja ezeket a variációkat, s osztályozza őket. Akik magányosságukra belső-állandó magyarázatot adtak (pl. megjelenésük, személyiségük), elsősorban lemondóak és depressziósak. A belső-alkalmi magány okát pedig elsősorban saját erőfeszítéseik hiányában látják, s bíznak a változásban. Az alkalmi-külső ok (elköltözés) több reményre ad okot természeténél fogva, míg az állandó-külső okok (a közösség szándékosan közösít ki engem) vezetnek gyakran ellenségességhez. A feszültség adott, az egység – amelyre még visszatérek, s amely kérdés Hamvasnál gyakran felbukkan az aranykor kapcsán – megbomlott az egyén és a közösség között. A legizgalmasabb a dologban pedig az, hogy ezután ráadásul még a szociális érintkezés lehetőségével sem élnek ezek az emberek, mert a tartós magányt nemhogy enyhítenék, hanem még fájdalmasabbá teszik, s így a magányba még mélyebben beleszövődnek.

De miért keresik az emberek egymás társaságát? Egyesek szerint a társak jelenléte jutalmazó, megerősítő jellegű. Más elmélet szerint másokhoz viszonyítva vagyunk képesek önmagunk értékelésére, más szóval társas összehasonlításról van szó. A harmadik elgondolás, ami rímmel az első okra, hogy a társakkal való együttműködésben nagyobb jutalmat és kielégülést tudunk szerezni, mint egyedül. Ez többnyire igaz. A társaság segít a stressz csökkentésében is, gondoljunk például a várostromlókra, vagy a golyózáporban rohamozó egységre (ugye már megint az egység). Aligha képzelhetjük el, hogy egyedül nekivágna valaki a harctéren (kivéve, ha történelemkönyv címlapjára akar kerülni, s nemzeti hőssé akar válni). De akár egy kisgyereknél is megfigyelhetjük, aki a fogorvoshoz a mamájával együtt inkább bemegy, mint egyedül. Egy ehhez kapcsolódó kísérlet folyamán arra az eredményre jutottak, hogy azok az emberek, akik azonos jövő (mint pl. a fogorvosi beavatkozás) előtt állnak, szívesebben várakoznak együtt, mint mondjuk azokkal, akiknek semmi közük az ügyhöz. ‘A bú a bánat társaságát kedveli’, tartja a közmondás, amely a fenti példákra is igaz.

Nem elfecsérelt idő rászánni néhány percet, hogy megvizsgáljuk a kontextust, azokat a körülményeket amelyből fakad. A magány valahonnan ered. Már foglalkoztunk a kérdéssel, s arra jutottunk, hogy belülről jön, vagyis az emberekben  eleve megvan az igény a közösségre, ennek következtében vonzódnak hozzá, mint a lámpafényhez az éjszakai rovarok. Az, ami a magányban problémát jelent, a kifele fordulás igénye (az eredethez való visszatérés, nyitottság az egység és az alapállás felé), ami eredménytelen vágy marad csupán a magány révén, amely végül nem realizálódik. Ekkor veszi észre az ember, hogy a belül élt élet jobbára terméketlen, sorsa a világban van, kint (amivel tulajdonképpen egy). Add fel magadat, oszd szét mindened, gyere ki a fényre, legyél része a világnak! Tehát ebből a szemszögből nem szubjektív állapot, hanem objektív világhelyzet, amihez alkalmazkodni lehet, sőt kell is, az érintetlenséget fel kell áldozni, ha az ember egyensúlyát meg szeretné tartani, visszabilleni ha már elvesztette egyensúlyát, illetve ha pszichológiailag ép szeretne maradni. Része lenni a világnak, részt venni a világban.

Talán ilyen felismerés volt a vezérelve Hamvasnak abban, hogy nem disszidált a háború után, hiszen kint ugyanaz, mint ami bent van. Nem a kényelmes igazgatói bársonyszékből akarta nézni a világot, hiszen tudta: ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van. Ő közösséget vállalt a sorsával, részt vett a világban, elfogadta azt, ami van, sőt inspirációnak, kihívásnak tekintette azt ami van: itt és most (azaz ott és akkor). Ehhez illeszthető az életrajzi töredék, ami elbeszéli azt, amikor ismerősei üzentek neki Tiszapalkonyára 1956-ban, -ahol segédmunkásként dolgozott az építkezéseken – hogy megüresedett az igazgatói poszt a Fővárosi Könyvtárban, jöjjön és töltse be az állást. Felutazott Budapestre, majd amikor a könyvtár portása megkérdezte, hogy hová igyekszik, azt válaszolta: az állást betölteni. A portás – mivel arra gondolt, hogy ez a munkásruhába öltözött ember a portás állásra akart jelentkezni, amit már ő kapott meg –  azt felelte, hogy az állás már be lett töltve. Hamvas nem kérdezett tovább, elfogadta a világát olyannak amilyen, megköszönte az információt, majd visszautazott vidéki munkahelyére. Elgondolkodtató..  Öreg taoista hozzáállás rejlik a történet mélyén. Ez lehet az, amikor az elmélet a gyakorlatban testet ölt, ami a megszabaduláshoz vezet bármely korszakban. Más szavakkal a szó, gondolat és a tett egysége az életrendje, avagy az élet-trendje.

Tovább folytatva a vizsgálódásunkat észrevehetjük, hogy a beteg emberek gyakran kizáródnak a közösségből, hiszen nem folytathatják megszokott hétköznapi életüket. A kapcsolódási pont az ismerős látogatók lennének, de azt, hogy ki és mikor jöjjön, általában nem ő irányítja. Tehát kétszeresen is kiszolgáltatott (a betegség és a közösség részéről), és nem ő dönti el, mikor kerül vissza ismét a közösségbe. A neurotikus embernek éppen a kapcsolódási képessége romlott meg a többi emberrel, egyfajta pszichés eredetű alkalmazkodási zavar, kibillenés, talajvesztés. Ne feledjük, hogy a modern nagyvárosi ember betegsége a neurózis. Tömegjelensége.

Az elítéltek amikor börtönbe kerülnek, szintén kizáródnak a közösségből (talán ez a büntetés célja), de ők védekezés képen kiépítenek egy társadalmon kívüli sajátos közösséget. Én bátran merem hasonlítani a katonasághoz, aki járt ott, tudja mire gondolok.

Persze létezik egy fordított helyzet is, a zseni esete, aki tehetségére hivatkozva összeférhetetlen, s olyat követel a közösségtől, ami már nem indokolható, így ő borítja fel a rendet. A zseni úgy véli, hogy érvényesülését nem akadályozhatja meg sem a társadalom, sem közösség igazságtalan berendezkedése.

No de vannak emberek, akik egyik kategóriába sem sorolhatóak. Indiában ilyen a szannyászi, aki nem menekülésből, nem a rossz lelkiismerete miatt választotta a magányt, hanem azt a saját életének tekinti, vagyis Hamvas szófordulatával élve: realizációs útnak. Persze Európában az előző kategóriák valamelyikébe (őrült, beteg, zseni, vagy bűnös) skatulyáznák be, és erőszakolnák rá eme státuszok valamelyikét. (Érdemes lenne ennek a pár kategóriának  a kapcsolatára is kitérni.) Így megint feszültség keletkezik egyén és közösség világában, ismét nincsen összhang, most a közösség oktrojál. A szannyászi a világba lép, mint fentebb elhangzott már, ahol se szerzetesi rendszabályok nem gyötrik, sem a rádió hírműsora nem kínozza, hanem megvilágosodhat, nyílt és leplezetlen lehet, nem kell takargatnia magát, önmagát átvilágíthatja, s igaz lehet. Nem kell szerepeket vállalnia, ha megszólítják, nyíltan és egyszerűen válaszolhat. A szannyászi pont az ellentéte a farizeus típusnak, aki a magányt magára rántja, aki a szóra tétellel válaszol, érvel és vitatkozik, védekezik és elkülönül, rendszert épít, ami mögé elbújhat. Erre a jelenségre szeretném külön felhívni a figyelmet, mert a mai napig fennáll, sőt egyre inkább. Képmutatók lettünk. Hamis képet mutatunk magunkról másoknak. De a nagyobbik baj az, hogy nemcsak másoknak, hanem magunknak is. Sokszor még el is hisszük hazugságainkat, becsapjuk magunkat. De a feszültség akkor keletkezik, amikor a lelkiismeretünk protestál a hazugság ellen. Ráadásul minél inkább elnyomjuk, annál inkább nyugtalanít minket. A modern korra pedig a legjellemzőbb a nyugtalanság és a feszültség.

De tudjuk, hogy az ember élőlény, és mint élőlény organikus szimbiózisban (együttélésben) van (avagy kellene lennie) a környezetével. Ahol a közösség és az egyén szemben áll, ott a szimbiózist feltétlenül helyre kell állítani, rendet kell tenni, mert a szembenállás semmiképpen nem tekinthető egészséges viszonynak. A közösség és az egyén, mindkettő konkrét élethelyzet, ami élettanilag és sorsszerűen: van. Ezt vállalni kell, ahogyan ezt Hamvas tette; nem menekült el előle. A viszonyt rendeznie kell mindenkinek!

Mivel az ember a nagy földi organizmusnak egy szerve, így létezésénél fogva együttélésben van a környezetével (a földdel, a munkával stb.), s a párbeszédet meg is kell tartani (itt nem csak a környezetvédelemre gondolok). Ez a kapcsolat hol tartható meg?  Sokak szerint a pásztori vagy paraszti egzisztenciában, vagy a ‘primitív’ és még érintetlen törzsek esetében mindenképpen megvalósítható volt, hiszen nem volt olyan indító ok, amely a szakadást létrehozta volna. Mindenkinek megvan az adott helye és a szerepe a közösségben; a sámánnak a kapcsolattartás a többi világgal, és a törzs tagjainak is a sajátos helyzetük, s helyük volt. Mindenki tudta, mi a helyzete, mit és mivel kell csinálni. A dolgokat az általános rend-elv szerint használták. Még nem borultak fel a szerepek. A szimbiózis létrejön, hiszen él a földi és a metafizikai teljesség; az egyén és a közösség egysége. S a feladat: ezt kinek-kinek saját magára szabottan megvalósítani. De a modern ember nem nyugszik bele, hogy törvények uralkodnak (pl. gravitáció) felette. Úgy érzi, hogy régen a dolgok engedelmeskedtek neki, s mostanra már elvesztette ezt a képességét, s a tudományt használja fel arra, hogy ezt a hatalmat visszaszerezze. Ha ez nem megy, akkor Istent szidalmazzák, vagy éppen segítségét kérik (a hétköznapokban is találkozhatunk a mantrával, a mágikus formulával, ott ahol a tudomány nem segít), azt gondolván, hogy a dolgok fölötti hatalomtól Isten fosztotta meg őket. Pedig az ember a maga hibájából vesztette el az uralmat, s a megoldás egyszerűbb mint gondolnánk,  hiszen a hozzáállásunkat kellene csak megváltoztatni, s a dolgokat arra kellene használni amire valóak. A rend helyreállna, az egység létrejönne, az ember megnyugodna.

Találkozhatunk még a heroikus magány jelenségével is, amikor az egyén a közösségben levő alacsony szellemiséget kifogásolja, ostorozza, s ezért kilép a közösségből. De mindezt nem a maga érdekében teszi, hanem a közösségért. Megbékélésre lehetőség nincsen, mert a közösség tudja, hogy az egyénnek van igaza (amit nem ismerhet be a közösség, hiszen több mint kellemetlen lenne, ha mindenkiről kiderülne, hogy takargat és hunyorgat). Szókratész vagy Nietzsche álljon példaként. A kérdés az volt, hogy a népet emeljék fel a kultúra szintjére, avagy a kultúra szálljon alá a nép szintjére. Sajnos a társadalom mindig erre az utóbbi változatra hajlott, hiszen mindenki a kisebb ellenállás irányára voksol. Nem csinál, hanem voksol, hiszen igen nehéz kilépni azokból a sémákból, amiket már megszokott, amit ismer, s ami nem megerőltető, vagyis kényelmes (gondoljunk csak a farizeus archetípusra).

Ha megváltozna, akkor ki tudja mi lenne, talán egyedül maradna, így inkább a megalkuvás mellett voksol. A közösség ezt tolerálja, s megvédi a különcöktől. Ha kell, akkor demokratikus úton likvidálják az ilyeneket. Vagy Nietzsche esetében 8000 méter magasból szemléli a dolgokat, illetve önmagát vonja ki a forgalomból, s megőrül. Nem tud közösséget vállalni a világgal, hát egy új világba lép át. Mindezt nem magáért, hanem (úgy tűnik) a közösségért. De mindig azok  vannak kevesebben, akik ezt felvállalják, s magukra maradnak.

A modern, nagyvárosi magány, amire érdemes még kitérni újból, felvéve a kezdeti szálakat. Köztudott, hogy Rousseau amikor a feleségével haragban volt, ebéd közben, evés alatt, könyvet tett maga elé és olvasott. A szellemben való találkozás – a szimbiózis – nála is (mint sok kortársunknál) inkább menekülésszerű és problematikus megoldás volt.  De ez manapság hivatalosan elfogadott tömeges jelenség, társadalmi állapot lett, és sokszor az egyedüli módja annak, hogy felfüggessze az ember a magányát a közösségben.

Felvetődik a kérdés, hogy ez mit takar, mert az biztos, hogy nem a helyzet megoldását. Hasonlatos a három japán majomhoz, ahol az egyik a szemét, a másik a fülét, a harmadik a száját takarja el. Nem résztvenni a szituációban. Könyvet olvasni ahelyett, hogy a problémát feloldanánk. A probléma pedig az, hogy nincs valós kommunikáció közöttük, nincs megértés, nincs viszony (pontosabban nem-viszony van), és nincs szimbiózis. Ez van, amikor a metrón olvasunk, csak ott nem a feleséggel nem vagyunk beszélő viszonyban, hanem az emberekkel, a világgal. Gondoljuk el egy modernebb változatot. A XX. század fantasztikus találmánya a walkman, kizárólagosan a nagyvárosi embernek találták fel. Ne szólj hozzám, ne kérj tőlem semmit, úgysem hallak téged! Az utcai forgatagban levő zaj kiküszöbölése ürügyén egy még hangosabb zaj. Egy vidéki parasztembernek, avagy egy pásztornak eszébe sem jutna, hogy rockzenére cserélje a fülemüle énekét, gitárszólóra a kisrigó füttyét, vagy ipari zenére a fák és a mező susogását. Ez a nagyváros, és benne a rohanás, tolakodó lények, ugráló tekintet, vibráló hang. Akár csak az acid zene.  Biztos nem véletlen a modern életben az elsöprő sikere. A társadalom leérett erre.

Az emberek a hétköznapokon nem eszmélnek a kapcsolat fontosságára. Inkább kitalálnak munkákat, tennivalót, ügyeket, dolgokat. Az események hevében, zajában szintén nem figyelnek magukra, de ez nem is csoda. Ez nem véletlen sürgés-forgás. A háttérben a magány tudatosulásának a rémképe fenyeget. Mi van akkor, ha elcsitul körülöttük a forgatag, csend lesz, a magány marad? Esetleg felfigyelnek az emberek saját lényegükre, lényükre, létükre abban az állapotban? Bizony nem. Rögtön bekapcsoljuk a TV-t, rádiót hallgatunk, hogy csak a legszembetűnőbbet említsem. Így, ebben a tompultságban éljük le többnyire életünket. Ebben persze, az erre a vérszagra specializálódott embertársak üzletet látnak. Jönnek az élősködők hadai, reklámok, befurakodnak az életünkbe, és megmondják mi jó nekünk. Neked még nincs? Használj ilyet, mert mindenki ezt használja. Zsarolnak, hogy csak rajtuk keresztül lehetsz a közösség teljes értékű tagja. Ha észreveszed a manipulációt, akkor más módszerrel, burkoltan, vagy a tudatodon kívül (egy-egy film-kockában, amit szemmel nem látunk) gázolnak a magán(y)életedbe. Sőt, ha kell, a saját gyerekeden keresztül manipulálnak a legsikeresebben, mert neki nem mondasz nemet.

A politikában szintén folyik a manipuláció, felhasználva a magány érzését. Ha nem velünk vagy, ellenünk vagy! Te ellenünk akarsz lenni? A közösség ellen? Akik  jót akarnak, akik tudják, mit akarnak, akik értenek hozzá, akiknek vannak terveik?! Véletlenül persze vannak néhányan, olyanok, akik galád módon ezeket a távlatokat veszélyeztetik, gátolják, másként gondolják. Te nem velünk vagy? Mi elmegyünk, belépünk, éljenzünk, ugrálunk örömünkben. Ja, hogy te a lábunk alatt voltál, és eltapostunk? Mondtam, tarts velünk, mi megvédtünk volna. Ne legyél ellenség,  ne maradj egyedül, mert veszélyes. Legyél velünk, – legyél korrupt!

A vallásokban szintén erről van szó. Mi tudjuk az igazságot, az utat, az életet. Ne is próbáljál ki más utat, hiszen mi járjuk, mi tudjuk, s látod: boldogok vagyunk. Ne aggódj, a Nagy Gondoskodó mindenkit egyformán vigyáz, akik az egzisztenciájukat, életüket, testüket-lelküket-telküket adják. Ezt Ő maga mondta, sok ezer évvel ezelőtt, s látod, a szó amelyet kimondott: él. Nézd, milyen jól érezzük magunkat így együtt, biztonságban egymás között! Csak itt írd alá. Azt kérdezed, hogy minek? Hogy olyanná válik mint egy üzlet, egy szerződés? És miért nem elég a szavam? Tudnod kellene, hogy ebben a romlott, széteső világban erre szükség van, ezt mások akarják, formaság. Mi nem akarunk semmit, csak jót. Ne tétovázz! Csak nem gondolod komolyan azt, hogy utána majd másként bánunk veled?! Dehogy! Mit mondasz? Nem így gondolod? Kötelezettségek?  Ne beszélj hülyeségeket, csak egy aláírás.   Nem???  Szóval benned is a Gonosz lakik. Oh, te szerencsétlen, mi megmentenénk! Micsoda? Téged ne mentsen meg senki? Egyedül akarsz maradni ebben a megromlott, veszélyes világban, kiszolgáltatottan, sebezhetően, magányban!? Megátalkodott, távozz innen el!

Tudományokban szintén erről van szó. Mi megmérjük a vérnyomásodat, felírunk gyógyszert. Te ne tegyél semmit, hiszen már így is elég beteg vagy. A betegség nem múlik el magától, tudhatnád.  Azt mondod, hogy a pirula nem ért semmit? Ha nem használt az egyik kemikália, akkor adunk másikat, ezt még úgysem próbálták ki, no meg a gyógyszergyárnak is kell élnie valamiből. Ja, a másiktól még rosszabb lett az állapotod? Nem baj, sokkal rosszabb volt régebben, amikor még ez sem volt. Mit csináltál? Elkezdtél életmódot változtatni? Sokat mozogsz? Nem eszel húst? És sok gyümölcs..? Na látod, már értem miért nem használt a gyógyszer. Kárba veszett a rengeteg munkám, mert te egyénieskedsz, semmibe veszed a tudásomat, tapasztalatomat. Így nem lehet csinálni, így nem vállalhatunk felelősséget érted. Vegyed be, tegyed amit mondunk. Mi gondoskodunk rólad, meglátod. Ez a jövő, egyétek!

Az elején említettem, hogy a pszichológia szerint az embereknek elvárásaik vannak a társas érintkezéssel szemben. Ezek az elvárások akkor jelentenek problémát, ha elutasítják őket. A természettől ezt nem várjuk el, ezért sokan úgy érzik, hogy a dolgozat elején említett nagyvárosi magány a természetben megszűnik, felfüggesztődik. Az ilyen ember kirándul. A turizmus így vált tömegjelenséggé századunk derekán. Sőt, társadalmi állapottá nőtte ki magát, ami már nem biztos, hogy tudatos. Akik viszont nem járnak a természetbe, azok szórakozással kábítják magukat. Gondolok itt a szórakozóhelyek füstös és olyannyira hangos helyeire, ahol még az álkommunikáció szavakba burkolt töredékeit sem lehet élni (hallani), ahol reánk telepszik az unalom, az egyedüllét. Most a XX. század végére bizony már ez sem elég, és marad a lélek és test ölő fizikai narkotikum. Ilyen körülmények között pótolja a magányt az alkohol, és ami még sokkal súlyosabb: a kábítószer. De talán nem is kell ilyen messzire menni, mert ilyen jelenséggel találkozhatunk a családon belül is. Nem csak konkrét megjelenésére gondolok pl. a válások kapcsán, hanem az úgymond példás családra is, ahol igazából senki sem ismeri egymást, s a kizárólagos téma az áremelés, a szomszédok, munkahely és a lábosok. Azt gondolják, ismerik egymást, törődnek egymással, és aztán nagyon elcsodálkoznak, amikor a ‘szerettük’ öngyilkos lesz, vagy ami azzal egyenértékű, hogy rászokik a kábítószerre. Mi mindent megadtunk a gyerekünknek, nem is értem, miért történt ez! – mondják meglepetten.

A hétköznapok, következésképpen a munkahely kapcsán szóba kell hozni az ideológiát. Volt az elmúlt rendszer: szocializmus, kollektív mozgalmak, KISZ, stb. Ezek a magányossá vált emberek kétségbeesései. Tömeginduvidualizmus, ahogy Hamvas említi. A római rabszolga számára az volt a kereszténység, a polgár számára a nemzet, a munkás számára a kommunizmus. A legutolsó társadalmi kísérlet, ideológia a kommunizmus, ami az egymástól elszakadt emberek tömegszenvedélye, ahol az egyéni tudatnak teljes feladásában látták vágyaik netovábbját. És az egész egy nagy önigazolás, igazolni sorsukat, amely nem arra irányul, hogy valódi közösséget hozzon létre, és nem arra, hogy a nagy léttel kapcsolatot teremtsen, s az alapállapotukat megvalósítsák. Így az ember alaphelyzetét tekintve, a sorsukat a semmibe hajítják. Ez az elvalósítás. Ez a társadalomból, vagyis annak hiányából következő magány.

Márpedig a kapcsolat (szimbiózis) helyreállítása az eredendő rendhez való visszatérést kell, hogy jelentse, ami itt van a világban és bennünk. A dolgok mértéke az emberiségnek a létezésről való tudása, az alapállás helyreállítása, a kizökkentség visszabillentése, a rend visszateremtése kint és bent. A létezés törvényes rendjének helyreállítása a  feladatunk, illetve ennek felismerése az emberben, közösségben, természetben.

Van még mit tenni, hát törekedjetek fáradhatatlanul!

About the author

The most traveled Hungarian

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Facebook Like Button for Dummies